DR. SZABÓ IVÁN (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Néhány gondolattal szeretnék az általános vitában az előttünk fekvő, nem kellemes témakört érintő törvények megtárgyalási módszeréhez hozzájárulni. Néhány gondolattal, amely már tartalmazza az itt elhangzott felszólalásokból leszűrhető néhány rövid konzekvenciát is, és azt, hogy azok is, akik nagyon nehéz szívvel fogunk itt döntést hozni, valahogy tisztán lássunk, hogy mikor követünk el nagyobb hibát, ha így vagy úgy szavazunk egy nagyon nehéz alternatíva kérdésében. Egyetértek azokkal a képviselőtársaimmal, akik annak idején az adótörvények vitája kapcsán hivatkoztak arra, hogy ezek megtárgyalása csak a költségvetés benyújtásának, illetőleg ismeretének tükrében lehetséges. Természetesnek tekintem ezt, hiszen az adóbevételek a költségvetés bevételi oldalának nagyobbik, döntő hányadát adják, tehát mindaddig, amíg nem látjuk, hogy a költségvetésnek mire is van szüksége, miért van szüksége, nyilván nehéz a bevételi oldalakról objektív képet alkotni. A költségvetés előttünk van, nagyjából a számait láthatjuk. Semmiféle számszaki hiba, semmiféle téves, két hét alatt átdolgozott variáció, előforduló nagyságrendi tévedés nem kelt bennem olyan illúziókat, hogy a most beterjesztett költségvetésnek az a mintegy 79 milliárdos hiánya bármilyen számszaki hiba folytán esetleg szufficitté tudna változni. Ebből következik, hogy nekünk egy olyan pozícióban kell az adóbevételeket megtárgyalnunk, amelynek alapján tisztában vagyunk vele, hogy mindenképpen - egy-két milliárd forinttal most ide vagy oda, teljesen indifferens - egy igen lényeges deficittel számoló költségvetésnek az alátámasztását hivatott szolgálni. Arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy ebben az esztendőben várható költségvetési hiányunk - nagyon komoly megszorítások után - végső soron valahol a 10 és 15 milliárd körüli veszteséggel zár. És most nem a költségvetési vitát szeretném lefolytatni, de igenis az adózás mértékére és a vállalandó terhekre ráutalni azzal, hogy nem az következett be, hogy egyik évről a másikra a kormányzat elvesztette a lába alól a talajt, idén tudtunk csinálni egy 12-14 milliárdos hiányt, és jövőre 79 milliárdot, aminek a tetejében azt is tudjuk, hogy 100 milliárdon fölüli tárcaigények kerültek már eleve elutasításra. Világosan kell látnunk azt, hogy 1991 egy rendkívüli gazdasági átállásnak az éve, amelynek a problémái hazánk szűk keretei közül kívülre mutatnak. Egyértelműen látnunk kell, hogy mindazok a kedvező pozíciók, amelyek a költségvetés alacsony hiányát ebben az évben feltételezték, ezek a jövő évben a KGST összeomlása és a rubelelszámolásról a dollárelszámolásra való átállás következményeiként jelennek meg elsősorban hazánk költségvetésében. A vita, amiről mi most itt különféle szempontokból közelítjük a megoldást, tulajdonképpen meghatározott lehetőségek szabta keretek között folyik. Nem tudjuk azt mondani, hogy állítsuk vissza a KGST-t; nem tudjuk rávenni a Szovjetuniót, hogy rubelért mérje az olajat; nem tudjuk rábeszélni a világot, hogy így vagy úgy cselekedjék Irak ügyében, és ezzel befolyásoljuk az olajárak világpiaci alakulását. Mi tudomásul kell vegyük, hogy kiléptünk egy szocialista világrendszerből, amelyik összeomlott utánunk, és egyről kell gondoskodnunk, hogy ne hagyjuk ennek a romjait úgy a fejünkre dőlni, hogy ne tudjunk alóla kimászni! Ebben a szituációban a társadalom egészével meg kell értetnünk - és ez a mi hivatásunk és feladatunk -, hogy van egy vállalandó nagyságteher, és amiről mi itt igazán vitatkozunk, az az, hogy ezt a vállalandó nagyságot, ezt a problémahalmazt milyen eloszlásban közvetítsük a társadalom felé. Rendkívül meggyőző érveket hallottunk itt a társadalom teherviselő képességének különféle oldalai tekintetében. A teher adott. Most az a kérdés, milyen eloszlásban közvetítsük ezt. Az egyik oldalon állnak a bérből és fizetésből élők nagy tömegei, a másik oldalon áll az a probléma - amit Palotás János fölvázolt -, hogy valami kitörési pontot kell keresnünk, hiszen az örökké elvonásból növekedés soha nem lesz. Ezt a kötéltáncot járjuk mi most itt körül. Kétségtelen tény, rendkívül vonzó az a gondolat - és a magam részéről is egyetértek avval -, hogy el kell indulnunk egy gazdasági növekedés és felemelkedés irányába; el kell indulnunk egy vállalkozásélénkítés irányába, de ugyanakkor tisztában kell lennünk avval, hogy lehet itt annyi vállalkozás, amennyit akarunk, ha nem lesz fizetőképes kereslet, mert az ország nagy részének megélhetési gondjai vannak! Tökéletesen egyetértek avval, hogy ha van egy sztráda, amin nincs semmiféle sebességkorlátozás, és nekem Budapestről el kell jutnom Nagykanizsára, ha gyorsan oda akarok érni, akkor Volvóba kell ülnöm és nem Trabantba! De azt is világosan látnunk kell, hogy ma nem tudunk Volvóról tárgyalni, legfeljebb arról, tisztelt képviselőtársaim, hogy kétütemű vagy négyütemű Trabantban tegyük meg ezt az utat! Ez a reális alternatívánk. Nem tehetünk lépéseket a legszegényebb rétegek elszegényedése, további elnyomorodása irányában. És ebben a tekintetben - meg kell mondanom - nagyon súlyos felelősség terheli nem személy szerint a pénzügyminisztert vagy a Pénzügyminisztériumot, hanem a kormányzat egészét akkor, amikor az előttünk lévő törvényjavaslatok benyújtását megelőzően nem tudta - lehet, hogy objektív okoknál, lehet, hogy szubjektív okoknál fogva - felvázolni a továbblépés lehetőségét. (Taps a bal oldalról.) Elhangzott Békesi képviselőtársunk beszédében, hogy az a hiány, ami az átállásból adódik, ma úgy tűnik, hogy döntő hányadában a bérből és fizetésből élőknek az adósságterhelése növekedéséből adódik. Kétségtelen tény, hogy van ebben a társadalomban egy igen jelentős réteg, amely él, nem is rosszul, és nem fizet adót! A probléma az, hogy ezt a jelenlegi adóstruktúra keretében nem tudjuk megfogni. Én nagyon szívesen hallgatom azokat a hozzászólásokat, amelyek adómorálról beszélnek. Azt is tudnunk kell azonban, hogy a társadalom gondolkodásmódja nem változik meg egyik napról a másikra! Az elmúlt évtizedek ebben az országban szinte azt állították a legokosabb állampolgár előterébe, aki ki tudta kerülni egy társadalomidegen költségvetésnek, egy társadalomidegen politikának a finanszírozási lehetőségeit! Az volt hazafias - idézőjelbe téve -, aki nem fizetett adót, mert nem járult hozzá olyan céloknak a finanszírozásához, amelyekkel a társadalom alapjában nem értett egyet. De tisztelt képviselőtársaim, szent hitem és meggyőződésem, hogy ma az ellenzék padsoraiból sem állítja senki, hogy ma Magyarországon olyan hatalmi struktúra alakult volna ki, amely legalább annyira életidegen a társadalomtól, mint az ezt megelőző negyven esztendőben volt. Tehát tudnunk kell azt, hogy a társadalom ellátási céljaihoz mindnyájunknak hozzá kell járulni. Érdekes módon az elvárások nagyok, és már kezdődnek szerveződések, hogy hogyan védjük meg a vagyont regionálisan, önvédelmi csoportokkal. De ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy fizessünk húsz forinttal több adót, hogy egy rendes rendőrséget tudjunk finanszírozni, akkor már visszahúzódunk; inkább közvetlenül lássuk el az ilyen feladatokat. És nagyon sok ilyen problémával találkozunk. Tény és való, arra, hogy a láthatatlan jövedelmeknek a jövedelem oldaláról kimenő adóját meg tudjuk fogni, semmiféle gazdasági rendőrség és csendőrség nem alkalmas. Teljesen tiszta az, hogy az adóstruktúra megváltoztatása - amelyik a fogyasztási oldalról adóztat - a megoldásnak az útja. A jelenlegi adórendszerünknek egy óriási hibáját éppen abban látom - és itt vagyok egy kissé ellentmondásban Palotás János képviselőtársammal -, hogy objektív adottságainál fogva ez az adórendszer valamilyen áttételen keresztül vállalkozásbaráttá vált. A legtragikusabb az, hogy úgy vált vállalkozásbaráttá, hogy a vállalkozóknak egy rétege részére lehetővé tette, hogy kikerülje az adózást, és így önmagát gerjesztve tudjon fejlődni. A legszomorúbb az, hogy társadalmi céljainkkal kapcsolatban most azok megint a pozitív elemek, akik megkerülve az adózást, különféle furfanggal a társadalmi fejlődés kívánt irányába, a vállalkozói irányba mozdulnak el, és ezt ma csak - adózási struktúra szempontjából - illegitim módon tudják megtenni. (Taps.) Csépe Béla elmondta, részesüljön adócsökkentésben az, aki letesz valamit a társadalmi fejlődés érdekében. De könyörgöm, hogy segítsük adócsökkentéssel, hogy preferáljuk azokat, akik egyáltalán nem fizetnek adót, mert megkerülik az adózást, mert a kimenetnél már nem tudjuk adóztatni őket. Világos, hogy a jelenlegi adórendszerünk egy olyan szisztémára épült fel, ahol bérlistán az emberek 90 százaléka fehéren-feketén dokumentálható jövedelmekkel rendelkezett, nem tudta kikerülni az adósávot; és ezek azok, akik ma sem tudják kikerülni az adósávokat. Én azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy a terheket el kell osztanunk. A terheket - ki kell mondanunk őszintén - nem tudjuk igazságosan elosztani. Meg kell találnunk a kitörési pontokat, és meg kell találni a lehetőségét annak, hogy a jövő esztendő folyamán, megfelelő feltárás után, ennek valamennyi nagyon részletes elemzésével, hogy társadalmi rétegenként hogyan viszonylik egy új adóstruktúrához a társadalom egésze. Teremtsük meg a továbblépés lehetőségét! Tőlem nem idegen még az a gondolat sem, hogy ha ezt megfeszített munkával össze tudjuk hozni, bármennyire nem szimpatikus év közben egy váltást létrehozni, hozzuk létre még azon az áron is, hogy esetleg félévben egy teljes mérleggel egy félévet zárjunk le, és kezdünk a második félévben egy teljesen újat. De tegyük meg a lehetőségét, hogy akit preferálni akarunk, az preferálva legyen, akit adóztatni akarunk, adóztatva legyen, és ne burkoltan, hanem szabadon döntse el a társadalom egy része, hogy ő preferált akar lenni, és kikerülve az adót kerül a preferáltak oldalára. Igaz, a bérből és fizetésből élőknek legalább annyira érdeke, hogy elinduljon a vállalkozás. Kétségtelen tény, igaza van Palotás Jánosnak, hogy ez most csak mintegy 10 százalék. Ezért csínján kell ezzel bánnunk, mert ez a 10 százalék akármekkorára fejlődik is, a nemzetijövedelem-termelésben való hányada olyan, hogy számottevő előrelépést egy év alatt ezzel nem tudunk produkálni. Ha a mostani 10 százalékról ez 20 százalékra nő fel, akkor is még a 80 százalékát nem ez a réteg fogja produkálni, vagy pedig úgy kellene őket megadóztatnunk akkor, ha ennek a társadalmi visszahatását szeretnénk biztosítani, hogy akkor újra megszüntetnénk a vállalkozás lehetőségét. Igenis aktív, vállalkozásbarát politikára van szükség, hozzáteszem, én is azokhoz csatlakozom, akik azt mondják, ennek elsősorban nem az adórendszer az első számú módja, hogy a vállalkozásélénkítésben nagyot lépjünk előre. Ennek vannak más módszerei, hitelpolitikai és egyéb lépései is. És hogy tisztán lássunk mindnyájan, és tisztán lásson a magyar közvélemény is. Annak a költségvetési hiánynak, amelyiknek egyik oszlopa az az adórendszerhalmaz, amit ma itt látunk, annak az adórendszernek a halmazából nem jön ki a teljes költségvetésnek az a feladata, amit el kell lásson. Mik a további forrásai? Nem vitásan további forrásai külföldi hitelek vagy külföldön piacra dobott értékpapíroknak a bevételei. Ez a másik. És ha ez a kettő nem elég, és ezt kell világosan látnunk, abban a pillanatban, ha mi preferenciát adva bárkiknek ellentételezés nélkül növeljük a költségvetésnek a leendő hiányát, abban a pillanatban itt mi arra szavaztunk, hogy növeljük az inflációt, mert ez a harmadik forrása a költségvetés finanszírozásának. Az infláció pedig egészen biztos, hogy a vállalkozók egészének, a társadalomnak, az adófizetőknek, a bérből és fizetésből élőknek egyaránt káros. Tehát most nem az jár el jól, aki egy réteget, egy választókerületet a maga problémáival felvállalva, harcosan küzd, mert azzal lehet, hogy száz embert vagy ezret jól képvisel, vagy hetvenezres választókörzet előtt szimpatikus politikát folytat, sőt segít is rajta, de világosan kell látni, hogy mi azért ülünk itt, még egyéni képviselők is - én is az vagyok -, hogy nekünk a tízmilliós Magyarország egészéről kell most döntenünk. Ebben az aspektusban kérem a pozitív és konstruktív hozzáállást a benyújtott törvényjavaslatoknak a vitájához. Még egyetlen egy kiegészítést. Liska Tibornak Ökolosztátjában van egy rendkívül szemléletes hasonlat, hogy noha szénvegyület, illetőleg szénelemből áll a gyémánt is és a tüzelési szén is, azért ne tévesszük a kettőt össze egymással, noha mint kémiai elem ugyanaz van a háttérben. Ezt a fajta adórendszert nekünk a lehetőség határain belül csiszolnunk kell. De akármennyire is csiszoljuk, ebből akkor is háztartási szén marad, legfeljebb fényesebb felirattal. Kohinoort ebből már nem fogunk tudni létrehozni, és mégsem fogjuk kitenni ezt az ékszerüzlet kirakatába, mert ezzel a gazdaságot, amennyire tudjuk, fűtenünk kell. (Taps.)