BEVEZETÉS *

I. a területi folyamatok alakulása és a területfejlesztési politika érvényesülése *

1. A TERÜLETFEJLESZTÉS FŐ STRATÉGIAI CÉLJAINAK MEGVALÓSULÁSÁRA HATÓ FOLYAMATOK *

2. A TERÜLETFEJLESZTÉSI POLITIKA ÉRVÉNYESÜLÉSE AZ ESZKÖZ- ÉS INTÉZMÉNYRENDSZEREN KERESZTÜL *

3. ÁGAZATI FEJLESZTÉSI PRIORITÁSOK ÉRVÉNYESÜLÉSE *

II. az országos területfejlesztési koncepció végrehajtásának helyzete *

III. ÖSSZEFOGLALÓ MEGÁLLAPÍTÁSOK, JAVASLATOK *

i. a gazdaság területi folyamatai *

1. A főbb makrogazdasági folyamatok térszerkezeti hatásai *

2. A gazdasági szerkezet átrendeződése *

ii. társadalmi területi folyamatok *

1. Társadalmi viszonyok területi alakulása *

2. A humán infrastruktúra területi alakulása *

iii. a környezeti állapot változása, a természeti értékek védelmének alakulása *

iv. a műszaki infrastruktúra területi alakulása *

1. Közlekedés *

2. Elérhetőségi viszonyok *

3. Távközlés *

4. Vízgazdálkodás *

5. Energiaellátás *

v. a területfejlesztés eszköz- és intézményrendszerének alakulása *

1. A területfejlesztés eszközrendszere *

2. A területfejlesztés intézményrendszere *

1. A FŐBB MAKROGAZDASÁGI FOLYAMATOK TÉRSZERKEZETI HATÁSAI

2. A GAZDASÁGI SZERKEZET ÁTRENDEZŐDÉSE

II. TÁRSADALMI TERÜLETI FOLYAMATOK

1. TÁRSADALMI VISZONYOK TERÜLETI ALAKULÁSA

2. A HUMÁN INFRASTRUKTÚRA TERÜLETI ALAKULÁSA

III. A KÖRNYEZETI ÁLLAPOT VÁLTOZÁSA, A TERMÉSZETI ÉRTÉKEK
VÉDELMÉNEK ALAKULÁSA

V. A TERÜLETFEJLESZTÉS ESZKÖZ- ÉS INTÉZMÉNYRENDSZERÉNEK
ALAKULÁSA

1. A TERÜLETFEJLESZTÉS ESZKÖZRENDSZERE

2. A TERÜLETFEJLESZTÉS INTÉZMÉNYRENDSZERE

A területfejlesztésről és területrendezésről szóló 1996. évi XXI. törvény 7. § j.) pontja értelmében a Kormány kétévente beszámol az Országgyűlésnek, a területi folyamatok alakulásáról és a területfejlesztési politika érvényesüléséről.

A törvényben előírt feladatoknak eleget téve készült el az Országos Területfejlesztési Koncepció (OTK), amelyet az Országgyűlés 35/1998.(III.20.) OGY határozatával fogadott el. A törvény 26. § (8) bekezdése értelmében a Kormány kétévente az Országos Területfejlesztési Koncepció végrehajtásáról is beszámol az Országgyűlésnek.

Az OTK részletesen kifejti a területfejlesztési politika törvényben meghatározott irányelveit és stratégiai céljait, a területfejlesztés eszköz és intézmény rendszerének fejlesztését, a területfejlesztés szempontjából legfontosabb ágazati prioritásokat és meghatározza a területfejlesztési politika feladatait az ezredfordulóig.

Az OTK-ban foglaltak meghatározzák e Jelentés tartalmát, elfogadásának időpontja (1998) pedig a Jelentés Országgyűlés elé terjesztésének törvény által előírt határidejét, a 2000. esztendőt.

A Jelentés az 1991-98. évek közötti időszak területi folyamatait tekinti át, a területfejlesztési politika érvényesülése vonatkozásában elsősorban a törvény hatálybalépését követő négy évet, de foglalkozik a törvény előtti időszakkal is, ugyanis a törvényben illetve az OTK-ban meghatározott célok egy része már ebben az időszakban megfogalmazódott.

A területi folyamatok vizsgálata az erre az időszakra vonatkozó (1991-98) statisztikai adatokra épül. A területfejlesztési politika érvényesülésének vizsgálata, ahol erre lehetőség volt, az 1999. évi és a 2000. évi adatokat is számításba vette.

A vizsgálat területi szintjei: összefoglalóan a megyék, egyes témák esetében (ahol megyei adatok álltak rendelkezésre) csak a megyék, település szintű adatok ismeretében a település illetve, mint aggregációs szintek, a statisztikai kistérségek illetőleg, mint aggregációs lépték, a régiók léptéke.

A Jelentés a KSH adatok, a Területi Információs Rendszerben meglévő adatok, ágazati adatok és információk, APEH adatok és egyes témákban kérdezéses módszerrel összeállított adatbázis felhasználásával készült.

A Jelentés az OTK-ban megfogalmazott:

helyzetét tekinti át, és javaslatokat tesz a legfontosabb intézkedésekre.

Az OTK végrehajtásának helyzetéről szóló II. fejezet a 35/1998.(III.20.) OGY határozat V. fejezetében megfogalmazottak szerint készült.

Az Országgyűlési Jelentés Melléklete bemutatja a gazdasági és társadalmi folyamatokat ágazatok szerint, továbbá a környezeti állapot változását, a műszaki infrastruktúra területi alakulását, valamint a területfejlesztési intézményrendszer változását.

A Jelentés és Melléklete részletes háttéranyagok alapján készült, azokat foglalja össze. A háttéranyagok egyeztetésre kerültek az illetékes tárcákkal, ez a dokumentum is a tárcák aktív bevonásával, az általuk biztosított háttérnyagok felhasználásával készült el.

A területfejlesztésnek a kilencvenes évek során érvényesülő és az évtized végén országgyűlési határozatban is rögzített fő stratégiai céljai a következők:

- a gazdasági-társadalmi térszerkezetet közvetlenül alakító célok:

- a nemzetközi integráció elősegítése.

A stratégiai célok szinte mindegyikére jellemző az, hogy a megtett intézkedések hatásai, eredményei csak fokozatosan és hosszabb távon jelentkeznek. Miközben tényszerűen számba vehetőek a célokhoz kapcsolódó intézkedések, azok mérhető eredményei, hatásai a térszerkezetben és a települések fejlődésében azonban még nem mindenütt érzékelhetők. A regionális fejlődés legfontosabb tendenciáit a térbeli tagoltság főbb dimenzióit (Budapest - vidék, Nyugat - Kelet) igazolják a következő táblázatok adatai.

A területi folyamatok és intézkedések áttekintése alapján megállapítható, hogy a területfejlesztési politika lényegében a kilencvenes évtizedet tekintve elsődlegesen a területi egyenlőtlenségek mérséklése céljának megfelelően hozta létre új intézményrendszerét, elsősorban az elmaradott területekre és válságtérségekre koncentrált. Ezzel a gazdaságban a piaci alapú területi differenciálódást megállítani nem tudta, csupán fékezte annak kedvezőtlen hatásait, megakadályozta újabb szélsőséges térségi krízishelyzetek kialakulását.

A területi egyenlőtlenségek egyértelműen a gazdasági folyamatokhoz kötődnek. A demográfiai folyamatok, a településhálózatban zajló átalakulások (a városhálózat kibővülése, közigazgatási átrendeződések), a humán adottságok (képzettségi, etnikai, egészségügyi, mentális, bűnügyi tényezők) tekintetében - noha ezek közül különösen a gazdaság, a jövedelmek szintje által közvetlenül befolyásolt elemek térszerkezete is tagolt - nem változtatták meg úgy a társadalmi-humán feltételrendszert, hogy az visszafordíthatatlanná tehetné egyes térségek kedvezőtlen folyamatait. E szférákban kevésbé a térségi egyenlőtlenségek, mint az ország egészére jellemző kedvezőtlen folyamatok megfordítása a kulcskérdés.

A kilencvenes évek folyamatait elemezve két olyan szféra emelhető ki, amelyben a térszerkezet változásában határozott közeledés, regionális és települési egyensúlyjavulás érzékelhető. Az első a települési műszaki infrastruktúra (vezetékes víz-, szennyvízrendszerek, villamos-energia és földgázvezetékek) amelyben, a szennyvízkezelés kivételével az ország minden térségében javultak az ellátottsági mutatók, a keleti országrész felzárkózása eredményeként csökkentek a regionális különbségek. Az állami támogatási forrásokat felhasználó infrastrukturális fejlesztések, a maguk ellátásjavító hatásain túlmenően, fontos elemeit jelentették a társadalmi térbeli szerveződés egészét távlatosan is megújítani képes kistérségi összefogások megerősödésének is. A második a távközlési és kommunikációs alrendszer, amelyen belül mind a telefóniában, mind a tömegkommunikáció szervezetrendszerében határozott fejlődés és decentralizáció ment végbe. Utóbbiban teljesen új elemként van kiépülőben egy decentralizált hálózat, amely a közeli jövőben az információáramlás legújabb rendszereiben is csatornája lehet a decentralizált hálózatfejlődésnek, s így a hozzáférés kiegyenlítetté válásának.

Az ország egyes régióinak gazdasági és társadalmi állapotát vizsgálva megállapítható, hogy az ország minden térségében megjelölhetőek azok az adottságok, helyi vagy központi eszközökkel csökkenthető hiányok, amelyek megteremthetik az esélyt a gazdasági és társadalmi elmozdulásra annak ellenére, hogy egyes periférikus térségekben koncentráltan jelentkeznek a gazdasági és társadalmi stagnálás jegyei. Ennek bázisát a gazdasági növekedés teremtette többletforrások, koordinált és a fenntartható növekedést biztosító, ugyanakkor a térségi felzárkózás irányába ható közvetlen (állami fejlesztéseken keresztüli) és közvetett (regionálisan differenciált szabályozási, támogatási eszközökkel orientált) felhasználása adhatja. A területi különbségek mérséklését erősítő belső többletforrásokat rövidtávon az EU-integrációra felkészülés szakaszában rendelkezésre álló fejlesztési eszközök egészíthetik ki, a tagság elnyerését követően pedig az Unió regionális és strukturális fejlesztési támogatásai - ha azok fogadásának intézményi és pénzügyi feltételei létrejönnek - meg is sokszorozhatják.

A nagyvárosi dominancia, a lényegében egyközpontú térszerkezet - noha annak létrejöttében olyan történeti faktor, mint a hazánkban máig ható területvesztés és határmódosulás, nem játszott szerepet - nem egyedi magyar jelenség. Számos, különböző fejlettségi szinten álló, eltérő belső államberendezkedésű európai ország társadalmi-gazdasági térszerkezetét ugyanez a sajátos egyensúlyhiány - a vezető város kiugró népességi és azt is meghaladó gazdasági súlya - jellemzi.

Budapesten ma az ország népességének 18,2%-a él. A város részesedése az előállított bruttó hazai termékből 34,5% (1997), a működő vállalkozások 29,7%-a fővárosi, a külföldi érdekeltségű cégeknek több mint fele, a jegyzett tőke 56,5%-a koncentrálódik itt.

Budapest gazdasági és társadalmi szerepének, irányító funkcióinak átalakulása a kilencvenes években követte a nemzetközi trendeket. A nagyvárosi túlsúly kezelésében mára véglegesen lezárult Budapesten is az a korszak, amely elsődlegesen az ipari tevékenységek decentralizálásával kívánta oldani a főváros-vidék dualizmust (a gazdasági karakterét, funkcióit tekintve a századvégre egyértelműen tercierizálódott főváros, 1998-ban már csak 16,6%-át adta az ország az ipari termelésnek).

Ugyanakkor a főváros a többi, nemzetközi szerepet is betöltő nagyvároshoz hasonlóan központja az átalakuló, a globális kapcsolatrendszerekbe integrálódó új tevékenységeknek, az átformálódó pénzügyi és információs tereknek, a tudományos és kulturális innovációnak, a nemzeti és nemzetek feletti igazgatási, politikai intézményi szerepeknek.

Változatlanul fennáll, bár csökkenő mértékben az egyenlőtlenség a főváros és a vidék között. Ezt részben indokolja Budapest történetileg és strukturálisan kialakult regionális szerepe. Az elmúlt évtizedekben az egyenlőtlenségek mérséklése irányában hatott az önkormányzati rendszer újjáépülése, a központi források elosztási rendjének átalakulása, de mindezek mellett a gazdasági struktúra átalakulása. Megszűnt a fővárosi központokon és vidéki telephelyeken alapuló vállalati struktúra, megindult a vidéki centrumok erősödése, a lakosság életkörülményeiben, életszínvonalában, munkalehetőségeiben azonban még nem sikerült számottevő eredményt elérni. A kiegyenlítődési tendenciák megindulását mutatják a migráció irányváltozásai is.

Az ezredfordulón Budapest belföldi irányítási szerepe is eltérő a korábbi időszakétól. A jogállami intézmények, mindenek előtt a helyi önkormányzati rendszer újjáépülése, a központi források újraelosztásának meghatározó arányban normatív alapra helyezése, lényegében mérsékelte az egyenlőtlenségeket a főváros és a vidék között. A gazdaság átalakuló szervezeti struktúrája a vállalaton belüli domináns főváros-vidék szervezeti függést is alapjaiban felszámolta. A fenti értelemben az átalakulás megszüntette a fővárosi dominancia csökkentésének alapvető irányítási, intézményi gátjait, a vidéki centrumok megerősödése azonban a kezdeti szakaszban van (erős gazdasági irányító szerepbe például csak a legdinamikusabb dunántúli megyeszékhelyek kerültek, a felsőoktatási integráció a minőségi képzési és kutatási tevékenység decentralizálásának nyithat új pályát.)

A főváros kiugró dinamikája elsődlegesen a piaci folyamatok eredménye, amelyek kedvező infrastrukturális hálózati szerepét, szellemi potenciálját, a helyi lakosság vásárlóerejét használják elsődlegesen ki. Új elem a főváros fejlődésében, hogy a városmagnál is látványosabb a fejlődés az agglomerációban, amely egy új urbanizációs szakasz, a szuburbanizáció célterülete.

A fővárosközpontú térszerkezet oldódásának jegyei épp a fenti tényezők mentén figyelhetőek meg, illetve annak lassúsága ezek hiányával magyarázható. Kiugró gazdasági növekedést, megújulást éppen azok a vidéki dinamikus központok mutattak fel a kilencvenes években, amelyek fekvése, a közlekedési és kommunikációs térbeni helyzete kedvező (nyugati térségek, autópályák menti zónák), s amely térségekben a humán erőforrások, a kvalifikált munkaerő elégséges számban megtalálható, ahol a népsűrűség eléri a fogyasztási piacra orientált tevékenységekben elvárt nagyságot.

Összefoglalva a vonzótényezők szempontjából, a kilencvenes évek központi fejlesztéspolitikájának területi hatásait, pozitív - a fővárosi túlsúly enyhítése irányába ható - fejleményként említhető a távközlés "robbanásszerű" fejlődése, a felsőoktatás mennyiségi növekedése, decentralizált és tartalmát, irányait tekintve a változó igényekhez igazodó átalakulása. A piaci vonzerő, a vásárlóerő koncentrációjának jelei a vidéki nagyvárosok mindegyikében megjelentek, azonban e hatás a városok közvetlen környéki településein ma még nem nyúlik túl. Lényegében hasonló hálózatfejlesztési folyamat ment végbe a piacgazdaság egyik legfontosabb tevékenységi szférájában, a bankrendszerben is. Súlyos korlát és hiány a térszerkezeti egyensúly oldásában a nagytávú közlekedési infrastruktúra lassú fejlődése.

A nagyvárosoknak a globalizációban betöltött szerepe mindenképpen differenciáló hatást fejt ki, így a Budapest-központú térszerkezet oldásában csak korrekciós lehetőség kínálkozik.

A szűken (műszaki, termékszerkezeti szempontból) és tágan (a tevékenységek, szervezetek legszélesebb körére kiterjesztően) értelmezett innovációs folyamatokra ma egyértelműen a globalizálódás, a világméretű szerveződés jellemző. Ezek hordozói ugyanis jellemzően a legnagyobb tőkeerejű nemzetközi vállalkozások, irányító centrumai pedig a világméretű városhierarchia csúcsán álló megapoliszok és a kutatás-fejlesztés hatalmas tőkeerejű specializált központjai. Ebbe a folyamatba való bekapcsolódás elsődleges nemzeti érdek, ami még annak árán is vállalandó, ha az erős belső regionális differenciálódást indukál, különösen az új jelenségek elterjedésének első fázisában.

A magyar gazdaság (mindenek előtt az ipar valamint a gazdasági szolgáltató tevékenységek) szerkezete a 90-es évek végére teljesen megújult, a termelékenység látványos növekedése ezen ágazatokban meghatározó módon a tevékenységi, termékszerkezeti, technológiai, szervezési megújulás következménye. Ez az átalakulás azonban a regionális tagoltságban, erős különbségeket teremtve zajlott le. A rendelkezésre álló források szűkössége - különösen az évtized első felében - nem tudta fékezni e polarizált fejlődést.

A szűken értelmezett innovációs folyamat egyik alapvető láncszemeként számon tartott kutatás-fejlesztési tevékenység térszerkezetére mind a mai napig rányomja bélyegét a rendkívül erős fővárosi koncentráltság. A KSH által nyilvántartott mintegy 1700 kutatóhely több mint 40%-a, a kutató-fejlesztői létszám és a kutatási ráfordítások mintegy kétharmada kötődik a fővároshoz.

A fővárosnak az innovációs folyamatok tekintetében ma még nem tekinthetők igazi hazai ellensúlyának a legnagyobb vidéki egyetemi és gazdasági központok sem. Ebbe az irányba való elmozdulás esélyét teremthetik azonban meg az integrált felsőoktatási intézmények, amelyek a gazdasági szféra szereplőivel kiépített stabil kooperáció keretein belül, egymásra épülő funkciókkal (információ, marketing, transzfer, képzés, tanácsadás, finanszírozás), a teljes innovációs vertikum megteremtésével (képzés, alap- és alkalmazott kutatások, termék- és folyamatfejlesztés, termelési innováció, értékesítés) regionális innovációs rendszereket alakíthatnak ki. A cél elérése érdekében szükség van a területi preferenciák erőteljesebb alkalmazására.

Az innovációk egyenletesebb térbeli terjedésének kulcskérdése - az ország objektív helyzete, adottságai következtében - az adaptációra, az újdonságok rendeltetésszerű, hatékony alkalmazásra képes munkaerő megléte. E képességeket térben is kiegyenlítetten fejlesztő, pozitív lépésként értelmezhető a hazai oktatási rendszer mennyiségi bővülése, képzési kínálatának a modern igényekhez igazítása. Ebben a tekintetben több vidéki centrumban határozottabb átalakulási, megújulási folyamatok kezdődtek el, mint a meglévő tradícióihoz, értékeihez inkább kötődő fővárosi intézményekben.

A regionális arányok szempontjából sajátos egyensúlyhiányként értelmezhető az átalakulásban, hogy a gazdasági dinamikáját tekintve egyértelműen élenjáró, a fekvési előnyeit a gazdaságban kamatoztatni tudó nyugati országrész, a képzési kibocsátás (s tágabban a kutatás-fejlesztési aktivitás) szempontjából a keleti országrész mögött van. A diplomások és érettségizettek aránya ugyan magas, a felsőoktatási és kutatási intézmények kapacitása azonban nem elégséges. Ez a kvalifikált fiatalok csoportjában érzékelhető migrációt indukál a képzési helyektől a fogadópontok, a munkahelyek felé, a két országrész között. Ennek a kedvezőtlen tendenciának mérséklése érdekében szükséges a kutatás-fejlesztési aktívitás élénkítése a versenyképesség szempontjából előnyösebb helyzetű nyugati országrészben is.

Ösztönözni kell a tőkeerős vállalkozások kutatási-fejlesztési tevékenységét és az együttműködést a felsőoktatási intézményekkel.

A területfejlesztési stratégiai célok megvalósítása érdekében folytatott területfejlesztési politika, valamint a '90-es évek változásai együttesen alakították az ország térszerkezetét.

Az 1990-es évek gazdasági-társadalmi területi folyamatait a politikai rendszerváltás és azt követően a gazdasági rendszerváltoztatás; a szocialista tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés határozta meg. A gazdaság átalakulása gyakorlatilag a '90-es évek végére befejeződött.

A társadalmi folyamatok természetükből adódóan a gazdasági folyamatokhoz képest lassabban mennek végbe. A gazdaságban végbement változások azonban a társadalmi viszonyok egyes elemeinek változását is felgyorsították.

A folyamatok hatásait összegezve az ország gazdasági - társadalmi térszerkezete a '90-es évek végére a következőképpen alakult.

Az ország gazdasági térszerkezetének legfontosabb jellemzője, hogy a Balassagyarmat-Békéscsaba vonaltól nyugatra helyezkednek el a dinamikusan fejlődő és felzárkózó térségek - kivételt képez a Dél-Dunántúl határ menti térsége -, e vonaltól keletre pedig nagyrészt a fejlődésben stagnáló és elmaradott térségek. A felzárkóztatási folyamat ebben az országrészben is elkezdődött, tipikus példa erre Nyíregyháza térsége.

A piacgazdasági váltással a korábban zárt gazdaság nyitottá vált, versenyre kényszerült, ami az államilag támogatott és elavult technológiával termelő üzemek tönkremeneteléhez, valamint az addig nem ismert mértékű munkanélküliséghez, néhol válságtérségek kialakulásához vezetett.

Megtörtént az iparban az állami tulajdon nagyarányú lebontása a privatizáció során, teljessé vált a vállalkozás szabadsága, szabad utat adva a külföldi tőke beáramlásának is. Ennek - térségi hatásait tekintve - legjelentősebb megjelenési formái a zöldmezős ipari beruházások, amelyek korszerű technológiát és termelési kultúrát hoztak az ágazatba.

Az ország nagyobb városaiban és az idegenforgalmi vonzerővel rendelkező térségekben kisebb volt az átmenettel járó gazdasági visszaesés, amit a szolgáltató szféra fejlődése ellensúlyozott. Ez alól a hagyományos nagyipari centrumok (Miskolc, Diósgyőr, Salgótarján, Ózd) kivételek.

A kárpótlással végbement tulajdonrendezés ellenére tovább csökkent a mezőgazdaság nemzetgazdasági súlya, de országosan és egyes térségekben ma is jelentős foglalkoztatási és népességmegtartó szerepe van.

A piaci átmenet hatására a gazdaság teljesítménye az átmeneti visszaesés után a '90-es évek közepétől ismét növekedni kezdett, de ez a területi és települési különbségek növekedésével járt együtt, társadalmi, gazdasági téren egyaránt.

A gazdasági térszerkezetet alapvetően meghatározó tényezők a következők:

A földrajzi helyzetből adódó előnyök mellett a térszerkezet legfontosabb forrása bizonyíthatóan a humán tőke, a képzettség, az innovációs képesség. Ebben nem egyszerűen a formális iskolázottság, hanem a piacképes tudáselemek (informatikai, nyelvi, vállalkozói ismeretek) felértékelődése fejeződik ki. Ez a főváros mellett, a vidéki nagyvárosok mindegyikében alapeleme a viszonylagos stabilitásnak. A lecsökkent vándorlási aktivitáson belül, egyedül a magasan kvalifikált fiatalok esetében érzékelhető a dinamikus térségek, a főváros irányába mutató mozgás.

A városok gazdasági dinamikáját nagymértékben erősíti a gazdaság szolgáltató jellegének határozott aránynövekedése is, a tercierizálódás. Ezen belül a gazdasági, pénzügyi szolgáltatások, a modern kereskedelmi láncok terjedése kifejezetten hierarchikus jellegű és Budapest után már elérte a teljes vidéki nagyvárosi kört. Ugyancsak stabilizáló tényező a közszolgálatok (oktatás, egészségügy, közigazgatás) erős létszámmegtartó pozíciója, ami a városi jövedelemtömeget tekintve kiegyenlíti a létszámtakarékos piaci szféra magasabb keresetszínvonalát is. A közszolgáltatások intézményhálózatát az évtized második felében koncentrálódás jellemzi, ami növeli a központi települések előnyeit.

Miközben az ország és főleg az észak-dunántúli térség gazdasági fejlődésében a fő húzóerő a jelentős multinacionális cégek (nagyrészt vámszabadterületi) ipari termelése, addig az ezeken kívüli településeken, kistérségekben a lakosság életviszonyai, jövedelmei oldaláról a társadalmi-gazdasági stabilitás az egyéni vállalkozókon és bérből élőkön nyugszik. A fővárosban, a balatoni üdülőövezetben, vagy a Duna-Tisza közén a kisvállalkozási aktivitás sikeresnek tűnő helyi válaszként jelent meg az átalakulásban, de az agrárvidékeken és a nagyobb városokban ez a forma alig lép túl a kényszervállalkozások körén. Mindmáig nem alakult ki a két szféra - a középvállalkozásokon keresztüli - szorosabb összekapcsolódása, ami társadalmi és regionális szempontból jelentős egyensúlyteremtő hatással lenne. A külföldi tőkebefektetésekben a tőke- és technológia-intenzív elemeken kívül az évtized végén már megjelentek a munkaerő-igényesebb formák, s ezek a nyugati országrészben helyenként már strukturális munkaerő hiányhoz vezettek.

A gazdaság ágazatai közül a folyamatosan fejlődő és terjedő üzleti szolgáltatások elsősorban a főváros és a nagyvárosok fejlődésében, a feldolgozóipari arányok növekedését felmutató ipar az észak-dunántúli országrész fejlődésében játszik kulcsszerepet. A leginkább teret vesztő észak-magyarországi megyék közül Borsodban már látszanak, Nógrád ipari területein még alig érzékelhetőek az ipari rekonstrukció jelei. Nincs olyan kiterjedtebb térsége az országnak, ahol a mezőgazdaság dinamikahordozó eleme lenne a gazdaságnak, miközben az agrárgazdaság társadalompolitikai jelentősége vitathatatlan.

Az infrastruktúra és a gazdaság közötti kölcsönkapcsolat szempontjából kedvezőtlen, hogy nincs érzékelhető előrelépés az ország déli és keleti perifériális térségeinek a gyors, nagytávú közlekedési hálózatba való bekapcsolásában. Mivel a külföldi beruházói aktivitás a fővárosból kiágazó autópályák mentén nagyon lassan húzódik át a keleti országrészbe, ezért ezek hatása csak hosszabb távon lesz kimutatható. Az itt megtelepült külföldi beruházók termelési profiljában ma még a könnyűipar a domináns, a nyugati országrészben preferált gép- és elektronikai szakágazatokkal szemben. A keleti térségekben érzékelhető eleme a helyi gazdasági aktivitásnak a határokon átnyúló kereskedelmi, vállalkozási vonzás.

Szemben a korábbi évtizedekkel, ma a regionális és települési tagoltságot már sokkal kevésbé az infrastrukturális ellátottsági különbségek, mint a gazdasági tartalom (vállalkozási aktivitás, jövedelmek, munkaerőhelyzet) határozzák meg. A '90-es években sikerült jelentősen csökkenteni a települési infrastrukturális ellátottság számos elemében (főleg a közmű- és a telefonellátottságban) korábban jellemző egyenlőtlenségeket. Ez főleg a jóléti szint elmaradását enyhítette.

A fő térségformáló erő az országban tevékenykedő, több mint egymillió gazdasági vállalkozás illetve vállalkozó. Ehhez képest az állam közvetlen pénzügyi szerepvállalása bár a regionális egyenlőtlenségeket csökkentő területi allokációjú, de hatását tekintve korlátozott, a területi differenciálódást nem volt képes ellensúlyozni. Ebben szerepet játszott, hogy az egyes állami pénzeszközök térbeli allokációjában a koordinációt, egymásra épülést nem sikerült kellő hatékonysággal érvényesíteni. A területfejlesztés új eszközei (vállalkozási övezetek, ipari parkok) ma még inkább csak a kiépülés, intézményesülés fázisában vannak, az érintett térségek pozícióit a jövő szempontjából erősítik. Megjegyzendő, hogy egyes támogatások az átfogó nemzetgazdasági érdekeket, a gazdaságfejlesztést szolgálják, így azokhoz területi prioritások csak közvetve rendelhetők.

A demokratikus jogállamiság szempontjából a helyi önkormányzati rendszer újjászervezése pozitív fejlemény,amely elsősorban a települési infrastruktúra tekintetében vezetett eredményekhez.

Ez a kettősség mindvégig eltolta a területfejlesztés súlypontját a települési infrastruktúrafejlesztés irányába. Törekedni kell a szétaprózottságot ellensúlyozni képes támogatási rendszer egészének és egyes elemeinek megerősítésére a térségszemlélet elterjedésének érdekében.

Ma az ország térszerkezete, térségi és települési tagoltsága alapvetően eltér a rendszerváltás előtti helyzettől. Ebben természetesen jelen vannak évszázados determinációk (nyugat-kelet és falu-város megosztottság), miként az elmúlt évtizedek nyomai (szocialista nagyipar, mezőgazdasági nagyüzemek) és a legújabb időszakban kialakult elemek (vállalkozói aktivitás, külföldi tőke) is. A fő mozgásirányokat a rendszerváltozás után kialakult új gazdasági és társadalmi intézmények és szereplők formálják. A piacgazdaság újjászerveződött elemein (vállalkozások, tőke, piac) túl a mai térszerveződésben sajátos jegyként kimutathatóak az átmenet, a rendszerváltozás nyomai (pl. a privatizáció). A helyi, térségi önállóság növekedésével az ország minden pontján megnőtt a helyi felelősség is a gazdasági és társadalmi folyamatok alakításában.

A területi egyenlőtlenségek alakulását a '90-es években a piaci alapú folyamatok uralják, ami jellemzően a regionális fejlettségi különbségek növekedését eredményezte.Az évtized első felében a területi folyamatokat a válságelemek (jövedelemcsökkenés, a beruházások visszaesése, munkanélküliség) határozták meg. Az évtized második felében ezek a tendenciák szétterültek az országban, míg az évtized végére a válságjelenségek mérséklődése volt jellemző. Ez alól kivételt jelent az a néhány térség, ahol a felzárkóztatási kísérletek nem jártak eredménnyel és ahol így elhúzódó válságjelenségekkel és így területi polarizációval kell számolni.

A kistérségi és települési fejlettségi térszerkezet mozaikszerű, a gazdasági térképeken látványos aktivitású növekedési tengelyek, és köztes árnyékterületek egyaránt felfedezhetők. A keleti országrészben is jelen vannak a dinamika elemei, elsősorban a korszerű technológiát képviselő nagyüzemek képében. Ugyanakkor a fejlett dunántúli régiókban is vannak gyengébb pozíciójú térségek, ún. belső perifériák. Általánosan is megfogalmazható, hogy a kevésbé fejlett régiók jobban tagoltak és nagyobb területi különbségeket mutatnak kistérségi szinten.

Meghatározó a főváros-vidék közötti fejlettségi és fejlődési különbség, amely felerősödött kettősséget, jelentős életszínvonal-különbséget, eltérő szerkezetű gazdaságot jelent. A főváros kapcsolatai meghatározó arányban a világpiachoz kötődnek, és érzékelhetően lazult az a közvetlen irányítási függőség, ami a korábbi évtizedekben szinte a vidék egész gazdaságát a fővároshoz kötötte. Ez azzal is jár, hogy a fővárosi fejlődés nincs közvetlenül pozitív hatással a vidék folyamataira: a nyugati országrészek fejlődése nem a fővárosból sugárzik ki és a keleti stagnálásnak sem a fővárostól való függés az oka.

A nagytérségi, regionális léptékben az északnyugati országrész sikeres szerkezetváltása és megújulása áll szemben Északkelet-Magyarország elhúzódó stabilizálódásával, ami erőteljes Ny-K-irányú megosztottságot eredményez. Ez a jelenség tetten érhető a fejlődést meghatározó és jelző tényezők, pl. a vállalkozási aktivitás, munkanélküliség, üzleti szolgáltatások elterjedésében is, minden településméret-kategóriában. Alapvetően új dimenziót ad a térszerveződésnek a határok teljes megnyílása gazdasági téren. A határmentiség a nyugati határszakaszt periférikus földrajzi helyzetből dinamikusan fejlődő zónává változtatta.

Az 1990-es évek végére kialakult gazdasági térszerkezetben a korábbi, mesterségesen kiegyenlítettnél jóval tagoltabb és különböző növekedési pályákon haladó térségtípusok különíthetők el.

A dinamikusan fejlődő térségekben jellemző, hogy magas a külföldi tőke aránya, a vállalkozói aktivitás és a jövedelemszint és alacsony a munkanélküliség szintje. E csoportba sorolhatók még azok a térségtípusok is, ahol e tényezők egyike eltérő az ágazati jelleg (ipar, idegenforgalom) miatt, valamint azok, amelyekben a nyugat-európai gazdasági erőtér hatásai érvényesülnek.

A fejlődő térségek némileg elkülönülnek a dinamikusan fejlődő térségektől, mivel növekedési lehetőségei csak később, a külföldi tőke megjelenésével (Kaposvár, Nagykanizsa), a főváros vonzerejének agglomerációjának kiterjedésével és a centrumtérségekkel való kapcsolatuk javítása után (Aszód, Hatvan, Gyöngyös) tudták kihasználni.

A dinamikusan fejlődő centrumtérségek hatása kisugárzik a környező térségekre is, ahol kedvező változásokat idéz elő. A fejlődésben felzárkózó térségek a környező centrumoknál eredetileg kevésbé fejlettebbek, főleg mezőgazdasági jelleggel bírtak, de a külföldi tőke beáramlásával és a vállalkozási aktivitás élénkülésével a helyi gazdaság növekedési pályára állt. Külön csoportot képviselnek a revitalizálódó területek, melyek eltérő fejlettségi szintről indultak, a '90-es években ipari visszaesést éltek át, de mára kezdenek felzárkózni (pl. Ózd).

A társadalmi-gazdasági szempontból stagnáló térségeket az átlagosnál rosszabb munkanélküliségi és jövedelmi helyzet, a külföldi tőke és a vállalkozói aktivitás kis aránya jellemzi. Ennek oka lehet a térség agrárjellege (pl. Közép-Tiszavidék), ország- és megyehatár menti fekvés (pl. Ormánság, Tamási térsége) vagy meghatározó városközpont hiánya (pl. Szécsény, Bácsalmás). Ezen belül típusok nem különíthetők el, mivel ezek az okok egymásra rakódnak és halmozódnak. Ipari válságtérségként már csak Salgótarján jelenik meg a stagnáló térségek között.

A közép-dunántúli térség válságjegyei mérséklődtek, stabilizálódott a nagyipar. A kormányzati válságkezelő intézkedések és a megjelenő külföldi tőke hatására az ipari összeomlás térségei közül egyesek elkezdtek felzárkózni (Ózd, Bátonyterenye), míg Salgótarjánban nem változott lényegesen a helyzet. A stagnáló térségek köre a Dunántúlon szűkült, míg a Tiszántúlon lényegében változatlan maradt.

Az autópálya építések térségformáló ereje és befolyása kiterjedt a Duna-Tisza közére és Észak-Magyarországra, ezzel lendületet adva e térségek fejlődésének.

A '90-es éveket a területi társadalmi különbségek erősödése jellemezte. A térszerkezet alakulásában az öröklött területi egyenlőtlenségek mellett meghatározó jelentőségű a piaci folyamatok szerepe. A területi társadalmi egyenlőtlenségeket a jövedelmi, gazdasági, vállalkozási és személyes vagyoni viszonyok határozták meg, de ez a kapcsolat a '90-es évek második felében erősödött. Az átalakulás adta lehetőségeket azokban a térségekben tudták leginkább kiaknázni, ahol a tanultabb, vagyonosabb lakosság konvertálni tudta a korábban felhalmozott szellemi, kapcsolati-információs tőkéjét, és erre rakódtak az újjáépülő piacgazdaság térben polarizálódó elemei.

A társadalmi egyenlőtlenségi viszonyok a '90-es években elsősorban a gazdasági egyenlőtlenségekhez kapcsolódnak. Kibontakoztak kiegyenlítődési folyamatok is a vándorlásban és a lakosság civilizációs viszonyaiban (közműellátásban, a lakásfelszereltségben), melyek a korábbi egyenlőtlenségeket csillapították. A területi gazdasági különbségek a vállalkozási aktivitás különbségein keresztül a társadalmi egyenlőtlenségrendszer újratermelésében játszottak jelentős szerepet.

A társadalmi-területi különbségeket meghatározó legfontosabb tényezők a következők:

A felsorolt tényezők együttes kiértékelése alapján számított magas társadalmi státusz jellemezte már 1990-ben is a fővárost, a Balassagyarmat-Békéscsaba vonaltól nyugatra eső városokat és Egert, valamint a Balaton üdülőkörzetét. A '90-es évek végére a főváros megőrizte kiemelkedő pozícióját, erősödött a Nyugat-Dunántúl és a Balatontól északra lévő területek pozíciója, míg a Dél-dunántúli határmenti és Északkelet-magyarországi térségeké nagymértékben gyengült.

A lakosság életminőségét és életesélyeit jellemző társadalmi státuszt nagymértékben befolyásolja az egészségi állapot, és az egészség megőrzésének esélye. Az egészségi állapot az európai átlaghoz képest rossz, a születéskor várható élettartam rövid, a betegségmentes életévek száma kevés. Ez határozott összefüggést mutat a településnagyság-kategóriákkal és a jövedelmi helyzettel, mivel a jobb életminőség egyértelműen a jobb életkörülményekhez (települési komfort) és magasabb színvonalú egészségügyi ellátáshoz köthető, ami elsősorban a nagyobb városokban van jelen.

Az életminőségre jellemző közbiztonságot tekintve a vagyon elleni cselekmények, gazdasági bűnesetek a fejlettebb régiókban, az urbanizációs centrumokban és az üdülőtérségekben összpontosulnak, míg a személy elleni és erőszakos cselekmények inkább az elmaradott térségekben. A Balaton térsége mind a vagyon, mind a személy elleni bűnözés szempontjából kitüntetett célpont.

A képzettségben, iskolázottságban mutatkozó különbségek főleg településnagyság szerint növekedtek. E téren is kiemelkedik Budapest helyzete, de elsősorban Pest megyében növekedett a felsőfokú végzettségűek aránya, részben az agglomerációba történő kiköltözésnek tulajdoníthatóan. A piacképes tudás (számítógép, nyelvek, vállalkozási ismeretek) szerepe erősödött, a gazdasági térszerkezetet leképező területi különbségekkel. Így a válságtérségekből elsősorban a magasabb képzettségűek elvándorlása figyelhető meg, ami fékezi a kibocsátó térség újjáéledését.

Népesedési szempontból a térszerkezetet az utóbbi évtizedben leginkább a vándorlások irányváltozása alakította. A korábbiakhoz képest nagyobb jövedelemegyenlőtlenség a társadalmi szegregáció mellett térbeni elkülönüléshez is vezetett. Amíg 1990-ben a vándorlás még főleg az elmaradott térségekből, településekből a fejlettebb térségek felé és a városokba irányult, mára azonban a nagyvárosokból, kiváltképpen a fővárosból kiáramlás, az agglomerációkba kiköltözés vált jellemzővé, így e városközeli települések vándorlási nyereségre tettek szert. Megfigyelhető a fővárosból induló közlekedési folyosók (M7, M5 és M3 autópályák vonala), dinamikus fejlődési tengelyek településeinek népességnövekedése is.

A születésszámot tekintve Budapesten és a nagyvárosokban jelentős elmaradás tapasztalható az országos átlagtól. A fejlődésben elmaradott (pl. Szabolcs-Szatmár-Bereg) és az aprófalvas településszerkezettel jellemezhető térségekben (pl. Cserehát) azonban megállni látszik az elöregedés, sőt növekedik a népességszám, mivel a szociálisan nehéz helyzetben lévő társadalmi csoportok gyermekvállalása mérsékli a népességcsökkenést.

Az évtized legnagyobb társadalmi megrázkódtatást eredményező folyamatát, a tömeges munkanélküliséget sajátos időbeli és térbeli lefutás jellemezte (az 1993-as 700 ezres maximum 1999-re a felére csökkent). Főleg a periférikus földrajzi helyzetű és ipari válságtérségekben lakó képzetlenebb társadalmi csoportok vesztették el tömegesen munkahelyüket. Az évtized elején a tömegessé válásnak határozott térségi tagoltsága volt az északkeleti országrész rovására, majd a krízis szétterült az országban.

A '90-es évek második felében országosan mérséklődött a munkanélküliek aránya, már csak a Balassagyarmat-Békéscsaba vonaltól keletre és a Dél-Dunántúl határmenti részén volt magas, 9 % feletti. A legfejlettebb térségekben (Nyugat-Magyarország és Észak-Dunántúl) és településkategóriákban (nagyvárosok és megyeszékhelyek), de mindenekelőtt Budapesten a társadalmi és gazdasági előnyök állandósultak. Itt a tartósan (180 napnál régebben) munkanélküliek aránya, valamint a szociális segélyekre szorulók száma is számottevően alacsonyabb.

A radikálisan lecsökkent aktivitás és a kedvezőtlen demográfiai folyamatok miatt mindenhol növekszik a nyugdíjból, járulékból élők aránya, ami kiegyenlítő hatást fejt ki a személyi jövedelmekben, életkörülményekben, a társadalmi tagozódásban. A különböző térség és településkategóriákban a lakosság foglalkozási és jövedelmi helyzete szinkronban változott; a gazdaságilag fejlettebb és urbanizáltabb település és térségtípusokban az országos átlagnál kedvezőbben alakultak a kereseti, jövedelmi és a vagyoni viszonyok.

Az alacsony jövedelmű és a rendszeres szociális segélyben részesülők aránya növekedett, részben a hátrányos helyzetű rétegek újratermelődése, részben a középrétegek lesüllyedése következtében. Arányuk a városokban, az urbanizált térségekben, az agglomerációkban is magas, de különösen az észak-magyarországi aprófalvas térségben növekedett számottevően, mivel a periférikus földrajzi fekvésű, elmaradott térségek a kormányzati törekvések és beavatkozási kísérletek ellenére is többnyire az átalakulási folyamat vesztesei voltak.

Minden fejlesztés, de különösen a területhasznosítással járó fejlesztések alapfeltétele a megfelelő környezeti állapot, ugyanakkor korlátozó feltétele a környezet védelme. Ez a kapcsolati feltétel különösen fontossá teszi a területfejlesztésnek a környezet védelmére és a természeti értékek megőrzésére irányuló stratégiai céljának érvényesülését.

A környezetvédelem legfőbb célkitűzéseit az Országgyűlés által elfogadott Nemzeti Környezetvédelmi Program tartalmazza. A Programmal kapcsolatban a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény 40. §-nak (4) bekezdése kimondja, hogy a Programban foglaltakat az ország társadalmi-gazdasági tervének [ Alkotmány 19.§ (3) bek. c.) pont] meghatározása, a gazdaságpolitikai döntések kialakítása, a terület- és településfejlesztés, a regionális tervezés, továbbá a nemzetgazdaság bármely ágában megvalósuló állami tervezési és végrehajtási tevékenység során érvényre kell juttatni. A kormányprogramokban elsősorban az alföldi megyékre vonatkozóan és a területfejlesztési Phare-programokban kiemelt feladatként szerepeltek e stratégiai célt szolgáló feladatok.

Az Alföld program kapcsán komplex természeti állapot-felvételi munkák kezdődtek el és folytatódtak a Körös-Maros vidék, a Bodrogköz, a Szatmár-beregi síkság, a Tisza-tó és környéke, valamint az Orgoványi-ócsai körzet területén. Elkészült a Hortobágyi és a Kiskunsági Nemzeti Park (NP), a Körös-Maros NP egy részének, valamint a Tokaj-Bodrogzug, és a Szatmár-beregi Tájvédelmi Körzet (TK) komplex természeti állapotfelmérése, elkezdődött a Körös-Maros-vidék komplex regionális tervének készítése.

Az Alföld programon belül különösen a holtágak védelmén és az azokkal foglalkozó feladatok kidolgozásán volt a hangsúly. Ennek során az 5 hektárnál nagyobb holtágak felmérését a KHVM befejezte, a Tisza-völgyi holtágak rehabilitációs programjára vonatkozó előkészítő irányelveket a Tárcaközi Bizottság kidolgozta, és meghatározásra kerültek a holtágak vízminőség-védelmével, rehabilitációjával kapcsolatos természetvédelmi és környezetvédelmi feladatok.

Békés megyében az ivóvízbázisok, a vízkészletek és a talaj védelme érdekében intézkedési terv készült, az arzénes vizű települések ivóvízminőség javítását szolgáló kormányprogram pedig 1995-ben zárult. Hajdú-Bihar megyében kiemelt feladat volt a veszélyes hulladékok kezelésének megoldása. Balmazújváros térségében megtörtént az átmeneti tároló felülvizsgálata, Debrecen mellett pedig vállalkozás jött létre az egészségügyben keletkező veszélyes hulladékok kezelésére. Megvalósult a debreceni szennyvíztisztító telep első üteme. Jász-Nagykun-Szolnok megyében, - Szolnokon és Karcagon - a kórházi hulladékok ártalmatlanítására égetőmű létesült. Az elhullott állati tetemek összegyűjtésére és ártalmatlanítására pedig egy szakmai bizottság dolgozott ki javaslatot. A Szolnokon létrehozandó Országos Kárelhárítási tréningközpontra részletes megvalósíthatósági tanulmány készült.

1996-ban, a Körös-Maros vidékén vizsgálat indult az arzén-, vas-, mangántartalmú iszapok ártalmatlanítására. A műszaki megvalósíthatóság vizsgálata 1997. év végére megtörtént, és a kifejlesztett eljárások kipróbálása is beindult, együttműködve az érintett vízmű-vállalatokkal.

Az első Területfejlesztési Phare-program Kísérleti Programalapja Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 7, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 12 millió ECU támogatást nyújtott környezetvédelemmel kapcsolatos projektek megvalósítására.

A jóváhagyott PHARE CBC támogatások mintegy 10%-a (kb. 7 millió ECU) szolgált környezet és természetvédelmi célokat. A Magyarország-Ausztria PHARE CBC program keretében egyrészt olyan környezetbarát beruházások valósultak meg, mint a Kőszeg-Csepreg és a Zalaegerszeg-környéki hulladéklerakó, a Nagykanizsai veszélyeshulladék-égető vagy az őriszentpéteri szennyvíz-tisztítómű. Másrészt a program mintegy 1 millió ECU-t fordított az Őrség-Raab, a Kőszeg-Írottkő natúrpark kialakítására és egy Fertő-hansági fogadó centrum kialakítására.

A Magyarország-Románia PHARE CBC program legalább 50%-a környezetvédelmi célú fejlesztéseket szolgált: a Maros-hordalékkúp térségének felszíni vízpótlására, a Fekete és Sebes Körösök vízgazdálkodására, a Fehér-Körös árvízjelző rendszerére és a Berettyó vízügyi monitoring rendszerének kialakítására mintegy 2,6 millió ECU támogatás állt rendelkezésre.

A Magyarország-Ausztria-Szlovákia trilaterális program 1 millió ECU összeggel támogatta a Fertő-Hanság Nemzeti Park és a Szigetközi Tájvédelmi Körzet térinformatikai rendszerének fejlesztését, valamint egy térségi szilárd hulladéklerakó létesítését Jánossomorja mellett.

A Magyarország-Szlovénia-Ausztia trilaterális program fél millió ECU keretösszeget fordított az Őrség térségének szelektív hulladékkezelésére, valamint a Csesztreg térségi szennyvíztisztító építésére.

A környezet-és természetvédelem vonatkozásában a Nemzeti Környezetvédelmi Program megvalósítása volt hivatott szolgálni ezt a stratégiai célt.

A Nemzeti Környezetvédelmi Program kitűzött céljainak megvalósítása érdekében az elmúlt időszak legfontosabb intézkedési a következők voltak:

A Levegőtisztaság-védelmi Ágazatközi Intézkedési Program keretében a vizsgált időszakban folyamatosan történtek intézkedések a légszennyezések mérséklésére és a káros légszennyezések megszüntetésére. Az Ágazatközi Intézkedési Program keretében összesen 14,3 milliárd Ft KKA támogatás került felhasználásra.

Az olajiparnak a benzin ólom- és gázolaj kéntartalmát csökkentő programja keretében fokozatosan csökkent az ólmozott benzin forgalmazása, és 1997-re a gázolaj kéntartalma 0,2%-ról 0,05%-ra csökkent.

Az Országos Energiatakarékossági Cselekvési Program keretében 1997-ben 47 db beruházást támogattak, 1998-ban pedig a beruházások száma 61-re nőtt.

Magyar erőműrendszer fejlesztési program keretében a Mátrai Erőmű felújítása folyamatban van.

A közlekedési eredetű kibocsátások csökkentése vonatkozásában tömegközlekedési fejlesztési program indult meg, melynek keretében a korszerűsítések még folyamatosak.

Magyarország Szennyvíztisztítási Programja keretében 1995-1997 között a szennyvízelvezető hálózattal rendelkező települések száma 566-ról 744-re és a szennyvíztisztító telepeké 413-ról 440-re nőtt.

A Duna-Tisza közti homokhátság vízvisszatartását és vízpótlását célzó program keretében a környezeti hatásokat figyelő monitoring-rendszer kiépítése és működése megkezdődött.

Az ivóvízbázisok védelmére vonatkozólag megkezdődtek a diagnosztikai vizsgálatok, amelynek alapján kijelölhetőkké váltak a védőterületek és ez alapján meg lehet határozni a szennyező forrásokhoz kapcsolódó beruházási és egyéb feladatokat.

33 db vízgyűjtőre vonatkozóan az EU normáknak megfelelően regionális vízgyűjtő-vízgazdálkodási terv kidolgozását irányozták elő, amelyből jelenleg öt darab készült el.

Az állami felelősségi körbe tartozó környezetkárosítások és szennyezett területek kármentesítési programja keretében szabályozási, számbavételhez kapcsolódó K+F feladatok folyamatos végzése mellett kármentesítési munkák is történtek 24 területen.

A Balaton ökológiai állapotának védelmére és a vízminőség javítására vonatkozó intézkedési terv időarányos megvalósítása folyamatos.

Nemzeti Közegészségügyi Akcióprogram keretében 1997-1998-ban összehangolt intézkedések történtek szinte minden cél tekintetében.

A felhagyott bányaterületek rekultivációs programjának keretében a beszámolási időszakban (1997-1998-ban) 117 pályázó kapott támogatást tájrendezési terv készítésére és 116 pályázó nyert el támogatást.

A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (AKP) koncepciójának kidolgozása 1999-ben befejeződött, a végrehajtásával kapcsolatos feladatokat, és azok időbeli ütemezését a 2253/1999.(X.7.) sz. Kormányhatározat rögzítette.

A tájvédelmi stratégia kidolgozása jelenleg is folyik.

A beszámolási időszakban négy új Nemzeti Park Kialakítása történt meg.

1998-ra a védett területeken belül 25%-ra növekedett a Nemzeti Park Igazgatóságok kezelésében lévő országos jelentőségű védett területek aránya.

A védett és fokozottan védett területekre vonatkozó korlátozások és tilalmak 1998-ban újraszabályozásra kerültek.

A Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó rendszer kiépítésére és üzemeltetésére program folyik.

A Holtág programban megkezdődött a "Szentély" típusú helyek természetvédelmi vagyonkezelésbe vétele.

A Nemzeti Parkok Igazgatóságai működési területeken lehatárolták a "Környezetileg Érzékeny Természeti Területek"-et.

Erdőtelepítési Program keretében 1998-ra 8204 ha új erdő telepítése valósult meg.

Elkészült az egyedi tájértékek kataszterezésének szabályozása, megkezdődött a kataszter kidolgozása.

A természetvédelmi kezelési tervek módszertana útmutató formájában elkészült, és rendelettervezet készült a Természetvédelmi törvény alapján.

A települési hulladékgazdálkodás fejlesztésének programja keretében az előterjesztés által vizsgált időszakban 107 települési hulladéklerakó telep építése kapott céltámogatást.

A termékdíj-rendszer eredményeként a csomagolási hulladékoknál 30%-os, az ólom-akkumulátoroknál 90%-os begyűjtési arányt sikerült elérni. Folyamatban van a hűtőberendezések, a gumiabroncsok és a kenőolaj begyűjtési rendszerének és feldolgozó kapacitásának a kiépítése.

Csongrád, Hajdú-Bihar és Bács-Kiskun megyékben a megyei kórházak hulladékégetőket létesítettek.

Folyamatban van az aszódi veszélyeshulladék-lerakó telep bővítése és a rudabányai hulladékégető első ütemének megvalósítása. A 3000 t/év kapacitású tiszavasvári hulladékégetőt 1997-ben helyezték üzembe.

Az atomerőművi radioaktív hulladék kezelésének és végleges elhelyezésének megoldására indított nemzeti projekt végrehajtása a beszámolási időszakban folyamatban volt.

A 75dBA feletti zajterhelések megszüntetésére vonatkozó akcióprogram keretében folyamatban van a közúti közlekedés által legnagyobb mértékben terhelt területek feltárását célzó zajvizsgálat-sorozat.

Megtörtént a repülőterek közelében lévő zajcsökkentő-védőövezet szabályozása és megkezdődött a védőövezet kijelölése.

Tatabányán megtörtént a M1 autópálya melletti terület utólagos zajvédelme.

A területfejlesztés integrációs összefüggéseivel kapcsolatban elsősorban arra kell választ adni, hogy a magyar területfejlesztési politika mennyire van összhangban az uniós szabályokkal, s hogy a területfejlesztési törvény legutóbbi módosításával létrehozott intézményrendszer milyen hatékonysággal működik.

A területfejlesztésről és a területrendezésről szóló 1996. évi XXI. törvény (továbbiakban: törvény) létrejöttét az Európai Unióhoz való csatlakozási szándék tette időszerűvé. A törvény az Európai Unióban már másfél évtizede bevált területfejlesztési alapelvekre épít: a szubszidiaritás, a partnerség, a forrás koordináció, a programozás, az átláthatóság a törvény szellemének megfelelően minden területi szint számára alapkövetelményként jelennek meg.

A szubszidiaritás elvének érvényesülésében egyrészről nagy szerepe volt a rendszerváltást követően kidolgozott önkormányzati törvénynek, amely olyan jogokat biztosít a helyi önkormányzatoknak, amelyekre pozitív módon építhet a területfejlesztés intézményrendszere is. Másrészt a törvény módosítását (1999. évi XCII. törvény) követően - a kötelező érvénnyel létrehozott regionális fejlesztési tanácsokkal - megerősödött a regionális szint. További támogatást kapnak a települések kistérségi társulásai.

A partnerség elvével összefüggésben a törvénymódosítás a döntések hatékonyságának szándékával részben szűkítette, részben átalakította a megyei, valamint a regionális fejlesztési tanácsok összetételét. A törvény továbbra is kereteket biztosított a különböző szintek és szektorok közötti együttműködéshez, különösen megerősítette és intézményesítette a nagytérségi együttműködést. Az ágazati dominancia enyhítésével megerősítette a területi szempontokat, elmélyítette a kormányzati koordinációt.

A területfejlesztési célelőirányzaton kívül, ami decentralizálásra kerül, az ágazati tárcák kezelésében lévő pénzeszközök decentralizálása még nem indult meg. (Ez alól kivétel a célelőirányzaton túl a TEKI és a CEDE.)

A forráskoordináció feltételeit az 1992-ben elfogadott államháztartási törvény nem teremtette meg. Az ágazati dominanciát nem sikerült kellőképpen enyhíteni, az 5, külön támogatott megye sikertelenül törekedett a nekik szánt eszközök együttes decentralizációjára. Hasonló viták merültek fel a PHARE regionális források decentralizálása kapcsán is.

A megyei és regionális szintű tanácsok a törvény alapján rendelkeznek a kormányzati szintű és egyéb források koordinációjához szükséges jogosítvánnyal, ennek azonban a decentralizáció szűk köre, valamint a források alacsony mértéke miatt nem tudnak érvényt szerezni. Érdemi forráskoordinációt csupán a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei integrált szerkezetátalakítási program végrehajtása során sikerült elérni. A forráskordináció érvényesítéséhez a központi és területi tervek összehangolása, a programba szervezés, a programok ellenőrzése és a források állami koordinálása szükséges.

Az addicionalitás elvének érvényesítése során alapvető gondot jelent a tőkeszegénység és az önkormányzatok fejlesztési forrásainak alacsony szintje. Így előfordulhat az a helyzet, hogy a leginkább rászoruló térségek a helyi források szűkössége miatt - a törvény szándékával ellentétesen - kimaradnak a területfejlesztés fő áramlataiból.

A programozás elvének megfelelően mára mindegyik régió és megye rendelkezik koncepcióval, többségük stratégiai programmal, amelyeknek kidolgozását a területfejlesztés központi és decentralizált támogatási forrásai is elősegítették. A törvény előírásainak megfelelően szabályozásra került e dokumentumok tartalmi követelményrendszere és elfogadásuk rendje. Az Európai Uniós gyakorlat érvényesítése érdekében a szabályozás azonban korszerűsítésre szorul.

Az átláthatóság elvének érvényesülése jelenik meg abban, hogy a területfejlesztési tanácsok tevékenysége nyilvános, a tervezéssel és pályázatokkal kapcsolatos információk megjelennek a helyi sajtóban és egyéb médiákban. Szükségszerű ugyanakkor a területi információs rendszer használatának továbbfejlesztése, a területi monitorig rendszer kiépítése, az ellenőrzés hatékonyságának fokozása. Az átláthatóság elvének érvényesülését törvényi alulszabályozottság is nehezíti.

Az Európai Unió egyik alapvető követelményeként közösségi rendeletek határozzák meg a tagállamok kötelezettségeit, az irányítási és felügyeleti rendszereket, a kiadások igazolását és a szabálytalanságok megelőzését, felfedezését és kijavítását, valamint a közösségi jog sérelmeit illetően. A területfejlesztés magyar intézményrendszerének, ezen belül a megyei területfejlesztési tanácsok és a regionális fejlesztési tanácsok törvényességi felügyeletét a területfejlesztési törvény módosítása rendezte, ezt a feladatot a megyei közigazgatási hivatalokra bízta.

Az európai integrációra való felkészülés és az EU által nyújtott támogatások, ezen belül az előcsatlakozási eszközök mielőbbi igénybevétele szempontjából az egyik legfontosabb kérdés, hogy a magyar területfejlesztési politika célkitűzései minél inkább összhangba kerüljenek az Európai Unió társadalmi és gazdasági kohéziós politikájának céljaival. Alapvető követelmény továbbá, hogy ezek a célkitűzések mind országos, mind regionális illetve helyi szinten az Európai Unió tervezési és programozási előírásaihoz igazodó dokumentumokban meghatározásra kerüljenek.

A társadalmi szolidaritás és kohézió erősítése során fő feladat az alapvető műszaki infrastruktúra, az egészséges környezeti feltételek és a korszerű információs és humán infrastruktúra megteremtése, amelyek egyben fontos elemét képezik a gazdasági fejlődésnek is.

A regionális fejlesztéspolitika célkitűzései, amelyeket az Országos Területfejlesztési Koncepciót elfogadó 35/1998. (III. 20.) OGY határozat fogalmazott meg - alapvetően összhangban vannak az Európai Unió társadalmi és gazdasági kohéziós politikájának céljaival.

A területfejlesztés stratégiai céljai között szerepel a válságba jutott ipari térségekben a szerkezetátalakítás felgyorsítása, elsősorban az agrárgazdaságból élő térségekben a vidék átfogó, komplex fejlesztése, továbbá a tartós munkanélküliséggel sújtott térségekben a foglalkoztatás feltételeinek a megteremtése.

A területfejlesztési tevékenység ugyanakkor nem korlátozódhat az elmaradott területek felzárkóztatására, a társadalmi-gazdasági szerkezetátalakítással küszködő térségek problémáinak csökkentésére, hanem ki kell terjednie a fejlettebb régiókra, elsősorban azok adottságainak hatékonyabb kihasználásával.

A területfejlesztési politika szervesen kapcsolódik a Kormány gazdasági stratégiájához, amelyben megfogalmazásra került, hogy a területi társadalmi-gazdasági esélykülönbségek csökkentésének feltétele minden régióban a gazdaság tartós növekedésének biztosítása, a lakosság jövedelmi viszonyainak javítása, a munkaerő- és tőkepiaci hatékonyság növelése. A társadalmi szolidaritás és kohézió erősítése során alapvető feladat az alapvető műszaki infrastrukturális, egészséges környezeti feltételek és az ezeket kiaknázó információs és humán infrastruktúra megteremtése.

A Kormány programja széles mozgásteret biztosít a területfejlesztési, vidékfejlesztési politikának, mivel azt a kormányzati filozófia egészét érintő, komplex átfogó feladataként jelöli meg, ahogyan az EU közösségi politikájának is a regionális politika az egyik meghatározó eleme.

A magyar területfejlesztési politika abból indul ki az 1999-ben lefolytatott átvilágítási tárgyalások alapján, hogy az új EU-joganyaggal kapcsolatban Magyarországnak továbbra sincs jogharmonizációs kötelezettsége, az előírások a csatlakozás pillanatában a magyar jogrend részévé válnak. Ugyanakkor a strukturális és kohéziós támogatások fogadása céljából továbbra is jelentős tervezési és intézményfejlesztési kötelezettségek hárulnak az országra.

Ezeknek a feladatoknak a teljesítésével Magyarország az Európai Unióval folytatott tárgyalási pozícióiban vállalta, hogy a csatlakozás időpontjáig kész és képes átvenni a regionális politika és a strukturális eszközök koordinációja területén érvényes közösségi vívmányokat. A csatlakozás időpontjától vállalja az Európai Unió regionális, strukturális és kohéziós politikájában alkalmazott valamennyi szabályozó eszköz működtetését és a támogatások fogadásához szükséges intézményfejlesztési kötelezettségek teljesítését.

A területfejlesztési politikának és az Európai Uniós szabályozás összehangolásának egyik legfontosabb kérdése a jogosultság, ezen belül is a földrajzi lehatároltság és a támogatási célterületek megfelelő harmonizálása. Az Európai Unió - a Tanács 1999. június 21-i 1260/1999/EK rendelete szerint - a 2000-től életbe léptetett három célkitűzés közül az 1. célkitűzés keretében azokat a régiókat támogatja, ahol az 1 főre jutó vásárlóerő-paritáson mért GDP a közösségi átlag 75%-ánál alacsonyabb.

A jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján előreláthatólag Magyarország teljes területe az 1. célkitűzésre lesz jogosult, mivel mindegyik régió GDP mutatója a megjelölt korlát alatt van, egyedül a Közép-magyarországi régió átlaga közelíti meg az EU támogatási határértéket.

A 30/1997. (IV.18.) OGY határozat végrehajtásának tapasztalatai és a támogatási rendszerünk EU konform átalakításából adódó követelményeket figyelembe véve javaslat készült a 2000-2002. évekre a területfejlesztési támogatási és decentralizálási elvek, valamint a kedvezményezett területek besorolásának feltételrendszerének módosítására.

Az OGY határozat megfogalmazta, hogy fokozatosan át kell térni az EU gyakorlatában is megvalósuló programfinanszírozásra. Az eltelt időszakban azonban ezen a területen nem sikerült előre lépni. Ezen a téren a tevékenység felgyorsítása szükséges.

Az EU követelményeivel összhangban változatlanul fenntartható az alapelv, hogy a területfejlesztési támogatás olyan kiegyenlítő, felzárkóztatást elősegítő támogatás, amely a többi tárca által nyújtott támogatásokkal párhuzamosan, azokkal koordináltan adható. Elsősorban ez a forrás teszi lehetővé az állami támogatások differenciálását a területi különbségek kiegyenlítése érdekében. Ugyanakkor lehetőséget nyújt arra, hogy esetenként az elmaradott térségekben más tárcák által nem támogatott beruházások megvalósítása is elősegíthető legyen.

A Kormány által elfogadott és az Országgyűlés elé benyújtott - a területfejlesztési támogatások és a decentralizáció elveiről, a kedvezményezett térségek besorolásának feltételrendszeréről szóló - határozattervezetben az egyik legjelentősebb változás a regionális programfinanszírozás bevezetésének az előírása. A tervezési-statisztikai régiók kialakítása az 1999. évi XCII. törvénnyel megtörtént. Viszont továbbra is feladat maradt, hogy meghatározásra kerüljenek az ágazati és horizontális programok regionalizálható elemei és véglegesen kialakuljanak a programfinanszírozás alapjául szolgáló regionális operatív programok.

A törvény a korábbi területi politikához képest a területfejlesztési intézményrendszer létrehozásával eredményezett markáns elmozdulást. Az Európai Unióhoz történő csatlakozásnak ugyanis egyik alapvető feltétele, hogy megerősödjék a területfejlesztés középszintű intézményrendszere, megszerveződjenek a programozási (tervezési-statisztikai) régiók, a regionális és a megyei területfejlesztési tanácsok elkészítsék programjaikat, és felkészüljenek annak végrehajtására, valamint kialakuljon a központi koordináció, egyértelművé váljon az EU támogatási alapok igénybevételéhez kapcsolódó felelősség.

A Kormány a közigazgatás feladattervéről szóló 1052/1999. (V.21.) Korm. határozatában áttekintette a területfejlesztésnek a közigazgatáshoz való viszonyát, sor került a területfejlesztési törvény módosítására, kialakításra került a területfejlesztési tanácsok törvényességi felügyeleti rendszere és megkezdődött a területfejlesztés monitoring rendszerének kialakítása.

A megyei területfejlesztési tanácsok és az alulról szerveződő regionális fejlesztési tanácsok a törvény hatályba lépése után megalakultak. Tevékenységüket több helyen elősegítette a PHARE-programok keretében nyújtott Uniós támogatás. Az ösztönzők ellenére a regionális fejlesztési tanácsok működése több térségben nem érte el a kívánatos szintet, és működési területük is több bizonytalanságot hordozott. Ezért az Országgyűlés által 1999. október 19-én elfogadott 1999. évi XCII. törvény hatására a területfejlesztési munka középpontjába a regionális fejlesztési tanácsok jogi és gazdasági megerősítése, a kötelezően ellátandó feladatok meghatározása, a működési terület hézag- és átfedés-mentes kialakítása és a megfelelő munkaszervezet létrehozása került, amely nagymértékben elősegíti az EU által igényelt tervezési, programozási kapacitások további fejlesztését.

A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium kezdeményezésére a regionális fejlesztési tanácsok 1999-ben létrehozták képviseleti irodájukat Brüsszelben. Ennek működésétől egyaránt várható a régiók jobb érdekérvényesítése az Európai Unió szervezeteiben és az onnan érkező információk rendszeressége és autentikussága.

Az 1999. évi XII. törvény 7.§ (2) bekezdés h) pontja felhatalmazást ad a Kormánynak a területi monitoring rendszer, - amely az EU-konform intézményrendszer egyik alapvető pillére - feladat- és hatáskörének, szervezeti és működési rendjének rendeletben történő megállapítására. Továbbá a Kormány 2134/1999. (VI.11.) Korm. határozatának mellékletét képező Cselekvési Program 17. pontja értelmében fel kell állítani a Régiók Monitoring Bizottságait. E feladatok végrehajtása érdekében elkészült a regionális programokhoz nyújtott támogatások végrehajtását megfigyelő és értékelő Regionális Monitoring Bizottságok felállításáról, feladat- és hatásköréről szóló kormányelőterjesztés-tervezet, ami jelenleg tárcaegyeztetés alatt áll.

A megfelelő szervezeti háttér megteremtésével, a szükséges források biztosításával együtt fontos feladat a területfejlesztési politikában szereplők szakmai felkészítése, amelyben az erre irányuló különböző Phare-programok beindítása nyújthat segítséget.

A területfejlesztés stratégiai céljainak megvalósulását közvetlenül a területfejlesztési politika eszköz- és intézményrendszere segíti.

Az eszközrendszer alapelemeit

képezik, amelyek a területfejlesztés intézményrendszerének működését alapvetően meghatározzák.

A területfejlesztésről és területrendezésről szóló 1996. évi XXI. törvény megszületése előtt a területfejlesztéssel közvetlenül összefüggő szabályozó joganyag elsősorban két fő területre terjedt ki. Egyrészt a területi egyenlőtlenségeket és elmaradást enyhítő támogatási rendszer szabályozására, másrészt az ebben érintett - válsághelyzetben lévő - települések, területek körének meghatározására.

A kormányrendeletek 1996. előtt a támogatott területekhez tartozó településeket két fő szempont, a társadalmi-gazdasági elmaradottság, illetve a munkanélküliségi mutatók alapján határozták meg. A hátrányos helyzetű települések nagy aránya indokolttá tette, hogy a Területfejlesztési és Szervezési Alap 1991-es megszüntetését követően - két év átmeneti szabályozás után - ismét elkülönített állami pénzalap biztosítsa a területfejlesztési tevékenységek közvetlen forrásait. Erre az 1992. évi LXXXIII. törvény teremtett lehetőséget a Területfejlesztési Alap létrehozásával. A törvény előírásainak eredményképpen a 84/1993.(XI.11.) OGY határozat - a területpolitika fő prioritásainak megfogalmazása mellett - egységes szerkezetbe foglalta a támogatások irányelveit és a kedvezményezett területek besorolásának feltételrendszerét.

Az 1990-96-os évek tapasztalatai azt bizonyították, hogy önmagában a támogatási rendszer és a kedvezményezett települések, területek körének folyamatos változtatása nem elegendő a területfejlesztés legfontosabb stratégiai céljainak - a területi egyenlőtlenségek enyhítésének és a válságtérségek felzárkóztatásának - eléréséhez, azonban egy-egy érintett településen hozzájárult a helyi, elsősorban infrastrukturális fejlődés felgyorsításához.

A fentiek miatt vált sürgetővé a hazai területfejlesztési politika új rendszerének kialakítása és törvényi szintű szabályozása, amit az Európai Unióhoz történő csatlakozási folyamat felgyorsításának szándéka is elengedhetetlenné tett. Ezeknek az elvárásoknak tett eleget a területfejlesztésről és területrendezésről szóló törvény hatálybalépése, amely alapvető reformokat indított el a hazai területfejlesztés intézmény- és eszközrendszerében.

A törvény - amelynek végrehajtását kerettörvény jellege miatt OGY határozatok és kormányrendeletek segítették - a kistérségi önkormányzati társulások erősítésével, a megyei, regionális és országos szintű területfejlesztési tanácsok létrehozásával a programozás és tervezés, illetve középszinten a decentralizáció feltételrendszerét teremtette meg. A közvetlen területfejlesztési támogatások egy részének felhasználásáról a megyei területfejlesztési tanácsok döntenek, míg a kedvezményezett települések meghatározása már térségi alapon történt. Egyidejűleg a kedvezményezetti kör kibővült a mezőgazdaság-vidékfejlesztési, valamint az ipari-szerkezetátalakítási térségek kategóriáival.

A decentralizált források köre nagyságrendjében és jellegében is bővült. A főleg gazdaságfejlesztési célokat előnyben részesítő - a Területfejlesztési Alapot felváltó - területfejlesztési célelőirányzat, illetve az önkormányzati infrastrukturális beruházásokat támogató területi kiegyenlítést szolgáló források mellett a decentralizált céljellegű támogatások is növelték a megyei területfejlesztési tanácsok döntési illetékességébe utalt pénzeszközöket.

A közvetlen, decentralizált területfejlesztési források önmagukban még mindig nem elegendőek az érdemi területfejlesztési politika hatékony érvényesítésének megalapozásához, azonban segítséget nyújtottak helyi szinten - az Európai Unióban már gyakorlattá vált - működési és döntési mechanizmus kialakításához. Ennek a tapasztalatnak az átvétele - a törvény módosítását követően megerősödött - regionális fejlesztési tanácsok számára is lehetőséget teremt a nemzetközi források bevonásához.

A törvény végrehajtását szolgáló kormányrendeletek közül kiemelt jelentőséggel bírnak - az országgyűlési határozatokban is követelményként megfogalmazott - fejezeti kezelésű előirányzatok és az elkülönített állami pénzalapok összehangolására vonatkozó jogszabályok. Tekintettel arra, hogy ezen a területen a szabályozás ellenére sem történt érdemi előrelépés, az elkövetkezendő években továbbra is alapvető feladat az állami támogatások koordinált felhasználási feltételeinek biztosítása.

Hasonló fontosságú a területfejlesztéssel és területrendezéssel kapcsolatos információs rendszer működtetésének beindítása, illetve a területfejlesztési koncepciók és programok tartalmi követelményeinek egyértelműbb meghatározása, miután enélkül - a kormány-, illetve miniszteri rendeletek ellenére - nem lehetséges az Európai Unió területpolitikai normáival összhangban lévő regionális és országos területfejlesztési elképzelések szakmailag is megalapozott megfogalmazása. Ennek az elvárásnak a megvalósulásához az is elengedhetetlen, hogy a területi és országos monitoring rendszer működésének szervezeti és tartalmi elemeire vonatkozóan felgyorsuljon a kormányzati jogszabályalkotó tevékenység.

A pénzügyi eszközöket tekintve a területfejlesztés céljait közvetlenül illetve közvetve 10 támogatási rendszer szolgálja. Ezen támogatási rendszerek teljes körű, területre bontható adatai 1996 óta állnak rendelkezésre. Az 1996-98 közötti időszakban odaítélt összes támogatás a következők szerint alakult:

milliárd Ft,1998. évi áron

az 1998 évi GDP %-ában

A támogatások területi megoszlása a vizsgált időszakban a következő volt:

1998. évi áron

Az arányokat tekintve megállapítható, hogy a közvetlen támogatási elemek igen kis arányt képviselnek az összes támogatáson belül.

A GDP-hez viszonyítva a legtámogatottabb megyék: Nógrád, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Heves, a legkevésbé támogatottak Zala és Vas megye, valamint Budapest.

A kormányzati programok tekintetében az 1990-es évtized első felének területfejlesztési tevékenységét mind állami, mind helyi szinten az átmenetiség jellemezte. Az új kormányzatnak több olyan alapvető problémával kellett szembenéznie, amelyek a korábbi évek gazdaságpolitikájából, az ország társadalmi-gazdasági polarizáltságából és az ebből fakadó társadalmi feszültségekből adódtak. Ezt csak súlyosbította a gazdasági szerkezet átalakulása következtében kialakult helyenként tömeges munkanélküliség.

A területfejlesztés irányításának, intézményrendszerének és az irányítás mechanizmusának kialakulatlan gyakorlata, valamint a megfelelő jogosítványokkal rendelkező középszint hiánya miatt közvetlen kormányzati eszközökkel kellett a felmerülő, beavatkozást igénylő kérdéseket kezelni.

Az 1991-94. közötti időszakban egyedi beavatkozással kívánt a Kormány az egyes megyék társadalmi-gazdasági gondjain segíteni. Ezek a kormánydöntések, melyeket nem egyszer kihelyezett kormányülések előztek meg, hét - Szabolcs-Szatmár-Bereg (1991), Nógrád, Borsod-Abaúj-Zemplén és Heves (1992), Békés, Hajdú-Bihar (1993) Jász-Nagykun-Szolnok (1994) - megyét érintették, de a kormányprogramok szintjére emelt megyei területfejlesztési elgondolások - esetenként konkrét programok - a területfejlesztés irányításának átmenetiségét, az intézményrendszer hiányosságait tükrözték.

Az első regionális szintű kormányzati "beavatkozás-csomag" az Alföldre készült, amely - a komplex térségfejlesztési feladatok megoldása mellett - elsősorban ökológiai-környezetvédelmi problémák enyhítésére helyezte a hangsúlyt. Az Alföld-program is bizonyította, hogy a kormányzati feladatokhoz kapcsolódó helyi szintű feladatok megvalósítása csak megfelelő területfejlesztési intézmények létrehozásával oldható meg, ami a területfejlesztésről és a területrendezésről szóló törvény hatálybalépésével indult meg.

A speciális helyzetű kistérségekre, - Ózd, Pécs-Komló, valamint Záhony környékére - vonatkozó kormányprogramokra azért volt szükség, mert a kormányzat a területfejlesztés és válságkezelés újabb - átfogó, illetve célirányos - eszközeinek alkalmazásával is megkísérelte egyes helyi speciális problémák megoldását. Különösen a záhonyi vállalkozási övezet kialakítására és működtetésére irányuló kormánydöntések tekinthetők úttörő jellegű kezdeményezéseknek, miután a korábbi években a befektetés-ösztönzésnek ez az eszköze mindössze elméleti, szakmai felvetésekben szerepelt.

Ezekben az években a mindenkori kormányzat a területfejlesztési eszközök többféle - gyakran egymást átfedő és párhuzamos - alkalmazására tett kísérletet a válságtérségek problémáinak enyhítése céljából. Ez azonban az állami támogatási rendszer keretein belül, jelentősebb többletforrások biztosítása nélkül történt, ezért a piacgazdaságra való áttérés és az Európai Unió feltételrendszeréhez történő alkalmazkodás a területfejlesztési politika új eszköz és intézményrendszerének megteremtését igényelte.

Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyékben a program-finanszírozás bevezetését szolgáló kormánydöntések már EU PHARE források bevonására is támaszkodtak. A kísérleti programok a problémák integrált kezelésére, a válsághelyzet megoldásában való (helyi, állami, nemzetközi) részvétel komplexitására, illetve a megvalósításhoz szükséges pénzügyi források - a résztvevők finanszírozási kondícióival arányos - integrálására épültek. Míg Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a feladattervek végrehajtása érdekében áttértek az egycsatornás, integrált finanszírozásra, addig a másik két megyében továbbra is többcsatornás támogatási rendszert alkalmaztak.

Megállapítható, hogy az eredményesség és az Európai Unióhoz történő csatlakozás szempontjából a programfinanszírozáson alapuló integrált területfejlesztési politika általános gyakorlatba történő beépítése indokolt. Az elkövetkezendő években az integrált programok elkészítése és az egységes - az európai normáknak megfelelő - finanszírozási rendszer kialakítása nem maradhat a válságtérségek privilégiuma, hanem kiterjesztendő a területfejlesztés intézményrendszerében meghatározó szerepet játszó tervezési-statisztikai régiók programjainak kidolgozására, támogatására is.

A PHARE programok jelentős szerepet játszottak a hazai területpolitika továbbfejlesztésében. Közreműködtek az új területfejlesztési intézményrendszer felállításában, az új intézmények működőképességének tesztelésében. Az addicionalitás elvének alkalmazásával az egyes programok finanszírozása során, valamint a területfejlesztés eszközrendszerének decentralizációja révén a központi támogatási rendszerben jelentős előrelépés történt. A Program Alap működtetése újfajta pályázati rendszert vezetett be, amely segítette elsajátítani az EU-ban honos pályáztatás gyakorlatát és fontos eredmény a programozás egyre szélesebb körben történő alkalmazása is. A programok katalizátor szerepet töltöttek be a településközi és a térségi együttműködés serkentésében, a határmenti térségek együttműködésének elősegítésében, valamint a tervezési-statisztikai régiók kialakulásában.

A programokkal érintett térségekben 1992-99. között összesen mintegy 131 millió ECU (30 milliárd Ft) PHARE forrással támogatott fejlesztésre nyílt lehetőség. A jóváhagyott támogatásokból az ország egyes térségei eltérő mértékben részesednek. A legtöbb támogatást az ország legfejlettebb nyugati megyéi (Győr-Sopron, Zala, Vas), illetve a legrosszabb gazdasági helyzetű és a strukturális válság által leginkább érintett Borsod-Abaúj-Zemplén megye, továbbá az ország elmaradott keleti megyéi (Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar) kapták.

A PHARE-program indítása óta bekövetkezett társadalmi-gazdasági változások, továbbá az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatának előrehaladása szükségessé tették a program átfogó reformját, amelyet az EU Bizottsága 1997 folyamán dolgozott ki. Ennek megfelelően az 1998-tól induló programok alapvetően a csatlakozásra való felkészülést szolgálják. Az EU távlati elképzelései szerint a PHARE az anyagi támogatás legfontosabb formája marad a csatlakozásig, azonban 2000-től kiegészült - az ISPA és a SAPARD program keretében - a strukturális és a vidékfejlesztés külön támogatásával.

A területi tervezés és területi információs rendszer a területfejlesztési politika döntés előkészítő fázisának alapvető eszközei.

A területi tervezés rendszerét a különböző tervtípusok egymásra épülése és meghatározott pontokon való összekapcsolódása képezi. A területfejlesztésről- és rendezésről szóló törvény hatálybalépésével új típusú területfejlesztési tervezés kezdődött el. Valamennyi megye elkészítette területfejlesztési koncepcióját, jelenleg folyamatban van a programok, valamint a területrendezési tervek készítése. A régiók fejlesztési koncepciói az utóbbi két évben elkészültek, a programok készítése most kezdődött, míg a kistérségi társulások által készített tervek mára csaknem az egész országot lefedik. A területfejlesztés megalapozására több szakmai koncepció és program is készült, döntően agrár-, vidékfejlesztés és környezetvédelem témakörben. A területi tervek kapcsolódó pontjainak összehangolására, az országos tervekkel való összhangba hozására, valamint a tervek megvalósításának figyelésére területi tervezési monitoring-rendszer kialakítása szükséges.

1997-ben megkezdődött a Területi Információs Rendszer (TeIR) országos szintjének kialakítása és adatfeltöltése. A TeIR adattartalma kiterjed a demográfia, a társadalom, az életszínvonal jellemző adataira, a gazdaság és gazdasági aktivitás, az infrastruktúra hálózatok, a területhasználat, a területrendezés és -fejlesztés jogi eszközeinek, a terület és települési koncepciók, tervek, programok, az ezekben érdekelt szervezetek jellemző adataira, a természeti adottságok és a környezeti állapot jellemző adataira, valamint mindazon információkra, amelyek az EU térségeket jellemzik és összehasonlításukat lehetővé teszik. A TeIR adatszolgáltatói közé tartozik a KSH, a területfejlesztésben és -rendezésben érdekelt minisztériumok és intézmények, felhasználói minisztériumok, önkormányzati hivatalok és a tervezésben valamint fejlesztésben érdekelt intézmények.

A TeIR eddigi működését értékelve megállapítható, hogy az adatszolgáltatásra vonatkozó kormányrendeletnek nehéz érvényt szerezni. Nem tisztázott az adatvédelem kérdése, hiányzik a közérdekű adat fogalmának meghatározása, az adatgazda szervezetek feladatai között nem szerepel az adatok átadásával kapcsolatos munka pénzügyi fedezete, a szükséges adatok átvétele sem teljes. A felhasználói oldalon jelentkező probléma, hogy a területrendezéssel és -fejlesztéssel foglalkozó szakemberek sok esetben nem rendelkeznek a TeIR használatához szükséges ismeretekkel. A TeIR fejlesztésével összefüggő feladat szerepének és fontosságának valamint az adatszolgáltatás jogszabályi hátterének tisztázása, a megyei szintű rendszerek kiépítése és a felhasználók felkészítése a rendszer igénybevételére.

A területfejlesztés eszközei között a Vállalkozási Övezetek speciális funkciót töltenek be, a gazdasági előnyök meghatározott időtartamra való biztosításával. Az Országos Területfejlesztési Koncepció 11 vállalkozási övezet kialakítására tett javaslatot. 1999. évre mindegyik kijelölése megtörtént. A kijelölések óta eltelt rövid idő a térségfejlesztési hatások megítélését még nem teszi lehetővé, annyi azonban megállapítható, hogy az övezetek egy részénél a térségfejlesztő tevékenységek szervezése már elkezdődött, a gazdasági előnyök igénybevételével együtt.

1998-ban a 11 magyarországi vállalkozási övezet területén együttesen 38950 vállalkozás működött, azaz a hazai vállalkozások 5%-a. (Az övezetek területén a népesség 7,8%-a él.) A 11 övezet 4961 működő jogi személyiségű vállalkozása a munkaerő-foglalkoztatásban együttesen arányosabb szerepet tölt be, mint az azonos típusú vállalkozások országos szinten.

A magyarországi vállalkozási övezetekben a hazai ipari park-hálózat 15 egysége található, azaz a parkok 13%-a. A vállalkozási övezetek és az ipari parkok szoros térbeli egységét jelzi, hogy mind a 11 övezetben funkcionál egy-egy, a Zalai Regionális, a Mohácsi, a Békés Megyei és a Záhony és Térsége Vállalkozási Övezetekben pedig 2-2 park.

A 15 ipari park területén az infrastrukturális beruházások 2000-ben fejeződtek be, teret adva zöldmezős hazai és külföldi befektetéseknek.

A vállalkozási övezetek legnagyobb munkáltatói a következők:

A társasági adóról és az osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. tv. 21.§-a szerint az övezetekben beruházási adókedvezmények vehetők igénybe a termék előállítást vagy kereskedelmi szálláshely létesítést megvalósító, az övezetben székhellyel vagy telephellyel rendelkező vállalkozások számára. Azonban az adókedvezményekkel kapcsolatban ma már megállapítható, hogy mértékük nem elégséges ahhoz, hogy érdemben befolyásolja a vállalkozások telephelylétesítési döntéseit. Maga az adókedvezmény nem jelent elég erős vonzó tényezőt a beruházások számára.

Az övezeti adókedvezmények mellett meg kell említeni az iparűzési adókedvezményt. Ezt a kedvezményt gyakorlatilag minden település biztosítja az új, munkahelyteremtő beruházások számára. Összehangolt, egységes rendszer azonban az övezeteken belül nincs.

Az övezetek fenntartása a nehézségek ellenére is indokolt, de szükség van az övezeti kedvezmények radikális megváltoztatására. Az új kedvezményrendszernek két szempontot kell alapul vennie:

Az adókedvezmények helyett a beruházási támogatásoknak az övezetekre vonatkozó rendszerét át kell alakítani oly módon, hogy az legyen gazdaságilag megalapozott, bírjon tényleges tőkevonzó hatással és a vállalkozások betelepülésére hasson valóban ösztönzőleg.

Ezzel egyidejüleg szükséges a vállalkozási övezetekre és ipari parkokra vonatkozó szabályozás harmonizálása is. Ahhoz azonban, hogy a területfejlesztés ezen közvetett eszközei valóban hatékonyan működjenek a jövőben, az is elengedhetetlen, hogy létrejöjjön az övezetek tényleges összefogása, a közös érdekképviselet, valamint hogy váljanak részévé az országmarketing tevékenységnek is.

A területfejlesztésről és területrendezésről szóló 1996. évi XXI. törvény - illetve annak módosítása - rendelkezik a területfejlesztés új intézményrendszerének létrehozásáról, melynek elemei:

Az intézményrendszert a decentralizált, döntési hatáskör, a partnerség elvének érvényesítése, valamint a nyilvánosság és a társadalmi részvétel biztosítása jellemezte.

A magyar területfejlesztési intézményrendszer amellett, hogy decentralizációs folyamatokat indított el és kereteket biztosít a különböző területi szintek és gazdasági szektorok együttműködéséhez, hozzájárul ahhoz, hogy:

Az eukonform elvek és a kétségtelenül pozitív irányú elmozdulások ellenére a létrehozott intézményrendszer kiépítése és működtetési feltételei a törvényben nem voltak minden tekintetben részletesen szabályozva, így gyakorlatilag majdnem minden szinten indokolttá váltak olyan korrekciók, amelyek egyértelműbbé tehetik a szabályozást, s ezzel megkönnyítenék a működést. E célt szolgálta a törvény 1999. évi módosítása (1999. XCII. törvény). Ennek során a területfejlesztés minden intézményi szintjén - a kistérségeket leszámítva - megerősödött a kormányzati képviselet, amelyet általában már nem köztisztviselők, hanem országos illetve helyi politikusok látnak el.

Az intézményrendszer működésében országos szinten a tárcák számára meghatározott, területfejlesztéssel összefüggő ágazati feladatok végrehajtása mellett az Országos Területfejlesztési Tanács tevékenysége meghatározó. Indokolt a Tanács rangjának és befolyásának további növelése a későbbi évek szabályozásában.

Az intézményrendszer regionális szintjén a főbb problémát az okozta, hogy a törvény csak felhívásszerűen rendelkezett a régiók létrehozásáról, és ez eredményezte a régiók körül kialakult vitákat. A törvénymódosítás nyomán egyértelműen megkülönböztetésre került a Térségi Fejlesztési Tanács és a Regionális Fejlesztési Tanács funkciója.

A Térségi Fejlesztési Tanács átvette a korábbi szabályozásban önkéntes alapon létrehozható Regionális Fejlesztési Tanácsok szerepét. A Budapesti Agglomeráció Fejlesztési Tanács "beolvadt" a Közép-Magyarországi Regionális Fejlesztési Tanácsba, míg a Balaton Fejlesztési Tanács kiemelt szerepe továbbra is megmaradt a törvényben. A Regionális Fejlesztési Tanácsok most már egyértelműen az Országos Területfejlesztési Koncepcióban meghatározott tervezési-statisztikai régió lehatárolásra épülnek. Ezzel gyakorlatilag létrejött az EU forrásainak bevonásához nélkülözhetetlen NUTS 2 szint. Regionális Fejlesztési Tanácsok feladata mindenekelőtt olyan fejlesztési koncepciók és programok kidolgozása, amelyek - a Nemzeti Fejlesztési Terv szerves részeként - pályázati lehetőséget biztosíthatnak a Strukturális Alapok támogatásaihoz. Ehhez a jövőben az szükséges, hogy a hazai állami támogatási rendszer is biztosíthassa a Regionális Fejlesztési Tanácsok számára a decentralizált támogatási pénzeszközök körének bővítését.

A Kormány a 35/1998.(III.20.) számú OGY határozat alapján áttekintette a területfejlesztés és a középszintű közigazgatás helyzetét és vizsgálati feladatként tűzte ki a választott testülettel rendelkező önkormányzati régiók kialakításának lehetőségét.

A vizsgálatnak a területfejlesztési régiók megalakulásának és működésének tapasztalatai és a területi közigazgatás feladat és hatáskörének teljes körű áttekintése alapján kell megtörténnie. Csak ezek alapján vázolható ugyanis fel a magyar területi közigazgatás jövőképe. Ez a munka folyamatban van számos kormánytól független kutatóbázis bevonásával. A vizsgálati tapasztalatok alapján a Kormány várhatóan 2001. év folyamán dönthet a közigazgatási regionalizáció soron következő lépéséről.

A szabályozást tekintve a megyei szint meghatározása a legegyértelműbb, ezt a működési tapasztalatok is visszaigazolják. A tanácsok forráselosztási politikájára jellemző, hogy előtérbe került a munkahelyteremtés és a gazdaságfejlesztést elősegítő infrastruktúra fejlesztés támogatása. A megyei szintet alapvetően érinti a régiók megerősödése és ez felveti a megyei területfejlesztési tanácsok jövőbeni szerepének megváltozását.

Kistérségi szinten a törvény jelentősége abban nyilvánult meg, hogy indirekt módon sikerült a korábban meglehetősen önálló települési önkormányzatokat összefogásra ösztönözni azzal, hogy a kistérségi társulásoknak lehetőséget kínált a megyei elosztási döntésekben való részvételre. Viszont gondot okoz, hogy a kistérségek jelentős része nem rendelkezik megfelelő szervezeti, szakmai kapacitásokkal, ami jelentősen rontja tervező, forrásszerző és programmenedzselő tevékenységük szakmai színvonalát, hatékonyságát és sikerességét, különösen éppen azokban a kistérségekben, ahol a legintenzívebb területfejlesztési aktivitásra lenne szükség, ahol a legégetőbbek a felzárkóztatási feladatok.

A területfejlesztési politika céljai jelentős részben az ágazati fejlesztésekben valósulnak meg. A területfejlesztéssel összefüggő ágazati fejlesztési prioritások a Területfejlesztési és Területrendezési Törvényben rögzített célok figyelembe vételével a tárcákkal egyeztetve alakultak ki. A prioritások és azok érvényesítése a környezetvédelem, a humán és műszaki infrastruktúra és az ipar, az agrárgazdaság és az idegenforgalom területén a következők:

A környezetvédelem négy kiemelt célkitűzést fogalmaz meg.

Az emberi életminőség összetevőinek alakulása az elmúlt időszakban javuló tendenciát mutatott, ugyanakkor számos olyan probléma megmaradt, vagy megjelent, ami helyileg minőségromlást eredményezett. A pozitív változások nem mindig tudatos környezetvédelmi, vagy környezetbarát fejlesztési beavatkozás eredményei, hanem sok esetben a spontán gazdasági-társadalmi átalakulás következményei voltak.

A levegőminőség szempontjából az ipari és kommunális légszennyezés érzékelhető csökkenésével megszűntek a nagytérségi, összefüggő, szennyezett levegőjű területek. Az ipari kibocsátás szerkezetátalakulás miatti visszaesése, valamint a lezárult Levegő-tisztaságvédelmi Ágazatközi Intézkedési Program, a kén-dioxid, a szilárd anyagok, és a szénmonoxid kibocsátás jelentős (sorrendben 30%, 36%, 23%), a nitrogén-oxid kibocsátás mérsékeltebb (13 %) csökkenését eredményezte. A fő szennyező forrás jelenleg a közlekedés, így a régebben iparvidékekhez kapcsolódó levegőminőségi problémák egyre inkább a települések városias belterületeire és a nagy átmenő forgalmat bonyolító településekre koncentrálódnak. A zajvédelem tekintetében sikerült jelentős eredményeket elérni az üzemi létesítmények zajkibocsátásának csökkentésében, de a fő közlekedési utak zajterhelése az életminőség szempontjából továbbra is kedvezőtlen.

Az ivóvízellátás minőségének javulását jelzi, hogy a kifogásolt ivóvízminták száma több mint 10 %-kal csökkent. A sérülékeny ivóvízbázisok védelmére vonatkozó célprogram 643, a távlati vízbázisok biztonságba helyezésével foglalkozó célprogram 78 vízbázis megfelelő védelmét biztosítja.

A nem megfelelő ivóvízzel ellátott települések száma 1999-ben:

* egy településen egyidejűleg több szennyeződés is előfordulhat.

A városi zöldterületek nagysága 23 %-kal nőtt, de elsősorban nem a zsúfolt, belvárosi területeken, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. A települések tekintetében a rendszeres hulladékkezelés terén a gyűjtésbe bevont lakások aránya a 60 %-ról 80 %-ra emelkedett, de a települési és regionális hulladék-lerakóhelyek kiépítése még elmaradást mutat.

Az életminőség javítását érintő intézkedések:

Ezt a célt szolgálta a 18/1998. (VI.25.) KTM rendelet területrendezési tervek komplex környezeti, társadalmi és gazdasági hatásvizsgálatának bevezetése, kötelezővé tétele a területrendezési és területfejlesztési koncepciók, programok és tervek elkészítése során.

A közelmúltban jelentős környezeti változások történtek a gazdaságszerkezet átalakulásával és a mezőgazdaság tulajdonosi szerkezetének átrendeződésével. Ezek olyan károsodást okoztak a természeti környezetben, amelyeket a korábbi rezervátum szemléletű természetvédelmi gyakorlattal mérsékelni már nem lehetett. Ezért a hagyományos (kiemelt) oltalom megtartása és egyes további értékek védetté nyilvánításán túl szükségessé vált egy általánosabb természetvédelmi oltalom bevezetése is, mely a nem védett természeti területekre, tájakra, természeti értékekre vonatkozik.

A természeti értékek foltszerű védelmét felváltotta az összefüggő rendszerek, hálózatok kialakításának és működtetésének gyakorlata, aminek keretében a természeti területek közötti kapcsolat biztosítására ún. ökológia folyosó rendszer kerül kialakításra. A "Nemzeti Ökológiai Hálózat" a nemzetközi egyezményekben is deklaráltan kapcsolódik az európai ökológiai hálózathoz. Az élőhely rekonstrukciós programok keretében 20 vizes élőhely rekonstrukcióját végezték el.

Előkészületben van az Európai Unió kritériumainak megfelelően a környezetileg érzékeny területek rendszerének kijelölése, melynek célja a hagyományos földhasználat, földművelés és gazdálkodási gyakorlat folyamatos fenntartása révén a természeti értékek és a biológiai változatosság megőrzése. Jelenleg mintaterületek kialakítása, és az egyes területekre vonatkozó gazdálkodási követelmények megállapítása folyik. A környezeti hatásvizsgálatok bevezetése a jelentősebb környezeti állapotváltozással járó beruházások (pl. gyorsforgalmi úthálózat fejlesztése) esetében, javította a természeti értékek védelmének helyzetét.

A természeti rendszerek és természeti értékek megóvását célzó legfontosabb intézkedések:

A vízhasználat terén mind a felszíni, mind a felszín alatti vizek tekintetében egyensúlyi állapot van kialakulóban. A felszíni vizek igénybevétele öt év alatt a háromnegyedére csökkent, elsősorban az öntözés csökkenése miatt. A felszín alatti vizek kitermelése egyharmadával esett vissza, főleg a karsztvíz-kivétel leállítása miatt. A Dunántúli középhegységben, a '90-es évek bányabezárásainak következtében egyes térségekben a karsztvízszint elérte a '80-as évek elejének szintjét.

A Duna-Tisza közötti homokhátságon megmaradt a természeti értékek védelme szempontjából kedvezőtlen vízhiány. A megoldást hivatott elősegíteni a 2286/1996. számú Kormányhatározat, ami megfelelő vízvisszatartási, tározási lehetőségek keresését is előirányozza, a végleges vízpótlási megoldás kialakítása előtt.

A Balaton ökológiai állapotának védelme és vízminőségének javítása önálló program tárgya, amely a természeti értékek, az üdülés, a fürdőzés és az ivóvíznyerés biztonságát kívánja fokozni.

A fenntarthatóság biztosítása érdekében elkezdődött az országban olyan regionális vízgyűjtő-gazdálkodási tervek kidolgozása, amelyek széles konszenzuson nyugszanak, és szilárd keretet nyújtanak a beruházások számára. A tervek érintik mind a felszíni, mind a felszín alatti vizek gazdálkodási kérdéseit, és a készletek és igények összehangolhatóságára épülnek. Megtörtént az ország területének 33 tervezési egységre, (vízgyűjtőre) bontása. Ezek közül a KHVM 1998-99-ben öt vízgyűjtő-gazdálkodási tervet készíttetett el.

A termőtalaj védelmét, megújítását szolgáló műtrágya-felhasználás 8 év alatt közel 60 %-kal esett vissza, de a csökkenés 1996-ban megállt. A talajerő-utánpótlás ilyen mértékű elmaradása irreverzibilis talajelhasználódáshoz vezethet, ezért jelentős szerepe van a helyes mezőgazdálkodási gyakorlat bevezetésére irányuló programnak.

Az erdőterületek aránya 1990-97 között 0,8 %-kal nőtt és jelenleg 19%-át érik el az ország összterületének, de a növekedés üteme alatta marad az Erdőtelepítési Program céljainak. Az erdők funkcióját is nézve kedvező változás, hogy az erdőterületek közül a természetvédelmi célú erdőterületek aránya több mint 20 %-kal nőtt.

Az ésszerű környezet-igénybevételre törekvő legfontosabb intézkedések:

A humán infrastruktúra területén a területfejlesztéssel összefüggő prioritások a következők:

Az egészségügyi intézményrendszer fejlesztésének kereteit az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. az törvény és az 1030/1994. számú kormányhatározat jelölte ki. Az utóbbiban meghatározott hosszú távú egészségfejlesztési politika alapelveivel összhangban indult 1995-ben az egészségügy korszerűsítésének programja. Célul tűzte ki az ország halálozási és megbetegedési viszonyaiban észlelhető krízishelyzet felszámolását és az egészségügyi infrastruktúra, intézményrendszer költségtakarékosabb működésének előmozdítását. A program eredményességének leméréséhez kevés az eltelt idő, de a kedvező folyamatok elindulását jelzi, hogy a várható élettartam kismértékben már növekedett 1990-98 között.

Az egészségügy korszerűsítésének programjából a kórházi kapacitások csökkentése valósult meg elsősorban. A működő kórházi ágyak száma 1990-97 között 18 %-kal csökkent, az ágykihasználtság 77,7%-ról 80,4%-ra nőtt. A kórházi kapacitások csökkentését a háziorvosi rendszer, a szakrendelő intézeti ellátás és a tartós kórházi ápolást nem igénylő formák fejlesztése, terjedése váltotta volna ki. Legkevésbé az akut és a krónikus funkciók elválasztása mondható sikeresnek, nem valósult meg a gazdasági szempontú racionalitás, valamint a költségek csökkentésének célkitűzése sem. A fekvőbeteg-ellátásban azokat a felszereltségben jelentkező különbségeket kellett csökkenteni, amelyek a különböző kórházak között voltak.

A háziorvosi-rendszerben szükség volt az egy körzetre jutó lakosságszám csökkentésére. Az egy háziorvosra jutó lakosságszám csökkentése megvalósult, hét év alatt 15%-kal csökkent. A '90-es évek végén már nem volt olyan kistérség, ahol ne lett volna rendelőintézet, de a járóbeteg-ellátás diagnosztikai, műszerezettségi feltételeinek javítása elmaradt az elképzelésektől.

A gyógyszertári ellátás az egészségügyi ellátáshoz kapcsolódik, de a privatizációs folyamat részeként alakult át. A piaci elvek érvényesítése miatt 33% -kal nőtt a gyógyszertárak száma, de a növekmény elsősorban Budapestre és a nagyvárosokra összpontosult.

A '90-es évek végén változások történtek az egészségügy irányításában és célrendszerében is. Előtérbe került a krízishelyzetekkel kapcsolatos ellátórendszer, a sürgősségi ellátás, a mentőszolgálat fejlesztése, főleg az aprófalvas térségekben. Megfogalmazódott, hogy tovább kell folytatni az egészségfejlesztés feltételeinek javítását. Szükség volt a sürgősségi ellátás országos hálózatának kialakítására, új mentőállomások létesítésére, azért, hogy az ország területén a mentőszolgálat az eseteket 15 percen belül elérje. 1990-98 között 16 új állomás jött létre, a mentőkocsi állomány pedig 70 kocsival bővült.

Az utóbbi tíz év a szociálpolitikai intézményrendszer kiépítése szempontjából átmenetinek tekinthető. Tovább éltek a nyolcvanas évekre jellemző korrekciós jellegű szociálpolitika intézményei, de egyre inkább előtérbe kerültek a piacgazdasági körülmények között szükséges intézmények.

A Szociális 1993. évi III. törvényben előírt alapellátási kötelezettségeknek (szociális étkeztetés, házi segítségnyújtás, családsegítő szolgálat) az önkormányzatok 78%-a felel meg, ahol az ország lakosságának 60 %-a él. A települési önkormányzatok negyede nem működtet semmilyen alapellátási formát, itt az ország lakosságának 5 %-a él. A nappali ellátás intézményei közül főleg az időskori ellátás (napközi és klub) rendszere épült ki. A szakosított ellátás intézményei közül az arra kötelezett településeken létrejöttek a hajléktalanszállások és növekvő igény merül fel a tartós elhelyezést nyújtó otthonokkal kapcsolatban. Szükséges ezen kívül szakosított otthoni férőhelyek létesítése krónikus pszichiátriai betegek, szenvedélybetegek, testi és szellemi fogyatékosok számára, területileg kiegyensúlyozott megoszlásban és megfelelő kapacitással.

A szociális ellátó intézményrendszer újabban fejlődő részét képezi a szociális földprogram, főként a társadalmi-gazdasági szempontból elmaradott helyzetű térségek munkanélküli és alacsony jövedelmű lakossága körében. Ez elsősorban az Észak-keleti térség, Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Szabolcs-Szatmár-Bereg és a Tiszántúl munkanélküliséggel sújtott, rurális lakókörnyezetben élő családjainak megélhetését segíti. Mezőgazdasági termelési támogatással a szociális földprogram tartósan 300 településen működik, közel 10 ezer család (30-40 ezer fő) bevonásával, főként nagycsaládosok, tartósan munkanélküliek és a roma háztartások részvételével. A szociális földprogram az elmúlt 8 évben sikeresen működött a hátrányos helyzetű települések felzárkóztatásában, több mint 1 milliárd Ft központi támogatással.

A falugondnoki rendszer a szociális ellátás új eleme, a településhálózati viszonyokkal függ össze az elterjedtsége. Elsősorban aprófalvas települések programjaként indult Észak-Borsodban, Zalában és Baranyában, de megjelent már jelentős számban az alföldi tanyás térségekben is a Duna-Tisza-közén. A falugondnoki program több mint 500 kistelepülésen működik, biztosítva a szociális alapellátást és csökkentve a falvakban élők elszigeteltségét. Az innovatív szociális programok közül kiemelkedő a szociális célú teleházak létrehozása és támogatása, (28 településen) a jelzőrendszeres házigondozás modellkísérletének bonyolítása (30 településen), amelyek korszerű informatikai eszközök igénybevételével segítik a településen élőket.

A különböző oktatási intézmények közül az óvodai és az általános iskolai ellátás között van kapcsolat (általában mindkettő van a településeken), az aprófalvakban gyakran mindkettő hiányzik.

Az iskolahálózat a '90-es évek elején bővült, (1990-94 között 10%-kal, 300 intézménnyel) de még mindig több helyen van óvoda, mint iskola. Az önkormányzatok fejlesztéseit segítő cél- és címzett támogatási rendszer közel 3.000 tanterem és oktatási helység, 650 tornaterem és 400 óvodai, továbbá 12.000 kollégiumi férőhely létrejöttéhez járult hozzá 1990 és 1996 között.

Ezzel összefüggésben alakult az iskolákba bejárók aránya, ami országosan csökkent, (7-ről 4,5%-ra) elsősorban a gyermekek létszámának csökkenése miatt, de területi megoszlása lényegében változatlan maradt, mivel elsősorban az aprófalvas körzetekben magas a bejárók aránya. Azonban még mindig jelentős a kis tanulólétszám, vagy az önkormányzatok gazdasági kapacitásának elégtelensége miatt veszélyeztetett iskolák száma.

A művelődési intézményrendszer 1991. és 1998. között centralizálódott, számos eleme városi intézménnyé vált. Megjelentek újabb elemek is, hangsúlyosabbá vált a Nemzeti Kulturális Örökség szerepe, megjelentek a művelődéspolitikát szabályozó szaktörvények.

Az utóbbi 10 évben, számos társadalmi jelenséggel együtt, a kultúra, a művelődés terén is átalakulás, átrendeződés történt. Több évtizedes intézményi struktúrák veszítettek fontosságukból, szerephez jutottak sokáig elhanyagolt tényezők, mint a piac, a magántulajdon, a vállalkozás.

A lakosság által a kultúrára fordított összeg ugyanakkor nomimális értelemben nőtt, a kultúra fenntartása a kulturális intézmények árbevétele formájában több mint 3/4 részben a lakosság forrásait terhelte. A lakosság összes kiadásain belül is nőtt valamelyest a kulturális kiadások aránya. A kilencvenes évtized folyamán fokozatosan tolódott el a kultúrára fordított összegek aránya az állam és a lakosság között, az állami részvétel folyamatosan csökkent minden kormányzati ciklusban, a lakosság részvétele ennek arányában növekedett. A piaci tendenciák érvényesülését azonban nem ellensúlyozta a fejlett piacgazdaságokban olyan fontos non-profit vállalkozások, alapítványok növekvő szerepe és tehervállalása.

A művelődési intézményrendszerben megjelentek a piaci alapon működő vállalkozások, a non-profit és civil szervezetek. A vállalati, munkahelyi szervezetek, szakszervezetek keretében működő intézmények egy része megszűnt, vagy alapítványi, egyesületi, önkormányzati kezelésben működik tovább. A közművelődés szempontjából legfontosabb intézmények, könyvtárak, művelődési otthonok fenntartása továbbra is a települési önkormányzatok hatáskörébe tartozik. Az állami és alapítványi támogatások odaítélésénél azonban előnyben részesültek a hátrányos helyzetű térségek településein a kulturális intézmények fejlesztései. Mindezek ellenére nőttek a területi egyenlőtlenségek a művelődés terén is, mind az intézményrendszer elérhetősége, mind színvonala vonatkozásában. Kiépült a regionális munkaerő-fejlesztő és-képző központok hálózata, ami a fejlett és fejletlen térségekben egyaránt biztosítékot nyújt a szakképzés révén a korszerű technológia átvételének lehetőségére.

Elkészültek a művelődéspolitika intézményrendszerét szabályozó törvények: az 1995. évi LXVI. törvény a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről, 1997. évi LIV. törvény a műemlékvédelemről és az 1997. évi CXL. törvény a kulturális javak védelméről és a múzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről, de az intézményrendszer működtetésének anyagi feltételrendszere még nem alakult ki.

Az évtizedben növekedtek a költségvetés kulturális kiadásai is, ez azonban nem jelentette a települések közművelődési intézményeinek nagyobb arányú fejlesztését. Egyes területeken erőteljesen, mások esetében lassabban, de folyamatosan csökkent a működő intézmények és a foglalkoztatottak száma. Az intézményhálózat nagy része épület-rekonstrukcióra szorul és sok esetben nem megfelelő a tárgyi felszereltsége sem.

A közkönyvtárak száma egynegyedével csökkent, a könyvtárak szervezeti és működési rendjében is alapvető változások zajlottak le. Csaknem ezer településen szűntek meg a filmszínházak. A művelődési házak többsége, ha funkcióváltás árán is, fennmaradt, bár a színházakkal, múzeumokkal és levéltárakkal szemben az intézmények száma lassan, de folyamatosan csökkent. Ezzel párhuzamosan és részben összefüggésben a lakosság műveltségi színvonala sem javult. Korábban népszerű, széles körben elterjedt művelődési formák, mint a mozi, elitjellegű szórakozássá váltak, szűkebb kört érint és költséges volta miatt háttérbe szorult az olvasómozgalom és a könyvkiadás, hasonlóan szűk kört érint a színházi és zenei intézményrendszer. Ebben a helyzetben megnő a még megmaradó és állandó közösséget vonzó intézmények, elsősorban a művelődési házak jelentősége, melyekkel a lakosság 40%-a, a fiatalok fele kerül kapcsolatba.

A területi egyenlőtlenségek felszámolása terén tett jelentős lépés az 1999. évi LII. törvény nyomán elkezdődött felsőoktatási integráció, aminek során 49 felsőoktatási intézmény összevonásával 19 egyetemi-főiskolai centrum, universitas jött létre. Átfogó felsőoktatási fejlesztési program indult 1999-ben, részben Világbanki, részben állami forrásokból, aminek keretében a területi felsőoktatási centrum fejlesztését szolgáló beruházások, a kollégiumok, könyvtárak, valamint az informatikai infrastruktúra fejlesztése indult meg.

Az oktatás területén 1991-99 között indított PHARE programok támogatták a felsőoktatás és gazdaság együttműködését a munkába állás megkönnyítésére, új felsőfokú képzési programok bevezetését, a távoktatás fejlesztését.

Ennek megvalósulását biztosítja a szakképzésről szóló 1993. évi LXXVI. törvény, ami rendelkezik az elfogadott képzési formákról, annak feltételeiről és az egységes képzési követelmények rendszeréről. Továbbá a Világbank hiteltámogatásával kiépült a regionális munkaerő-fejlesztő és -képző központok hálózata, ami a fejlett térségekben is biztosítékot nyújt a szakképzés és a korszerű technológia átvételének lehetőségére.

folyó áron millió Ft-ban

Az ipari ágazat vonatkozásábana kiemelt célkitűzések a következők:

Az ipar számára nélkülözhetetlen a kutatás-fejlesztési aktivitás erősítése, az eredmények alkalmazásának meggyorsítása. A minőségügy, a szabványok harmonizációja terén a magyar vállalatok az elmúlt években jelentős eredményeket értek el. A kutatás-fejlesztés állami támogatásának forrása a pályázati rendszer keretében működő Központi Műszaki Fejlesztési Célelőirányzat volt. A piaci szférában forrásként 1997-től a vállalkozói K+F költségek 20 %-a leírható az adóalapból.

A K+F politikában prioritást élvezett a kis- és középvállalatok innováció- és versenyképességének javítása, a fejlesztési eredményeket transzferáló szervezetek kiépítése, beszállítói információs rendszer létrehozása, szolgáltató- és tanácsadó hálózat működtetése (HVK), a fejlesztési vállalkozások új rendszerének kialakítása.

A magyar ipar versenyképessége szempontjából kiemelt jelentőségű a munkaerő képzettségi szintje. Azért, hogy a munkaerő minőségében mutatkozó eddigi versenyelőny ne vesszen el, szükséges a munkaerő képzési, átképzési feltételeinek, eszközeinek és módszereinek átalakítása, javítása. Kiemelt fontosságú volt ez az ipari szerkezetváltás térségeiben, ahol a központi támogatások egy részét humán erőforrás fejlesztésre fordították.

Salgótarján a kohászat és szénbányászat, Bátonyterenye és Oroszlány a szénbányászat, Várpalota a szénbányászat, vegyipar és alumíniumipar, Komló a szén- és uránbányászat, míg Ózd a kohászat és szénbányászat azonos időszakra eső nagyarányú visszafejlődése miatt került ebbe a körbe. Ennek kezelésére ágazati válságkezelő intézkedéseket kellett hozni azért, hogy a visszafejlesztés szabályozottan, a lehető legkisebb társadalmi feszültséget keltve mehessen végbe.

A szénbányászat szerkezetátalakítása központi irányítás mellett központi források terhére ment végbe. Ennek keretében leállították a gazdaságtalanul termelő aknákat, a kiszolgáló tevékenységet végző részegységeket önálló vállalkozásokká szervezték, a tovább működtethető bányákat az erőművekkel integrálták. Az integrációból kimaradó bányák bezárására fokozatosan kerül sor. A szénbányászatban 10 év alatt kb. 45 ezer fős létszámcsökkenés ment végbe nagyobb társadalmi-politikai feszültség nélkül.

Az acélipari válságkezelő intézkedések során az Acélipari Reorganizációs Program meghatározta a gazdaságosan működtethető kohászati vertikumot és a további működéshez szükséges fejlesztéseket. Továbbá piacvédelmi intézkedéseket vezettek be a technológiaváltás támogatására és a társaságok privatizálhatóságának érdekében rendezett tulajdonviszonyokat alakítottak ki. Ennek eredményeképpen a program legnagyobb mértékben a diósgyőri kohászatot érintette, de Ózdon is fennmaradt a kohászat, bár lényegesen kisebb létszámmal. Salgótarjánban a kohászati társaság helyzete konszolidálódott, piacai átrendeződtek, és folyamatosan korszerűsíti termelését. A társaság bátonyterenyei üzemei önálló vállalkozásokká alakultak és a foglalkoztatott létszám az eredeti harmadára zsugorodott. A folyamat során jelentkező szociális problémák megoldása irányába a következő intézkedések történtek: korkedvezményes és korengedményes nyugdíjazás, az egészségkárosodott dolgozóknak szociális és társadalombiztosítási kedvezmények juttatása és pénzügyi fedezetük megteremtése, valamint átképzési programok indítása.

Az Ipari Park program eredményeképpen mindegyik térségben megindult a parkok szervezése és sikerült a gazdaság, valamint a területfejlesztési törekvések összekapcsolása, az ipari szerkezetátalakítás segítése, a gazdasági fellendülés támogatása. Ózd, Várpalota, Pécs Bátonyterenye térségében meglévő kihasználatlan iparterületeket terveznek ipari parkként hasznosítani. Salgótarján és Oroszlány térségében zöldmezős ipari park építése kezdődött meg.

Már 1996-tól az adórendszerben jelentős beruházásösztönző elemek működtek, mint az amortizáció új elszámolása, az elmaradott térségekben a beruházók adókedvezménye.

Külön, beruházási értékekhez nem kötődő adókedvezményekben részesültek a hátrányos helyzetű, magas munkanélküliségi rátájú térségekbe irányuló befektetések.

Adókedvezményben részesültek az 1 Mrd Ft-nál nagyobb értékű beruházások ill. a hátrányos helyzetű - magas munkanélküliségi rátájú - térségekbe irányuló befektetések. Emellett a kis- és középvállalkozások támogatása során bevezetésre kerültek speciális, beruházás-ösztönző intézkedések is. A beruházási ráta az elmúlt években folyamatosan 20 % körül alakult, ami megfelel a kitűzött célnak, bár annak alsó határát jelenti.

A stabil gazdaság és a vonzó befektetési környezet kialakítása mellett speciális iparpolitikai feladatként jelent meg a külföldi tőke modernizációs szerepének erősítése. Ez egyrészt a nemzetközi vállalatok és a magyar kis- és középvállalati szféra közötti együttműködés fokozását, másrészt a külföldi működő tőkének a technológiai fejlesztésekben való részvételét jelenti. Döntő, hogy a vegyes vállalatok tevékenysége összefonódjon a hazai beszállítói körrel, aminek kialakítását az Iparpolitikai Koncepció fontos feladatként jelölte meg.

A kis- és középvállalkozások gazdasági szerepének erősítése és versenyképességük növelése érdekében az 1045/1997. (IV.29.) számú kormányhatározat rögzítette a hazai vállalkozások támogatásához szükséges kormányzati feladatokat. A program három ágazatra összpontosít: járműalkatrész-gyártás, illetve műanyag- és gumialkatrész gyártása. A Beszállítói Célprogram első lépeseként egy információs csomag készült, ami a kis- és középvállalkozások felkészüléséhez szükséges alapvető beszállítói ismereteket tartalmazta. Ezen kívül üzletember találkozók és beszállítói konferenciák szervezésére is sor került a program indító szakaszában.

A Beszállítói Célprogram első szakasza 1998 végén zárult a következő eredményekkel:

A versenyképesség fokozása céljából a határozottabb támogatási politika érdekében sor került az exportfejlesztési pályázati rendszer megújítására, az egyes szakágazatokra vonatkozó marketing-programok kidolgozására. Kiépült a korszerű exportgarancia, exporthitelezési rendszer, intenzívebb lett az MBFB Rt. exportcélú fejlesztésekhez kapcsolódó tevékenysége. Elkészült a Magyar Export-Import Bank Rt. és a Magyar Exporthitel Biztosító Rt. létrehozásáról szóló törvény és megkezdte működését a két intézmény.

A magyar gazdaságpolitika számára belföldi piacon az iparvédelem eszközei (vámok, kontingensek) a nemzetközi megállapodásainkkal összhangban korlátozottak. Az iparvédelem új lehetőségét teremtette meg az 1995. évi XL. törvény a közbeszerzésekről, ami preferenciákat biztosít a hazai termelőknek. A hazai piac védelmében eredményesen működtethetők a piacvédelmi, antidömping eljárások. A fogyasztóvédelmi rendszer átalakítása is bizonyos piacvédelem érvényesítését segíti. A hazai termelés versenyesélyeit erősítette a vámpótlék alkalmazása, a személygépkocsik fogyasztói adójának megemelése.

A térség gazdaságszerkezetének átalakítására, a foglalkoztatási feszültségek enyhítésére, kezelésére irányuló kormányzati intézkedések sorában az 1031/1992. (V.29.) kormányhatározat rendelkezett a Borsodi Reorganizációs Program intézkedéseiről, ami a kiemelt fejlesztési körzetre (28 település) fejlesztéseket és meghatározott támogatási feltételeket alkalmazott:

Az Északkelet-magyarországi válságkezelés 1994-ben folytatódott a Borsodi acélipar reorganizációjáról szóló 2014/1994. (II.16.) és a 2110/1994. (X.27.) számú kormányhatározat rendelkezéseinek végrehajtásával:

Mindkét térségre előírásokat is megfogalmazott a kormányhatározat, melyek a következők:

A működő háromnegyed millió vállalkozás mindössze 3,5%-át jelentik az 50-300 főt foglalkoztató kis- és középvállalkozások, és a vállalkozások által előállított GDP kb. 43 %-át képviselik. A foglalkoztatást tekintve a versenyszféra által foglalkoztatott 2,7-2,8 millió munkahelyből 850-900 ezer tartozott ehhez a körhöz, ami egyharmados arányt jelent.

Az 1996-98 közötti időszakban a Kis- és középvállalkozás Fejlesztési Koncepcióról szóló 2146/1996. (VI.13.) számú kormányhatározat rögzítette a legfontosabb stratégiai teendőket. A kisvállalkozások helyzetét és a stratégiai feladatok végrehajtását áttekintve került sor a kiegészítésekre a 1045/1997. (IV.29.) sz. kormányhatározatban (Beszállítói Célprogram, forrástérkép) és a 2207/1997. (VII. 16.) sz. kormányhatározat alapján elfogadásra került a kis- és középvállalkozási törvény, aminek célja a vállalkozásfejlesztési politika hosszú távú megalapozása és a mikro-, kis, és középvállalkozások egységes EU-konform definíciójának megalkotása, továbbá a vállalkozásfejlesztési intézkedések koordinálása érdekében a kisvállalkozói tagsággal rendelkező szervezetek döntésekben való fokozott részvételének biztosítása, a Vállalkozásfejlesztési Tanács szabályozása. 1998 decemberében került elfogadásra a Kormány kis- és középvállalkozások fejlesztésének középtávú (1999-2002) stratégiája és az ezzel kapcsolatos kormányzati feladatokat rögzítő 1161/1998. (XII.17.) számú Korm. határozata. E stratégia részét képezi a kis- és középvállalkozásokról, fejlődésük támogatásáról szóló 1999. évi XCV. törvény.

Ezek alapján számos területen születtek intézkedések: átalányadózás bevezetése, PHARE SME program támogatásával és a GFC társfinanszírozással a helyi vállalkozói központok (HVK) programjainak működtetése (mikrohitel), információs és forrástérkép.

Az agrárgazdaság területén a következő célkitűzések nevesíthetők:

A racionális földhasználat elvét érvényesítve került kidolgozásra az agrárgazdaság fejlesztéséről szóló 1997. évi CXIV. törvény, melynek prioritásai az agrártámogatási rendszerben is megjelentek:

Állami támogatással erdőtelepítés 1997-98-ban 16 523 hektár területen történt, ami alig több mint fele a hosszú távú programban előirányzottnak. A földhasználati struktúra megváltoztatásában elért eredmények még szerények A biotermeléssel hasznosított mezőgazdasági terület 1995-98 között négyszeresére, 35 ezer hektárra bővült, de így is csak a mezőgazdasági terület 0,5 %-át jelenti. A biológiai alapok megőrzésére fordított, közel 1 milliárd Ft támogatás keretből 1997-99-ben több mint 1100 pályázó kapott támogatást, ami csak a jelentősebb őshonos fajták megmaradását tudta segíteni.

Ezek szerint a vidék funkciói:

Gazdasági (termelési) funkciók kiemelten magukba foglalják a mező- és erdőgazdálkodást, a halászatot, a megújuló természeti erőforrások fenntartható hasznosítását, a falusi turizmus-üdülés-rekreáció alapjainak hasznosítását és a vidéki térségekben működő termelő és szolgáltató szervezetek működési terét.

Ökológiai funkciók elsősorban az egészséges élet természeti alapjainak védelmét (föld, víz, levegő), a tájak sokszínűségének, a tájjellegének a megőrzését, a biológiai sokszínűség (bio-diverzitás), az erdők és más élőhelyek megóvását, általában az ökológiai rendszerek védelmét jelentik.

Társadalmi (közösségi) és kulturális funkciók az évszázadok során a vidéki életformához szorosan kapcsolódó közösségi és kulturális értékek megtartásában, a falusi közösségekben megtestesülő értékek megőrzésében nyilvánulnak meg.

Ezen elveket hivatott érvényesíteni az 1997-ben elkészült a Vidékfejlesztési Koncepció és Magyarország Vidékfejlesztési Tervének kimunkálása, melynek meghatározott részei az EU részére átadott "Magyarország SAPARD terve" dokumentumban is szerepelnek.

A foglalkoztatási viszonyok javítását az agrártámogatási rendszer segíti a következő területeken:

Az egyes nemzetgazdasági ágak foglalkoztatási szerepének módosulását a munkahelyek megszűnése és a népesség foglalkoztatási szempontból inaktív részének gyarapodása idézte elő. A gazdasági aktivitás legerőteljesebb csökkenése főként az egyoldalúan iparosodott és a mezőgazdasági szempontból kedvezőtlen adottságú (Észak-Alföldi, Észak-Magyarországi) régióban következett be.

Ezek a változások alapvetően átrendezték a foglalkoztatás ágazati szerkezetét. A mező- és erdőgazdaság részesedése országosan a felére (17,5%-ról 7,8%-ra) csökkent, az ipar részaránya egyharmad alá csökkent, a szolgáltatásoké növekedett. Foglalkoztatási szerkezetét tekintve hazánk közelített az EU-tagországok jellemzőihez.

A munkahelyek és ennek keretében a mezőgazdasági munkahelyek létrehozását, illetve megőrzését szolgáló beruházásokat is a Területfejlesztési Célelőirányzat támogatta 1998-ban mintegy 1,8 milliárd Ft-tal; ezzel a támogatással 2157 új munkahely létesült, továbbá 14519 munkahely megőrzését sikerült elősegíteni.

A termékek feldolgozása révén az új termelési eljárásokkal (biotermelés), illetve a hátrányos helyzetűek körében szervezett megélhetést segítő programok (pl. szociális földprogram) kerültek kidolgozásra, aminek már vannak kedvező gyakorlati eredményei.

Szociális földprogram céljaira 1997-99-ben 718 millió Ft állami támogatás került felhasználásra, melyből évente 120-150 programot sikerült támogatni, továbbá megkezdődött a minisztériumok és a civil szervezetek közötti együttműködés összehangolása.

A fiatal agrárvállalkozók támogatása iránti igény meghaladta a lehetőségeket, így 1998-99-ben 310 fiatal agrárvállalkozóvá válását segítette. Külföldi farmgyakorlaton évente mintegy 300 fő vesz részt állami támogatás segítségével. Az agrárturizmus fejlesztését szolgáló támogatásban összesen 302 pályázat részesült 1998-99-ben.

Az új szövetkezetek, termelői közösségek létrehozására irányuló támogatási keretet (1997-99 között 1258 millió Ft) jelentősen meghaladta az igény. Ennek ellenére mintegy 600 szövetkezet és 25 termelői közösség jött létre.

A vidéki népesség szellemi színvonalának emelése különösen a támogatási források megszerzését célzó képzés, szaktanácsadás terén történt. A 109/1997. (XII.30.) FM-rendelet és a 8/1999. (I.20.) FVM-rendelet lehetőséget teremtett a szaktanácsadás és a gazdálkodás eredményességét segítő ismeretátadás különféle formáinak és a szaktanácsadás díjának támogatására.

A SAPARD program előkészítéséhez kapcsolódva beindultak azok a szakmai képzések kistérség-managerek részére, amik a sikeres projektek elkészítéséhez is segítséget nyújtanak (pl. üzleti terv készítésével) elsősorban a kisvállalkozók számára.

A falumegújítás a vidékfejlesztés új területe, ami igen szerény hazai tapasztalatokkal rendelkezik. A 8/1999. (I.20.) FVM-rendelet lehetőség teremtett az agrárstruktúra- és vidékfejlesztési programok elkészítésének támogatására, ezzel a régiókon és megyéken kívül mintegy 200 önszerveződő kistérség élt.

A falumegújításra hasznosítható tapasztalatokkal az uniós tagországok gyakorlata szolgált, melynek gyakorlati próbája megtörtént a Zempléni hegység egyik kistérségében a bajorországi tartományi kormány szakmai és anyagi támogatásával.

A természeti erőforrások ésszerű hasznosítása, a környezeti értékek megóvása, a környezetbarát termelés szélesebb körű elterjesztése, az ökogazdálkodás fejlesztése érdekében 1998-ban elkészült a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi program, melynek különböző elemei gyakorlatilag az ország egész területét lefedik.

A természetvédelmi területek mezőgazdasági hasznosítása szigorú jogszabályok szerint történik, ezek a gazdasági hasznosíthatóságot erősen és eredményesen korlátozzák. Gondot a határterületek, a védőzónák hasznosítása jelenti, ahol az érzékeny területeken a kölcsönös érdeken nyugvó "szerződéses korlátozás" vezethet eredményre, de ezzel együtt a felvilágosítás, a meggyőzés szerepe is jelentős.

A jobb adottságú területek profitorientált fejlesztésének, a termelés műszaki feltételeinek és ennek biológiai alapjai érzékelhetően nem javultak. Az okok között kiemelt helyen szerepel az agrártermelés tartósan alacsony jövedelmezősége, és a szűkös agrártámogatási keret, aminek jelentős részét felemésztik a piaci zavarok elhárítására tett intézkedések és így a szükségletekhez képest csekély forrás jut az ágazatok korszerűsítésére.

Átfogó programok elkészítése és programszerű rekonstrukció nem történt a történelmi borvidékeken. Az ültetvények zöme a privatizáció révén ma már magántulajdonban és kisebb részben külföldi tulajdonban van. Az ültetvény-rekonstrukció állami támogatást élvez és 1997-98-ban 1928 hektár szőlőtelepítés történt. A magántulajdonosok hegyközségi szerveződései érzékelhető eredményt tudnak felmutatni a minőségi termelés és a márkázott termékek előállítása terén.

Egy-egy speciális termék teljes termékpályáját átfogó, az agrártámogatások keretéből támogatott fejlesztési programok még nem készültek, az eddigi próbálkozások még nem tekinthetők átfogó programoknak.

Az agrártámogatási rendszer az egyes termékek beszerzésére, értékesítésére, szolgáltatást nyújtó szervezetekre vonatkozó támogatásával erősítette az új típusú termékpályás szövetkezések, agrártársulások fejlesztését. Közel 400 szervezet jött létre önkéntes szövetkezéssel, de a létrejöttüket segítő új szövetkezeti törvény még nem készült el.

Az erdőtelepítés, a jóléti és parkerdők fenntartása is támogatásban részesült az agrártámogatásokból évente közel 2 milliárd Ft értékben. Látványos eredmény eddig még nem történt, mivel a nagyobb arányú erdősítést a forráshiány akadályozza, és hasonló okokból nem terjed a környezetvédelmi célú gyepgazdálkodás sem.

1999-ben az agrártámogatási rendszer egyik prioritása az agrárturizmus fejlesztése volt, ami elősegítette a kedvezőtlen mezőgazdasági termelési adottságokkal és jelentős foglalkoztatási gondokkal küzdő, de turisztikai vonzerővel rendelkező településeken a lakosság jövedelemhez jutását.

Az idegenforgalommal kapcsolatban két kiemelt célkitűzés fogalmazható meg.

A minőségi turizmus a komplex fejlesztése érdekében több üdülőkörzetben főként a területi tervezést illetően történtek jelentős lépések. A Balaton Kiemelt Üdülőkörzetére állami támogatással elkészült, de még nem került elfogadásra a Turizmusfejlesztési Koncepció, majd ennek alapján a Balaton Középtávú Turizmusfejlesztési Programja, a fizikai tervezést tekintve pedig a Balaton kiemelt üdülőkörzet Területrendezési terve, valamint a Vízgazdálkodási Fejlesztési Programja.

A Tisza-tó kiemelt üdülőkörzetre elkészült a térség Turizmusfejlesztési Koncepciója, majd ennek alapján Középtávú Turizmusfejlesztési Programja, valamint Területrendezési Terve. Továbbá elkészült a Velencei-tó - Vértes kiemelt üdülőkörzet Területrendezési Terve is.

A minőségi turizmus fejlesztését szolgálta a Gazdaságfejlesztési Célelőirányzatból az idegenforgalom és a vendéglátás támogatására fordított összegek, melyek 1996-98 között mintegy 850 millió forintot tettek ki. Ezek keretében a kiemelt üdülőkörzetben 9 szálloda rekonstrukciója valósult meg.

A Turisztikai Célelőirányzat felhasználása során több (a maximális 70% helyett 80%-os) támogatást kaptak a kedvezményezett térségben megvalósult fejlesztések. A Területfejlesztési Célelőirányzat a területfejlesztés kedvezményezett területein, a falusi idegenforgalom fejlesztését szolgáló beruházásoknál - a hitel kamatának 40%-át elérő - kamattámogatást nyújtott. A Vidékfejlesztési Célelőirányzat 2000. évi felhasználásának tervezete további 200 millió Ft-ot, a Turisztikai Célelőirányzat pedig 150 millió Ft-ot különít el a falusi turizmus társfinanszírozására.

A területfejlesztés keretében működő kormányprogramok közül a PHARE által is támogatott Borsodi Integrált Szerkezetátalakítási Program a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei turizmusban rejlő lehetőségek kiaknázására 850 000 ECU (210 millió Ft) támogatást nyújtott, amiből az Aggteleki Nemzeti Park, a Miskolc-Tapolcai barlangfürdő, a Mezőkövesdi, a Sárospataki és a Bogácsi gyógyfürdő részesült.

Az 1007/1998. (I.23.) kormányhatározat és ennek végrehajtásáról rendelkező 28/1998. (V.13.) IKIM-rendelet értelmében a kiemelt üdülőkörzetekben évtizedek óta működő Idegenforgalmi Intéző Bizottságok (IB) titkárságainak jogutódlással történő átalakításával és bővítésével létrejött az egész országot lefedő Regionális Idegenforgalmi Bizottságok (RIB) rendszere.

A RIB-ek feladata kettős: egyrészt az idegenforgalom állami feladatainak koordinálása, az országos és a regionális érdekek összehangolása, másrészt az önkormányzati feladatok végrehajtásának segítése. Ennek megfelelően feladatuk a régiók turizmusfejlesztési programjának kidolgozása és végrehajtásának koordinálása, a turisztikai infrastruktúra fejlesztésének segítése, a kistérségi turisztikai együttműködés ösztönzése, a marketing, valamint termékfejlesztési és információs munka összehangolása áll.

Az 1996. évi XXI. törvény módosításával a Regionális Idegenforgalmi Bizottságok elnökei a Regionális Fejlesztési Tanácsok tagjaivá váltak. A két szervezet szorosan együttműködve végzi tevékenységét: kölcsönösen véleményezi a koncepcionális és stratégiai döntésekre vonatkozó javaslatokat, tájékoztatják egymást a fejlesztési programokról és azok megvalósításának állásáról, a kiemelt jelentőségű programokat, projekteket közösen finanszírozzák. A jövőben a tervezési feladatok megalapozásához elengedhetetlen a Területi Információs Rendszerhez (TeIR) való hozzáférés biztosítása.

A turizmus sajátosságait is figyelembe véve a következő kilenc idegenforgalmi régió kialakítására került sor:

A műszaki infrastruktúra vonatkozásában a közlekedés területén öt, a vízgazdálkodás területén hat és az energiaellátás területén négy kiemelt fejlesztési cél került meghatározásra.

A fejlesztési források szűkössége nem tette lehetővé egyik területen sem a fejlesztés felgyorsítását. A pályahasználattal és fejlesztésfinanszírozással kapcsolatos koncepcióváltás következtében lelassult a megvalósítás üteme. Eredmény ugyan az M0-s, az M5-ös és az M3-as autópályák, valamint az M2-es gyorsforgalmi út egy újabb szakaszának forgalomba helyezése, azonban ez nem az elvárt ütem.

A gyorsforgalmi úthálózat új szemléletű fejlesztési programja viszont már kidolgozásra került és a program megvalósítása a 2000. évben elkezdődött.

A vasúthálózat korszerűsítési programja a törzsvonali hálózat rekonstrukciójával (a pálya és sebesség korlátozások számának csökkentése érdekében) és a villamosítási program a terveknek megfelelő ütemezettsége folyamatban van.

A megyei és régióközpontok elérhetőségét az IC járatok hálózatának kiterjesztése javítja.

A legjelentősebb vasúti fejlesztés, a szlovén-magyar új nyomvonalú vasúti pálya építése folyamatban van.

A dunai és tiszai vízi úton a Győr-gönyüi, bajai és szegedi közforgalmi kikötők fejlesztése a pénzügyi források által behatárolt ütemben folyik.

Az ilyen jellegű beruházások finanszírozásában jelent majd segítséget az ISPA (Instrumental for Structural Policies for Pre-accession - Előcsatlakozási Strukturális Alap), mely az EU egyik új eszköze. Fő célja a csatlakozásra váró országok felkészítése a Strukturális Alapok fogadására, valamint az infrastruktúra területén a csatlakozást hátráltató konkrét problémák megoldására. A támogatásból 2000-2006 között a 10 tagjelölt közép- és kelet európai állam részesül. Ezen Előcsatlakozási Strukturális Alap az ágazati prioritások további megvalósítását szolgálhatja.

A vizsgált időszakban az infrastruktúra fejlesztés és a szállítás szervezés eredményeként a kombinált fuvarozás részaránya több mint háromszorosára nőtt. A közúti tranzit forgalom több mint 8%-a a vasútra terelődött.

Ugyanakkor a közlekedési munkamegosztásban a vasúti és a vízi közlekedés részaránya kis mértékben, de csökkent.

A logisztikai központok azonban nem a határok térségében kezdenek kialakulni, hanem az ipari fejlődéssel jellemezhető térségekben, a vállalkozói források bevonásával. Ezek a központok a kombinált fuvarozás terminálfejlesztéseihez is kapcsolódnak.

A környezeti terhelés csökkentését, a települések lakhatóságát javító elkerülő- és tehermentesítő utak építése, az évente aktualizált program alapján folyik, melyek egyben a regionális és megyei fejlesztési programok részei. Az elmúlt időszakban ez a fejlesztés, az egyéb úthálózati rekonstrukciókkal összehangolt módon, 146 km-es nagyságrendet képvisel. A kiépült kapacitás igénybevétele esetén az ellátottság 56 %-os lenne.

A tömegközlekedés térségi feladatait, néhány helyi (Budapest, Pécs, Szeged, Miskolc, Debrecen) önkormányzati közlekedési társaságától eltekintve, a Volán és a MÁV járatai látják el.

A közlekedést a kormányzat a fogyasztási árkiegészítés intézményével támogatja. A Volán helyközi járatok eszközparkjának rekonstrukcióját és a környezetkímélő autóbuszmotorok beépítését, az állami kötelezettségre tekintettel, a költségvetés külön is támogatja, azonban a támogatás nagyságrendje nem eredményez kiemelhető színvonal emelkedést.

A közlekedési folyosók fejlesztése lényegében a gyorsforgalmi út- és a vasúti törzsvonali hálózat fejlesztésével megegyező feladatokat jelent. Ezek a programok a folyosók fejlesztésével összehangoltan folynak, melyek a nemzetközi közúti és vasúti hálózatokhoz való kapcsolódást biztosítják. A regionális kapcsolatokat biztosító összekötő hálózati elemek fejlesztésére a program részeként - várhatóan a folyosók magyarországi szakaszainak kiépülése után kerül sor.

A töltéserősítő munkák az utóbbi években a Felső-Tiszára és mellékfolyóira, valamint a Körösök területére koncentrálódtak. Mintegy 80 km hosszon történt töltéserősítés, és így az előírt biztonságnak megfelelő töltésarány már 59%-os.

A vezetékes ivóvízellátás fejlesztése a vizsgált időszakban program szerint folyt. Kiépült több mint 570 ezer m³/nap vízmű kapacitás, 297 ezer m³/nap vízkezelő és 121 ezer m³ víztároló kapacitás.

A szennyvízkezelési és csatornázási program megvalósításának részeredménye, hogy ma már 744 településen van csatornahálózat és több mint 440 szennyvíztisztító telep üzemel. Csatornázott területen él az ország lakosságának 58,3 %-a. A csatornahossz meghaladja a 24 ezer km-t. A lakásbekötési arány (48%) nem megfelelő, mert a kistelepüléseken élő lakosság jelentős része anyagi megfontolásokból nem csatlakozik a csatornahálózatra.

A nyugat-európai szinttől elmaradás jelentkezik a minőségi jellemzőkben is. Ennek javítását célozza az a program, ami a főváros és a megyei jogú városok szennyvíztisztító műveinek fejlesztését szolgálja, ami 22 várost érint. Az itt összegyűjtött szennyvizek háromnegyed része még tisztítatlanul jut a vízfolyásokba, de a tisztítás során a biológiailag tisztított szennyvizek aránya már 53,2%-ra emelkedett.

Az EU ajánlásoknak megfelelő ellátottsági színvonalat biztosító, a 15 éves időtartamra vonatkozó országos program alapján, megyei programok is kidolgozásra kerültek, és a konkrét célkitűzések a területfejlesztési programokba is szervesen beépültek.

A program végső célja, a szennyvízkezelő művekkel ellátott lakásarány 67,5%-ra növelése. Ennek nagyságrendjére jellemző, hogy az EU színvonal elérésére a jelenlegi szennyvíztisztító kapacitás további 700 000 m³/nap kapacitással való bővítését igényli.

Mára gyakorlatilag teljes körűnek tekinthető az ország településeinek közüzemi ivóvízellátása. Míg 1990-ben a hálózatba bekötött települések aránya 80 %-os volt, addig mostanra ez az arány egyes Észak-magyarországi és Duna-Tisza közi térségek kivételével közel 100%.

Ugyanakkor a csatornahálózat fejlesztések üteme jóval elmaradt az ivóvízellátás fejlesztésétől. A vizsgált időszakban a települési bekötések arányának növekedése mindössze 6%-os volt (1998-ban 23,7%), ami a közműolló további kinyílását eredményezte.

A fejlesztéseket tekintve az ivóvízhálózat fejlesztések - a már említett két nagyobb térség kivételével - az ország egészén javították az ellátottságot, míg a csatornahálózat fejlesztések továbbra is főleg a nagyobb településekre korlátozódtak.

A mára gyakorlatilag teljes körűnek tekinthető közműves ivóvízellátás alapját képező ivóvízbázis védelmi beruházások két irányban folynak, az egyik a már üzemelő vízbázisok utólagos biztonságba helyezése, a másik a távlati vízbázisok védelme.

Az üzemelő 643 vízbázis közül 137-en megindult és 44-en már befejeződött az utólagos védelmi beruházás. A 75 nyilvántartott távlati vízbázis közül 34 térségben fejeződtek be védelmi beruházások.

Az Alföld vízgazdálkodási problémáinak megoldására az 1994-ben indult "Alföld-program" szolgál keretül, azonban a Vízgazdálkodási koncepció és fejlesztési stratégia kidolgozásán kívül érdemi fejlesztésre még nem került sor.

A Duna-Tisza közi homokhátság vízgazdálkodási problémáinak megoldására - talajvízszint süllyedés megállítására - intézkedési terv és beruházási program készült. Továbbfejlesztésre került a monitoring hálózat, és megkezdődtek a vízvisszatartási és -tározókapacitás növelő beruházások.

E cél megvalósulását szolgálta:

A Kormány 2399/1995. számú Korm. határozata alapján készült egy az energiatakarékosság és energiahatékonyság növelésére vonatkozó Akcióprogram és ennek végrehajtását szolgáló Cselekvési Program, amely azonban pénzügyi eszközök hiányában komolyabb energiatakarékossági eredményeket nem tudott elérni.

A program eredményesebb folytatása érdekében átdolgozásra és kiegészítésre került ez a Cselekvési Program.

A Kormány a 1107/1999. számú Korm. határozatával rendelkezik a 2010-ig terjedő energiatakarékossági és energiahatékonyság növelési stratégiáról, a megvalósítást segítő programról.

A határozat melléklete tartalmazza az átdolgozott Cselekvési Programot, ez a program rögzíti a feladatokat és a program elemeinek magvalósításához az állami támogatások lehetőségét. Az 1031/2000.(V.7.) számú Kormányhatározat alapján az Energiatakarékossági Programok kezelője az átszervezés alatt álló Energia Központ Kht. A kezelőszervezet a korábbi Energia Központ Kht. és az Energia Információs Ügynökség összevonásával jött létre.

Az energiatakarékossági célok megvalósítását segítik a létrehozott alapok: Környezetvédelmi Alap Célelőirányzat és a Gazdaságfejlesztési Célelőirányzat.

A környezetvédelmi szempontok érvényesítését a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvényben megfogalmazottak, illetve a kötelező környezetvédelmi hatásvizsgálatok biztosítják, valamint hasonló célokat szolgál erőművek esetében a 73/1996.(V.2.) Kormányrendelet.

Az energetikai létesítményekkel kapcsolatos területhasználati szempontokat és szabályokat a kidolgozás alatt lévő országos területrendezési terv fogja meghatározni.

A megyei energiaellátási koncepciók elsősorban a területrendezési tervek elkészítésében játszanak fontos szerepet. Jelenleg a 19 megye közül egyedül Zala megyére készült energiaellátási koncepció.

Az Országos Területfejlesztési Koncepciót (OTK) az Országgyűlés 35/1998.(III.20.) számú határozatával fogadta el. A területfejlesztésről és területrendezésről szóló 1996. évi törvény XXI. 26. § (8) bekezdése értelmében az OTK végrehajtásáról a Kormány kétévente beszámol az Országgyűlésnek. Jelen fejezet az OTK-ról szóló országgyűlési határozat V. fejezetének megfelelően a területfejlesztési politika ezredfordulóig szóló feladatainak teljesítéséről ad számot.

Ennek érdekében:

Északkelet-, Kelet-Magyarország közlekedési problémáin egyelőre csak enyhíteni tudott, de megoldást nem jelentett az M3-as autópálya Füzesabonyig tartó szakaszának megépítése. Részben a gyorsforgalmi úthálózatok gazdaságélénkítő hatása, másrészt az Európai Uniós elvárások indokolják a térségen belül az autópálya építések folytatását, az M3-as következő - Polgárig tartó - szakaszának megépítését.

A kelet-magyarországi közlekedési kapcsolatok javítása mellett társadalmi-gazdasági szempontból is fontos beruházás volt a Bodrogközt a Nyírséggel összekötő Cigánd-Dombrád közötti Tisza-híd megépítése.

A Dél-Dunántúl közlekedési helyzetének javítását szolgálta a bajai Duna-híd felújítása, valamint a Szlovénia irányába épülő vasútvonal építési munkálatainak megkezdése, amely ez év végéig várhatóan befejeződik. Nem történt azonban előrelépés a transzverzális közlekedési útvonalak megépítésében.

A kilencvenes években a távközlés területén megvalósult nagyarányú fejlesztések magasabb színvonalú és területileg kiegyenlítettebb telefonellátottságot teremtettek az országban. A telefonellátottság területi vonatkozásait vizsgálva azonban megállapítható, hogy a korábban is jól ellátott megyék (Pest, Vas és Győr-Sopron) mellett a dél-dunántúli, illetve az északkeleti és keleti területek ellátottsága jelenleg is az országos átlag alatti.

A 2345/1996. (XII.11.) Kormányhatározat értelmében Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye kidolgozták középtávú fejlesztési programjaikat. A megvalósításukhoz szükséges konkrét feladatokat éves feladattervekben határozták meg.

Nógrád megye 1997-1999. évekre vonatkozó fejlesztési elképzelései annak a hosszú távú célnak megfelelően alakultak ki, miszerint meg kell teremteni a gazdasági kibontakozás feltételeit és a megye lakossága számára az ország fejlettebb régióihoz hasonló, európai szintű életkörülményeket.

A részcélok megvalósítását a program öt alapvető prioritás mellé rendelte (az ipar-, az élelmiszergazdaság, az idegenforgalom-, a műszaki és a környezet infrastruktúra fejlesztése, az egészségügyi és szociális ellátás javítása), amelyek elemzésénél külön-külön tértek ki az adott speciális terület helyzetének elemzésére, a fejlesztési irányokra, a végrehajtandó feladatokra, illetve a várható eredmények bemutatására.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 1997-1999-es évekre vonatkozó területfejlesztési program szükségességét a korábban - egyedi kormányzati döntésekkel - biztosított állami források felhasználásának alacsony hatékonysága is indokolta, ezért nélkülözhetetlenné vált egy komplex megyei stratégia kidolgozása, amelyet - további alprogramokra bontva - hét speciális térségi, illetve egy általános problémakör részletes kidolgozására építettek. Ezek a következők:

A hátrányos helyzetű megyék többlettámogatási keretének összefoglaló táblázata
decentralizált támogatások nélkül

(millió Ft)

A Kormány ismételten megfogalmazta a programfinanszírozás folytonosságának biztosítását, illetve az éves feladattervek kidolgozásának szükségességét.

Az együttes finanszírozás ellenére a célelőirányzatok felhasználására vonatkozó központi előírások nem hagytak a tanácsok számára megfelelő mozgásteret és rugalmasságot, mivel a minisztériumok általában nehezen engedtek az eredeti pályázati rendszerükben alkalmazott szempontok érvényesítéséből.

Nem alakult ki a hatékony működéshez szükséges szervezeti háttér és ezzel egyidejűleg folyamatos és megbízható monitoring rendszer. Az új, hároméves programok elindításának további kormányzati támogatása indokolt.

A területfejlesztési célelőirányzatok felhasználásának irányelveivel összhangban a támogatási célok között kiemelt szerepet kapott a munkahelyteremtő, munkahelymegtartó beruházások támogatása. Az infrastrukturális fejlesztések közül is elsősorban a gazdaságfejlesztéssel összefüggő infrastrukturális fejlesztések szerepelnek a támogatási célok között. Az 1997-1998. években a megítélt támogatások mintegy 2/3-a a munkahelyteremtéssel, munkahelymegtartással, a vállakózóvá válást elősegítő ipari parkok, inkubátorházak létesítésével függött össze.

A külföldi működőtőke által megvalósított beruházások megtelepedését elsősorban a fogyasztópiacok elérését segítő közlekedési infrastruktúra segíti elő. Határozottan kimutatható tőkevonzó hatása van az autópályák és gyorsforgalmi utak továbbépítésének. Ezen kívül az ipari parkok fejlett műszaki infrastruktúrája is komoly vonzerőt gyakorol a beruházások megtelepedésére.

A hazai és külföldi működő tőkének az elmaradott térségekbe való vonzását segítette:

Azon munkavállalók képzését biztosítják, akiknek munkahelye veszélybe került. Szakképzést folytatnak és szerveznek, tanácsadást és szolgáltatást nyújtanak, közreműködnek a szakképzést folytató intézmények szakembereinek továbbképzésében, az iskolarendszerű szakképzés gyakorlati képzései számára módszertani és vizsgaközpontként működnek, munkaerő-piaci és pedagógiai szolgáltatásokat nyújtanak.

Ennek érdekében:

Folytatódott az ipari parkok fejlesztését szolgáló célprogram, aminek eredményeképpen 1999-re 83 ipari park jött létre, ahol 688 vállalkozásban közel 60.000 főt foglalkoztatnak és összes beruházásaik értéke 345 milliárd Ft. 1998-ban indult a Beszállítói célprogram és a résztvevő társaságok eddig 207 milliárd Ft értékben exportáltak.

Az Országos Információs Hálózat üzemeltetése, a partnerkapcsolat-közvetítő és fejlesztő tevékenységet végző Helyi Beszállítói Irodák működtetése során a rendszer üzembeállításától eltelt idő alatt a vállalkozók, ill. a beszerzők által megkötött üzletek értéke közel évi 500 M Ft, a partnerközvetítésre, 2000. évre, reális célként 3 Mrd Ft sikeres üzletkötés tervezhető.

A területfejlesztés sajátos eszközének minősülő vállalkozási övezetek kijelölése 1996-ban kezdődött és 1999-ig 11 vállalkozási övezet kijelölésre került sor.

Az övezetek adott területre gyakorolt gazdaságélénkítő és munkahelyteremtő hatása a kijelölések óta eltelt rövid idő miatt még nem vizsgálható. Az azonban már most is megállapítható, hogy az övezetek működési feltételeinek rendezése elengedhetetlen, a területre gyakorolt hatásuk már rövidtávon is kedvező.

1997-ben kidolgozásra került a vidékfejlesztési koncepció, 1998-ban pedig "Az agrárgazdaság, vidékfejlesztés és a területfejlesztés stratégiai kérdései " című dokumentum.

Magyarország - 2000-2006 időtávra vonatkozó - SAPARD terve 1999 decemberében átadásra került, jelenleg egyeztetés alatt áll. Szintén 1999-ben - FVM támogatással - hat régió és valamennyi megye elkészítette a saját stratégiai agrárstruktúra- és vidékfejlesztési programját. Ezen túlmenően egy 1999-ben kiírt pályázat alapján - a tagjelölt országok közt egyedülálló módon - ugyancsak FVM támogatással több mint 200 kistérségi társulás kezdte el a saját kistérségi vidékfejlesztési stratégiájának kidolgozását.

1997-ben kezdődött meg az érintett tárcákkal a tárcák felelősségi körébe tartozó kármentesítési feladatok felmérése, a munkálatok elindítása, illetve az alprogramok kidolgozása. 13 alprogram került nevesítésre, melyek közül kiemelkedik a HM honvédelmi alprogramja, a volt Mecseki Uránbánya alprogramja, az ÁPV Rt. volt szovjet laktanya alprogramja és az ÁPV Rt. társasági alprogramja.

Az általános országos kármentesítésen túl egyedi kármentesítések is megkezdődtek. Azok a kármentesítések, ahol a károkozó nem ismert, a KöM felelősségi körébe tartoznak. Az 1996-ban és 97-ben indult kármentesítési projekt közül 1998-ban 18 volt folyamatban és ezek közül 13 le is zárult, két újabb projekt indult. Az egyedi projektekre a környezetvédelmi tárcánál évi 1 milliárd Ft forrás áll rendelkezésre.

1998-ra vonatkozóan a Mecseki Uránbánya alprogramjának költsége 2,5 milliárd Ft, a MÁV alprogram mintegy 1 milliárd Ft, az ÁPV Rt. volt szovjet objektumok által okozott kárainak felszámolása 800 millió Ft költséget jelentett. Több alprogram beindulása a beszámolási időszakon túl várható. Az alprogramok tervezett költsége 1999-től évi 10 milliárd Ft. A Mecseki Uránbánya bezárásának tervezett költsége 2,5 milliárd Ft volt, a tényleges felhasználás 2295,3 milliárd Ft.

A program keretében mintegy 15 000 tájseb rehabilitációjára lenne szükség, amelyre pályázni lehetett. A beszámolási időszakban tájrendezési terv készítésére 117 pályázó kapott támogatást. A pályázatok keretében 100%-os finanszírozás történik. A finanszírozás forrása - az 1993. évi XLVIII. törvény értelmében - a bányajáradék meghatározott hányada, amely a KKA-n keresztül került felhasználásra.

Tájrendezési tervek készítésére 1997-ben 159, 1998-ban 63 millió Ft-ot fordítottak. Tájrendezési feladatok végrehajtására 1997-ben 942, 1998-ban 705 millió Ft-ot költöttek el.

Befejeződött a világbanki program megvalósulásaként a munkaerő-piaci képző központok kilenc tagból álló magyarországi hálózatának kiépítése, melyek a munkanélküliek és azon munkavállalók képzését biztosítják, akinek munkahelye veszélybe kerül. Szakképzést folytatnak és szerveznek, tanácsadást és szolgáltatást nyújtanak, közreműködnek a szakképzést folytató intézmények szakembereinek továbbképzésben, a szakképző iskolarendszerű gyakorlati képzésben. Módszertani és vizsgaközpontként működnek, munkaerő-piaci és pedagógiai szolgáltatásokat nyújtanak.

Ezen kívül a Borsodi Integrált Szerkezetátalakítási Programban szerepelt az az alprogram, amely az emberi erőforrás adottságainak komplex felmérését, továbbá a program által támasztott követelményeknek megfelelő emberi erőforrás-fejlesztés irányainak meghatározására irányuló humán stratégia kialakítását, a vezetők, a tanácsadók, a pénzügyi szakemberek, a vállalkozók illetve a szociális szakemberek rendszeres képzését kívánta szolgálni.

A vidékfejlesztés és az elmaradott térségek felzárkóztatását szolgálja a szociális földprogram, melynek alkalmazása a válságtérségekben, elmaradott övezetekben kezdődött meg. A program 1998-ban 11 megyét, 44 kistérséget, 326 települést érintett, legnagyobb arányban Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, és Zala megyékben.

Ennek érdekében:

A Magyar Köztársaság 2000. évi költségvetéséről szóló 1999. évi CXXV. törvény értelmében a helyi önkormányzatokat együttesen - az állandó lakosok által az 1998. évre bevallott, APEH által településenként kimutatott - személyi jövedelemadó 40%-a illeti meg.

A megjelölt cél nemcsak az önkormányzati beruházásokat segítő fejlesztési támogatások növelésén keresztül érvényesül, a területi kiegyenlítést szolgálja a normatív támogatások bővülése, az alapfokú oktatás többlettámogatása, a települési jövedelem differenciálódás mérséklésének követelménye.

A helyi önkormányzatok feladatellátásához a központi költségvetésből származó forráslehetőségek bővültek. A központi költségvetés a fejlesztési célú támogatási források egymást kiegészítő, egymásra épülő támogatási rendszerét tartalmazza, melynek elemei a következők.

A helyi önkormányzatok nagy költségigényű - 200 millió forint feletti beruházási összköltségű és önkormányzati térségi feladat ellátását szolgáló - beruházásaihoz az Országgyűlés címzett támogatást nyújthat.

A társadalmilag kiemelt - az Országgyűlés által meghatározott - célokhoz tartozó önkormányzati beruházásokhoz a meghatározott feltételek teljesítése esetén a helyi önkormányzatok alanyi jogon részesülhetnek a céltámogatásban.

A termelő infrastrukturális feltételekben meglévő területi fejlettségi különbségek mérséklésére a társadalmi-gazdasági szempontból elmaradott, illetve jelentős munkanélküliséggel sújtott térségbe tartozó önkormányzatok beruházásaihoz a területi kiegyenlítést szolgáló fejlesztési célú támogatás pályázat útján adható. Ezen támogatás kiemelten segíti az önkormányzatok céltámogatással megvalósuló humán és termelő infrastrukturális beruházásainak saját forrás kiegészítését.

A helyi önkormányzatok címzett és céltámogatásáról szóló, többször módosított 1992. évi LXXXIX. törvény 1/A. §-a (a továbbiakban: Cct.) és a 9/1998. (I. 23.) Korm. rendelet értelmében az önkormányzatok céljellegű decentralizált támogatásra nyújthatnak be pályázatot a megyei területfejlesztési tanácsokhoz, melyek döntenek a támogatás odaítéléséről.

Céljellegű decentralizált támogatás az előzőektől eltérően a helyi önkormányzatok számára nemcsak a kötelező és önként vállalt beruházási, hanem felújítási feladatok megoldásához is nyújtható, minden ágazati, illetve költségkorlátozás nélkül. Eszerint e keretből éppúgy nyújtható támogatás a 200 millió forint beruházási összköltséget meghaladó és címzett támogatásban részesülő beruházáshoz, mint a céltámogatásban vagy a területi kiegyenlítést szolgáló fejlesztési célú támogatásban, illetve az elkülönített állami pénzalapok (pl. Központi Környezetvédelmi Alap, Vízügyi Alap stb.) és egyéb központi támogatásban részesülő fejlesztésekhez. Vannak azonban olyan önkormányzati felhalmozási feladatok, melyekhez csak a céljellegű decentralizált keretből igényelhető támogatás.

A céljellegű decentralizált támogatási keretből nyújtható támogatás a helyi önkormányzatoknak vis maior esetekben is.

A helyi önkormányzatok címzett és céltámogatási rendszeréről szóló 1992. évi LXXXIX. törvényt érintő módosító 1997. évi CXXXI. törvény értelmében a Kormány felhatalmazást kapott arra, hogy rendeletben szabályozza a helyi önkormányzatok címzett és céltámogatási igénybejelentéséhez kapcsolódó megvalósíthatósági tanulmány tartalmát és értékelésének rendjét. Ennek érdekében készült el a 104/1998. (V. 22.) Korm. rendelet.

A rendelet részletesen meghatározza a tanulmányok általános és ágazati tartalmi követelményeit. Rögzíti továbbá, hogy kik jogosultak a megvalósíthatósági tanulmányok elkészítésére, illetve értékelésére. A megvalósíthatósági tanulmány általános tartalmi követelményei közé tartozik, hogy elemezze a beruházás szakmai indokoltságát, tartalmazza a környezeti hatások elemzését, a költségek és a források bemutatását, vizsgálja az üzemeltetés feltételeit, költségeit és azt, hogy a beruházás hogyan illeszkedik a fejlesztési koncepciókhoz, programokhoz, rendezési tervhez.

Ennek érdekében:

Az osztrák-magyar határtérségben a többéves indikatív PHARE CBC program az 1995 és 1999 közötti időszakban 42 millió ECU támogatást nyújtott a határon átnyúló együttműködésre.

A trilaterális Magyarország-Ausztria Szlovénia programot a résztvevők még 1996-ban nyújtották be az EU Bizottsághoz. A program 1,5-1,5 millió Euro támogatást irányzott elő Magyarországon a Vas és Zala megyékből kiválasztott projektekre, valamint Szlovéniában a Muravidéken kiválasztott projektek részére - Dél-Burgenlanddal egyeztetett felhasználásra, elsősorban a trilaterális Naturpark keretprojekt, valamint a Területi Tervezési projekt részére. Szlovénia Muraszombaton, Magyarország pedig Szentgotthárdon térségi irodát nyitott a program decentralizált és közös végrehajtására.

Intenzív előkészítő munka eredményeképpen elindult a Magyarország-Ausztria-Szlovákia trilaterális program is, amelynek keretében a két ország 3-3 millió ECU hármashatár-menti fejlesztést hajthatott végre a PHARE CBC program 1995 és 1996 évi keretéből. Magyarországon a program célterülete Győr-Moson-Sopron megye, Szlovákiában Délnyugat-Szlovákia, Ausztriában pedig Burgenland, Bécs és Alsó-Ausztria. A program magját egy közös térségfejlesztési stratégia kidolgozása képezte, amelyet magyar oldalon olyan környezetvédelemmel kapcsolatos fejlesztések egészítettek ki, mint a Fertő-Hanság Nemzeti Park és a Szigetköz Tájvédelmi Körzet térinformatikai rendszerének kialakítása, települési szilárd hulladék lerakó létesítése Jánossomorja térségében, vagy Győr-Moson-Sopron megye talajvíz-gazdálkodási koncepciójának kidolgozása.

1996-ban indult a bilaterális román - magyar területfejlesztési program 5 millió ECU-vel, amely 1997-ben a HU 9705 számú Országprogram részeként folytatódott. A projektek között különös hangsúlyt kaptak a vízgazdálkodási, környezetvédelmi fejlesztések és a határátkelő fejlesztések.

Az ukrán-magyar határ térségében nem került sor határon átnyúló PHARE CBC program elindítására.

Az ország 19 megyéje közül 14 tekinthető határmentinek, közülük többen részt vesznek a különböző határon átnyúló regionális együttműködési formákban. Az interregionális együttműködések elsődleges célja, hogy a térségben lévő infrastrukturális és gazdasági fejlesztési programokat összehangolja, a befektetők számára a régiót vonzóvá tegye. Természetesen a gazdasági kapcsolatok elmélyülése feltételezi a térségek erősödő kulturális, oktatási és tudományos kapcsolatrendszert, nem utolsó sorban a civil kezdeményezések szaporodását Ilyen kezdeményezésnek tekinthető:

A vizsgált időszakban mindössze Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Nógrád megyékben történtek kezdeményezések a válságkezelés EU-konform eszközeinek alkalmazására.

Ennek érdekében:

Az innovációs folyamat alapvető láncszemeként számon tartott kutatás-fejlesztési tevékenység térszerkezetére rányomja a bélyegét a rendkívül erős fővárosi koncentráltság. A nyilvántartott 1700 kutatóhely több mint 40%-a, a kutató-fejlesztői létszám és a kutatási ráfordítások mintegy kétharmada kötődik a fővároshoz.

Az innováció terjedése szempontjából jelentős nagyvárosok, megyeszékhelyek felsőoktatási intézményhálózatának (kihelyezett főiskolai és egyetemi karok) fejlesztése a felsőoktatási rendszer kiemelt fejlesztése keretében történt. Növekedett a vidéki felsőoktatási központok hallgatói létszáma, a közlekedési és kommunikációs infrastruktúra fejlődésével együtt felgyorsult az információáramlás és az innováció terjedési sebessége.

Az innovációs folyamatok tekintetében a legnagyobb vidéki egyetemi és gazdasági központok sem tekinthetők ma még a főváros igazi ellensúlyainak. Az ebbe az irányba történő elmozdulás esélyét teremthetik meg az integrált felsőoktatási intézmények, amelyek a gazdasági szféra szereplőivel kiépített stabil együttműködés keretein belül egymásra épülő funkciókkal, (információ, marketing, transzfer, képzés, tanácsadás, finanszírozás) a teljes innovációs vertikum megteremtésével (képzés, alap- és alkalmazott kutatások, termék- és folyamatfejlesztés, termelési innováció, értékesítés) regionális innovációs rendszereket alakítanak ki.

1991 és 1997 között a hallgatók száma több mint kétszeresére növekedett, felsőoktatási intézménnyel már 37 település rendelkezett. A területi egyenlőtlenségek felszámolása érdekében jelentős lépés volt a felsőoktatás 1999. évi integrációja, melynek során 49 felsőoktatási intézmény összevonásával 19 egyetemi-főiskolai centrum jött létre. A hallgatók 40%-a ugyanakkor továbbra is a Központi régióban tanul, ahol a képzés szerkezete is a legkiegyenlítettebb.

A felsőoktatási és a kutató-fejlesztő bázisok együttműködési feltételeinek javítását szolgálta 226/1999. (XII. 30.) Korm. rendelet, amelynek értelmében - 2000. január 1-jei hatállyal - az OMFB Titkárságának működési feltételeit az Oktatási Minisztérium biztosítja.

A fenti feladatok alapvetően közigazgatási, intézményfejlesztési jellegűek. Az ezzel kapcsolatos koncepció kialakítása jelenleg folyamatban van.

Ennek érdekében:

A területfejlesztési törvény 1999-es módosításakor (1999. évi XCII. törvény) a Kormány felhatalmazást kapott a területfejlesztési önkormányzati társulások működéséhez kapcsolódó költségvetési hozzájárulás mértékének és felhasználási módjának meghatározására. Az erről szóló 61/2000.(V.3.) Kormányrendeletben és a kistérségi területfejlesztési társulások tevékenységének támogatására az Országgyűlés a 2000. évi költségvetésben 500 millió forintot különített el a Miniszterelnöki Hivatal fejezetében. A fenti összeg a társulásoknak szakmai segítséget nyújtó térségfejlesztési-megbízottak hálózatának kialakítását és működtetését szolgálja. A pályázat útján kinevezett megbízottak működési területei a statisztikai kistérségek lennének, megbízóik pedig a fővárosi és megyei közigazgatási hivatalok.

A SAPARD program előkészítéséhez kapcsolódva 1999-ben beindultak azok a szakmai képzések, továbbképzések, melyek keretében 450 kistérségi menedzser szerzett ismereteket az EU és kistérségi fejlesztési fejlesztési programok készítéséről.

Az intézményrendszer működésében országos szinten a tárcák számára meghatározott, területfejlesztéssel összefüggő ágazati feladatok végrehajtása mellett az Országos Területfejlesztési Tanács tevékenysége meghatározó. A Tanács szervezetével, működési rendjével a törvényen kívül egyetlen jogszabály sem foglalkozott, véleményező szerepe azonban - különösen a forráselosztásban - a különböző kormányrendeletek révén jelentősen bővült. A Törvény 1999-ben módosult (1999. évi XCII. törvény). Ez három fő területen hozott alapvető változást:

A törvénymódosítással egyidejűleg került áttekintésre a területfejlesztés országos szintjének intézményrendszere. Ennek során a legfontosabb változások - a működést érintő tartalmi elemek változatlanul hagyása mellett - abban nyilvánultak meg, hogy egyrészt a régióképviselet egyértelműbbé vált, miután a korábbi 6 fős limit meghatározásával szemben a Tanács munkájában a regionális fejlesztési tanácsok valamennyi elnöke, azaz 7 fő vehet részt. Másrészt a tagság szintjén nőtt a miniszteri képviselet száma, illetve - tanácskozási joggal - további három tárca vesz részt a Tanács munkájában. Egyidejűleg a meghívottak köre is bővült.

A Tanács azonban nem tudott rangos és befolyásos elemévé válni a területfejlesztésnek, ezért a későbbi években egyértelműbben kell szabályozni a Tanács munkájában résztvevők képviseletét, egységesebb szerkezetbe kell foglalni véleményező és döntési jogkörének rendjét.

A Magyar Kormány az elmúlt időszakban több határozatot fogadott el a Strukturális Alapok és a Kohéziós Alappal kapcsolatos felkészülés koordinációjának javítása és a pénzügyi eszközök fogadására való felkészülés érdekében. Ennek eredményeképpen:

A 30/1997.(IV.18.) OGY határozat végrehajtásának tapasztalatai és a támogatási rendszerünk EU konform átalakításából adódó követelményeket figyelembe véve javaslat készült a 2000-2002. évekre a területfejlesztési támogatási és decentralizálási elvek, valamint a kedvezményezett területek besorolásának feltételrendszerére.

A területfejlesztési támogatások átfogó elveivel kapcsolatosan a 30/1997. (IV.18.) OGY határozat a különböző elkülönített állami pénzalapok, fejezeti célelőirányzatok összehangolt felhasználását írta elő. Ennek a célnak a teljesítését szolgálta a fejezeti kezelésű előirányzatok és az elkülönített állami pénzalapok egymáshoz kapcsolódó célú előirányzatainak összehangolt felhasználásának szabályairól szóló 263/1997. (XII. 21.) Kormány rendelet, amelynek alapján egységesebbé váltak a különböző támogatási források rendszerében a pályázatok követelményei és a támogatások folyósításának feltételei. Továbbra is probléma, hogy a döntéseket különböző helyeken és eltérő időben hozzák meg, a fejlesztési források teljes körűvé válása elhúzódik, még mindig előfordul, hogy eltérően határozzák meg a támogatás szempontjából elismerhető költségeket, a beruházások azonosítása is nehézségeket jelent.

Az EU követelményeivel összhangban változatlanul fenntartható az az alapelv, hogy a területfejlesztési támogatás olyan kiegyenlítő, felzárkóztatást elősegítő támogatás, amely a többi tárca által nyújtott támogatásokkal párhuzamosan, azokkal koordináltan adható. Elsősorban ez a forrás teszi lehetővé az állami támogatások differenciálását a területi különbségek kiegyenlítése érdekében. Ugyanakkor lehetőséget nyújt arra, hogy esetenként az elmaradott térségekben más tárcák által nem támogatott beruházások megvalósítása is elősegíthető legyen.

Az OGY határozat megfogalmazta továbbá, hogy fokozatosan át kell térni az EU gyakorlatában is megvalósuló programfinanszírozásra. Az eltelt időszakban azonban ezen a területen nem sikerült előre lépni. Továbbra is feladat maradt, hogy meghatározásra kerüljenek az ágazati és horizontális programok regionalizálható elemei és azoknak a regionális fejlesztési tanácsok által kidolgozott stratégiai programok ütköztetésből véglegesen kialakuljanak a programfinanszírozás alapjául szolgáló regionális operatív programok.

A törvénymódosítás egyik leglényegesebb eleme a regionális szint bekapcsolása volt a támogatási rendszerbe. A regionális keretekből alapvetően a regionális programokban szereplő fejlesztések, beruházások támogathatók.

Az 1990-es évek területfejlesztési politikáját érvényesítő eszközök között sajátos szerepük volt, illetve van a kormányzati támogatással bíró területfejlesztési PHARE programoknak, amelyek nem csupán támogatást hivatottak nyújtani, hanem a pozitív példákon keresztül az ügyviteli eljárások, az ellenőrzési és értékelési rendszerek Európai Uniós gyakorlatának átvételét is segítik. A PHARE programokban való részvétel egyaránt jó gyakorlatot nyújt a helyi szereplőknek és a központi közigazgatásnak az EU strukturális forrásainak fogadására.

A Kormány a területfejlesztést szolgáló állami eszközök koordinált rendszerének kialakítása érdekében a strukturális tervezés összehangolására és a fejlesztési támogatási rendszer átalakítására és működtetésére, - a támogatási rendszerünk EU-konform átalakításáról szóló 2307/1998. (XII. 30.) Korm. határozat és a támogatási rendszerünk átalakításának soron következő lépéseiről szóló 2134/1999. (VI. 11.) Korm. határozat 1-2. pontjai értelmében - Fejlesztéspolitikai Koordinációs Tárcaközi Bizottságot (a továbbiakban: Koordinációs Bizottság) hozott létre.

A Koordinációs Bizottság hatáskörébe tartoznak az alábbi feladatok:

A tervező szervek közötti konfliktuskezelés és a módszertani problémák feltárása érdekében alakult meg a Koordinációs Bizottság albizottságaként a Tervezési Albizottság, melynek elnöke a Regionális Gazdaságfejlesztési Helyettes Államtitkár.

A regionális fejlesztési tanácsok kidolgozták fejlesztési koncepcióikat és abban meghatározták a régiók fejlesztési prioritásait. A Kormány fejlesztési programját összefoglaló Széchenyi terv (amely jelenleg részben betölti a nemzeti fejlesztési terv szerepét) véglegesítésével a régiók fejlesztési javaslatai beépítésre kerülnek.

Az alulról szerveződő regionális fejlesztési tanácsok megalakítása megindult, amit elősegített a PHARE programok keretében nyújtott Uniós támogatás. Az ösztönzők ellenére a regionális fejlesztési tanácsok működése több térségben nem érte el a kívánatos szintet, és működési területük is több bizonytalanságot hordozott. Ezért az Országgyűlés által 1999. október 19-én elfogadott 1999. évi XCII. törvény középpontjában a regionális fejlesztési tanácsok megerősítése, a kötelezően ellátandó feladatok meghatározása, a működési terület hézag- és átfedés mentes kialakítása és a megfelelő munkaszervezet létrehozása áll.

Ma már a regionális fejlesztési tanácsok feladataik megvalósításához rendelkeznek a szükséges feltételekkel, feladataik ellátása során a megyei területfejlesztési tanácsokkal és a térségi szereplőkkel partnerségi viszonyban működnek együtt. Az Átfogó Fejlesztési Terv és a Phare 2000 programhoz kiegészítendő Előzetes Nemzeti Fejlesztési Terv összeállítása során a regionális ügynökségek már aktívan be tudnak kapcsolódni a hosszú távú tervezési folyamatba.

Valamennyi régióban elkészültek a területfejlesztési koncepciók, megkezdődött a stratégiai programok kidolgozása. Ehhez a munkához a területfejlesztési célelőirányzatból jelentős támogatást kaptak, és idén is kapnak a régiók. A programok jelenlegi tervezetei alkalmasak arra, hogy az előcsatlakozási eszközök igénybevételéhez szükséges nemzeti fejlesztési stratégiához megfelelő alapot nyújtsanak.

Az Előzetes Nemzeti Fejlesztési Terv keretében az Európai Unió felé az ország legkevésbé fejlett, keleti részén az észak-alföldi, a dél-alföldi és az észak-magyarországi régiókban megindítandó kísérleti jellegű, a Strukturális Alapok 1. célterületének megfelelő területfejlesztési program PHARE támogatására tett javaslatot a Kormány.

Annak érdekében, hogy a Strukturális Alapok fogadására való felkészülésben valamennyi magyarországi régió számára azonos feltételek álljanak rendelkezésre, a Strukturális Alapok előírásrendszerének megfelelő kísérleti programok a PHARE támogatásban nem részesülő régiókban is kidolgozásra kerülnek. A programok végrehajtásához szükséges forrásokat a célrégió támogatásához hasonló nagyságrendben a 2001. évi állami költségvetésnek kell biztosítani a 1109/1999.(X.22.) Kormányhatározat 5. pontja szerint.

A regionális fejlesztési tanácsokat feladataik ellátásában a munkaszervezetek segítik, amelyek ellátják az EU támogatások regionális fogadásához szükséges adminisztratív feladatokat. Kialakításuk rendkívül fontos, mivel az operatív programok végrehajtásával kapcsolatos feladatok elsősorban rájuk hárulnak. Ezeket a szervezeteket konzekvensen minden régióban létre kell hozni, és biztosítani kell a folyamatos munkavégzés feltételeit. Ezért nem volt folytatható az a korábbi gyakorlat, amely szerint a munkaszervezet feladatait évenként változóan a regionális fejlesztési tanács elnökeként funkcionáló megyei területfejlesztési tanács elnökének apparátusa látta el. A törvény a munkaszervezet székhelyével kapcsolatos döntést a regionális fejlesztési tanács alakuló ülésének hatáskörébe utalja. Ugyanakkor a törvény felhatalmazza a Kormányt, hogy abban az esetben, ha az alakuló ülésen a döntés nem születik meg, a munkaszervezet székhelyét határozattal jelölje ki.

A térszerkezet átalakulását a dinamikahordozó tényezők (mindenekelőtt a beáramló külföldi tőke) és a válságjelenségek (elsősorban az 1993-ban csúcspontját elérő munkanélküliség), valamint a kormányzati és helyi politikák együttesen vezérelték.

Valamennyi regionális fejlesztési tanács létrehozott, vagy most hoz létre egy közhasznú társaságot, figyelembe véve azt, hogy ez a forma a legalkalmasabb a feladatok menedzselésére és szükség szerint képes a testület titkársági feladatainak az ellátására is. Ugyanakkor a költségvetésre vonatkozó szabályok szerint kell gazdálkodnia, amelynek a közhasznú társasági forma nem tud eleget tenni. Ezt az ellentmondást fel kell oldani. Jelenleg 5-22 fő közötti létszámmal dolgoznak a regionális munkaszervezetek, a sikeresség egyik záloga a jelenlegi kapacitást meghaladó létszám biztosítása.

A 2273/1999.(X.22.) Korm.határozat rendelkezik arról, hogy tárgyalásokat kell folytatni a Bizottsággal a PHARE decentralizált lebonyolítási rendszeréről, a kiterjesztett decentralizálásra való áttérés lehetőségeinek és módjának feltárásáról.

A területfejlesztési célelőirányzatok decentralizálására vonatkozó elvek teljesülésében megállapítható, hogy a decentralizált források arányát csak az növelte, hogy egy új forrás, a céltámogatások decentralizált kerete került a megyei fejlesztési tanácsok hatáskörébe.

Míg 1997-ben a területfejlesztési célelőirányzatból 5,2 Mrd Ft és a területi kiegyenlítést szolgáló támogatási előirányzatból 8 Mrd Ft, összesen 13,2 Mrd Ft került decentralizálásra, 1999-ben 21,8 Mrd Ft volt a decentralizált keret. Ebből 5,8 Mrd Ft a vidékfejlesztési (területfejlesztési) célelőirányzatból, 10 Mrd a területi kiegyenlítést szolgáló támogatási előirányzatból és 6 Mrd Ft a céljellegű decentralizált támogatási rendszer keretéből került felosztásra differenciáltan a megyei területfejlesztési tanácsok között.

A regionális fejlesztési tanácsok rendelkezésére bocsátott eszközöknek olyan kialakítására van szükség, amely a különböző ágazati illetve horizontális programok regionalizált célkitűzéseihez átcsoportosított, területi különbségeket nem figyelő előirányzatai mellett differenciált támogatásokat tesz lehetővé.

Az 1996. évi XXI. törvény módosítása szerint a regionális fejlesztési tanácsok döntenek a hatáskörükbe utalt pénzeszközök felhasználásáról. Ennek megfelelően szükséges a területfejlesztési célelőirányzat decentralizálása során a regionális fejlesztési tanácsok részére a forrásokat biztosítani. Ennek az igénynek tesz eleget a decentralizálás elveiről szóló új országgyűlési határozat tervezete, mely szerint az előirányzat legalább 35%-át a régiók részére kell biztosítani.

Tekintettel arra, hogy az EU támogatási elvei szerint az ország valamennyi régiója az 1. célterületbe sorolható be, ezért az elmaradott térségek támogatási feltételei korlátozás nélkül az ország egész területére érvényesek lehetnek. Az országon belüli különbségek további csökkentése a területi kiegyenlítést szolgáló támogatási keret differenciált decentralizálásával biztosítható.

A Kormány a 2273/1999.(X.22.) határozatban rendelkezett a Strukturális Alapok és a Kohéziós Alap fogadásával összefüggő további feladatokról, közöttük a Monitoring rendszer elemeinek kiépítéséről. A határozat kimondja, hogy gondoskodni kell az egységes eljárásrend, kritérium rendszer és ezek nyilvánosságra hozataláról, valamint gyakorlati segédletek kidolgozásáról. A fejlesztési célú előirányzatok, állami pénzalapok tervezése és felhasználása során pedig biztosítani kell az értékelési és monitoring feladatok elvégzésével kapcsolatos kiadások fedezetét.

A politikai és gazdasági rendszerváltozás nagymértékben megváltoztatta az ország társadalmi és gazdasági viszonyait. Ennek nyomán mára lényegesen átalakult a térszerkezet is.

A térszerkezet átalakulását a dinamikahordozó tényezők, mindenekelőtt a beáramló külföldi tőke és a válságjelenségek, elsősorban az 1993-ban csúcspontját elérő munkanélküliség együttesen vezérelték. E folyamatok eredményeként egyaránt jelen vannak ma a térszerkezetben a gyorsan fejlődő régiók (főleg a főváros térsége és az Északnyugat-Dunántúl), valamint a csak lassan felzárkózó térségek (Északkelet-Magyarország).

Az évtized végén az elmaradott és válsággal küzdő keleti országrészben is megjelentek a gazdasági fordulat jelei (elsődlegesen a nagyvárosi körzetekben), amiben kimutathatóan szerepet játszottak a területfejlesztési politika intézményi és pénzügyi eszközei is. A gazdasági elmozdulás nyomán társadalmi felzárkózás is elkezdődött (jövedelempozíciók javulása, csökkenő munkanélküliség).

A területfejlesztési célok megvalósítása érdekében tett intézkedések - egyes konkrét feladatok megoldására irányulók kivételével - hatásai hosszabb távon jelentkeznek. A területi folyamatok, különösen a társadalmi folyamatok alakulásának vizsgálatához, ezért hosszabb időtáv áttekintésére van szükség. A területi folyamatok nagyobb időtávon érvényesülő hatásainak mérhetősége érdekében célszerű a beszámolási kötelezettségre megállapított 2 éves időtartamot felülvizsgálni és a Jelentés készítését 3-5 évenként, esetleg kormányzati ciklusonként előírni.

A területfejlesztési politika érvényesülését, az eszköz- és intézményrendszer működése biztosítja. E rendszerek helyzetéről a kormányzati ciklus félidejében indokolt számot adni, hogy a területfejlesztési célok eléréséhez szükségessé váló módosítások, vagy új intézkedések még a kormányzati ciklus alatt megtehetők legyenek. Ennek keretében a következő területeken szükséges változtatás:

A területfejlesztési hatású pénzügyi eszközök sorában a közvetlen területfejlesztési eszközök (TFC, TEKI) igen kis (5-6%) részarányt képviselnek. A tapasztalatok alapján e források önmagukban nem elegendők a területfejlesztési politika hatékony érvényesítéséhez. A felzárkózási folyamat felgyorsításához a fejlesztési források növelése mellett, ezek nagyobb arányú területi decentralizációjára van szükség.

A területfejlesztési források hatékonyságát vizsgálva szinte csak a települési infrastrukturális ellátottság mutat javulást, miközben a gazdasági potenciált és a társadalmi viszonyokat tekintve határozott Ny-K-irányú megosztottságot mutat az ország. Mivel a területfejlesztési hatású támogatások döntő része ágazati minisztériumi kezelésű, ezért területi preferenciák nagyobb mértékű alkalmazása szükséges a célelőirányzatok odaítélése során. Emellett kiemelt jelentősége van e célelőirányzatok összehangolásának. Ezen a téren érdemi előrelépés ezidáig nem történt, ezért ennek megteremtése továbbra is alapvető feladat.

Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a kormánydöntések EU-források bevonására támaszkodtak, ezért szükségessé vált az EU gyakorlatának megfelelő egycsatornás, integrált programfinanszírozás bevezetése. Ennek célja a területfejlesztés intézményrendszerének kiépítése és a programfinanszírozás modellértékű kísérlete volt. A tapasztalatok és eredmények részletes értékelése után fontolóra kell venni az integrált programfinanszírozás bevezetését.

Mivel az állami pénzeszközök hatékony felhasználását, a források koncentrációját a térségi programok integrált finanszírozásának megteremtése szolgálja, ezért ennek kiterjesztése az elsődleges feladat, ami elsősorban a régióprogramok finanszírozásának költségvetési fejezeti megjelenését jelenti.

A területfejlesztés eszközeit értékelve a Vállalkozási Övezetek hatásait még nem lehet kimutatni, mivel ezek hosszabb távon jelentkeznek. Működésük javítása érdekében szükséges a Vállalkozási Övezetek helyzetének áttekintése és ennek alapján intézkedések meghozatala.

A Területfejlesztési Jelentés készítésének, a területi folyamatok értékelésének alapja a területi szintű adatbázis, a TeIR rendszere. Működését értékelve megállapítható, hogy az adatszolgáltatásra vonatkozó kormányrendelet túlságosan általános megfogalmazású. Ahhoz, hogy a feladatát ellássa, át kell tekinteni a területfejlesztési és ágazati fejlesztések tervezésének, valamint az ágazati információs rendszereknek a kapcsolatát a TeIR rendszeréhez és szükség szerint módosítani kell a kormányrendeletet.

A területi folyamatok és a területfejlesztési politika érvényesülésének megfigyelésére és értékelésére - a továbbfejlesztett TEIR-re alapozva - szükséges kidolgozni a területfejlesztés monitoring rendszerét.

• A környezetvédelem terén jelentős előrelépések történtek, de az emberi életminőség javítása szempontjából még hiányosság tapasztalható a hulladékgazdálkodás és a nagyvárosok szennyvíz-kezelésének megoldása terén. A természeti értékek és a bioszféra megóvása terén a szabályozási háttér további kidolgozására kell fektetni a hangsúlyt. A természeti erőforrásokkal való fenntartható gazdálkodás terén a hulladékhasznosítás lassú elterjedése az egyik fő akadály. Emellett a környezetkímélő technológiák elterjedését is elő kell segíteni a jogi-pénzügyi szabályozás átalakításával.
• A mezőgazdaság megváltozott gazdasági szerepéhez alkalmazkodva fejlesztése során az elmaradott térségekben ösztönözni, támogatni kell a speciális, helyi adottságokat kihasználó gazdálkodás termékeit és tevékenységüket. Segíteni kell az ország egészén az integrált termelési rendszerek kialakulását, a mezőgazdasági termékek minél magasabb fokú feldolgozását célzó fejlesztéseket és a termékpályás szövetkezetek kialakítását. A kedvezőtlen termőhelyi adottságokkal rendelkező térségekben a gazdálkodás rendszerének és a területek művelési ágának átalakításával kell növelni a mezőgazdaság hatékonyságát és népességmegtartó erejét.
• Az idegenforgalom terén fennmaradt a főváros és a balatoni körzet kiemelt szerepe. E térségek idegenforgalmi kapacitása növelése érdekében a regionális szintű idegenforgalmi intézményrendszer létrehozása után továbbra is cél a minőségi turizmus elterjesztése, valamint a megfelelő adottságokkal rendelkező, de társadalmi-gazdasági szempontból elmaradott térségekben ennek állami eszközökkel történő támogatása.
• Az ipar korszerűtlen ágazatinak összeomlása után egy teljesen új, technológia alapú és termelését tekintve tőkeigényes iparszerkezet alakult ki. Viszont ezek a térben koncentráltan - az Észak-Dunántúlon - és megjelenésükben szigetszerűen, egy-egy nagyvároshoz kapcsolódva települnek meg. Azért, hogy szoros kapcsolat alakuljon ki a háttériparral, az iparfejlesztés során továbbra is kulcskérdés a meglévő, modern technikát és technológiát alkalmazó multinacionális vállalatok beszállítói rendszerének, valamint a kis- és középvállalkozások támogatása. A jövőben is kiemelten kell ösztönözni e nagyvállalatok kutató-fejlesztő egységeinek megtelepedését és kapcsolatát a térség humán erőforrás centrumaival, felsőoktatásával.
• Az innováció területén támogatni kell az információs társadalom eredményeinek (pl. távmunka, távoktatás) elterjesztését és az ezekhez való hozzáférés (Internet) lehetőségének megteremtését. A jelenleg megvalósuló egyetemi integráció koncentrálja a humán erőforrásokat, és hatékonyabb együttműködést tesz lehetővé a piaci alapú K+F intézményekkel, ami az innovációs potenciál főváros-centrikusságának oldásához járulhat hozzá.
• A műszaki infrastruktúra területén megfogalmazott prioritások közül a gyorsforgalmi úthálózat építésének felgyorsítását a fejlesztési források szűkössége nem tette lehetővé. Továbbra is jelentős hátrány mutatkozik Északkelet-, Kelet-Magyarországnak és Dél-Dunántúlnak az országos és nemzetközi közlekedési rendszerek hálózatába való bekapcsolásában. A vasúthálózat korszerűsítési programja a fővonalak rekonstrukciójával és a villamosítási programmal együtt folyik, valamint megkezdődött a szlovén-magyar vasúti pálya építése is. Továbbra is kiemelt feladat a gyorsforgalmi úthálózat építése és a vasúthálózat korszerűsítése, valamint a víziutak fejlesztése, különös tekintettel a Magyarországon áthaladó európai közlekedési folyosókhoz (TEN's) kapcsolódó közlekedési útvonalak fejlesztésére.

• A szociális szféra helyzetét tekintve az 1993. évi csúcsponthoz képest csökkent a munkanélküliség, de területi szempontból egyenlőtlenül alakul, mivel Északkelet-Magyarországon az 1990-es évek végén még mindig magas, 20% körüli a munkanélküliség. Ezért azokban a térségekben, ahol az eddigi intézkedésekkel, válságkezelő programokkal sem sikerült mérsékelni a válságtüneteket, fel kell tárni a problémák forrását, és ki kell jelölni az újabb beavatkozási pontokat, prioritásokat. Ezen kívül mindent el kell követni a foglalkoztatottság növelése érdekében, mivel az inaktívak magas aránya nagymértékben megterheli a szociális ellátórendszert.
• Az egészségügyi viszonyokat tekintve javultak az életkilátások, de még mindig elmarad a várható élettartam az európai átlagtól. A halandóság területi különbségei a társadalmi gazdasági egyenlőtlenségeket követik. Csökkent az egy háziorvosra jutó lakosok száma, nőtt a gyógyszertárak száma, (elsősorban a városokban) előtérbe került a sürgősségi ellátás, a krízishelyzetekkel kapcsolatos intézményrendszer, új mentőállomások jöttek létre, nőtt a kórházi ágyak kihasználtsága, de még mindig fejlesztésre szorul a mentőorvosi ellátás, nem elég sikeres az akut és a krónikus funkciók szétválasztása és számottevőek a különbségek a szakrendelő-intézeti ellátásban. Az intézményi ellátás mutatói az aprófalvas térségekben a legrosszabbak, és a közép-magyarországi régióban a legelőnyösebbek. Tovább kell folytatni a sürgősségi ellátás, a mentőszolgálat fejlesztését, továbbá javítani az egészségfejlesztés feltételeit, valamint javítani az intézmények felszereltségét.
• A képzettségi viszonyok terén nőttek a területi különbségek, különösen az urbanizációs struktúra mentén. Növekedett az érettségizettek és a diplomások aránya, de még mindig elmarad az európai átlagtól. Legmagasabb a diplomások és az érettségizettek aránya Északnyugat-Dunántúlon és a fővárosban. Az alsó fokú oktatást tekintve bővült az iskolahálózat - különösen az évtized első felében, - elsősorban az aprófalvas régiókban, csökkent a bejárók aránya. Azonban még mindig jelentős a veszélyeztetett, kis tanulólétszámú, vagy az önkormányzatok gazdasági kapacitásának elégtelensége miatt veszélyeztetett iskolák száma. Annak ellenére, hogy megerősödtek a regionális felsőfokú oktatási központok és szakirányok tekintetében is gazdagodott a felsőfokú oktatás skálája, továbbra is számottevőek az esélyegyenlőtlenségek a továbbtanulás terén és nagyok az oktatás színvonalában mutatkozó különbségek. Kiemelten kell támogatni, különösen a kedvezményezett térségekben, az oktatást és átképzést, a hátrányos helyzetű csoportok esélyegyenlőségének megteremtését és törekedni kell az oktatás színvonalában mutatkozó területi különbségek csökkentésére.
• A vizsgált időszakban, több újszerű és eredményesnek ígérkező szociális támogatási formák, programok bevezetésére került sor, (szociális válságkezelő program, földprogram, falugondnoki program). Ezek eredményessége hosszabb távon lesz lemérhető, annyi azonban megállapítható, hogy a programok folytatása szükséges.

A '90-es évek gazdasági átalakulásának hatására a gazdaság teljesítőképességét kifejező bruttó hazai termék (GDP) 1990-től kezdve meredeken csökkent, és mélypontját 1993-ban érte el közel 20%-os csökkenés után. Ezután lassan, majd 1996-tól kezdve gyorsuló ütemben emelkedett, és 1999-ben érte el az 1990-es szintet. Az országos egy főre jutó GDP - vásárlóerő paritáson - az EU átlag 49%-ának felel meg.

A gazdasági teljesítőképesség alakulását tekintve két, különböző gazdaságfejlődési korszak különíthető el a '90-es években. Az 1990-94 közötti időszakot a korábbi gazdasági rendszer válsága és a tömeges munkanélküliség jellemezte. Elindult a privatizáció, teljessé vált a vállalkozás szabadsága, növekedett a magántulajdon aránya és az időszak végére már érezhetővé vált a beáramló külföldi működő tőke gazdaságélénkítő hatása.

Az 1994-től kezdődő időszakot a gazdasági stabilizáció és 1996-tól a folyamatos gazdasági növekedés jellemezte. 1998-ra már a gazdaság teljesítményének 80%-át állította elő a magánszektor, a működő tőke beáramlása felgyorsult és 1998-ig 21 milliárd USD érkezett az országba. Ennek hatására növekedett a termelés és a külföldi tulajdonú vállalatok adják a GDP 60%-át.

Termelési oldalról a GDP növekedését az ipar határozza meg, Csökkent az élelmiszeripar, a bányászat és az agrárgazdaság súlya. 1994-től kezdve a GDP-n belül az ipari export aránya elérte az 50%-ot, de eltérések vannak ágazatok, vállalatnagyság és térségek szerint is. Az ágazatok közül kiemelkedik a gépipari növekedés és azon belül a számítástechnikai és közúti járműgyártás. Üzemméret szerint tekintve a 300 főnél többet foglalkoztató multinacionális nagyvállalatok termelése 20%-kal emelkedett, a közepes (51-300 fő) méretűeké az ipari átlag alatt (9%-kal) növekedett, míg a kis-közepes (50 főnél kevesebbet foglalkoztató) cégek termelése 8%-kal csökkent. A 300 főnél többet foglalkoztató nagyvállalatok nemzetgazdasági súlyát jellemzi, hogy 1998-ban ezek adták az export 80%-át. Az ipari növekedés az ország észak- és nyugat-dunántúli megyéiben főleg Székesfehérvár, Győr ipari övezeteiben a leggyorsabb.

A GDP-ben mért gazdasági teljesítőképességben 1994-97 között növekedtek a területi különbségek egyrészt a főváros és a vidék, másrészt a megyék között. Különösen a főváros gazdasági teljesítőképessége növekedik évről évre gyorsabban, de az 1994-97-es időszakban a legnagyobb növekedést Fejér megyében lehetett tapasztalni. Győr-M.-Sopron, és Vas megyék dinamikája is meghaladta a fővárosét. Ezzel ellentétben áll az egyre jobban leszakadó Nógrád megye, ahol a növekedés kevesebb, mint fele ekkora volt.

E különbségek kialakulásában döntő szerepet játszott az exportorientált ipari beruházásokat végző külföldi működőtőke és a területi ágazati szerkezet különbségei. A legdinamikusabb megyék jobb gazdasági teljesítőképessége elsősorban a korszerű technológiát alkalmazó, versenyképes terméket exportáló feldolgozóipari kapacitások és pénzügyi-szolgáltatások nagyobb ágazati súlyának tulajdonítható. A stagnáló és leszakadó térségeket a költségvetési szolgáltatások (közigazgatás, oktatás, egészségügy és szociális ellátás) és az agrárgazdaság nagyobb aránya jellemzi.

A kilencvenes évek elején lezajlott állami privatizációnak nem volt egységesen értelmezhető területi összefüggésrendszere, de területi hatásai annál inkább. A gazdasági szerkezet átalakításával járó tömeges munkanélküliség azonban nem írható teljes mértékben a privatizáció számlájára. Viszont az állami tulajdonrész aránya fennmaradt az eladhatatlan ágazatokban és ezzel sikerült egyes válságtérségekben a feszültség tompítása. Az eladott vállalatok új tulajdonosai általában működő tőkét, technológiát és korszerű irányítási módszereket honosítottak meg, ezzel növelve a gazdaság versenyképességét. A magánkézbe adás során elsősorban és kizárólag a gazdasági és piaci célok dominanciája érvényesült, de ahol sikeresen és gyorsan végbement a privatizáció, ott az adott térség gazdasági-társadalmi megújulását nagyban segítette. Annak ellenére, hogy a '90-es évek privatizációs stratégiái közvetlenül nem tartalmaztak utalásokat arra vonatkozóan, hogy az állami vagyon értékesítése során területi szempontokat kellene alkalmazni, a célkitűzések egy részében felismerhetők a területi hatások:

• Hazai vállalkozók és beszállítók, alapanyag termelők támogatása, különös tekintettel a mezőgazdaságra és az élelmiszeriparra;
• Munkahely-megőrzés és munkahely-teremtés;
• Privatizációs bevételek felhasználása a reorganizáció, a környezeti károk enyhítésére.

A célkitűzések nagyobb része a piacbővítést, a befektetések ösztönzését, azaz a gazdasági feltételek általános javítását határozta meg, így a privatizáció befolyással volt az ország térszerkezetére is. Az állami tulajdon értékesítése révén hozzájárult az adott térség gazdaságának megújításához, mivel általában az új, tőkeerős tulajdonos a termelés körülményeinek korszerűsítésében volt érdekelt. Ez rövidtávon viszont sokszor munkaügyi problémákat is jelentett, ami jelentős hatással lehetett egy térség életére.

A privatizációs bevételek egy részének (főleg a belterületi földek ellenértékének) visszajuttatásával az önkormányzatok számára pótlólagos forrást teremtett, amelynek felhasználásával a lokális-regionális gazdaság mozgásterét is tudták bővíteni. A kormányzat által meghatározott, a területfejlesztéssel is összefüggésbe hozható az olyan intézmények, fejlesztési társaságok létrehozása - mint például a Rákóczi-bank - amelyek az állami vagyon kezelésével és a problémás vállalatok reorganizációjával foglalkoztak.

Az állami vagyon privatizációjának eredményessége egy-egy település, térség gazdasági bázisát döntően meghatározta. Minél gyorsabban és zökkenőmentesen ment végbe az állami vagyon magántulajdonba adása, annál rövidebbre csökkent az átmeneti bizonytalanság időszaka.

A piac értékítélete szerint az ország nagyobb vállalkozói aktivitást felmutató térségeiben az állami vagyon privatizációja gyorsabban ment végbe, mint a keleti, kedvezőtlenebb adottságokkal rendelkező térségekben. De itt is található szigetszerűen néhány olyan nagyvállalat (TVK, BorsodChem), amelynek eladása sikeresen zajlott le és ezzel az ország korábbi térbeli gazdaság-szerkezete tükröződött vissza. A fejlett, modern nagyvállalatok, szolgáltatók és versenyképes ágazatok magánkézbe adása gyorsan lezajlott és ezek a helyüket tekintve, főleg a fővárosban és a nagyvárosokban koncentrálódtak. Így a Főváros képes volt gazdaságát megújítani, vezető szerepét megőrizni és növelni. A vidéki térségek közül a korszerű technológiával termelő, újabb eszközállománnyal és jobb piaci kapcsolatokkal (kereslettel) rendelkező ágazatok (főleg gép- és vegyipar, kereskedelem) egységeit koncentráló térségek lettek nyertesek. A vesztesek az elavult nyersanyagtermelő és feldolgozóipari ágazatok (bányászat, kohászat) egységeit koncentráló térségek, másrészt a mezőgazdasági területek lettek.

A településhálózat centrumait a nagyvárosokat, a privatizáció kedvezően érintette, mivel az értékesített társaságok központja itt található. Ezek rendelkeztek az értékesítéshez szükséges piaci, a finanszírozáshoz szükséges banki és a termeléshez szükséges termékfejlesztési ismeretekkel. Így gyorsabban tudták helyzetüket stabilizálni, mint a termelő telephelyet biztosító települések.

A kisebb települések közül, ahol egyoldalú volt a gazdaságszerkezet, a piacképes iparágak esetén megindult a fejlődés, de ahol elmaradott technológiával termeltek, ott a megújulás nem következett be.

Az állami vagyon privatizációja során kialakult területi egyenlőtlenségek:

• Budapest részesedése a településkategóriák között, a sajátvagyont tekintve meghaladja az 56 %-ot.
• Az állami vagyon privatizációjában gyakorlatilag a 20.000 főnél népesebb városok vettek részt és a települések 93 %-a nem volt érintett a magánosításban.
• A sajátvagyont tekintve a legnagyobb 25 vállalat a nagyvárosokat leszámítva az ipari tengely mentén helyezkedik el, ami az évtizedek alatt kialakult térszerkezetet igazolja vissza.

Az ország térszerkezetében, a régiók és megyék viszonylatában elsősorban a Nyugat-Dunántúl és Fejér megye kitüntetett helye érzékelhető, melyek elkülönülnek az ország többi részétől. Ezt a gazdasági adottságaiknak köszönhetik, amit még a Budapesthez illetve a fejlett nyugat-európai centrumtérséghez való közelség is befolyásolt.

A kilencvenes évek során igen erőteljes külföldi működőtőke beáramlásra került sor, aminek következtében 1998-ra már mintegy 18 milliárd USD jött az országba. Ennek kétharmada privatizáció során érkezett, egyharmada pedig zöldmezős beruházások révén. A külföldi tőke beáramlása 1991-től növekedett és 1995-ben érte el csúcspontját 4,5 milliárd USD-ral, ami főleg az energiaszolgáltatók privatizációjából származott. Jelenleg évente 1,5-2 milliárd USD külföldi tőke érkezésével lehet számolni.

A gazdaság teljesítményének 2/3-át a közvetlen külföldi tulajdonú vállalkozások állítják elő, de a közvetve külföldi tulajdont is tekintetbe véve ez az arány elérheti a 85%-ot is. A működőtőke-állomány fele a feldolgozóipar területén működik és pozitív hatásai közé tartozik az ipar ágazati szerkezetének átalakítása, az ennek nyomán megvalósult technológia-transzfer és vállalatvezetési módszerek meghonosítása, ami növelte a feldolgozóipar versenyképességét.

1997 végén közel 26 ezer külföldi részesedéssel rendelkező vállalkozás működött Magyarországon. Összes jegyzett tőkéjük elérte a 2800 milliárd Ft-ot, amiből 2000 milliárd Ft külföldi tőke volt. A szervezetrendszerében a kis (1 millió Ft) és a nagy (50 millió Ft felett) alaptőkéjű cégek száma gyarapodott legjobban (hét- illetve ötszörösére), ami igaz a vállalkozások alapítói vagyonára is.

A külföldi tőkének az ágazatokban betöltött gazdasági súlyát tekintve 85% körüli részesedése van a bankszektorban, a vegyiparban és a gépiparban, valamint jelentős, 70% körüli súlya az élelmiszeriparban, az építőanyag-gyártásban és az energiaiparban. Ezzel ellentétben elenyésző arányt képvisel a mezőgazdaságban és a bányászatban. A privatizáció lezárultával a külföldi tőkebefektetések elsősorban a kapacitások bővítését, valamint az egyes gazdaságosan működtethető funkciók (pl. kutatás-fejlesztés, beszállítás) meghonosítását szolgálják.

A külföldi tőke - arányától függően - eltérő szerepet játszik a térségek gazdasági életében. Kiemelkedő szerepének oka egyrészt a privatizált, korszerű - vegyipari, gépipari - nagyvállalatok megvétele, ami a korábbi ÉK-DNy-i és Főváros-központú térszerkezetet tükrözi vissza; másrészt a zöldmezős beruházások létesítése, (autógyártás, elektronika) amelyek elhelyezkedését elsősorban a földrajzi tényezők és gyártáskultúra vezérelték. Ennek eredményeképpen Nyugat- és Közép- Magyarországon a legnagyobb és Dél-Dunántúlon a legkisebb a külföldi tőkebefektetések aránya. Terjedésének meghatározó tényezője a magánosítás lezárása után elsősorban a nagytérségi infrastruktúra (autópálya) fejlődése és a határközelség, mely tényezők a külföldi tőke keleti országrész felé mozgását is elősegíthetik.

A gazdasági szervezetrendszer drasztikus átalakuláson ment keresztül a kilencvenes években. A gazdaság centralizált irányításának megszűnésével már a nyolcvanas évek végén megerősödött, a vállalkozás szabadsága, ami új szervezetek, vállalkozások létrejöttéhez vezetett. Amíg 1990-ben közel 27 ezer társas vállalkozást, - Bt.-t, Kft.-t, Rt.-t - jegyeztek be, addig ez a szám 1999-re több mint meghatszorozódott.

A regisztrált egyéni vállalkozások száma ugyanezen időszakban 40%-kal emelkedett, és meghaladta a 650 ezres számot.

Ez a mennyiségi felfutás azonban nem kizárólag a vállalkozási aktivitás növekedésének tudható be. Jelentős szerepet játszott benne a munkanélkülivé váltak kényszervállalkozása - amit gyakran csőd követett -, a személyi jövedelemadónál kedvezőbb társasági adózás és a vállalkozások tőkehiánya, ami a szervezetek elaprózódását okozta könyvelési okok miatt. A szervezetrendszer átalakulásában a vállalkozói aktivitás mellett lényeges szerepet játszott a külföldi tőke beáramlása is. Egyrészt új vállalkozások alapításával, másrészt a termelési és üzleti kapcsolatok kiépítésével, megrendelőként hozzájárul újabb vállalkozások létrejöttéhez.

Ágazati összetételét tekintve a vállalkozások közel kétharmada a szolgáltatások (kereskedelem és üzleti tanácsadás) terén jött létre. Egynegyedük a feldolgozóipar és építőipar tevékenységeire alakult, és közel azonos nagyságrendben 3-4%-kal részesedik a vendéglátás és szállítás. Mindössze a vállalkozások 1%-a foglalkozik mezőgazdasági tevékenységgel.

Foglalkoztatott létszámot tekintve 1998-ban a 20 fő alatti mikro- és kisvállalkozások adták az összes vállalkozás több mint 90%-át. A középvállalatok mindössze 8%-kal, a nagyvállalatok pedig csak 0,6%-kal részesednek a vállalkozásokból.

A vállalkozási aktivitásban (10 ezer főre jutó vállalkozások száma) mutatkozó kistérségi különbségek viszonylag állandónak tekinthetők, bár hirtelen gazdasági változások (visszaesés, konjunktúra) idején gyorsan változik az arányuk. 1992-98 között a vállalkozási aktivitás legnagyobb mértékben Budapesten kívül a nemzetközi tranzitforgalmat jelző határátkelőhelyek térségében és a hozzájuk közeli nagyvárosokban tapasztalható. Ezzel ellentétben egyes helyeken csökkent a vállalkozások száma, vagy csak alig növekedett. Ezek közé tartoznak az ipari válságtérségek (Oroszlány, Komló, Várpalota), a városközpont nélküli térségek (Kunszentmárton, Heves) és összefüggő területként a horvát határ menti Ormánság.

Az ország vállalkozási szempontból legaktívabb és legkevésbé aktív területei között nyolcszoros különbség figyelhető meg és határozott irányfüggés mutatható ki Ny-K-i irányú lejtéssel. Emellett az ágazati jelleg is fontos szerephez jut a Balaton esetében (idegenforgalom). A településhálózati helyzet jelentőségét mutatják a kiemelkedő aktivitást mutató megyeszékhelyek és az 50 ezer főnél népesebb városok. A Balassagyarmat-Békéscsaba vonaltól keletre már összefüggő térségekben kirívóan alacsony a vállalkozói aktivitás. A legkisebb vállalkozási aktivitást mutató térségekre jellemző a földrajzi szempontból periférikus - általában határmenti - fekvés és a domináns városközpont hiánya.

A foglalkoztatottak száma szerinti megoszlásra jellemző, hogy a nagyvállalatok rendkívül koncentráltan, elsősorban az Észak-Dunántúlon és Budapesten helyezkednek el. Hasonlóan módon, de kisebb mértékben koncentrált a 11 főnél kevesebbet foglalkoztató mikrovállalkozások elhelyezkedése is. Mennyiségi súlyuknál fogva ezek többnyire a Békéscsaba-Balassagyarmat vonaltól nyugatra helyezkednek el. Ehhez képest a kis- és középvállalkozások térben egyenletesebb elhelyezkedést mutatnak.

Az ágazati összetételre jellemző, hogy a legnagyobb területi különbségeket a vendéglátással foglalkozó vállalkozások mutatják, mivel főleg az idegenforgalom kitüntetett helyein (Balaton és határátkelők) összpontosulnak. Számarányuknál fogva viszont az üzleti szolgáltatások elterjedésében mutatkozó különbségek határozzák meg vállalkozási aktivitás különbségeit ágazati oldalról. A mezőgazdasági vállalkozások szerepe csupán a vállalkozási szempontból legkevésbé aktív területeken érhető tetten. A szállítással, raktározással foglalkozó vállalkozások természetükből adódóan a közlekedési folyosók és csomópontok körzetében szerveződnek.

A vállalkozási aktivitás különbségeiért tehát elsősorban a 11 főnél kevesebbet foglalkoztató, ipari és üzleti szolgáltatást végző társas és egyéni vállalkozások elterjedése felelős.

Településhálózati szinten a vállalkozások létrejötte elsősorban a városokhoz kötődik és az aktivitást tekintve (10 ezer főre számítva) több mint négyszeres különbség van a főváros és a 200 főnél kisebb falvak között.

Az 50 ezer főnél népesebb városokban van a vállalkozások 55%-a és Budapesten 1/3-a. Élesen elválik egymástól a főváros és az 50 ezernél népesebb városok köre a kisebb településektől a vállalkozási aktivitást tekintve. Méretüket tekintve a fővárosban található a 11 főnél kisebb vállalkozások 45%-a és a legnagyobb cégek egyharmada.

A 10 ezer főnél népesebb városokra jellemző a nagyvállalatok magas aránya a vállalkozások között, ami főleg iparvállalatokat jelent. Viszont elenyészően kevés vállalkozás van az 500 főnél kisebb falvakban.

Ágazati tekintetben a fővárosban található az üzleti szolgáltatások 54%-a, ami a főváros szolgáltató jellegét adja. Az 50 ezer főnél népesebb városokban is a kereskedelmi-szolgáltató jelleg erős, míg a 10-50 ezer lakosú településeken már a szolgáltatásokkal egyenrangú súlyú az ipar is (kereskedelem-szolgáltatás-ipar). 5-2 ezer fő közötti településeken a kereskedelemi-ipari-mezőgazdasági jelleg az uralkodó és a településméret csökkenésével arányosan erősödik a mezőgazdasági jelleg.

Magyarországon a gazdasági rendszerváltozás során a külkereskedelmi irányváltással az ipar teljesítménye is megmérettetett. Ennek következményeképpen az ipar termelése 1990-92 között 25-30 %-kal csökkent. Foglalkoztatott létszáma 1997-ben 43 %-kal volt kevesebb, mint 1990-ben. Nemzetgazdasági jelentősége a nyugat-európai trendekkel összhangban a GDP 40 %-ára csökkent. Termelése az 1992-es mélypont után lassan, majd 1995-től gyorsulva növekedett.

Ebben kulcsszerepet játszott a privatizáció és a külföldi zöldmezős beruházások megjelenése, ami korszerű terméket, technológiát és tőkét hozott az ágazatba. Ennek döntő többsége az Észak-Dunántúlra és a fővárosba jutott, ami hozzájárult Fejér és Győr-Moson-Sopron megyék iparának megújításához, valamint Vas megye ipari jellegének erősödéséhez. Ezzel ellentétben az ÉK-DNy-i ipartengely bányászat és nehézipar dominálta megyéinek (Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád és Veszprém) ipara megrendült, ami válságtérségek kialakulásához vezetett.

A feldolgozóipar termelése is erősen visszaesett, de az ágazatba áramló külföldi tőke hatására gyorsan magához tért és 1997-re már 40 %-kal haladta meg a rendszerváltás előtti szintet. Viszont ez nem egyformán érintette a szakágazatokat, mivel az ipar húzóerejét a gépipar adja, amit a 300 %-os termelésnövekedése is igazol. Különösen kiugró növekedést produkált a korszerűnek tekinthető gépjármű- és számítógép-gyártás. Ennek a teljesítménynek az ára viszont a gépiparban 60 %-os létszámcsökkenés és a telephelyek 2/3-ának bezárása volt.

Ezek termelőkapacitások, az ún. dinamikus tengelyek, - az európai jelentőségű közlekedési folyosók (különösen a Budapest-Bécs tengely) - mentén, a (nyugati) határszélen, de megjelenésüket tekintve szigetszerűen és koncentráltan (Győr, Székesfehérvár) helyezkednek el az országban (pl. Vas megye ipari termelésének felét Szentgotthárd adja). Területi szempontból a hazai gépipar termelése rendkívül koncentrált, mivel 85 %-a Észak-Dunántúlon és a Közép-magyarországi régióban keletkezik. Itt valósult meg a beruházások és az ipari export döntő része is.

Az ipar szervezetrendszerét tekintve is hatalmas változások történtek. Legszembetűnőbb az ipari termelést végző szervezetek számának gyarapodása volt, ami a nagyvállalati struktúra felbomlását jelentette. A 300 főnél nagyobb létszámot foglalkoztató vállalatok száma a felére, a 2000 főnél többet foglalkoztató nagyvállalatok száma egynegyedére csökkent, és a 100 ezer ipari vállalkozás közel fele egyéni vállalkozást jelentett 1997-ben. Viszont a termelés döntő részét adó, 20 főnél többet foglalkoztató vállalkozások száma összességében nem változott, mivel a létrejövő új szervezetek ellensúlyozták a csökkenést.

Az ipari foglalkoztatottak létszáma a vizsgált időszak végére 43 %-kal csökkent, ami az ipari telephelyek számának 25 %-os csökkenésével együtt, kisebb létszámú telephelyekből álló szervezetrendszert eredményezett. A megyék nagy részében 7 év alatt átlagosan 1/3-ával csökkent az ipari foglalkoztatás. Ettől eltérően a fővárosban 60 %-os csökkenés figyelhető meg, amit a szolgáltató szféra fejlődése ellensúlyozott. Baranya, Borsod-Abaúj-Zemplén és Nógrád megyékben az 50 %-os csökkenés válságtérségek kialakulását eredményezte, de az iparpolitikai intézkedések hatására a bányászat 45 ezer fős, 80 %-os létszám-csökkenése különösebb feszültségek nélkül ment végbe.

Az ipar új térszerkezetének kialakítása során a legfontosabb tényezők a korábbi nyersanyag-orientáció és munkaerő-mennyiség helyett, elsősorban a közlekedés-földrajzi helyezet (fogyasztópiacoktól vett távolság és megközelíthetőség) és a munkaerő minősége. E tényezőktől függ a hagyományos iparvidékek megújulása és az iparfejlődés új helyeinek kialakulása.

Az iparfejlődés új szakaszában a magyar gazdaság teljesítményének túlnyomó részét néhány multinacionális nagyvállalat magyarországi leányvállalata adja. Ezek meghatározó jelenléte rányomja a bélyegét az egyes térségek gazdaságára mind a foglalkoztatást, mind a beszállítói kapcsolatokat tekintve. Ez segíti a kis- és középvállalkozások számának gyarapodását is, amelyek támogatása kiemelt nemzetgazdasági érdek.

Az ipar termelésének és foglalkoztatottainak csökkenése főleg ágazati jelleget hordoz, de újjáéledése elsősorban a területi tényezőknek (földrajzi centrum-periféria, határmentiség, megközelíthetőség, és humán tényezők, mint a vállalkozói aktivitás) tudható be. Ennek hatására a betelepülő multinacionális vállalatok főleg közlekedési folyosók közelében telepedtek meg, ahol a beruházás jellegéhez megfelelő képzettségű munkaerő is jelen volt.

Az ágazati jelleg szerepére a keleti országrészben szigetszerűen elhelyezkedő korszerű iparvállalatok (pl. Tiszaújváros, Jászberény) és az ipari válságövezetek (szénbányászat - Oroszlány) hívják fel a figyelmet. Ezekre a korszerűtlen ágazati szerkezet (egy-egy nehézipari nagyvállalat) mellett a periférikus földrajzi helyzet is jellemző, ami nagymértékben hátráltatja a helyi ipar megújulását. Viszont jelei vannak már az ipar keletre mozgásának, amit az infrastruktúra (autópálya), jogi-gazdasági környezet, (adókedvezmények, Vállalkozási Övezet) ipari szakmakultúra és a humán erőforrások fejlesztése is elősegít.

A mezőgazdaság relatív és abszolút súlya is csökkent a nemzetgazdaság teljesítményében 1990-98 között. A bruttó hozzáadott értéke felére (1998-ban 7,8%) csökkent. Csökkenő szerepe minden megyében, minden régióban megfigyelhető.

A legalacsonyabb érték - az országos átlag egynegyede - Közép-Magyarországon (1,5%), a legmagasabb részesedés pedig Dél-Alföldön tapasztalható (14,2%), főleg Békés (15,8%), és Bács-Kiskun (15,1%) megyék kimagasló eredményeként. A mezőgazdaság bruttó hozzáadott értékének közel felét (44%-át) a két alföldi régió állítja elő, kiemelkedően Bács-Kiskun (9,6%).

A mezőgazdaság termelési értéke folyóáron nőtt, azonban változatlan áron számolva egynegyedével csökkent. A tendencia egyértelmű és lényegében egyformán érinti mindkét főágazatot, bár az állattenyésztésben erőteljesebb volt a visszaesés.

Az ország mezőgazdasági területe mintegy 280 ezer hektárral, a termőterülete közel 200 ezer hektárral csökkent 1990 óta.

A mezőgazdaság termelési struktúráját illetően a növénytermelés szerkezete lényegesen nem változott, ami a vetésszerkezet szempontjából meghatározó ágazatok vetésterületét illeti.

A kialakult vetésszerkezet legfontosabb jellemzője, hogy a szántóföldi növénytermelésben a gabonafélék, ezen belül is a búza és kukorica területe a meghatározó. A gabonafélék vetésterülete 1997-re elérte a 62,3%-ot, ami több mint 1,1 millió hektárt jelent.

A másik meghatározó növénycsoportot a takarmánynövények képviselik. Vetésterületi arányukat az állattartás, mindenekelőtt a tömegtakarmányt fogyasztó állattenyésztési ágazatok mérete befolyásolja. A szántóföldi takarmánytermelés legfontosabb növénye a silókukorica és a lucerna, amelyek aránya az állatállomány csökkenésével közel 40%-kal csökkent.

A mezőgazdaság ebben az évtizedben elveszítette az állatállomány több mint egyharmadát. Az állattartás hanyatlása minden megyére jellemző, azonban a területegységre eső állatsűrűség alakulásában jelentős eltéréseket találunk a megyék között.

Ebben az évtizedben gyökeres átrendeződésekkel járó változások történtek a mezőgazdaságban a tulajdonviszonyok terén is, amit a kárpótlás és a privatizáció okozott. A kárpótlás a nagyüzemek földterületét érintette, egyrészt a tulajdon, másrészt a használati viszonyok terén. A szövetkezetek és állami gazdaságok kötelező átalakulása a szervezeti rendszer összetételét, és a termelési eszközök tulajdoni arányait is átrendezte.

A privatizáció és az átalakulások következtében a földhasználatban megnőtt az egyéni gazdálkodók szerepe. A földterület közel 90%-a került magántulajdonba és nagyarányú (50% fölötti) állami tulajdon csak az erdőművelési ágban maradt.

Az állami gazdaságok magánosítása során a gazdaságok túlnyomó többségét - számszerűen 96-ot, az összes termelőkapacitás 60%-át - teljes körű privatizációra jelölték ki; 28 gazdaságot pedig a biológiai alapok fenntartása, a műszaki, technikai technológiai színvonal fejlesztése miatt tartós állami tulajdonba, s ennek nyomán az ÁPV Rt. kezelésébe soroltak. Ez utóbbiak fajtafenntartással, vetőmag-szaporítóanyag előállítással és törzsállattenyésztéssel foglalkoznak, így tevékenységük az agrárágazat fejlesztése miatt meghatározó fontosságú.

Felszámolás vagy végelszámolás miatt 39 privatizációra kijelölt társaság szűnt meg. Ma már a földterületnek csupán 10-12%-a van állami tulajdonban (gazdasági társaságok, tartósan állami tulajdonú szervezetek használják, illetve, természetvédelmi területek, nemzeti parkok) és 2%-ra tehető az átalakult szövetkezetek tulajdonát képező földterület.

Az átalakulási törvény szerint kötelezővé vált a szövetkezeti vagyon 100%-ának felosztása. A termelésben tevőlegesen résztvevő, a vagyont működtető aktív tagok aránya 1998-ban már csak 15% volt. Nyugdíjas tagok és kívülállók adják az összes tulajdonos 85%-át, és ők birtokolják a vagyon kétharmadát.

Az átalakulás megteremtette a magántulajdon dominanciáját, ezzel együtt azonban minden eddiginél szétaprózottabb tulajdoni struktúrát hozott létre, ami különösen az egyéni gazdaságoknál igen erős. 1996-ban az egy hektár alatti gazdaságok az 1,2 millió földtulajdonos háztartás 80%-át teszik ki, de az ország mezőgazdasági területéből csak 4%-kal részesednek. Tíz hektárnál nagyobb területe csupán a gazdaságok 1,7%-ának volt. A viszonylag nagyobb (10 hektár feletti) egyéni gazdaságok az Alföldön jellemzőek.

Földhasználatban is egyértelmű átrendeződés történt az egyéni gazdaságok javára. A kárpótlási törvény végrehajtása során majdnem felére csökkent a volt állami gazdaságok kezelésében lévő 905 ezer ha termőföld. A kis területtel rendelkező, a földet művelni nem akaró, vagy nem képes földtulajdonosok többnyire bérbe adják földjeiket. A Dunántúlon megmaradt a közös művelés túlsúlya, hiszen gazdálkodó szervezetek művelik a földterület több mint felét. A többi régióban a terület több mint felét egyéni gazdálkodók művelik. Különösen kimagasló - 66%-ot meghaladó - Dél-Alföldön az egyéni gazdaságok által használt terület. Észak-Magyarországon a magas egyéni gazdasági részesedés leginkább a kényszerűségből vállalt egyéni gazdálkodás térnyerésével magyarázható.

A mezőgazdaság szervezetrendszerére jellemző, 1998-ra több mint tízszeresére gyarapodott a mezőgazdasági vállalkozások száma. A szövetkezetek részaránya a jogi személyiségű vállalkozásokon belül lecsökkent 22,3%-ra, a gazdasági társaságok aránya viszont nőtt 64,3%-ra. Az egyéni vállalkozók száma is közel háromszorosára (28 ezer fő) bővült 1998-ra.

A nagyméretű gazdaságok aránya jelentősen csökkent, míg a kisméretűek aránya nőtt. 1998-ban a termőterület felét nagyméretű gazdálkodó szervezetek, egyharmadát kisméretű egyéni gazdaságok, 11%-át közepes méretű egyéni gazdaságok használják. A gazdálkodó szervezetek általában a 300-3000 hektár közötti méretkategóriában gazdálkodtak és csak 8%-uk gazdálkodott ennél nagyobb területen. A vállalkozások foglalkoztatottak száma szerinti struktúrája is átrendeződött. A legszembetűnőbb változás, hogy amíg 1990-ben a vállalkozásoknak csupán egyötöde volt 20 fő alatti, addig 1998-ban viszont 96%-a. Így a nagyobb (300 főnél többet foglalkoztató) vállalkozások aránya 34%-ról 0,2%-ra csökkent.

A mezőgazdaság nem vonzó befektetési terület a külföldiek számára, a külföldiekre vonatkozó földszerzési tilalom, a mezőgazdasági tevékenység rendkívül alacsony jövedelemtermelő képessége, és a lassú tőkemegtérülés miatt. Ezért a külföldi érdekeltségű vállalkozásoknak alig 2,5%-a működött a mezőgazdaságban. Területi koncentrációjukra jellemző, hogy Nyugat-Magyarországon tevékenykedik e vállalkozások fele. A külföldi tulajdon aránya a mezőgazdaságban jelenleg kevesebb, mint 7% és a vagyont illetően a szövetkezeteké a vezető szerep (60%).

A tőkeszerkezet átrendeződött az állami és szövetkezeti tulajdon rovására, elsődlegesen a belföldi magánszemélyek tulajdonának javára. A korábbi közös tulajdon leginkább a belföldi magánszemélyek tulajdonába került át, így ennek a tulajdonformának a súlya 1997-re 62%-ra, a duplájára nőtt. Nagyarányú növekedés 1992 és 1993 között történt, a szövetkezeti tulajdon átalakítása, és a gazdasági társaságok privatizációja nyomán.

A nemzetgazdaság valamennyi ágazatában érintő foglalkoztatási gondok a mezőgazdaságban szinte elsőként és erőteljesen jelentkeztek. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma 1990-hez képest egyharmadára csökkent 1998-ra (310 ezer fő). A legerőteljesebb foglalkoztatási szerepvesztés Közép- és Észak-Magyarországon, valamint a Nyugat-dunántúli megyékben jelentkezett.

Az agrárágazat foglalkoztatási súlyát illetően jelentős különbségek alakultak ki településtípusonként. A községekben a népesség kötődése a mezőgazdasághoz három-négyszerese a városok népességének, bár ma már a mezőgazdasági keresők fele városokban él.

1996-ban még a falvakban élő aktív keresők 17%-ának nyújtott foglalkoztatási lehetőséget a mezőgazdaság, ami felére csökkent 1990-hez képest. A mezőgazdaságban más ágazatokhoz mérten a növekvő jövedelem-diszparitás jellemző, ezért a mezőgazdaság munkaerő kibocsátása az átalakulást követő években sem állt meg.

Magyarországon az idegenforgalom, turizmus jelentősége az elmúlt 10 évben felértékelődött, mert a turizmushoz közvetlenül kapcsolódó tevékenységek által realizált jövedelmi hatás a GDP 9%-ára emelkedett. Az e tevékenységből származó bevételek a rendszerváltozás után dinamikusan emelkedtek - 1997-ben elérték a 2,5 milliárd dollárt -, ami 300 ezer munkahelyet biztosított.

Mint a gazdaság egészében, az idegenforgalom területén is felgyorsult az átmenet időszakában a piaci viszonyok kialakulása. Az utazásszervezéssel foglalkozó állami vállalatok privatizációja után, ebben az üzletágban számukat tekintve a kis- és középvállalkozások dominálnak. A szállodavállalatok privatizációja csak lassan haladt előre a rendezetlen jogi helyzet miatt, de ennek ellenére 1997-re a szálláskapacitások 80%-a már magánkézben volt, főleg a kisebb, családi vállalkozások. Különösen sok magánpanzió és magánkemping működik, elsősorban a főváros és a Balaton környékén.

A külföldi tőke befektetések számára a legnagyobb vonzerőt Budapest és ezen belül is a legmagasabb kategóriájú szállodák, valamint a gyógyszállók jelentették. A külföldi és a vegyes tulajdonú szállodák, idegenforgalmi létesítmények azért voltak előnyösek, mert nemcsak a kínálat mennyiségét, hanem a minőségét is növelték. A minőségi turizmus fejlődését tükrözi, hogy az ágazat devizabevételeinek növekedése a vendégéjszakák számának 25%-os csökkenése mellett valósult meg.

1990-ben 37 millió határátlépést regisztráltak és ez a szám 1997-re sem változott. Magyarország természetföldrajzi adottságai folytán - Budapest és a gyógyfürdők kivételével - lényegében ún. nyári idényű ország.

A külföldiek közel egyharmada az ún. főszezonban (július-augusztus) érkezik, és ekkor a határátkelőhelyek forgalma naponta meghaladja a félmillió főt.

A vendégforgalom azonban vesztett turista és üdülőjellegéből, inkább a kirándulók és átutazók magas aránya, a bevásárlási cél és az alacsony költésszint volt jellemző, különösen a kelet-közép-európai országokból érkező vendégeknél. Alacsony (3 nap), az átlagos tartózkodási idő, mivel a vendégek közel fele bevásárlási céllal érkezik, általában egy napra. Ezzel szemben alacsony azoknak az aránya, akik 1 hétnél is többet tartózkodnak az országban.

A Magyarországra látogató külföldi turisták döntő része magán (üdülési, ismeretszerzési, rokonlátogatási) céllal jön. A hivatalos céllal (üzleti, tudományos, sport stb.) érkezők aránya jóval kisebb, de az átlagosnál hosszabb itt-tartózkodás és a fajlagosan nagyobb költés miatt az idegenforgalmi bevételekhez nagyobb mértékben járulnak hozzá. A külföldiek egy része - zömében a volt szocialista országokból - elsősorban bevásárlási céllal érkezik Magyarországra. Új jelenség a nem turisztikai céllal, hanem gazdasági vagy politikai menekültként érkező, átmenetileg, vagy hosszabb ideig itt-tartózkodó külföldiek számának növekedése.

A rendszerváltozás után drasztikusan, helyenként 60-70%-kal csökkent a kelet-európai forgalom, jelezve ezzel a külpolitikai helyzet változásait. A nyugati országokból érkező forgalom ugyan még mindig mérsékeltebb, de évek óta egyenletesen növekszik. Elsősorban Németország és Ausztria forgalma jelentős, de egyre nagyobb szerepet kapnak más országok is (Olaszország, Hollandia).

A belföldi turizmusban is hasonló mértékű visszaesés következett be az átmenet időszakában. A magyar turisták a növekvő árak, a csökkenő fizetőképes kereslet és a kínálat rugalmatlansága miatt egyre inkább kiszorultak a kereskedelmi szálláshelyekről. Az állami támogatások radikális leépítésével jelentősen lecsökkent az ifjúsági üdültetés.

A kereskedelmi szálláshelyek területi elhelyezkedését tekintve markánsan kirajzolódnak az idegenforgalmi szempontból frekventált területek. 1990-ben a főváros és a Balaton térsége mellett a Mátra-Bükk és a Velencei-tó kiemelt üdülőkörzetében, a Tiszántúlon Debrecen és Hajdúszoboszló térségében, a Mecsek-Villány területén és Szeged körzetében koncentrálódtak nagyobb számban a kereskedelmi szállásférőhelyek. 1998-ra az előző térségek mellé felzárkózott a Tisza-tó és Békéscsaba-Gyula térsége is.

A turisztikai fogadókapacitások az átmenet időszakában mérsékelten nőttek. Annak ellenére, hogy sok az új piaci szereplő, a szállásstruktúra összetétele még mindig kedvezőtlen. A magasabb költést biztosító szállodai férőhelyek aránya kevés és főként Budapestre koncentrálódik. Rendkívül erős a területi koncentráció a szállodán kívüli kereskedelmi szálláshelyeken és a fizetővendéglátás keretében is.

Ezek férőhelyeinek kétharmada a Balaton mellett és a fővárosban, illetve környezetében található. Emellett a nyugati határ környezetében és a fő közlekedési utak mentén nagyobb a vendégfogadó kapacitás.

A kereskedelmi szálláshelyeken eltöltött vendégéjszakák aránya 1990-ben kiemelkedően magas volt Budapesten, valamint a - Dunakanyar és a Tisza-tó kivételével - a kiemelt üdülőkörzetekben. Ezek mellett igen sok vendégéjszakát töltöttek el a nagyvárosok, - Győr, Pécs, Szeged és Debrecen - térségében. Ezek az arányok 1998-ra sem változtak jelentősen. Némileg csökkent a vendégéjszakák száma Kelet-Magyarországon, bár Békéscsaba és Gyula térségében jelentős növekedés volt tapasztalható.

A külföldiek által eltöltött vendégéjszakák aránya 1990-ben Budapest és a Balaton mellett - három nagy térségben volt kiemelkedően magas. Az egyik a Tiszántúl és a Kiskunság déli, határmenti részén Szeged, Makó térsége, a másik a Tiszántúl középső részén Debrecen, Hajdúszoboszló térsége, a harmadik pedig Nyugat-Magyarországon Kőszeg és Szombathely térsége. Ezzel szemben Észak-Magyarországon - különösen Nógrád megyében, Borsod-Abaúj-Zemplén északi részén és az északkeleti határszélen, - valamint Pest megye keleti részén és Jász-Nagykun-Szolnok megyében rendkívül alacsony volt a külföldi vendégéjszakák aránya. Ezek a tendenciák 1998-ra annyiban módosultak, hogy igen lecsökkent a déli - Jugoszláv határ menti - és a keleti - román határ menti - térség külföldi vendégéjszakáinak száma, ugyanakkor igen felértékelődött Délnyugat-Magyarország, a nyugati határszél és Komárom-Esztergom megye szerepe.

Az üzleti szolgáltatások jelentős szerepet játszanak Magyarország gazdasági életében. Erre utal, hogy az ágazat a GDP-ből 15-20 %-kal, és a foglalkoztatásból 10-12 %-kal részesedik. Ezeket a mutatókat és az egyes részterületek - a banki, a gazdasági szolgáltató és a K+F-szféra - jellemzőit tekintve jelentős területi különbségek vannak centrum-periféria, a Ny-K-i fekvés és a településhálózat különböző szintjei között. E különbségek meghatározó hatással vannak a regionális fejlettségre, amit a bankrendszer újjászerveződése is példáz.

Ennek keretében kiépült a piacgazdaság egyik alapvető infrastrukturális feltétele: a kereskedelmi bankrendszer. Ennek helyzete a bankkonszolidációval javult és a privatizációval megszilárdult; tőkeellátottsága és szolgáltatásainak színvonala pedig folyamatosan emelkedett. Mindezek jelentős szerepet játszottak abban, hogy a magyar gazdaság egésze a biztos alapokon álló bankrendszer segítségével növekedési pályára állhatott.

A második, - térbeni elterjedését tekintve - extenzív szakaszában levő bankrendszer térségi hatásait tekintve a következő jellemzőkkel bír. A pénzügyi alapszolgáltatások terén zajló térségi differenciálódás során a takarékszövetkezetek erősítették jelenlétüket a nagyobb városokban és a Fővárosban.

A kisebb településeken is növelték szerepüket a források bővítését célul tűzve ki és gyakran új tevékenységet is felvállalva. Viszont ezek kihelyezését nem helyben bonyolították le, hanem eljuttatva a dinamikusan fejlődő térségekbe a meglévő gazdasági fejlettségi különbségek fokozódásához járultak hozzá. De jelei vannak már a területi kiegyenlítődésnek is, mivel új piaci szereplőként megjelent a Magyar Posta, miáltal a legkisebb aprófalvas területek kivételével mindenhova eljutnak az alapvető pénzügyi szolgáltatások.

A kereskedelmi banki szolgáltatások nyújtása terén jelenleg több mint 40 bank verseng az ügyfelekért, több mint 1000 bankfiókban. Ezek hozzáférésüket tekintve jelentős mértékben differenciálnak a települések és térségek között, mivel a bankfiókok a pénzforgalom, a gazdasági növekedés helyeit követik, mert ez biztosít számukra nagyobb pénzpiaci forgalmat és lehetőséget a további növekedésre. Így a bankrendszer elmélyíti a már meglévő területi-települési különbségeket, mivel differenciál közöttük fekvés (Budapesthez, nagyvároshoz való közelség), földrajzi helyzet (nyugati, déli és határmenti), a települések között kiugró teljesítmény (turizmus, ipar, kultúra stb.), valamint népességszám alapján. Ebből a szempontból a bankrendszer újjászerveződésének története a kilencvenes években leképezte a piacgazdaság rendszerének kialakult új területi egyenlőtlenségeit, amennyiben azok helyeit követte, megteremtve így fejlődésük infrastruktúráját.

Így a hozzáférést tekintve nivelláló, de a területi tőkeforrásokat tekintve még erőteljesen differenciáló hatások érvényesülnek, ami a regionális fejlesztési bankok nagyobb szerepvállalását igényli. E nélkül a bankrendszer az alulfejlett térségek potenciális fejlesztési forrásait elvonva, az elmaradottságot konzerválja.

A piacgazdaság másik pillére, a gazdasági szolgáltatások elterjedtségében megnyilvánuló különbség jelentősen befolyásolja a regionális gazdaság teljesítményét. Az összes társas vállalkozás egynegyedét jelentő, gazdasági tevékenységet segítő vállalkozások léte szoros kapcsolatban van a gazdaság teljesítőképességével, így a regionális fejlettséggel is. Megjelenésük elsősorban a településhálózat bizonyos szintjein jellemző. A település lakosságszámával fordítottan arányosan egyre kevesebb vállalkozás jut egy szolgáltatóra, ami a tevékenységek fokozott specializációjára utal.

Különösen az üzleti tanácsadást végző vállalkozások kötődnek erősen a településhálózat egyes szintjeihez, a városokhoz, de elterjedésükben jelentős szerepet játszik a városok elérhetősége is. A gazdasági szolgáltató tevékenység szakosodásával együtt növekszik a kialakuláshoz szükséges igénybevevő vállalkozások száma is.

Ezért a gazdasági szolgáltatások jelentős differenciáló hatást fejtettek ki a településhálózat szintjei között. E különbségek mérséklődtek egyes kistérségek között a vállalkozások ösztönzésével és a közlekedési infrastruktúra (különösen az autópályák) fejlődésével.

A hazai kutatás-fejlesztés helyzetét tekintve hatalmas visszaesés következett be a '80-as évekhez képest. Az állami nagyvállalatok összeomlásával nagymértékben leépült a vállalati kutató-fejlesztő tevékenység, ami a főleg budapesti és az ÉK-DNy-i ipartengelyen való koncentrálódás megváltozását eredményezte. A megváltozott ipari térszerkezetet, az Észak- és Nyugat-dunántúli ipari centrumokat azonban csak lassan követte új vállalkozási K+F centrumok kialakulása, mivel a kutató-fejlesztő vállalkozások elhelyezkedésére legnagyobb hatással az egyetemi és kutatócentrumok voltak.

A felsőoktatásban résztvevők számának kiterjesztésével növekedett a vidéki felsőoktatás aránya a Fővároshoz képest, azonban ez inkább mennyiségi növekedés volt. A minőségi kutató-fejlesztő munka, a kvalifikált szakemberek, az információ és tudományos élet döntő része továbbra is Budapesten összpontosul. Viszont a hírközlési és a közlekedési feltételek javulásával a fővárosban élő oktatók és kutatók napi munkakapcsolatban lehetnek a vidéki tudományos élettel, ami hozzájárult a mennyiségi mellett a minőségi kiegyenlítődéshez is.

A területi gazdaságszerkezet megújítása az átmenet során nincsen markáns kapcsolatban a kutatás-fejlesztéssel és a felsőoktatással. Egyértelműen nem ezek a kapacitások irányítják a telephelyválasztást, a külföldi és a hazai tőke letelepedését, vagy éppen a gazdasági szerkezet megújítását, viszont ezek megléte esetén a K+F kapacitás hozzájárul a helyi gazdaság dinamizálásához. Viszont amíg a gazdasági szerkezet megújítása Nyugat-Magyarországon gyorsabban és sikeresen ment végbe addig ezek a térségek kedvezőtlen helyzetben vannak a kutatás-fejlesztés, de a felsőoktatás vonatkozásában is.

A kilencvenes években folytatódott a nyolcvanas évek elején kezdődött és máig tartó demográfiai hanyatlás, 1990 óta több mint 300 ezerrel csökkent a népességszám, és 1999-re 10 millió 43 ezer lakosa volt az országnak.

Az évtized összességében a régiók mindegyikének és a megyék valamint a településosztályok többségének csökkent a népesség száma - kivéve Pest és Fejér megyét valamint a háromezer és húszezer fő közötti lakosságszámú településeket. 1998-ban viszont már egyetlen régióban és településnagyság kategóriában sem haladta meg az élveszületések száma (9,6 ezrelék) a halálozásokét (13,9 ezrelék), a népességcsökkenés, elöregedés az ország egészét és már a fejlettebb és urbanizált térségeket is érinti.

A megyék közül csak Szabolcs-Szatmár megyére jellemző pozitív természetes szaporodás, emellett Borsod, Hajdú-Bihar, Veszprém és Fejér megyékben találhatók összefüggő térségek, ahol a születések száma meghaladja a halálozásokét. A születési arányszámok leginkább Budapesten és a nagyobb városokban maradnak el az országos átlagtól. 1990 és 1998 között különösen a Közép-Dunántúlon, továbbá Tolna-, Hajdú-Bihar- és Bács-Kiskun megyében, valamint általában a városokban csökkent az élveszületések száma.

A halálozások száma az utóbbi évtizedben sajnálatosan magas szinten állandósult, különösen a fővárosban és az északi megyékben, miközben általában a községekben és az ország legelöregedettebb, legmagasabb mortalitású régiójában -a Dél-Alföldön- csökkent.

1990-ben az ország településeinek 61, 1998-ban viszont már 68 százalékában múlta felül a hatvan évesnél idősebbek száma a tizenöt évesnél fiatalabbak számát, s a települések negyedében több mint ötven százalékkal több idős ember lakott, mint amennyi fiatal. Napjainkban már csak az agglomerálódó térségekben, s az észak-keleti országrészben nagyobb a gyermekkorúak száma, mint az időskorúaké. (1998-ben országosan 114 hatvan évesnél idősebb ember jutott 100 tizenöt évesnél fiatalabbra).

Népesedési szempontból az utóbbi évtized legfeltűnőbb területi irányzata a vándorlások irányváltozása. 1990-ben a vándormozgalom még főleg az alacsonyabb fejlettségű térségekből településekből a városokba irányult. Az évtized végén már a nagyvárosokból való kiáramlás, - elsősorban a budapesti, miskolci, győri, pécsi - agglomerációkba, a Budapest-Balaton tengely mentén elhelyezkedő községekbe való költözés volt jellemző, miközben a korábbiaknál szerényebb mértékben folytatódott az ország elmaradott és/vagy válság sújtotta, perifériális helyzetű térségeiből való elköltözés is.

Míg a nyolcvanas években a települések túlnyomó többségéből (84%) többen költöztek el, mint amennyien oda beköltöztek, addig a kilencvenes évek összességében már a települések közel felének (48%) pozitívan alakult a vándorlási egyenlege.

A magyar népesség egészségi állapota az európai átlaghoz képest rossz, a várható élettartam alig több mint 70 év, ez az érték a szomszédos Ausztriában majdnem 78 év. Nagyok a különbségek, a különösen jó és különösen rossz körülmények között élő lakosság életkilátásai és egészségmegőrzésének esélyei között.

A halálozás területi különbségei követik a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeket. A jobb életesélyek és a gazdasági fejlettség között összefüggés van. A legmagasabb a várható élettartam a Nyugat Dunántúlon, a legalacsonyabb az Észak Magyarországi régióban. A két szélső érték különbsége az 1990 és 1998 közötti évek átlagában 1,4 év. Bár a halandósági helyzet 1993 és 1998 között már lassú javulást mutatott a területi különbségek az utóbbi tíz évben nem csökkentek.

Az életesélyeket és a halandóságot a települések lélekszáma szerint vizsgálva közvetve az egészségügyi intézményrendszer és a halandóság összefüggéseire is következtethetünk. Minél kisebb lélekszámú egy település, annál rövidebb a várható élettartam. Az ezer főnél kisebb településeken élők várható élettartama 1990-ben 1,4 évvel, nyolc év múlva már 2,4 évvel volt kevesebb, mint a fővárosiaké.

A kisebb lélekszámú településeken, kisebb az esélye annak, hogy a lakóhelyen az egészségügyi intézményrendszer teljes vertikuma megtalálható és rosszabbak az ellátás elérhetőségének feltételei.

A lakosság egészségi állapotára a daganatos betegségek és a szív- és -érrendszeri, valamint agyi betegségek nagy száma jellemző, a helyzet különösen a daganatos halálozást tekintve rossz. Mindkét betegségcsoportnál fontos szerepet játszik a szűrővizsgálati, a járó és fekvőbeteg-ellátási intézményrendszer, az agy és érrendszeri halálozás tekintetében a sürgősségi betegellátás fejlettsége.

Bizonyos betegségtípusoknál feltűnően nagyok a halandóság területi különbségei. Ide sorolható mindenekelőtt a gümőkór. E betegség újra terjedőben van, különösen érvényes ez a megállapítás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére, Hajdú-Bihar megyére és Budapestre. Szabolcs-Szatmár-Beregben az országos átlagnál 71 százalékkal magasabb a TBC halálozás az országos átlagnál. A magyarázat az általános elmaradottsággal, rossz lakáskörülményekkel, szociális tényezőkkel hozható összefüggésbe.

Hagyományosan nagyok és jellemzőek az öngyilkosság területi különbségei. Főként az alföldi megyékre jellemző az öngyilkossági halálozás átlagon felüli gyakorisága, a magyarázat elsősorban a szokásokban, a hagyományokban, a problémák meg-oldásának kultúrájában keresendő.

A területi társadalmi rétegződés egyik fontos mutatója, a magasabban képzett értelmiségi rétegek, felsőfokú végzettségűek, legalább érettségizettek területi megoszlása. A foglalkoztatottsági és ezen keresztül a jövedelmi viszonyokat is meghatározó iskolázottság területi különbségei a településkategóriák, illetve régiók viszonylatában még mindig jelentősek.

A képzettségi viszonyokban korábban is rendkívül számottevőek voltak a területi egyenlőtlenségek és azok általában a települések és térségek társadalmi-gazdasági és urbanizációs színvonalával összhangban változtak. 1990-ben a nagyvárosi lakosság közel hatoda, a budapestiek mintegy ötöde rendelkezett felsőfokú végzettséggel, az apró és törpefalvak lakói közül viszont csak minden negyvenediknek volt diplomája. Nem volt sokkal jobb a helyzet a középfokú végzettség tekintetében, sem mert, miközben országosan a 18 évesnél idősebb lakosság közel 30 százaléka már legalább érettségizett az említett településkategóriákban csak mintegy tíz százaléka.

Különösen az ország régiói közötti különbségek fokozódtak, de valamelyest nőttek a megyék és a népességnagyság-kategóriák közötti egyenlőtlenségek is. A társadalmi differenciálódás más tényezőihez képest igen jelentős különbségek alakultak ki: a diplomások arányát illetően a régiók, a megyék és különösen a települések népességnagyság-kategóriái közötti eltérések átlagosan nagyobbak, mint a jövedelmi-, a keresetbeli- és a foglalkoztatottságbeli differenciák.

A 0 osztályt végzettek, - azaz a gyakorlatilag írástudatlanok aránya az 1996-os mikro-cenzus szerint az 1%-ot sem érte el. A területi különbségek 1990-hez képest változatlanok maradtak: a Nyugat-Dunántúl és a főváros valamint az északkeleti megyék közt volt jelentős különbség.

18 éven felüli középiskolai végzettséggel rendelkezők aránya (1996-ban 35%) továbbra is a fővárosban, a Nyugat-Dunántúlon valamint Baranya és Csongrád megyékben a legmagasabb. Az átlagnál előnyösebben alakult a legalább érettségizettek aránya a Dunántúlon valamint a Dél-Alföldön, és megnőtt az Észak-Magyarországi és Észak-alföldi régió lemaradása. Jelentős területi különbségek vannak a középiskolai képzés színvonalában is, az egyetemi, főiskolai hallgatók közel fele az iskolák hatodából, néhány magas színvonalú fővárosi és a felsőfokú oktatási központokban található középiskolákból kerül ki.

A felsőfokú végzettségű 25 éven felüliek aránya (12%) Budapest kivételével minden más megyében elmarad az országos átlagtól, csak a jelentős felsőoktatási központok (Pécs, Szeged, Debrecen) megyéi emelkednek ki. Elsősorban a Közép-Magyarországi régióban, Pest megyében nőtt meg a felsőfokú végzettségűek aránya (+10%-kal), nyilvánvalóan a szuburbanizációs tendenciáknak köszönhetően. Romlás következett be Borsod, Nógrád és Szolnok megyében, valamint a dunántúli megyék közül Zalában.

Előbbiekben megfogalmazottakat támasztják alá a két fontos értelmiségi réteg, - az orvosok és a pedagógusok - működési helyszín szerinti eloszlásáról rendelkezésre álló információk. (A két értelmiségi csoport társadalmi jelentőségén túlmenően az orvosok és a pedagógusok számának elemzését az indokolja, hogy az iskolázottságra vonatkozó legfrissebb adatok csak megyei szinten állnak rendelkezésre a legutolsó mikrocenzus évére, 1996-ra vonatkozóan.)

Az orvosok és pedagógusok területi koncentrációja fokozódott az utóbbi évtizedben, arányuk az országos átlagot jelentősen meghaladta Budapesten és a 100 000 főt meghaladó népességű városokban. Az ok a városi, nagyvárosi intézmények megőrzésére irányuló fejlesztési politika, valamint a gazdasági dinamika alakulása. Nőtt a lemaradás az orvosok és pedagógusok számát tekintve az elmaradott és a többi település között. A lemaradás sokszor csak viszonylagos, a 20 000 főnél kevesebb lakosú településekben azonban már tényleges létszámuk is csökkent.

A nyolcvanas évek végén az ország munkaképes korú lakosságának túlnyomó része rendszeres, zömében főállású kereső tevékenységet folytatott. A foglalkoztatottsági színvonal a nemzetközi átlagot felülmúlta, de már ekkor is figyelemreméltó volt a rejtett munkanélküliség, és az, hogy a leginkább elmaradott térségekben a munkaképes korúak mintegy hatoda nem végzett rendszeres kereső munkát. Nagyarányú volt az ingázás, a rendszeresen foglalkoztatottak többségét csak nagy társadalmi és rejtve maradó gazdasági áldozatok árán lehetett foglalkoztatni.

A rendszerváltozás nyomán visszaesett a foglalkoztatottság. Főként a képzetlenebb rétegek és a periférikusabb, elmaradott és válságtérségekben lakók vesztették el tömegesen munkahelyüket, a korábbiakhoz képest számottevő területi egyenlőtlenségek alakultak ki a foglalkoztatottság terén.

A változások igen gyorsan, már a rendszerváltozás első éveiben bekövetkeztek. 1993 elején az ország településeinek hatodában a munkaképes korúak legalább harmada, Szabolcs-Szatmár megyében több mint ötöde, a legelmaradottabb kistérségekben több mint negyede munkanélküli volt.

A területfejlesztés és a foglalkoztatáspolitika erőfeszítései ellenére a kilencvenes években tovább romlottak a munkaerő-piaci pozíciók a gazdaságilag elmaradottnak minősített illetőleg az alacsony társadalmi és urbanizációs státusú térségekben.

A munkanélküliség dinamikájának alakulását kiinduló helyzet reprodukálása irányában ható tényezők határozták meg.

A regisztrált munkanélküliek aránya a Balassagyarmat - Békéscsaba vonaltól észak-keletre eső téeségben és a Dél-Dunántúli térségekben magas, 1998-ban 9 % fölötti. Az átlagosnál jobb foglalkoztatási arányok jellemzik a Dunántúl északnyugati térségét és a fővárost és környékét, továbbá a Dél-Alföld egy részét.

A legalacsonyabb képzettségi színvonalú rétegek munkanélküliségében a területi különbségek viszont az átlagértéket mintegy kétszeresen felülmúlóak voltak. A 0-7 osztályt végzettek közül munkanélküliek aránya Borsod-Abaúj-Zemplén megyében több mint kétszeresen felülmúlta az országos átlagot, míg Budapesten annak egy-harmadát, Győr-Sopron- és Vas megyében annak hatvan százalékát sem érte el.

1993-at követően a regisztrált munkanélküliek száma és aránya országosan lényegesen mérséklődött, ugyanakkor a regionális különbségek, valamint a települések népesség nagyság és közigazgatási jogállás szerinti kategóriái közötti különbségek növekedtek. A munkanélküliség szintjét a munkaerőpiacról történő tömeges kilépés, az elvándorlás vagy a népesség elöregedése - és kis mértékben a kisvállalkozások, mezőgazdasági vállalkozások számának növekedése - mérsékelte, de rontotta a helyzetet az átlagosnál nagyobb népességnövekedés és a vállalkozások hiánya.

A regionális különbségek fokozódása jelzi, hogy míg 1993 elején a legkedvezőtlenebb helyzetben lévő Észak-Magyarországi régióban a munkanélküliek aránya még csak mintegy 41 százalékkal múlta fölül az országos átlagot, addig 1999 elején már 61 százalékkal, miközben a legkedvezőbb helyzetben lévő Közép-Magyarországi régióban már nem 38 százalékkal, hanem 53 százalékkal volt alacsonyabb a munkanélküliség, mint az országban általában. A megyék közül Hajdú-Bihar-, Borsod-Abaúj-Zemplén-, és Somogy megye helyzete romlott számottevően. Ugyanakkor javult a Bács-Kiskun megyei, a Pest megyei és a Győr-Sopron megyei lakosok munkaerő-piaci helyzete.

A területi egyenlőtlenségek igen erőteljes növekedését is meghaladóan nőttek a legképzetlenebb rétegek munkanélküliségének területi, és a felsőfokú végzettségűek munkanélküliségének népességnagyság-kategóriák közötti különbségei.

Miközben csökkent a regisztrált munkanélküliek száma és aránya, ugyanakkor csökkent az adófizetők száma is. A főfoglalkozású munkahelyek számának drasztikus és területileg differenciált visszaesését a kilencvenes években a nem főfoglalkozású munkahelyek gyarapodása és a vállalkozási szektor fejlődése nem ellensúlyozta. A kompenzáció mértéke területileg is differenciált, országosan mintegy 71 %-ban

egyenlítette ki a főállású munkahelyek megszűnését a nem főállású munkahelyek gyarapodása. Az 1000 lakosra jutó társas- vagy egyéni vállalkozó és mezőgazdasági kistermelő adófizetők együttes számának gyarapodása az Nyugat-Dunántúli régióban ugyanakkor mintegy két és félszer dinamikusabb, mint az Észak-Magyarországi régióban. Az ezer főre jutó főállású munkavállalók száma 74-gyel csökkent ugyan, ezzel szemben 71 nem főállású jogviszony lépett be, ami közel száz százalékos kompenzációnak felel meg.

A kilencvenes elején a lakosság átlagos jövedelmi és kereseti meglevő különbségek általában a települések társadalmi-urbanizációs és gazdasági helyzetével összhangban alakultak, a megyék-, a régiók és a kistérségek közti különbségek viszonylag mérsékeltebbek voltak.

1992 és 1998 között országosan mintegy 22 %-kal esett vissza az egy lakosra jutó reáljövedelem. A gazdaságilag elmaradott térségekben Szabolcs-Szatmár-Bereg, Nógrád, Baranya és Hajdú-Bihar megyében a visszaesés több mint 26 %, de ettől alig marad el a Dél-Alföld. A jövedelmi viszonyok az ország nyugati, északnyugati és középső térségeiben valamint a legfontosabb közlekedési folyosók mentén alakultak a legkedvezőbben, - tehát ezekben a térségekben volt a legmérsékeltebb a reál-jövedelmek és keresetek csökkenése, - de ezektől a térségektől távolodva egyre nagyobb mértékűvé vált. (A jövedelemadatok elemzését nehezítette, hogy vállalkozók viszonylag jelentős hányada nem fizet személyi jövedelemadót, ezért a rendelkezésre álló adatbázisokban nincs adat jövedelméről, továbbá, hogy a vállalkozók bevallott jövedelmei irreálisan alacsonynak tűnnek. A probléma mérséklése érdekében - feltételezve, hogy minden nem jogi személyiségű vállalkozásnak legalább egy alkalmazottja van, akinek az éves átlagos nettó jövedelme legalább megegyezik az adott település főállású keresőinek jövedelmével, - meg lett becsülve a vállalkozók jövedelme, és ez összesítésre került a főállású adófizetők jövedelmével.)

A területi különbségek a keresetek terén szerényebben, a jövedelmi különbségek dinamikusabban alakultak, mert az utóbbiban a vállalkozói és a nem főállású foglalkoztatás jövedelmei is szerepet játszottak. Az átlagnál erőteljesebben nőttek a jövedelmek azokban a térségekben, amelyekben már eleve is magasabbak voltak a jövedelmek és a vállalkozói szektor is dinamikusabban fejlődött, dinamikus volt a nem főállású foglalkoztatottság alakulása, továbbá, ha a magasabb jövedelmű rétegek költöztek az adott térségbe.

A jövedelemkülönbségek általában a települések társadalmi-urbanizációs és gazdasági helyzetével összhangban alakulnak. Az egy lakosra jutó nettó jövedelmeket tekintve a fővárossal együtt a Dunántúl északi, nyugati térségei vannak a legkedvezőbb helyzetben, míg az ország más területein csak a nagyobb városok (megyeszékhelyek) emelkednek ki környezetükből. Az adófizetőkön belül a legmagasabb jövedelműek eloszlása térben koncentráltabb, míg a legalacsonyabb jövedelműeké kiegyenlítettebb, elsősorban a városi középrétegek elszegényedésének következtében.

A jövedelmi különbségek szélsőséges esetét alkotják a szegénységi viszonyok. Az alacsony jövedelműek illetőleg a rendszeres szociális segélyre szorulók területi megoszlása közvetve utal arra, hogy az ország mely térségeiben kell az elszegényedés problémájával számolni. Az alacsony jövedelmű népesség aránya nőtt, részben a szegény rétegek újratermelődése, részben a középrétegek lesüllyedése következtében. A magasabb jövedelmi népesség területi elhelyezkedésében a különbségek igen dinamikusan növekedtek, miközben az alacsonyabb státuszú rétegek aránya a kibontakozó - főként a középrétegeket érintő - lesüllyedési folyamatok nyomán területileg lényegesen kiegyenlítettebbé vált.

A rendszeres szociális segélyben részesülők magas aránya az alacsony jövedelműek arányával mutat összefüggést, főleg az északkeleti régióban, csaknem az egész Alföldön, valamint a Dél-Dunántúlon jellemzően az elmaradott és válságtérségekben. Országosan összességében 1992 és 1998 között - részben más szociális ellátási formák, például a jövedelempótló támogatás körébe vontak számának növekedésével - összefüggésben a rendszeres szociális segélyben részesítettek országosan száma csökkent.

Az elmúlt évtizedben 158 ezerrel nőtt a lakásállomány, a lakások száma 1998-ban 4 millió 48 ezer volt. Az 1990-98 között épített lakások a lakásállományhoz viszonyított aránya Budapest agglomerációjában, a Balaton mellett és Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megyékben a legnagyobb. Amíg azonban a főváros és a Balaton térségében a lakosság jobb anyagi helyzete, addig észak-keleten a szociális támogatásoknak köszönhetően volt nagyobb az építési kedv.

Mivel a lakásépítés üteme a kilencvenes években összességében mérséklődött (évi 43-ról 20 ezerre csökkent az épített lakások száma), a száz lakásra jutó lakók számának alakulását bizonyos térségekben döntően a népesség számának változása határozta meg. Így a lakásellátottság elsősorban a jelentős bevándorlás által érintett fővárosi agglomerációban, és Fejér megyében javult legkevésbé. A mutató ott vált kedvezőbbé, ahol számottevő volt az elvándorlás (pl. Budapest, Miskolc, Szeged), illetve ahol a természetes fogyás jelentős lakásépítéssel párosult (Balaton). Kedvező változás, hogy bár évről-évre kevesebb lakás épült, azok átlagos alapterülete növekedett (89-ről 96 m²-re).

A lakosság legalapvetőbb lakóhelyi civilizációs viszonyai, kommunális infrastruktúrával való ellátottsága és ezáltal életkörülményei az ország gazdasági visszaesése ellenére viszonylag dinamikusan fejlődtek. 1990 és 1998 között például országosan több mint megháromszorozódott a távbeszélő fővonalak száma, mintegy 40 százalékkal növekedett a gázzal ellátott lakások száma, mintegy 24 százalékkal a közüzemi vízhálózatba bekapcsolt lakások aránya és mintegy 10 százalékkal a közcsatorna-hálózatba bekapcsolt lakások aránya. (A közműellátottságot részletesen a Műszaki infrastruktúra c. fejezet mutatja be.)

1990-ben, az aprófalvakban, a gazdaságilag elmaradott településekben és általában a községekben az ezer lakosra jutó távbeszélő fővonalak száma alig haladta meg az országos átlag egynegyedét. 1998-ban viszont a községekben már csak 27 százalékkal, maradt el az ellátottság az átlagos - a korábbinál jóval magasabb (337/1000 lakos) - szinttől.

Még az előbbieknél is nagyobb léptékű volt az elmaradottabb települések és térségek felzárkózása a lakások gázzal való ellátottságában. 1990-ben a községi lakások mintegy negyede volt ellátva vezetékes gázzal. Ehhez képest 1998-ra az ellátottság 87 százalékossá vált.

A közüzemi vízzel való ellátottság egyenlőtlenségei az előbbieknél valamelyest szerényebb ütemben csökkentek, kivéve a települések népességnagyság szerinti tagozódását, amelyek között a kiegyenlítődés lényegében azonos volt a gázellátáséval, 1998-ban az országos átlagtól (90 %) már az ötszáz főnél kevesebb lakosú településekben is csak mintegy 10 százalékos elmaradás mutatkozott, holott ebben a kategóriában, 1990-ben a lakások ellátottsága a 60 %-ot sem érte el.

A közcsatornával való ellátottság (1998-ban 46 %) területi különbségei lényegesen mérsékeltebben csökkentek, és ebből következően még igen jelentős különbségek maradtak fent. Az elmaradás még a viszonylag fejlettebb és nagyobb településekben is számottevő maradt, a 10-20 ezres települések kétharmada, a 20-50 ezer fős városok lakásainak fele 1998-ban még nem volt bekötve a hálózatba. A háromezer főnél kisebb településeken az ellátottság továbbra sem éri el még a tíz százalékot sem.

A régiók közötti különbségek felszámolódása is fékezett ütemű volt. A felzárkózás uralkodóvá váló irányzata ellenére az Észak-Magyarországi régió helyzete csak az országos ütemtől elmaradóan javult, Nógrád és Borsod megyékben az országos változás felét sem érte el a csatornázott lakások arányának növekedési üteme. Ugyanakkor viszonylag lendületes fejlődés bontakozott ki az Észak-Alföldön valamint a Nyugat-Dunántúli és Dél-Dunántúli régióban. Amíg azonban a dunántúli lakások 45 %-a van bekötve a hálózatba, az alföldi régiók ellátottsága csak 27 %-os, és az új lakásoknak is csak harmada csatornázott, míg a Nyugat-Dunántúlon ez az arány 72 %. A megyék közül Pest megye ellátottsága fejlődött relatíve a legintenzívebben, (14-ről 22 %-ra).

Az életminőséget jelentősen befolyásolja a bűnözési miatt érzett veszélyeztetettség. A bűncselekmények számának erőteljesebb növekedése már a nyolcvanas évek közepén elkezdődött, a kilencvenes évek elején tovább nőtt (évi 440-ről 600 ezerre), az utóbbi évben valamelyest mérséklődött.

A bűncselekmény fajták szerint eltérő a területi kép. A vagyon elleni cselekmények a városokban és az üdülőtérségekben sűrűsödnek. A növekedés különösen Pest megyében, Nyugat- és Dél-Dunántúlon számottevő. A személy elleni bűncselekmények területi megoszlása nagyobb állandóságot mutat, ebben a tekintetben Északkelet-Magyarország, a Dél- és Közép-Dunántúl különösen veszélyeztetett. A kiemelt üdülőtérségek, mindenekelőtt a Balaton térsége, mind vagyon, mind személy elleni bűnözés szempontjából kitüntetett célpontok. A bűnözés gyakorisága a városokban, illetve a Budapest-Győr és a Budapest-Balaton tengely mentén a legnagyobb, vagyis a kedvezőbb jövedelmi helyzetű térségekben.

-30-

A kilencvenes években a GDP oktatási költségekre fordított aránya 4,8-6,8 % között mozgott, aminek túlnyomó része fenntartási és működtetési ráfordítás, ezért a költségek töredékét fordították a közoktatási intézményrendszer fejlesztésére. A beruházások oktatási kiadásokon belüli aránya 5-10 % volt a 90-es években. A területi egyenlőtlenségek ma már nem annyira az iskolabezárásokra, vagy megnyitásokra vonatkozó ágazati döntésekkel, mint inkább az iskolafenntartó önkormányzatok gazdasági helyzetének különbségeivel függnek össze.

Az elmúlt évtizedben a 3-5 éves korosztály csaknem teljes körben óvodába járt, a közoktatási törvényben előírt iskolai előkészítésben a megfelelő korúak mintegy 90%-a vett részt. Az ellátottság néhány kistérségben javult, részben az óvodáskorúak számának csökkenése (Tiszántúl), részben új óvodák létesítése nyomán. Új óvodák létesítése főként a dunántúli aprófalvas övezetekben, néhány esetben, az észak-magyarországi régióban történt. Az óvodai ellátás terén Észak-Magyarországon és Közép- valamint Dél-Dunántúlon kiegyenlítődés következett be, az óvodai ellátás ebben a régióban kielégítőnek nevezhető. Változatlanul nem megfelelő az óvodai ellátottság az aprófalvas térségekben, függetlenül attól, hogy az ország melyik táján találhatók.

Az iskoláskorú gyermekek száma a nyolcvanas évek vége óta folyamatosan csökkent. 1999-ben harmadával kevesebben tanultak általános iskolában, mint a nyolcvanas évek közepén. Ez, és az iskolák számának növekedése a fajlagos mutatók javulását eredményezte; csökkent az egy tanárra jutó gyermekek száma, valamint az osztálytermek zsúfoltsága. Az iskolák átlagos mérete is csökkent, több iskola létszáma közelítette meg a kritikus 100 fős létszámhatárt, kis mértékben nőtt az osztott és részben osztott oktatás aránya.

Az általános iskolai oktatás terén 1990 és 1994 között csökkentek, majd ezt követően növekedtek a területi egyenlőtlenségek. A kilencvenes évek elején számos korábban megszüntetett iskola indult újra és korábban "bekörzetesített" iskolák váltak önállóvá, a rendszerváltást követő öt évben számuk mintegy 10%-kal megnőtt. Elsősorban a Dunántúl aprófalvas megyéiben, Somogyban, Vasban, Zalában indultak újra iskolák, bár a nyugati és északi aprófalvas övezetben iskolák bezárására is sor került. 1994 és 1998 között több iskola, - köztük az előzőekben létrejöttek - léte, fenntartása újra problematikussá vált. A növekedés 1995 után megállt, illetve mérséklődött, az általános iskolák száma 1997-ben 3750 volt. Néhány iskola meg is szűnt, továbbiak léte a csökkenő gyermeklétszám és az önkormányzatok teherviselő képességének elégtelensége miatt vált veszélyeztetetté. Az általános iskolák az önkormányzatok tulajdonába kerültek és fenntartásuk is azok hatáskörébe tartozott, a változás nem járt együtt az anyagi teherbíró-képesség növekedésével.

-31-

Az általános iskolai ellátottság szempontjából az Alföld és a Dunántúlnak a Duna vonalához közel fekvő területei az igen jól ellátott térségek kategóriájába tartoznak, itt a települések 80-100 %-a rendelkezik iskolával. A Dunántúlt szinte teljes egészében iskolával közepesen (ahol a települések 60-80%-ában van iskola), vagy gyengén ellátott térségek jellemzik, ahol a településeknek csak felében vagy még kisebb hányadában működik iskola.

Az iskolai hálózat mintegy ötöde minősült a kilencvenes években "csak alsó tagozatosnak". A csak alsó tagozatot működtető iskola az aprófalvas régiók jellemző iskolatípusa, bár 1990-ben még számos, nem aprófalvas településszerkezetű régióban is gyakori volt, főként a Dél-alföldön. 1990 és 1996 között nőtt a 100 fő alatti létszámmal működő iskolák aránya Komárom-Esztergom és Fejér megye kivételével mindenütt az országban elsősorban három északi megyében (Nógrád, Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén). Ezek az általános iskolai hálózat veszélyeztetett részét alkotják, mert működtetésük aránytalanul megterheli a települési önkormányzatokat. Az 1990 után önállóvá váló települések önkormányzatai törvényi kötelezettségükön túlmenően, - akár áldozatok árán is - igyekeznek lehetőleg önállóan ellátni oktatási kötelezettségeiket, ahelyett, hogy a társulási formát választanák. A kis tanulólétszámú, 100 főnél vagy 50 főnél kisebb létszámú iskolák veszélyeztetettek az önkormányzatok gazdálkodása szempontjából, másrészt azonban szükségesek lehetnek a népességének megtartása és a régió lakosságának életminősége szempontjából.

A hasonló településszerkezetű térségek iskolahálózata nem feltétlenül hasonló. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében jellemző típus a kisiskola, de Zala valamint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, ahol ugyancsak jellemző az aprófalvas településszerkezet, kevés a kisiskola.

-32-

A középiskolai oktatás fejlettsége, színvonala, területi struktúrája meghatározó az ország lakosságának műveltségi szintje, adaptációs, innovatív képessége, munkaerő-piaci versenyképessége szempontjából. A középiskolák hálózata a városok és a központi funkciót betöltő nagyközségek hálózatához kapcsolódik.

A kilencvenes években a középfokú oktatás jelentős átalakuláson ment keresztül, jellemző tendencia volt a középfokú oktatás számbeli kiterjedése és szerkezeti változása. A megnövekedett igények miatt bővítették a középiskolai férőhelyek számát, új középiskolák jöttek létre. Változott a középfokú oktatási intézmények profilja: az általános iskolai oktatás rovására kiterjedt a középiskolai képzés, 6 és 8 évfolyamos gimnáziumok jöttek létre, de megmaradtak a hagyományos, négy osztályos gimnáziumok is, továbbá különböző középiskolák indítottak szakmunkásképző és szakközépiskolai osztályokat is.

Megnőtt a középiskolákban tanulók aránya, és 1997-re elérte a korosztály 72 %-át. Ezen belül is nőtt a gimnáziumokban tanulók aránya, gyengült a nyolcvanas években még mesterségesen preferált szakmunkásképzés szerepe. A kilencvenes években a képzés átcsoportosult az érettségit adó formák felé és csökkent az általános iskolát követő rövid idejű, néhány éves szakképzésben részt vevők száma. 1990 és 1997 között 56.5%-ról 74.6%-ra nőtt az érettségit adó középfokú intézményekbe járók aránya a középfokú oktatásban résztvevők között. A szakmunkásképzés háttérbe szorulása elsősorban az érettségit is adó szakközépiskolai képzés terjedésével függ össze különösen ott, a hagyományos ipari övezetekben, válságtérségekben Komárom-Esztergom, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, továbbá Budapesten.

A középiskolai tanulók számában, a tantermek számában, a középiskolai tanárok számában, a kilencvenes években a területi különbségek növekedtek. Az országos átlagnál jelentősen magasabb a középiskolai ellátottság Budapesten, Csongrád és Győr-Moson-Sopron megyében. A legjelentősebb középfokú oktatási centrumokban a középiskolások száma meghaladja az 500 főt 10 ezer lakosra vonatkoztatva. Az országos átlagtól jelentősen elmarad Bács-Kiskun, Somogy, Komárom-Esztergom, Veszprém és Békés megye.

A középiskolai hálózat belső struktúráját tekintve az előbb leírt kép árnyaltabb. Budapesten kívül Hajdú-Bihar, Pest és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében elsősorban a gimnáziumok uralják a középiskolai rendszert, míg a gimnáziumi hálózat több dunántúli megyében (Zala, Somogy, Fejér) az országos átlagnál kevésbé fejlett. Hasonló a helyzet Heves megyében is.

A középiskolai képzés színvonalában is jelentős területi különbségek vannak. Szélsőséges különbségek tapasztalhatók abban, hogy milyen eséllyel jutnak be a felvételizők az egyes középiskolákból az egyetemekre. Az egyetemi, főiskolai hallgatók fele az iskolák 16-18 %-ából kerül a felsőoktatásba. Ugyanakkor a középiskolák 2-3 %-ából évente egyetlen tanuló sem tanul tovább. A felsőoktatási esélyeket vizsgálva az első helyezett Győr-Moson-Sopron megye után Szabolcs-Szatmár-Bereg, majd Bács-Kiskun valamint Hajdú-Bihar megye következik. A továbbtanulásban legeredményesebb középiskolák területi elhelyezkedése a felsőoktatási hálózattal mutat összefüggést: a legjobb egyetemi felvételi arányt mutató középiskolák ott vannak, ahol a felsőoktatási központok.

A középiskolai hálózatra épülő felsőfokú képzés a kilencvenes években ugrásszerűen bővült. Megnőtt a felsőfokú oktatási intézményekben tanulók száma és nőtt maguknak az intézményeknek a száma is, részben korábbi egyetemek, főiskolák kihelyezett tagozatai jöttek létre, továbbá új, önálló intézmények is szerveződtek, nem állami, alapítványi típusú felsőoktatási intézmények jelentek meg. 1991 és 1997 között a hallgatók száma több mint kétszeresére növekedett, felsőoktatási intézménnyel már 37 település rendelkezett. A területi egyenlőtlenségek felszámolása érdekében a felsőoktatás terén tett jelentős lépés a felsőoktatás 1999. évi integrációja. 49 felsőoktatási intézmény összevonásával 19 egyetemi-főiskolai centrum jött létre. Csaknem minden szakirány terén növekedés volt tapasztalható, kivétel az agrár és a katonai képzés, ahol stagnálás illetve csökkenés mutatható ki.

A felsőoktatási ellátás és intézményrendszer terén mérséklődtek, de még mindig jelentősek a regionális különbségek. Csaknem minden második hallgató a központi régió intézményeiben tanul. Fejlett a felsőfokú intézményhálózat az Alföld két nagy egyetemi központjához tartozó régióban, Szeged és Debrecen környékén. Az Alföldi régió jellegzetessége új felsőoktatási alközpontok kialakulása, mint például Szeged mellett Hódmezővásárhely és Békéscsaba, vagy Debrecen mellett Nyíregyháza. A többi régió felsőoktatási befogadóképessége a felsoroltakhoz képest szerényebb, ez elmondható a gazdaságilag fejlettebb Közép-Dunántúliról is, annak ellenére, hogy rendelkezik felsőoktatási intézményekkel.

A felsőoktatás terén a hálózat területi egyenlőtlenségei csökkentek, a képzési helyek száma megnőtt, a kínálat skálája szerint azonban konzerválódtak a különbségek. Szakirányok szerinti megoszlás tekintetében is kiemelkedő a központi régió helyzete, ahol nemcsak minden szakirány jelen van, de továbbra is itt koncentrálódik a jogi és államigazgatási képzés, valamint a műszaki képzés. Az Észak-alföldi régióban jellemző a tudományegyetemi és a főiskolai szintű pedagógiai képzés, a Dél-alföldi régió intézményrendszere kiegyensúlyozottabb, viszont hiányzik a főiskolai szintű gazdasági képzés. A Közép-Dunántúlon a leggyengébb a felsőoktatás intézmény-hálózata. A gazdasági képzés terén megindult az Észak Magyarországi régió felzárkózása. A pedagógusképzés terén, a fővároson kívüli területek fejlődése olyan dinamikus volt, hogy nem csak elérte, hanem meg is haladta a fővárost és környékét.

A művelődési intézményrendszer összetétele nem változott jelentősen, a fenntartók körében azonban átstrukturálódás történt: megjelentek a piaci jellegű vállalkozások, a non profit szervezetek, az egyesületek és az alapítványok. Az utóbbiak száma különösen az időszak második felében emelkedett dinamikusan. Változott mindamellett a művelődési igény és a kereslet szerkezete, ami azzal függ össze, hogy az intézményhálózat egy részének leépülése igen gyors volt.

Döntő hatással volt erre a folyamatra, hogy az önkormányzatok váltak a művelődési intézmények jelentős részének gazdáivá. Az önkormányzati fejlesztési források szűkössége az intézményrendszer egy részének leépülését vonta maga után. Noha megjelentek a művelődéspolitika intézményrendszerét szabályozó szaktörvények az intézményrendszer működtetésének anyagi feltételrendszere nem alakult ki. Fokozatosan csökkent a kultúra részesedése a nemzeti jövedelemből is: 1991-ben 3,6 % volt, az évtized végén alig érte el a 3 százalékot.

A művelődési intézményrendszer az utóbbi tíz évben tovább centralizálódott, számos eleme vált elsősorban városi intézménnyé ebben az időszakban. Fennmaradtak a főváros és az ország többi része közötti egyenlőtlenségek, Budapest változatlanul az ország művelődési központja, számos országos hatáskörű intézmény székhelye. A régiók között a keleti országrész megőrizte korábban is előnyösebb helyzetét, itt mérsékeltebb volt az intézmények leépülése. Általánosságban az Észak-Dunántúli és Dél-Dunántúli régióban a legnagyobb a művelődési szempontból ellátatlan települések aránya. Az Észak-Dunántúli régió egyben a közművelődési és közgyűjteményi kiadások terén is hátrányban van, ez a Dél-Dunántúli régióban nem jellemző. A művelődési intézményrendszer fejlettsége elsősorban az urbanizációval függ össze, legerősebben a filmszínházi hálózat, legkevésbé a könyvtári hálózat kötődik a városi települési formához.

Az ország területileg legegyenletesebben megoszló művelődési intézménye a könyvtár. Budapest ellátottsága kiemelkedő, az önkormányzati könyvtárak mellett számos szakkönyvtár és országos jelentőségű könyvtár található a fővárosban.

A települések könyvtárral való ellátottsága a településhálózat szerkezeti adottságaival függ össze. Főként az alföldi régiókban jó az ellátottság, részben azért, mert itt nagyobb lakosságszámú települések vannak. Nem ilyen jó a helyzet, ha az egy lakosra jutó állománygyarapítási összegeket tekintjük. Legtöbbet a dunántúli megyékben, Vas, Zala és Somogy megyében költenek a könyvtári állomány gyarapítására, egy lakosra számítva. Az aprófalvas körzetekben a könyvtári ellátás vagy hiányos, vagy a legközelebbi városi vagy megyei könyvtár kihelyezett részeként működik. A könyvtárral egyáltalán nem rendelkező települések az Észak-borsodi és a Dél-dunántúli régióban találhatók elsősorban, de ez elmondható Szabolcs-Szatmár-Bereg megye határmenti övezetére is. Erre a térségre jellemző az önkormányzati könyvtárak nagyobb arányú megszűnése is.

A művelődési otthon jellegű intézmények megváltozott funkcióval bár, de túlélték az elmúlt évtizedet. A megszűnt intézmények főként a Nyugat-Dunántúlon és a Dél-Alföldön találhatók. A működő művelődési házak számának csökkenése folyamatos volt már a kilencvenes évek első éveiben és folytatódott az évtized második felében is: a majdnem 2700 művelődési házból csak 2218 működött.

A mozik jelentették a művelődési intézményhálózat azon részét, amelyet legkorábban és legteljesebben érintett a piaci átalakulás. A mozik hálózatának átalakulására jellemző, hogy a Nyugat-Dunántúli és Észak-Magyarországi térségekben az intézményhálózat leépülése már korábban, 1990 előtt elkezdődött.

A kilencvenes években pedig már a nagyobb lélekszámú alföldi településekben és az agglomerációkban sem voltak képesek a mozihálózatot működtetni. A mozi egyre inkább a nagyvárosok és az üdülő-települések intézménye, ugyanakkor, az ellátottság tekintetében még mindig az alföldi és tiszántúli települések helyzete a legjobb.

Miközben a nézők száma, különösen Budapesten, folyamatosan csökkent, a színházak száma az elmúlt évtizedben nem csökkent, a meglévő vidéki színházak további működtetése a megyei és városi önkormányzatok számára fontosnak tűnik. A kilencvenes évek második felében a vidéki színházak helyzete stabilizálódott. Területi szempontból a színházi hálózat struktúrája nem változott, továbbra is a fővárosban összpontosul a színházak jelentős hányada.

A múzeumok a művelődési intézményrendszer azon csoportjához tartoznak, amelyben inkább fejlődés, bővülés tapasztalható az elmúlt öt évben, mintsem visszafejlődés. Mivel a kilencvenes évek során a működő művelődési házak száma lecsökkent, sok településen a helyi múzeum maradt az egyetlen közművelődési intézmény. Az összesen 779, működési engedéllyel rendelkező muzeális intézmény mintegy 70 %-át az önkormányzatok működtetik, akik általában elkötelezettek a gyűjtemények fenntartásában, és a nehézségeket inkább a nyitvatartási idő lerövidítésével oldják meg.

1994-ben a GDP 8,35 %-át tették ki az állami egészségügyi kiadások, 1998-ra ez 6,18 %-ra csökkent. A csökkenés az 1995/96-os "stabilizációs" intézkedésekkel függött össze, amely lényegében az egészségügyi kiadások racionalizálását, fajlagos csökkentését jelentette.

A kilencvenes években az egészségügyi szolgáltatások körében csökkenő tendenciát mutattak a területi különbségek. Az egészségügyi infrastruktúra és a szolgáltatások terén a Dunántúl, ezen belül a Dél-Dunántúl helyzete a legjobb, a legrosszabb Észak-Magyarországé és a Közép-Dunántúlé. Ez mind az alapellátás és a járóbeteg-ellátás, mind a kórházi ellátás terén igaz. A térségek között jelentős különbségek vannak mind a szakrendelői ellátás, mind az orvosok száma tekintetében.

Az alapfokú ellátás rendszere az országban kiépültnek tekinthető, amennyiben megfelelő sűrűségű és az EU normáknak megfelelő nagyságrendű háziorvosi körzetek fedik le az országot. A háziorvosi ellátás a kilencvenes években egyenletes javulást mutatott. Ez a mutató legelőnyösebben a Dél-Dunántúlon, legrosszabbul a Közép-Dunántúl aprófalvas térségeiben alakult. 1990-ben egy háziorvosra az országban átlagosan 2327 lakos jutott, ez a szám évente egyenletesen csökkent, és 1997-ben átlagosan 1965 lakos jutott egy háziorvosi körzetre. (Viszonyítási alapként meg kell jegyezni, hogy a nyugat-európai átlag ezen a téren 1500 fő / háziorvos). Az aprófalvas térségek többségében - a Dunántúlon, vagy az Észak-Magyarországon - az ellátás kihelyezett rendelést jelent.

A rendelőintézeti ellátás terén az utóbbi évtized legfőbb eredménye, hogy már nincs olyan kistérség az országban, ahol ne lenne szakrendelő (1990-ben még 15 ilyen kistérség volt). A rendelőintézetek hálózatáról általánosságban elmondható, hogy az alföldi és a tiszántúli régióban összhangban van a településszerkezettel, az aprófalvas övezetekben a szakrendelők elérése esetenként nehézkes.

A járóbeteg-ellátás intézményi, technikai feltételei - annak ellenére, hogy fejlesztésüket külön program írta elő - nem javultak. A szakorvosi rendelőintézetek térbeli elhelyezkedése, hálózatának kiegyenlítetlensége nem tette lehetővé, hogy a kórházi kapacitásokat helyettesítse. 1990-től a rendelési idő és a kezelések száma megnőtt, a rendelőintézetek területi struktúrája viszont lényegében változatlan maradt. A 100 lakosra jutó évi teljesített szakorvosi munkaóra - mint a járóbeteg ellátás fontos mutatója - a legelőnyösebben a Közép-Magyarországi régióban, leghátrányosabban a Közép-Dunántúlon alakult. A betegségek korai felismerése szempontjából a vezető halálokokat figyelembe véve kedvezőtlen tendenciának tekinthető, hogy csökkent a szűrővizsgálati órák száma, mind a tüdő, mind a daganatszűrés terén.

Az egészségügy átszervezésének programja döntően érintette a kórházakat. Az utóbbi évtizedet a kórházi ágyak számának csökkenése, az ápolási idő rövidülése jellemezte, anélkül azonban, hogy szerkezeti átalakulás ment volna végbe a kórházi funkciók területén, a krónikus és az aktív ágyak megoszlásában.

Az "aktív ágyak" száma csak egy-két százalékkal csökkent, a speciális, krónikus ellátási formák terén továbbra is hiányok tapasztalhatók, számos szakágban nincs elég kapacitás. Az ágyszámok csökkentése sok esetben adminisztratív átsorolással történt, ritkább esetben sor került az egész kórház megszüntetésére, főként az alföldi térségben, ahol a 10 ezer lakosra jutó ágyak száma már 1990-ben sem volt magas.

A fekvőbeteg ellátást területi aránytalanságok is jellemzik. Kiemelkedően jó Közép-Magyarország helyzete: ha az országos átlaghoz (82 ágy/10 ezer lakos) viszonyítjuk, itt több mint kétszeres az ellátottság szintje. Közel átlagosnak tekinthető a Nyugat-Dunántúl, az átlagosnál rosszabbnak a Közép-Dunántúl és az Észak-Alföld helyzete.

Az otthoni ápolás intézményrendszere a kilencvenes években indult fejlődésnek. Mivel azonban a kielégítetlen szükséglet jelentős, ezért ez a forma még igen messze tart attól, hogy a kórházi kapacitásokat legalábbis részben kiváltsa.

A kilencvenes években, 1990 és 1998 között 38 új mentőállomás jött létre, megszűnésre két esetben került sor. Korszerűsítéssel és összevonásokkal egy időben a számuk 1998-ban 196 volt. A mentőszolgálat kiérkezési ideje az esetek 76 százalékában átlagosan nem haladta meg a 15 percet (az EU normák szerint ennyi az elfogadható kiérkezési idő), az esetek 5 százalékában viszont több időt vett igénybe a kiérkezés, mint 30 perc.

Területi szempontból a Dél-Alföldi régió ellátottsága a legelőnyösebb, bár itt a tanyás térségek elérhetősége kérdéses. Rosszabbul ellátottak, nehezebben elérhetők Hajdú-Bihar megye területei. Az aprófalvas régiók közül ellátási hiányok mutatkoznak Nógrád és Borsod-Abaúj-Zemplén megye határmenti övezeteiben, valamint Dél-Baranya térségében. A 15 percen belüli kiérkezési idő biztosítása érdekében hosszú távon további 42 mentőállomás létesítése lenne kívánatos, számottevő részben a gyengébben ellátott, Nyugat-Dunántúlon, a Duna Tisza közén és a keleti határrégióban, de néhány esetben, a budapesti peremkerületekben is.

Az egészségügyi intézményrendszer leginkább piacérzékeny részét alkotó gyógyszertárak privatizációja csaknem teljes és igen gyors ütemű volt. A kilencvenes évek második felében tovább csökkent az egy gyógyszertárra jutó lakosok száma. Az egy gyógyszertárra jutó lakos szám a legkedvezőbb a Dél-Alföld és a Dél-Dunántúl térségében. Közép-Magyarország és Észak-Magyarország helyzete rosszabb, de a különbségek nem jelentősek.

-34-

-35-

-36-

-37-

Szociális alapellátásokkal legjobban fedett terület az Alföld, legelmaradottabb a Dél-Dunántúl. Ez részben magyarázható a települések nagyság szerinti kategóriájával - az Alföld óriásfalvai és mezővárosai feltehetően jobb feltételekkel rendelkeznek a települési alapellátások működtetéséhez. Ugyanakkor Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves és Nógrád megye aprófalvai jobban ellátottak, mint ugyanez a településkategória a Dél-Dunántúlon. A keleti országrészben nagyobb arányban nyújtanak a települések szociális alapellátásokat, étkeztetést, gondozást, mint a fejlettebb térségekben. A fejlettebb régiókban inkább a pénzügyi segélyezési formák kerültek előtérbe.

A Szociális Törvényben rögzített alapellátási kötelezettségeknek a magyarországi önkormányzatok töredéke, mintegy 7 %-a felel meg (itt él az ország lakosságának 59 százaléka), amennyiben működteti az alapellátáshoz sorolható szolgáltatásokat, mint a szociális étkeztetés, a házi segítségnyújtás és a családsegítő szolgálat. A települési önkormányzatok több mint negyede nem működtet semmilyen alapellátási formát (itt az ország lakosságának 5 százaléka él).

A falugondnoki hálózat az alapellátás sajátos, kiegészítő jellegű intézménye, amelynek kialakítása és fejlesztése 1990-ben modellkísérleti keretek között indult meg. A falugondnoki hálózat kiépítése a Dél-nyugat Dunántúlon és az Észak-Borsodi térségben valamint Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti övezetében indult meg, majd megjelent az Alföldön is, elsősorban a Duna Tisza közén és szórványosan Hajdú-Bihar valamint Jász-Nagykun-Szolnok megye belső perifériáin. A folyamatos fejlesztési program eredményeként jelenleg 15 megyében 386 településen működik e szolgáltatás. Két éve, 1997-ben indult a tanyagondnoki program, amelyben a falugondnokihoz hasonló szolgáltatás megtereméséhez illetve működtetéséhez központi támogatás nyújtható. A kísérlet 44 településre terjedt ki.

A nappali ellátások rendszere kiépültnek tekinthető, ezen ellátások iránt azonban csökkennek az igények. Erőteljesen növekszenek ugyanakkor a tartós bentlakásos elhelyezés iránt. A nappali ellátások férőhelyeinek száma a megyék zömében csökkent, néhányukban a férőhelyszám ingadozott. Legtöbb ilyen jellegű férőhellyel Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye rendelkezik, a megyék túlnyomó részében a meglévő kapacitások fenntartására törekszenek.

Gyakorlatilag kiépültnek tekinthető a hajléktalanokat ellátó intézményrendszer, ugyanakkor a szenvedélybetegek és a fogyatékosok elhelyezésére szolgáló intézmények csak az igények néhány százalékát fedezik, az ellátás itt elégtelen. Összességében vizsgálva a szakosított szociális szolgáltatások adatait, kitűnik, hogy az észak-keleti megyék helyzete a legjobb, itt a legszélesebb körűek az ellátások. A tartós bentlakást nyújtó otthonok terén csaknem mindenütt nőtt a férőhelyek száma. Az elméletileg rászoruló 60 évesnél idősebb korcsoportokhoz viszonyítva Baranya megye van a legjobb, Nógrád és Vas a legrosszabb helyzetben. Feltűnően sok intézmény található az ország perifériáin, a nyugati déli határtérségekben, ezek fogadják be a nagy urbanizációs centrumok bentlakásos intézményeit is.

-38-

-39-

A földprogram a szociális ellátás viszonylag új, dinamikusan fejlődő intézménye, amely 7 éve jelent meg a magyarországi szociálpolitikában. A szociális földprogram a vidékfejlesztés és az elmaradott térségek felzárkóztatásának témaköréhez kapcsolódik, a családi léptékű mezőgazdasági termelést támogató rendszerek közé tartozik. Szükségességét az is bizonyítja, hogy elsősorban a települési igények hatására fejlődött ki. Alkalmazása a válságtérségekben, elmaradott övezetekben indokolt.

A program 1998-ban 11 megyét, 44 kistérséget, 326 települést érintett. Legnagyobb arányban Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Zala megye vett részt a programban.

A ' 90-es évek végére az ifjúsági szakmapolitika által megfogalmazódott egy új ifjúsági intézményrendszer igénye. Ennek megfelelően olyan ifjúsági szolgáltató intézményrendszer került kialakításra 1998. után, amelynek az az alapvető feladata, hogy segítse és támogassa a települési és területi önkormányzatok, valamint a helyi és a regionális társadalmi szervezetek, intézmények és közösségek ifjúsági munkáját. Ennek keretében hét regionális ifjúsági szolgáltató iroda került felállításra (Budapesten, Debrecenben, Miskolcon, Kecskeméten, Szekszárdon, Veszprémben és Győrben).

A rendszerváltást követő közel tíz esztendő alatt a kormányzati ifjúságpolitika mindig centrális, közvetlenül a mindenkori kormánytól függő, de egyszersmind kormányzati értelemben instabil intézményeket teremtett. A centralitásra vonatkozó állítást támasztja alá a kizárólag központi rendszerű pályázatok, az ezekhez kapcsolódó források központosítása. Az instabilitást jelezte, hogy a kormányzati ifjúságpolitikának rövid időközönként változott az intézményi, államigazgatási háttere.

A regionális ifjúsági tanácsok és a regionális ifjúsági szolgáltató irodák az úgynevezett területi-statisztikai régiókban jöttek létre. A regionális irodák és az ifjúsági tanácsok tevékenységük során az adott régió sajátosságait figyelembe véve végzik a munkájukat.

A regionális ifjúsági tanácsok az adott régióban élő, tanuló dolgozó fiatalok képviseletét biztosító döntéshozó, véleményező és javaslattevő testületek, amelyek együttműködnek a regionális fejlesztési tanácsokkal és az ifjúságot közvetlenül érintő feladatokat ellátó más regionális szervekkel, figyelemmel kísérik a térségi, helyi ifjúsági programok, szolgáltatások megvalósulását, illetve döntenek a rendelkezésre álló pénzeszközök felhasználásáról.

Az ifjúsági tanácsok összeállításánál három hangsúlyos szempont jelent meg. Az egyik, hogy a tanácsnak olyan tagjai legyenek, akik szorosan kötődnek az adott területi egységhez; tehát helyi kötődés, érintettség valósuljon meg. Olyanok legyenek a tagok, akik ismerik az adott régiót, tisztában vannak az ott élő ifjúság helyzetével, problémáival, életkörülményeivel. A másik elv, hogy meghatározó szerepben képviseltesse magát a civil szféra. A harmadik természetesen, hogy az ifjúsági szervezetek, illetve a korosztályt támogató országos hatáskörű, de decentralizált szervezeti felépítéssel működő szervezettel képviseltessék magukat.

A regionális ifjúsági szolgáltató irodák kezdeményezik a regionális programok indítását, segítik az Európai Unió, az Európa Tanács és más nemzetközi szervezetek programjainak megismertetését, gyűjtik és feldolgozzák az ifjúságra vonatkozó regionális információkat, felméréseket kezdeményezhetnek és támogathatják is ezeket. Emellett elvégzik a decentralizált pénzügyi támogatásokhoz kötődő szakmai segítségnyújtást, amelynek célja, hogy ifjúsági szervezetek programjaikhoz, működéseikhez szükséges anyagi forrásokat minél nagyobb sikerrel és eredményességgel tudják megszerezni. Így a regionális ifjúsági irodák a nyitott szolgáltatások segítségével a források és kapacitások, az együttműködések összeadódó erőforrásaivá válhatnak.

Az egységes szerkezetben kezelt ifjúságpolitikai intézményrendszer felállításához kapcsolódó koncepció végrehajtása lehetővé teszi, hogy a több elemből álló rendszer összekapcsolódjon, az egyes részeinek működése összhangban legyen egymással, és mind a felügyeleti, mind az ellenőrzési jogosultságok megfeleljenek az államháztartási működés követelményeinek is. Ugyanakkor világossá válik a kormányzati és a nem-kormányzati szervek országos, illetve regionális együttműködésének keretei, a különböző jogosultságok és ezek egymáshoz való viszonya.

A 2000. évtől kezdődően lehetővé vált egy olyan intézményrendszer működtetése, amely illeszkedik a közigazgatás, a támogatási rendszer változásaihoz és felkészülten várja az illeszkedési lehetőséget az uniós támogatási rendszerhez.

Az emberi életminőség - környezeti szempontból - a vizsgált időszakban összességében javuló tendenciát mutatott. A különböző környezeti elemek minőségének javítása során elért eredmények a következőképpen alakultak.

A levegőt terhelő kibocsátások az 1990-1998-as időszakban jelentősen csökkentek. Ennek fő oka a szerkezetváltás miatt lecsökkent ipari és az életszínvonal romlásával lecsökkent lakossági energiafelhasználás. Hatékonyan hozzájárultak ehhez a környezetvédelmi intézkedések is, mint a földgáz-program, a katalizátoros járművek elterjedése, a zöld kártya bevezetése, az erőművek korszerűsítése és tüzelőanyagaik minőségének javítása (kéntartalom-csökkentés). Magyarország levegőminőségi helyzete mindezek ellenére sok helyen még mindig nem megfelelő, pedig a szennyezett területek nagysága 40%-kal csökkent.

Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat adatai szerint 1998-ban 16 település minősült szennyezettnek levegőminőségi szempontból. 1994-hez képest 1998-ban 15 településnek romlott a levegőminősége.

A kén-dioxid kibocsátás 1990-1998 között egyharmadával csökkent. A nitrogén-dioxid összes kibocsátása 13%-kal, a szénmonoxidé pedig 23%-kal csökkent, miközben a közlekedési kibocsátás részaránya folyamatosan nőtt. A szilárd anyagok kibocsátása több mint 35%-kal, a nehézfém-kibocsátás pedig 1998-ra egyharmadára csökkent 1990-hez képest, amit elsősorban az ólommentes üzemanyagok bevezetése eredményezett. Az ózonréteget károsító (CFC) anyagok felhasználása is hasonlóan nagymértékben, egynegyedére csökkent.

A közlekedés - ami az összes kibocsátás 60%-át jelenti - kivételével, a csökkenés minden ágazatban jellemző volt. A lakosság energiafelhasználásából a szilárd fűtőanyagok használata kevesebb mint felére, 11%-ra csökkent, a vezetékes gáz felhasználási aránya pedig 40% fölé emelkedett.

A levegőminőséggel legfontosabb problémát még mindig a közlekedésből származó kibocsátások jelentik a nagy forgalmú utak környezetének és a nagyobb települések levegőjének szennyezésében. Jelentősen romlott a levegőminőség Szegeden, Győrben, Mosonmagyaróváron, Sopronban, Tatabányán, Dorogon, Esztergomban, Vácon.

Az ipari térségekhez kapcsolódó levegőminőségi problémák egyre inkább a települések városias belterületeire és a nagy átmenő forgalmat bonyolító településekre koncentrálódnak. Az akcióterületek közül a borsodi, a baranyai, és a közép-dunántúli iparvidéken a problémák a regionális jellegből a helyi, kistérségi jelleg irányába mozdultak el.

-40-

A felszíni vizek vízminősége a 80-as évek vége óta javuló tendenciát mutat. 1998-ban a legtöbb mintavételi szelvényben, a paraméterek nagyobb részénél "jó" és "tűrhető" volt a vízminőségi állapot. A Duna és Tisza belépő és kilépő vízminősége között azonban romlás állapítható meg. Ezt a nagyobb települések (pl. Budapest, Szeged) szennyvíztisztításának hiányossága és elmaradása okozza.

A vízhasználat szempontjából a víz mennyiségi és minőségi változási tendenciái kedvezőek. A fürdésre alkalmas felszíni vizek egészségügyi szempontból rossz mutatóit sok esetben a szennyvíztisztítás elmaradása okozza, de a Balaton állapota ebből a szempontból javult. A települések csatornázása nagy intenzitással folyik, ugyanakkor az új rendszerek kihasználtsága rossz és alacsony a rákötések aránya. A környezeti probléma súlypontja egyre inkább áttevődik a nagyobb városok, és főleg a főváros szennyvíztisztításának megoldatlanságára. A vízhasználatok koordinálására regionális vízgyűjtő-gazdálkodási tervek kidolgozása indult meg.

felszini vizek - ábra -41-

-42-

-43-

A felszín alatti vizek kitermelése 1990-1998 között egyharmadával esett vissza, ami kedvező hatással van a minőségre is. Az Országos Környezeti Kármentesítési Program keretében folytatódik a 16 egyedi kármentesítés. A legköltségesebb alprogram a mecseki uránbányászat során keletkezett meddőlerakók és zagytározók rekultivációja, amelynek fő célja két működő ivóvízbázis védelme volt. Az ivóvíz-bázisokat védő alprogramok 2004-ig 721 ivóvízbázisra terjednek ki.

A Dunántúli-középhegységben az 1990-es évek bányabezárásainak következtében a karsztvíz szintje ismét emelkedik.

A Duna-Tisza közi homokhátságon a talajvízszint az 1990-es évek közepéig tartó szárazabb időszakban süllyedt, a jelenlegi csapadékosabb periódusban stagnál, helyenként kismértékben emelkedik. A Szigetköz esetében eddig csak szakmai megoldási javaslatok születtek, de a kérdés konszenzuson alapuló rendezéséről megállapodás még nem született. A Maros hordalékkúp esetében a vízkivételek továbbra is meghaladják a természetes utánpótlást, mert a vízbázisok természetes arzéntartalmának hígítása miatt jelentős vízkivételek történnek. Az arzénszennyezés a szigorúbb EU-határértékek bevezetése miatt ismét problémát jelent.

-44-

A mezőgazdaságban a nagyüzemi termelés veszélyei (defláció - termőtalaj-veszteség, és degradáció - talajminőség-romlás) helyett megjelent a szakszerűtlen művelési módok veszélye: az erdők újratelepítésének, valamint a bel- és árvízvédelmi rendszerek karbantartásának elmulasztása. A termőtalaj védelme érdekében a savanyodással, másodlagos szikesedéssel és a vízerózióval érintett területek célzott felmérésére még nem került sor. A meliorált területek nagysága 1990-1998 között 43%-al, a műtrágya felhasználása 58%-al esett vissza.

A hiányosan végzett melioráció és műtrágyázás következtében visszafordíthatatlan folyamatok csökkenthetik talajaink termőképességét.

A pontszerű talajszennyezéseket elsősorban az ipari termelés során felhalmozódott hulladékok, szennyező anyagok, a bányászati tevékenység során elmaradt rekultivációk, lerobbant állapotú, hasznosítatlan ipartelepek jelentik, melyek rehabilitációja folyamatban van.

A települési szilárd hulladékgyűjtésbe bevont lakások száma 1990-1998 között több mint egyötödével, 80%-ra emelkedett. A gyűjtésnél alkalmazott műszaki eszközök színvonala és állapota rossz, a korszerű nagy járművek aránya alig éri el a 10 %-ot. Az ártalmatlanítás általában a települési lerakókban történő elhelyezéssel végződik, azonban ezek 70%-a nem felel meg a környezetvédelmi előírásoknak. A '90-es években 107 települési és 12 regionális (89 települést, 410 ezer lakost kiszolgáló) hulladéklerakó építése valósult meg állami támogatással.

A termékdíjas-rendszer bevezetésével indított hulladékhasznosítási program kezdete óta évi 300 ezer tonnára emelkedett a szelektíven gyűjtött hulladékok aránya, ami a teljes mennyiség 2-3 %-a, azonban valamennyi lerakóban folyik spontán szelektálási tevékenység. A hulladék összetételében fokozatosan emelkedik a hasznosítható anyagok és az energetikailag kedvezőbb alkotók aránya.

A települési folyékony hulladékok gyűjtését elsősorban kisvállalkozások végzik, nem megfelelően ellenőrzött és szabályozott körülmények között. Évente 7-10 millió m³-t helyeznek el és megoldatlan probléma, hogy a csatornázottsággal nem rendelkező és meglévő hálózatra nem csatlakozó területeken keletkező szennyvízből a derítők helytelen kialakítása miatt évente 90 millió m³ szikkad el.

A mező és erdőgazdaságban évente mintegy 25-28 millió tonna hasznosítható biomassza keletkezik. Az élelmiszeripar ezen kívül megközelítőleg évente 5-6 millió tonna részben hasznosítható hulladékot bocsát ki. A legnehezebb feladat a tárolókban felhalmozott mintegy 14-15 millió m³ hígtrágya ártalmatlanítása, mivel hiányoznak a komposztálóüzemek.

A felhalmozott ipari nem veszélyes hulladékok mennyisége a '90-es években folyamatosan csökkenő tendenciát mutat (1998-ban 33-36 millió t), amit a 45%-os termeléscsökkenésen kívül a hulladéktakarékos technológiák elterjedésének, a struktúraváltásnak és az ipari tevékenység csökkenésének lehet tulajdonítani.

A termelési hulladékhoz hasonlóan a nehézipar hanyatlásával csökkent a veszélyes hulladékok mennyisége is (évente 2,7 millió tonna képződött). Ezt a mennyiséget növeli a timföldgyártásból származó vörösiszap (0,5-1 millió tonna), a kommunális szemétbe kerülő évi 16 ezer tonna száraz elemeket, gyógyszereket és olajat tartalmazó veszélyes hulladék. Ezek alig negyede - évente 700.000 tonna - hasznosítható, míg a többi ártalmatlanítható, illetve lerakást, biztonságos elhelyezést igényel. Az elmúlt évtizedek alatt az üzemi tárolókban 70-80 millió tonna veszélyes hulladék halmozódott fel. Pécsett az uránérces meddőhányók rekultivációja befejeződik 2002-ig, azonban a vörösiszap-lerakóké gazdasági okok miatt még nem kezdődött meg.

Az ország lakosságának mintegy egyharmada kényszerül olyan zajszint elviselésére, amit a szakemberek elfogadhatatlannak tartanak. A legfőbb zajforrás a közúti közlekedés, ami a zajszint 90%-áért felelős. A városi területeken a zajszint már töbnyire nem emelkedik, hanem a hatásideje növekedik. A helyzetet kedvezőtlenül befolyásolja, hogy a járműállomány döntő többsége elavult, korszerűtlen műszaki állapotú és zajosabb. Az elmúlt időszak eredménye, hogy kidolgozás alatt áll az EU tagországokban már bevezetett szabályozás hazai adaptálása, elterjedőben van a "csendes aszfalt", különféle árnyékoló, zajnyelő berendezések hazai alkalmazása; a villamospályák "szigetelése", valamint a városok belterületét elkerülő útszakaszok kiépítése.

A természetvédelmi oltalom alatt álló területek nagysága 1998 végére egynegyedével, a fokozottan védett területeké pedig egyharmadával növekedett, ami összesen Magyarország területének 9%-át jelenti. A nemzeti parkok száma négyről kilencre és összterületük közel háromszorosára 4285,6 km²-re növekedett. Míg 1990-ben az országos jelentőségű védett területek csak 3,3%-a, addig 1998-ban már közel 20%-a volt a Nemzeti Park Igazgatóságok kezelésében. A közelmúltban megkezdődött a nemzeti parkok övezeti besorolása (természeti, kezelt, bemutató övezet), amely a legkiemelkedőbb értékeknek további védelmet jelent.

A Nemzeti Természetvédelmi Alapterv szerint kiemelt fontosságú feladat a vizes élőhelyek (wetlands) megőrzése, aminek keretében elkészült a lápkataszter. Az élőhely-rekonstrukciós programok 20 vizes élőhely rekonstrukcióját végezték el 1999-ben.

Az összes erdőterület aránya 1990 és 1998 között 0,8%-kal nőtt, és jelenleg az erdővel borított területek elérik az ország összterületének 19%-át. Kedvező változás a természetvédelmi célú erdőterületek növekedése, amelyeknek az ország erdőterületéhez viszonyított aránya 20%-ra nőtt. Így jelenleg az ország összes védett természeti területeinek 46,8%-a erdő. Ezzel szemben a közjóléti erdők kiterjedése az utóbbi évtizedben is csökkent.

A városi közhasznú zöldterületek aránya 1990-hez képest egyötödével nőtt, de a területek gondozottsága azonban lényegében nem változott. A fővárosban a zöldterület növekedés csak 4%-os volt, és éppen a legsűrűbben beépített belső kerületekben nem javult a helyzet.

A természetvédelem hatékonyságának növelése érdekében elkészült és bemutatásra került a Nemzeti Ökológiai Hálózat kialakításának stratégiája. A hazai hálózat nemzetközi egyezményekben is deklaráltan kapcsolódik az európai ökológiai hálózathoz. Előkészületben van az Európai Unió elvárásainak megfelelő, Környezetileg Érzékeny Területek (ESA) rendszerének kijelölése, aminek célja a hagyományos földhasználat, földművelés és gazdálkodási gyakorlat fenntartása révén a természeti értékek és a biológiai sokféleség megőrzése.

-45-

A műszaki infrastruktúra az általános infrastruktúra szerkezeti rendszerének olyan alkotó eleme, amely magában foglalja egy adott terület, település műszaki funkcionális rendszereit ellátó, műszaki-fizikai kapcsolatokat létrehozó négy alapvető hálózat: a közlekedés, a hírközlés és a vízgazdálkodás, valamint az energiaellátás hálózati rendszereit.

A területi fejlődést serkentő tényezők között a műszaki infrastruktúra szerepe sajátos, elsősorban a gazdasággal való kapcsolatrendszerének összetettségéből és sokrétűségéből adódóan. Az egymáshoz való viszony két oldalról közelíthető meg: miként hatnak a infrastruktúrális feltételek a területi fejlődésre, (ezen belül a gazdaság növekedésére) és milyen követelményeket, igényeket állít a terület és a gazdaság az infrastruktúrával szemben. A műszaki infrastruktúra ebben az összefüggésben vizsgálandó a területi folyamatok alakulásában.

A műszaki infrastruktúra rendszerek legjelentősebb változásai az 1990-es években:

A távközlési ágazatban végbement fejlesztések - melyek az ágazat "piacosításának" tudhatók be - eredményezték a leglátványosabb javulást. Ennek során a 100 főre jutó telefonfővonalak száma 1990 évi 10-ről 1998-ra 34,5-re emelkedett, ezzel az értékkel az európai középmezőnyhöz zárkózott fel az ország. Hasonlóan rohamos fejlődés volt tapasztalható a mobil telefonok elterjedése terén.

Az ország településeinek vezetékes ivóvízzel való ellátása - az egészséges vízellátási program keretében - már az 1980-as évek második felében elkezdődött. Ennek megfelelően 1990-ben már a települések 80 %-án volt vezetékes ivóvíz, azonban mindössze 156 településen volt 90 % fölötti a lakásbekötési-arány. 1998-ra gyakorlatilag - 21 település kivételével - 100 %-ossá vált az ellátottság és a lakásbekötési-arány is a települések felénél meghaladta a 90 %-ot. Az évtized második felétől kezdődően a szennyvízelvezetés és kezelés terén is jelentős fejlődés volt tapasztalható, ennek tudható be, hogy a közműolló nem nyílt tovább. Emellett a jelenleg valamivel 40 % fölötti közműolló jelenti továbbra is a vízgazdálkodás legsúlyosabb problémáját.

A közlekedési alágazatokban történt fejlesztések jelentős erőforrásokat kötöttek le, a mutatkozó eredmények azonban elmaradtak a várakozásoktól. Az ország térszerkezetét alakító, meghatározó közlekedési hálózat főváros központú, sugaras jellege továbbra is megmaradt, a 90-es évek meghatározó közlekedésfejlesztései (autópálya, autóút, vasút-villamosítás és pályarehabilitáció, Ferihegy II. új terminál) pedig még inkább hangsúlyosabbá tették azt. A kedvezőtlen térszerkezetet oldani képes, transzverzális irányú közlekedési beruházás nem valósult meg 1990-től napjainkig. A területfejlesztés szempontjából a közlekedési alágazatok között is hangsúlyeltolódások figyelhetők meg.

A közúthálózaton végrehajtott fejlesztések mérhető eredményei (243 km gyorsforgalmi út, elkerülő utak, alsóbbrendű utak, útminőség javulása) felülmúlják a vasúti közlekedés területén végzett fejlesztések eredményességét (nem változott a vasúthálózat hossza, a pályaállapot romlása miatt nőtt a sebességkorlátozott szakaszok aránya). Csak szerény mértékben javultak a vízi közlekedés feltételei és a légi közlekedés terén (regionális repülőterek, belföldi menetrendszerű légi forgalom) gyakorlatilag nem történt érdemleges áttörés.

A távközlés és a vezetékes vízellátás területi megoszlása egyenletesnek tekinthető, míg a jelentősebb közlekedési beruházások (pl. gyorsforgalmi utak építése) azonban csak néhány megyét érintettek (Bács-Kiskun, Győr-Moson-Sopron, Pest, Heves).

Az energiaellátás területén a legnagyobb változást az új energiapolitikai koncepció eredményezte. A koncepciót az Országgyűlés 21/1993. (IV.9.) számú OGY határozatával fogadta el. Ennek értelmében a magyar energiapolitika fő prioritásai a piacgazdasági körülmények és az EU csatlakozás feltételeinek megteremtésére irányulnak. Az ehhez szükséges jogi és gazdasági lépések az energia infrastruktúra alakulását is meghatározták.

A koncepciónak megfelelően nagyarányú privatizáció zajlott le. Ezzel a korábban központilag irányított ágazatban komoly hangsúlyt kaptak a piacgazdaság jellemzői.

A privatizáció kiterjedt a villamos energia iparban valamennyi szolgáltatóra és az erőművek nagy részére, a földgáziparban valamennyi szolgáltatóra, továbbá jelentős mértékben a MOL Rt-re.

A piacgazdasági környezet megteremtésének egyik legfontosabb eleme a szénbányászat helyzetének felülvizsgálata volt, amelynek eredményeképpen ezen a téren mélyreható szerkezetváltás következett be. A gazdaságtalan bányák bezárásra kerültek, illetve bezárásuk folyamatban van, a bányák egy része pedig az általuk kiszolgált erőművekkel gazdaságilag integrálódott. A gazdaságtalan szénbányászat mellett, az ugyancsak gazdaságtalan uránérc bányászat is megszűnt.

A bányabezárásokat szociális problémák kísérték illetve kísérik, miután az érintett térségekben nagymértékben megnőtt a munkanélküliség. Ezzel összegeződtek a helyi gazdaság egyéb szereplőinek szerkezetváltással összefüggő problémái és mindez együttesen hozzájárult az ipari válság térségek kialakulásához. Ugyanakkor a bányászat megszüntetése felgyorsította a fejlesztésekhez szükséges területi kínálat színvonalának emelését illetve az ehhez nélkülözhetetlen bányászati rekultivációt és tájrehabilitációt.

A kilencvenes évek fontos fejlesztési célkitűzése volt az ország energiahordozó importjának diverzifikációja. Ezen céloknak megfelelően a hálózati infrastruktúra terén megépültek a földgáz beszerzést és a magyar villamos energia rendszernek a nyugat-európai rendszerrel való összekapcsolását biztosító hálózati összeköttetések.

Az energiaellátás terén a legnagyobb változást a vezetékes földgázellátás kiterjesztése jelentette. Állami támogatással bővült a földgázellátásba bekapcsolt települések köre. 1990-ben 453 db volt a bekötött települések száma, ez 1998-ra elérte a 2190 db-ot.

A közlekedésnek a nemzeti össztermékhez való hozzájárulása az 1990 évi 7 %-ról 1997 évre mintegy 4,5 %-ra csökkent, egyúttal csökkent a nemzetgazdasági beruházásokból való részesedése is. Az egyes közlekedési alágazatok közötti munkamegosztás az alábbiak szerint alakult az áruszállítási és személyszállítási teljesítmények terén 1990 és 1997-ben:

Az adatok egyrészről alátámasztják a közúti közlekedés nagy arányú térhódítását, valamint a légi közlekedés fokozatos előtérbe kerülését, másrészről pedig a vasúti és vízi közlekedés közlekedési munkamegosztásban való visszaszorulását.

A területi folyamatok értékelésénél fontos, hogy az egyes közlekedési alágazatokban végrehajtott fejlesztések miként érvényesültek, hogyan hatottak a fejlődésre. A vizsgált időszakban, a közlekedési alágazatok közül egyértelműen a közúti közlekedés terén következett be a legszembetűnőbb, de korántsem meghatározó változás.

A közúti közlekedés és a területfejlesztés kapcsolódási pontja a közúthálózat. A közúthálózat mennyisége és minősége az egyik legfőbb hordozója a területi fejlődésnek. A mennyiségi paraméter egyrészt maga az országos közúthálózat hossza, másrészt a területegységre vetített útsűrűség. Az országos közúthálózat hossza 1997-ben 30 132 km volt, ez 391 km-el több mint 1990-ben, ez évi 56 km-es átlagos növekedésnek felel meg.

A mennyiségi oldalról a gyorsforgalmi utak hiánya emelhető ki. 1990-ben az autópályák hossza 269 km volt, ami 1999-re elérte a 452 km-t, vagyis a vizsgált tíz év alatt 183 km-rel lett hosszabb az ország autópálya-hálózata. Ez évi átlagban 18 km új autópálya építését jelentette. Összességében 1990 óta napjainkig - beleértve az M0 és az M2 autóút 30-30 km-es szakaszait is - az elmúlt közel tíz évben 243 km gyorsforgalmi út került átadásra.

Ez a teljesítmény abból a szempontból értékelhető, hogy a Kormány az elkövetkező 10 évre vonatkozó gyorsforgalmi úthálózat fejlesztési programjában 600 km új út építését irányozta elő, vagyis több mint kétszeresét, mint amennyi 1990 óta épült.

A települési elkerülő és tehermentesítő utak építésének üteme nem a forgalmi igényekhez szabottan alakult a vizsgált időszakban. Gyakorlatilag néhány nagyváros (Budapest, Szombathely, Szolnok, Sopron, Pécs, Kecskemét, Salgótarján, Keszthely, Gyula, Szentes) elkerülő útjainak több esetben csak részleges kiépítésétől eltekintve ezen a téren rendkívül nagy a lemaradás. A Tompa, Rábafüzes, Záhony és Gyula elkerülő útjainak kiépítését elsősorban az egyre növekvő átmenő határforgalom tette szükségessé.

Egyfajta települési elkerülő útként foghatók fel a gyorsforgalmi utak is, melyek minden esetben egy korábbi főútvonal mellett párhuzamosan haladnak. A bevezetett autópálya díj azonban a forgalom egy részét a régi főúton tartotta, továbbra is indokolttá téve a települést elkerülő út kiépítését (például M5 - Lajosmizse). Az M1-es és M5-ös autópályák új szakaszainak koncessziós alapon történő építése magas használati díjak bevezetését eredményezte, melynek hatására a párhuzamosan haladó főutak forgalmi terhelése nem csökkent a kívánt mértékben. A használati díjak csökkentése érdekében a gyorsforgalmi útépítés finanszírozási rendszerén belül az állami szerepvállalás átértékelése következett be.

Területfejlesztés szempontjából a nagy folyókon átívelő hidak kiemelkedő jelentőséggel bírnak. Új híd 1990-től a Dunán, Budapesten épült (Lágymányosi-híd), míg a Tiszán két helyen Cigánd - Dombrád között, valamint a 4 sz. főút szolnoki déli elkerülő szakaszán. Az új hidak amellett, hogy fontos forgalmi szerepet töltenek be, meghatározóak a térségi állandó jellegű közlekedési kapcsolatok megteremtésében is. A társadalmi-gazdasági szempontból elmaradott keleti országrész egyik legfontosabb beruházása volt a Bodrogközt a Nyírséggel összekötő cigándi Tisza-híd megépítése.

Az 1990 óta épült három új híddal együtt is mindössze 80 folyó-kilométerenként található híd az ország nagy folyóin, miközben ez az átlag az Európai Unióban 30 km.

A nagy folyóinkon lévő hidak hiánya miatt fontos a rév- és kompközlekedés, mely a közforgalmú úthálózat egyes elemei közötti folyamatosságot biztosítja, ennek megfelelően az átkelések alapvetően közút- és hídpótló tevékenységet látnak el. Az önkormányzat hatáskörébe rendelt üzemeltetés a révátkelések alapellátási kategóriájában ugyan meghatározta a működtetés kötelezettségét, de ehhez anyagi forrást a központi költségvetés nem biztosított, így az évek során a műszaki állapotuk fokozatosan leromlott. Ezt a folyamatot szakította meg az 1994 óta működő pályázati rendszer, amely az átkelések eszközeinek és parti létesítményeinek javítására, felújítására állami támogatást biztosít. 1990-ben 83 db volt a rév- és kompátkelőhelyek száma, melyből 30 a Dunán, 36 pedig a Tiszán üzemelt. Jelenleg az átkelések száma 66 db, amiből 29 db a Dunán és 20 db a Tiszán üzemel. A révátkelések működtetése a magyar közlekedés részeként igen fontos alapellátási feladat, és a hidak hiánya miatt jelentősége még hosszú távlatban is megmarad.

-46-

A közúthálózat minősége - a burkolatállapot osztályozásán keresztül történő vizsgálat szerint - a vizsgált időszakban javult:

A fenntartásra fordított állami eszköz (Útalap) 1990 és 1998 között nagyságrendekkel emelkedett. Míg folyó áron 1990-ben 3,4 Md Ft-ot költöttek fenntartásra, addig 1998-ban már 19,7 Md Ft-ot, ami közel hatszoros ráfordítás. Igaz, hogy eközben az országos közúthálózat hossza is megnövekedett, de az arányában messze elmaradt a fenntartásra fordított állami pénzeszközök növekedésétől. Ennek köszönhető, hogy az országos közutak burkolatállapotának minősége összességében 1998-ban kedvezőbb képet mutatott, mint 1990-ben. A jó és a megfelelő burkolatállapotú utak részarányában a leglátványosabb javulás Pest megyében volt, de javult az utak állapota Fejér, Heves és Komárom-Esztergom megyékben is. Zala, Hajdú-Bihar, Tolna és Veszprém megyékben - részben az árvíz és belvízkárok következtében - romlott a burkolatállapot. Az országban Veszprém megye közútjainak burkolatállapota a legrosszabb.

A vasút a 90-es évek során fokozatosan vesztette el korábban vezető szerepét az áruszállításban és adta át helyét a közúti közlekedésnek. Történt mindez annak ellenére, hogy az ország vasúthálózati ellátottsága európai mércével is jónak mondható, és sűrűsége a 70-es évektől induló - mintegy 1600 km-t érintő - pályamegszüntetéseket követően is EU átlag feletti maradt. A fő problémát a vasút esetében nem a mennyiségi hiány jelenti, hanem minőségi követelményeknek nem megfelelő pályaállapot, főként a mellékvonalakon, de egyes törzsvonal szakaszokon is.

A vasút minőségét leíró valamennyi mutató tekintetében jelentős az ország lemaradása az európai átlagtól:

A forráshiány miatt elmaradó felújítások következtében oly mértékben elhasználódtak a pályák, hogy a fejlesztés csak a szinten tartásra, a romlási folyamat megállítására terjedhet ki. A pályahiányosságokra visszavezethető sebességkorlátozások hossza 1990-ben a teljes hálózat 6,5 %-ára, míg 1997-ben annak 39 %-ára terjedt ki. 1990-től nem épült és nem szűnt meg vasútvonal.

A vasúti pályaállapotok mellett a vasúti hidak területén sem következett be döntő változás. Az a néhány fejlesztés is, amely a 90-es évekre volt előirányozva, forráshiány miatt elmaradt vagy a közbenső nagyjavítás helyett is csak karbantartás jellegű javításokra került sor. Ezáltal a a II. világháború után épült nagy folyami hidak (hat a Dunán, hét a Tiszán, melyből öt híd közös vasúti-közúti híd) állapotromlása felgyorsult, ami a maradék élettartam rohamos csökkenését eredményezi. Az elmaradt felújítások a jövőbeni fenntartási feladatokat és költségeket növelik.

A területfejlesztés és a vasúti közlekedés egyik kiemelt kapcsolódási pontja a vasúti mellékvonalak helyzete. Az 1990-es évek során folyamatosan napirenden volt a vasúti mellékvonalak racionalizálásának kérdése, mely jelenleg is folyamatosan vizsgálat alatt van. A Regionális Vasút intézményének létrehozása - melyben az érintett önkormányzatok a MÁV-al együttműködve végzik az üzemeltetést - a mellékvonalak problémáinak kezelésére hivatott.

A vasút jövőbeni szerepének megerősítéséhez, valamint az európai, vasutat ismét előtérbe helyező tendeciáknak való megfeleléshez nélkülözhetetlen, hogy az ország a vasúti közlekedésre nagyobb figyelemet szenteljen és ne kerüljön a közúthálózat fejlesztésének pénzügyi árnyékába.

A növekvő tranzitforgalom okozta környezetszennyezés csökkentése érdekében a kombinált szállítás hazai fejlesztése 1991 óta (AGTC aláírása) folyik, állami támogatással. A kombiterminálok kiépítését és azok minél nagyobb arányú hasznosítását a logisztikai szolgáltató központok (LSZK) magyarországi hálózatának megvalósítása elsődlegesen segíti.

A Kormány tíz európai szintű, nemzetközi kapcsolódású központot támogat a KVM tárca prekoncepciója alapján, melynek hatásaként hazánk (és azon belül az egyes LSZK körzetek) regionális szolgáltató szerepének erősödése várható.

A vízi közlekedés teljesítményére és feltételeire kedvezőtlenül hatott az 1990-es évek gazdaságának strukturális átalakulása. A nagy arányú tömegáruk szállítása helyett előtérbe került a magasabb hozzáadott értékű és feldolgozást igénylő áruk szállítása, ami részben vízi áruszállítás térvesztését eredményezte, miközben a hajózási feltételekben gyakorlatilag nem történt változás. Az ország hajózható vízi útjainak hossza 1990 és 1997 között nem változott. Az állandó hajózható vízi út hossza 1 477 km (ebből 378 km a Duna főágán), az időszakosan hajózható vízi út hossza pedig 249 km, azaz összesen 1 726 km.

A Duna az EU VII. számú Helsinki közlekedési folyosója. E felértékelődött szerep ellenére a Budapest feletti szakasz kis hajózási vízmélysége miatt tartósan rontja a vízi áruszállítás gazdaságosságát.

További korlátot jelent, hogy a hazai hajóállomány folyamatosan öregszik, üzemeltetési költsége nő, műszaki állapota romlik, ami akadályozza a hatékonyság javítását, a forgalom növelését.

A tiszai hajózás szinte teljesen visszafejlődött. Ennek legfőbb okai közép-tiszai hajózási korlátozások állandósulása, a kapcsolódó infrastruktúrák kiépítetlensége, és ezzel párhuzamosan a szállítási igények csökkenése.

Jelenleg hazánkban a közlekedési munkamegosztásban a hajózás nem egészen 2 %-kal részesül, míg 1990-ben ez 10 % fölött volt. A csökkenés áruszállítási teljesítményeknél mutatható ki. A szállított áruk tömegét illetően kétszeres, az árutonna-kilométert tekintve pedig nyolcszoros volt 1990-ben a vízi közlekedés áruszállítási teljesítménye az 1997 évinek.

A vízi közlekedés csökkenő részesedésének megállítása érdekében az európai közlekedéspolitika előtérbe helyezte az energiagazdálkodási és környezetvédelmi érdekeket, ami a belvízi és a vasúti szállítás részesedését növeli.

Nagy folyóinkon egyetlen korszerű, a nyugat-európai rakodási feltételeknek megfelelő országos közforgalmú teherkikötő sincs. A hajózható vízi útra eső kikötőszám is rendkívül alacsony, átlagosan 100 km/kikötő, ugyanez a szám Nyugat-Európában 25-30 km/kikötő. A kikötők kiépítettsége és műszaki felszereltsége, állapota olyan rossz, hogy fejlesztésük nélkül nem lesznek képesek kiszolgálni a várhatóan növekvő forgalmat. Megindultak a Győr-Gönyüi kikötő fejlesztése és részleges működtetése. Megkezdődött a Bajai és Szegedi kikötő fejlesztése.

A légi közlekedés részesedése 1997-ben a közlekedési munkamegosztásban, áruszállítás tekintetében 0,3 %, személyszállításban 3,5 % volt. Ez az arány 1990-ben áruszállításban nem volt kimutatható, míg a személyszállításban 1,8 % volt. A közúti közlekedés mellett ennek megfelelően csak a légi közlekedés teljesítménymutatói javultak az 1990-es években. E teljesítményjavulások mögött az országban egyedüliként menetrendszerű, nemzetközi légi forgalmat lebonyolító Bp-Ferihegyi repülőtér áll.

A légi közlekedés terén 1990-től a Ferihegy II. új termináljának megépítése jelentette a legnagyobb fejlesztést. A hazai repülőterek fejlesztésének több akadálya van. A polgári repülési célú hasznosítást akadályozza, hogy repülőterek fejlesztéséből az állam kivonult, s ezzel elvágta a központi források bevonásának közvetlen lehetőségét, miközben egyes repülőterek még mindig állami tulajdonban vannak. Néhány repülőtér azonban önkormányzati tulajdonba került, de a tulajdonviszonyok ilyetén rendezése sem oldotta meg a fejlesztéshez szükséges tőkebevonást. Mivel a repülőterek fejlesztése teljesen piaci alapokra helyeződött, a keresleti oldal nem kielégítő nagysága jelent e téren korlátot. Részben ebből fakadóan Magyarországon az 1964 óta szünetelő belföldi menetrendszerű légi személyszállítás újraindítására gyakorlatilag nem történt érdemi lépés. Pedig 1990 után felerősödtek azok a kezdeményezések, melyek a megüresedett volt katonai illetve más magyarországi repülőterek polgári repülés célú hasznosítását szorgalmazták.

Jogos volt az a remény, hogy az ország területén található repülőterek funkcióváltást eredményező fejlesztésével újra-, illetve beindulhat a belföldi és regionális légi forgalom.

A jellemzően sport és munka jellegű repülések mellett 1990-től kezdődően több vidéki repülőtéren fogadnak, főként szezonális nemzetközi járatokat is. Az ideiglenes határnyitási joggal rendelkező 9 hazai repülőtéren 1998-ban 639 nemzetközi járatot fogadtak, 11 ezer utassal. További fejlesztési lehetőséget jelent a Magyar Honvédség által használt repülőterek közös katonai-polgári célú hasznosítása. A Magyar Honvédség támogatja az ezirányú kezdeményezéseket, emellett a kormányzat is megtette az első lépéseket a fejlesztésekhez szükséges jogszabályi háttér kidolgozásában.

A légi közlekedés lehetőségeinek megteremtése a személyszállítási teljesítmény 3,5 %-át tudja biztosítani, a közúti személyszállítás részaránya 86 %-os és várhatóan tovább nő.

A közlekedési hálózatok értékelésének egyik komplex módszere az elérhetőség vizsgálata és minősítése. Az elérhetőségi vizsgálatok képet adnak a települések, az intézmények, a lakosság egymáshoz viszonyított területi elhelyezkedéséről és a közlekedési rendszer által biztosított elérési időkről, tehát egy komplex értékelési módszere a területi és a közlekedési adottságoknak.

Magyarországon a külföldi tőkebefektetések területi elhelyezkedése és az európai összefüggéseiben vizsgált elérhetőségi viszonyok között egyértelmű az összefüggés. Az egész kontinensre megszerkesztett közúti elérhetőségi modell értéke hazánkban az északnyugat-dunántúli és a közép-magyarországi területeken a legjobb. Az így lehatárolt terület az, amely az utóbbi években az ország többi részéhez viszonyítva erőteljes gazdasági növekedést produkált, döntő részben a külföldi működő tőke beruházásoknak köszönhetően. Az összefüggés látványos és egyértelmű, igazolja, hogy az elérhetőségi helyzet javításával, a közlekedési infrastruktúra fejlesztésével a gazdasági növekedés egyik legfontosabb alapfeltétele teremthető meg.

Az európai nagyrégióknak a gazdasági és urbanizációs központokhoz viszonyított vizsgálata alapján Magyarország döntően Lengyelországhoz, Szlovákiához, illetve Olaszországhoz és Nagy-Britanniához hasonló helyzetben van. Az Ibériai- és különösen a Skandináv-félsziget elérhetőségi viszonyai kedvezőtlenebbek hazánkénál.

Az országon belül vizsgálva a megyék elérhetőségét az európai térben, a közúton való elérhetőség tekintetében az északnyugat-dunántúli megyék helyzete a legkedvezőbb, míg Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéé a legrosszabb, a vasút figyelembevételével azonban csökken a megye hátránya. A légi közlekedést figyelembe véve Budapest és tágabb agglomerációja van a legkedvezőbb helyzetben (lévén Budapest-Ferihegy az egyetlen nemzetközi repülőtér az országban).

Míg az európai agglomerációs központok területi eloszlása - a távolabbi jövőt figyelembe véve is - aligha változik, addig az európai közlekedési rendszer kiépítése mindenképpen változtathat a regionális elérhetőségi viszonyokon. Az autópályák, gyorsvasutak, repülőterek fejlesztése javít a periférikus területek helyzetén.

-47-

-48-

Az összes régió elérésének átlaga a potenciális "mindenki mindenkivel" kapcsolat rendszert írja le. Ez a vizsgálat, amely a régiók fekvési viszonyait kölcsönös elérési lehetőségeiken keresztül mutatja be, egy adott régióból az összes többihez vett elérési idő átlagát méri.

Európa ily módon számított súlypontja út és út-vasút hálózat alkalmazásával Németország közepe. Megfigyelhető, hogy a jobb út és vasúthálózat, valamint a határok könnyebb átjárhatósága miatt Európa nyugati felében az azonos idősávok nagyobb területeket fednek le, vagyis a közlekedés gyorsabb. A repülő használata széttagolja a képet, a repülőterek körül látványosan javul a fekvési viszony, változatlan azonban a fentebb leírt centrum helye.

Az ország elérhetőségi viszonyai a különböző közlekedési módok szerint értelmezve, rávilágítanak a közlekedési infrastruktúra hiányaira. Megerősítik azt, hogy a periferiális helyzetben lévő régiók elérhetőségét nemcsak az autópályák és gyorsvasutak - egyébként csak hosszú távra ütemezett - fejlesztésével lehet segíteni, hanem a légi közlekedés regionális feltételeinek megteremtésével és a regionális repülőterek kiépítésével is.

Ennek érdekében tehát szükségesnek látszik kidolgozni a hazai regionális repülőtér hálózatot, a környező országok regionális és országos jelentőségű repülőtereinek vonzáskörzetével összehangoltan.

Az ország dél-nyugati régióinak elérhetőségi viszonyait a szlovén és horvát közúti és vasúti kapcsolatok fejlesztése jelentősen javítani fogja.

Az országon belüli településenkénti elérhetőségi vizsgálatok bizonyították, hogy a rossz elérési helyzetben lévő települések kilencven százaléka társadalmi - gazdasági szempontból elmaradottnak minősül.

Az ország egyik legkiemelkedőbb fejlesztési eredményeit produkáló gazdasági ágazata az 1990-es években a távközlés. Ennek egyik oka az volt, hogy 1990-ben a magyar távközlési infrastruktúra műszaki színvonala és hozzáférhetősége messze elmaradt a nyugat-európai színvonaltól, vagyis gyakorlatilag olyan alaphelyzetből kellett indulni, melyhez mérten bármilyen fejlesztés hatalmas léptékű változást eredményez. Jól jellemzi hazánk 1990-ben meglévő lemaradását, hogy míg az európai középmezőnyben helyet foglaló Ausztriában 32 fővonal jutott 100 lakosra, addig Magyarországon ez a szám nem érte el a tizet.

A másik ok a keresleti oldal dinamikus fejlődése, ami egybeesett az ágazat műszaki-technológiai fejlődésével és a kommunikációs infrastruktúra iránti igény kezdetben kielégíthetetlen megjelenésével. E két tényező együttesen megteremtette azon gazdaságossági feltételeket, melyek a megalakuló koncessziós társaságoknak és a MATÁV-nak szavatolták a beruházások gyors megtérülését. További biztosítékot szolgáltattak a nyolc évre szóló koncessziós szerződések is, melyek garanciákat adtak a későbbi, számon kérhető fejlesztésekkel kapcsolatosan.

Az 1990-től 1997-ig terjedő időszak elegendő volt arra, hogy a távközlési ágazat alkalmas legyen a legmodernebb műszaki megoldások fogadására és annak a felhasználók felé történő kiterjesztésére.

Ezzel az ország a nyugattal szemben, 1990-ben meglévő több évtizedes technológiai és ellátottsági hátrányát közel nyolc év leforgása alatt gyakorlatilag behozta, miközben az országon belül is kiegyenlítődtek a korábban meglévő területi különbségek a telefonellátottság terén.

A telefonellátottság fejlődését mutatja, hogy 1990 és 1997 között csökkenő népességszám mellett a fővonalak száma több mint háromszorosára nőtt, s ezzel a 100 lakosra már 31,33 fővonal jutott 1997-ben. A nagy mértékű távközlési fejlesztéseknek köszönhetően a mutató évi 4-5 százalékpontos emelkedési ütemű (1998-ban már 34,5 volt), s ezzel az ország felzárkózott az európai középmezőnyhöz.

Hasonlóan látványos volt a mobil telefon szolgáltatás elterjedésének üteme is hazánkban. Az 1994-től beindult szolgáltatás területi lefedettsége néhány év alatt elérte a 95%-ot, miközben a lakossági lefedettség már 98 %-ra tehető. A mobil telefonkészülékek műszaki színvonalának és szolgáltatási körének bővülése, valamint a vezetékes telefonhoz mérten fokozatosan versenyképessé váló árak biztosítják a szolgáltatás egyre nagyobb térnyerését. Így 100 lakosból már 10 rendelkezik mobiltelefonnal, vagyis 5 év alatt vált olyan népszerűvé és elérhetővé ez a szolgáltatás, mint 1990-ben volt a vezetékes telefonellátottság.

-49-

A vízgazdálkodás alapvető feladata területfejlesztési megközelítésben, hogy a maga eszközeivel járuljon hozzá az ésszerűbb területhasználathoz, és tegye lehetővé a területhasználatok fejlesztését. Ennek érdekében fel kell tárni, és folyamatosan figyelemmel kell kísérni az ország vízgazdálkodási adottságait és lehetőségeit, ezen belül az ár és belvízvédelmi helyzetet, a természetes vizek jelenlegi és várható állapotát, a vízellátás és csatornázás helyzetét, a helyi és regionális vízbázisokat, felszíni és felszínalatti vízkészletek veszélyeztetettségét, a vízminőséget és a szennyező forrásokat.

A vizsgált időszakban a víztermelés 24,4 %-kal csökkent. Az összes termelt víz mennyisége így 1997-ben már csak 6.613 millió m³ volt. A csökkenés egyenlő arányban érintette az ivóvíz, az ipari és a mezőgazdasági víz termelését.

Az egy főre eső termelt ivóvíz mennyiségének megyék, főváros közötti eloszlása szerint Budapest az első 136,8 m³-el, majdnem kétszeresen meghaladva a 70 m³ fölötti egy főre jutó ivóvizet termelő Csongrád, Győr-Moson-Sopron és Komárom-Esztergom megyéket. A sort Fejér, Nógrád és Pest megyék zárják 50 m³ alatti egy főre jutó kitermelt ivóvíz mennyiséggel.

Hazánkban az ivóvíz igények 90 %-át felszín alatti vízbázisokból elégí tik ki.

A felszín alóli víztermelés mennyisége 1997-ben 2 713 ezer m³ volt, ami az 1990 évi érték 66,6 %-a, vagyis 1/3-al csökkent. Ezen belül 52,2 %-kal csökkent a karsztvíz, 31,7 %-al a rétegvíz, 23,5 %-al a parti szűrésű víz és 10,2 %-kal talajvíz termelése. A tényleges víztermelés mennyisége 1997-ben az engedélyezett mennyiségnek csupán 70 %-át tette ki, vagyis jelentősek a tartalékok.

A víztermelés csökkenése mögött részben a vízfogyasztás visszaesése húzódik. Az összes szolgáltatott ivóvíz mennyisége 1997-ben 560,3 millió m³ volt, ami 1991-hez képest 31,8 %-os csökkenést mutat. Ezen belül mind a lakosság részére szolgáltatott (27,5 %-kal), mind a közkifolyón keresztül szolgáltatott (58,5 %-kal), mind az egyéb fogyasztóknak szolgáltatott ivóvíz (38,4 %-kal) mennyisége csökkent.

Az egy főre eső szolgáltatott ivóvíz mennyisége alapján Budapest az első 103,7 m³-el, majdnem kétszeresen meghaladva az 50 m³ fölötti egy főre jutó ivóvizet szolgáltató Veszprém, Győr-Moson-Sopron, Csongrád és Zala megyéket. A sort Jász-Nagykun-Szolnok, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Tolna és Nógrád megyék zárják 40 m³ alatti egy főre jutó ivóvíz mennyiséggel. A legkisebb egy főre jutó érték 32,8 m³ Nógrád megyében volt. A szolgáltatott ivóvíz mennyisége 1994 - 1997 között csak Pest megyében nőtt (0,7 millió m³-el), a többiben csökkent. Arányában a legnagyobb mértékű csökkenés Komárom-Esztergom (25,6 %), Csongrád (23,4 %), Borsod-Abaúj-Zemplén (21,9 %), és Budapest (20,5 %) esetében volt.

1998-ban az ország településeinek 99,3 %-a volt bekapcsolva a vezetékes ivóvízellátásba. Ez 1990-hez képest mintegy 20 %-os növekedésnek felel meg, vagyis a települések 1/5-de - több mint 600 - 1990 után jutott vezetékes ivóvízhez. Amíg 1990-ben 475 településen nem volt vezetékes ivóvízellátás, addig ez a szám 1998-ra 21 településre csökkent. A hálózatba kapcsolt lakások aránya az 1990 évi 86,7 %-ról, 1998-ra elérte a 90,7 %-ot. Az ivóvízellátás mennyiségi szempontból gyakorlatilag megoldott, a minőség biztosítása azonban további fejlesztéseket tesz szükségessé.