KÁLLAY KRISTÓF (független): Köszönöm, Elnök Úr! Elnök Úr! Tisztelt Ház! Elsősorban felvetendőnek tartom a Kormány arra vonatkozó felelősségét, amelyet már az előttem szólók is említettek: hogy az elmúlt fél év során nem készített elő megfelelő adóreformot. Ezért hivatkozhat most arra, hogy majd jövőre teszi azt, pedig erre vonatkozó koncepció volt - nem tudni, miért nem lett végrehajtva. Nemcsak reformjavaslat nem készült, hanem még az annak alapját jelentő előzetes felmérések sem. Az Országgyűlés elé kerülő anyagokban csak általánosságok vannak, konkrét felmérésen alapuló adatok teljesen hiányoznak. Ezek hiányában az adórendszerről csak filozofálni vagy politizálni lehet. A következőkben csak néhány alapvető hiányosságra utalok. Nincs egy szó sem arról, hogy - elsősorban a fennálló adórendszer következtében - az ország lakossága jövedelmi szempontból vészesen két irányba szakad szét. Az ország egyik fele rohamosan szegényedik, a másik fele gazdagodik. Ez a jövedelmi kettészakadás ma már nagyobb, mint sok fejlett tőkés országban, és gyorsuló ütemben szélesedik a szakadék. Ennek vannak ugyan olyan okai is, hogy például a nagycsaládosok, egyes, vidéken élők jövedelme lemarad, de a döntő ok az, hogy az adórendszer alól való kibúvás lehetősége kit milyen módon érint. Le lehet-e egyszerűsíteni a problémát így? Akinek nincs módja kivonnia magát az adórendszer terhei alól, az rohamosan szegényedik, aki ezt megteheti, gazdagodik. Az a tény, hogy a meggazdagodás eszköze nem a jobb, a hatékonyabb munka, hanem az adórendszer súlyos terhei alóli kibúvás a gazdasági életben, az erkölcstelenség melegágya. Ki lehet mondani, hogy a privát szektorban csak az boldogulhat, aki megtalálja a kiskapukat. Ezt az erkölcsromboló adórendszert az a kormányzat kívánja működtetni, amelyik az erkölcsi értékekre kiemelten nagy súlyt helyez. A törvényjavaslat nem tesz említést arról sem, hogy a gazdaságban milyen előnyt élveznek azok, akiknek nem kell számlát adniok. Ez oda vezetett, hogy a nagyvállalatok, a költségvetési intézmények, amelyeknek tehát számlára van szükségük, egyre képtelenebbek a magánszektorral kooperálni, azt foglalkoztatni. Márpedig a modern gazdaság összhatékonysága nagymértékben függ attól, hogyan fonódik szerves egységbe a gazdaság minden szektora, vagyis minden tulajdonforma és minden vállalatnagyság. Nálunk ennek a katasztrofális elválása folyik. Márpedig azt még a nehéz helyzetben lévő kormányzatnak is tudnia kellene, hogy a költségvetési egyensúly, az adóbevételek nagysága hosszú távon elsősorban a gazdaság működésének hatékonyságától függ. Erről azonban szó sem esik. Ez az egész törvényjavaslat még abban a szellemben készült, mintha az adórendszernek semmi hatása nem volna a termelésre, a termelésnek az adóbevételek nagyságára. Teljes zavart okoz az, hogy a bérjárulékokat a pénzügyi kormányzat nem tekinti az adórendszer szerves részének csak azért, mert formailag nem adónak hívják. A törvényjavaslatban a teherviselésről beszélnek, de nem veszik figyelembe a dolgozókat, a tisztességes adóbevallókat sújtó legnagyobb terhet. Azt az előterjesztőnek tudnia kellene, hogy az egészségügyi, a családtámogatási és a nyugdíjrendszer finanszírozásának forrásai éppen olyan teherként nehezednek a társadalomra, ha azt már nem adóból, hanem egy trükkel a költségvetéstől elkülönítetten kezelt forrásból fedezik. A nagyon magas bérjárulék az egyik fő oka, hogy a munkaviszonyból egyre rosszabbul, a fekete munkából, vagyis abból, ami után sem adót, sem bérjárulékot nem kell fizetni, egyre jobban lehet élni. A törvényjavaslatban említés sem történik arról, hogy milyen az adózási fegyelem. Valóságban olyan rossz, hogy még az olasz magánszektor is irigykedve néz hazánkra. Ma már a Bevételi Főigazgatóságnak korszerű, drágán vásárolt számítógépei szolgáltatni tudják azokat az adatokat, amelyek arról tanúskodnak, hogy az átlagbérek sokszázszorosát keresők között nemcsak olyanok vannak, akik törtrészét vallják be a számlázott jövedelmüknek, hanem olyanok is, akik még adóbevallást sem tettek. Nem megengedhető, hogy az adócsaló milliomosokkal kesztyűs kézzel bánjon a pénzügyi kormányzat, az idős nyugdíjasokat pedig kénytelen legyen nyomorgatni. A törvényjavaslat ugyan megemlíti, hogy a vállalati nyereségadó azért nagy, mert az infláció következményeit nem érvényesítik a leírásokban, tehát a tőkeveszteség adóztatása jelenti azt, amit a törvényjavaslat nyereségadónak hív. Ma már a nagyvállalati szektornak nincs annyi kimutatott nyeresége, amennyit kitesz az amortizációs fiktív nyereséghamisítás. Tehát nincs reális nyeresége. Ezt a csalást azonban nem áll érdekében a pénzügyi kormányzatnak leleplezni, mert kiesne egy adóforrása. Arra azonban nem gondolnak az illetékesek, hogy hova vezet a veszteségek adóztatása. A könnyebb érthetőség céljából egy példát: a bankok az elmúlt évben a 70 milliárd kimutatott nyereség után 35 milliárd adót fizettek. A valóságban azonban a bankok nyeresége abból származott, hogy a pénzügyi kormányzat lehetővé teszi, hogy a behajthatatlan hitelek behajthatatlan kamatait aktiválják, tehát a veszteségüket nyereségnek mutathatják ki. Ezt nemcsak azért teszik, mert a négy nagy kereskedelmi bank azonnal csődbe jutna, hanem azért is, mert 35 milliárddal kisebb volna az adóbevétele. Ha számaim nem elég pontosak, közölje a pénzügyminiszter a pontosabbakat. A törvényjavaslat nem tesz említést a kamatadóról. Nálunk a forintbetétek kamatai eleve mintegy öt százalékkal alacsonyabbak, mint az infláció, tehát a betét-tulajdonosokat évi öt százalék vagyonvesztés érinti. De nemcsak ennyi, hanem még e veszteségen felül további mintegy 5 százalék, mert 20 százalékos kamatadót is kell fizetniök. Azaz: aki nálunk forintot takarít meg, és bankban helyezi el, évi 10 százalékos vagyonadót fizet. Ennek azután az a következménye, hogy a lakosság egyre szélesebb köre, megint az életrevalóbbak nem forintot, hanem nyugati devizát gyűjtenek, amire ugyanez a pénzügyi kormányzat a forintbetéteknél tapasztalttal szemben reálkamatot fizet. A még okosabbak pedig külföldön teszik bankba a devizájukat. Elképesztőnek tartom, hogy a pénzügyminiszter egy adótörvényben említést sem tesz arról, hogy a lakosság ezen ostoba adónak a következtében nem forintot, hanem nyugati devizát gyűjt, méghozzá évi több tízmilliárd forintnyi mennyiségben. Példátlan az, hogy egy piaci gazdaságban a negatív reálkamat után adót vetnének ki. Ezzel riasztanák el a lakosságot a pénzmegtakarítástól. Furcsa az is, hogy a Kormány nyugati példákra hivatkozik, amikor egyes adóformák súlyát indokolja. Más a nyereségadó ott, ahol nincs nagy "fekete" gazdaság, ahol évszázadosan szigorú az adómorál, ahol a vállalati mérlegekben kimutatott nyereség mögött valóban nyereség van. Nálunk a lakosság azon fele, amely bérből él, amely minden jövedelmét bevallja, és az a vállalkozói szektor, amelyik a tőkevesztesége után is adózik, minden nyugati államhoz viszonyítva agyon van adóztatva, a lakosság másik fele pedig valóságos adóparadicsomban él! Ezt az előterjesztők azért sem tudhatják, mert fogalmuk nincs, mekkora az adózás alá nem eső vagy az alól kivontan keletkező jövedelem. Erre vonatkozóan még reprezentatív felmérések sem történtek, de látja az, aki az országot járja, és látja az építkezéseket, vagy aki megnézi, hogy kik mivel érkeznek haza a nyugati határon. Azt például az olaszok már régen tudják, hogy a "fekete" gazdaságot csak az átlagosnál jobb forgalmi adóval lehet megadóztatni. Képmutatásnak és a társadalom félrevezetésének tartom azt, hogy a Kormány nem mondja meg nyíltan, hogy a személyi jövedelemsávok változatlansága igen gyors adósáv-csökkentést jelent, és neki kellene leginkább tudnia, hogy a 30 százalékos infláció mellett az a változatlan, ami 30 százalékkal emelkedik. Jó volna, ha leszoknának az illetékesek arról, hogy tudatosan félrevezetik nemcsak a lakosságot, hanem a képviselőket is. A pénzügyminiszternek kötelessége lett volna illusztrálni, hogy a változatlan nominál összegű sávok reálértékben mekkora adóemelést jelentenek. Az eddigi általános megjegyzéseim alapján, valamint a hároméves gazdasági program hiányában és figyelembe véve az idő szorítását, azt kell mondanom, ezt a törvénytervezetet nem lehet részleteiben javítani, sem a tartalmát, sem a szellemét. Tudom, hogy az Országgyűlés nem készíthet egyik napról a másikra egy egészen más adótörvényt, de indokoltnak tartom, hogy a Ház nyilvánítsa az egész adórendszerünket hibás irányúnak, állapítsa meg a Kormány felelősségét, és kötelezze a Kormányt, hogy márciusig készítsen el egy adatokkal alátámasztott adótörvény-javaslatot, amelyet 1992-re be lehet vezetni. (Taps a Magyar Szocialista Párt részéről.)