Felszólalás adatai

DR. TURI-KOVÁCS BÉLA (FKGP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Én úgy gondolom, hálásak lehetünk azért, hogy ez a vitanap ma végül is ide került a Ház elé, és napirenden van. Hálásak lehetünk azért, mert számos olyan megnyilvánulás, amely talán nem itt, a pulpituson, hanem a teremben hangzik el, igazolja, hogy bizony óriási szükség van arra, hogy ennek az országnak megfelelő imázst tudjunk teremteni.

Óriási szükség van arra, hogy Magyarországról az a kép, amely korábban kialakult, változzék, és egy olyan kép alakuljon ki, amely az egész nemzet számára kedvező. Lehet, hogy különösnek tűnik, mégis azt kell mondanom, hogy nem árt ma visszagondolni egy picit a történelemre. 1867 után Magyarország olyan példátlan sikereket ért el a gazdaság és a kultúra területén, ami az egész térségben minta értékű lehetett, vagy lehetett volna, Magyarországról a világban mégis olyan kép alakult ki, amely kép eredményeként 1920-ban katasztrofális helyzetbe kerültünk. Benne voltak ebben azok is, akik 1867-től kezdődően csak és kizárólag rosszat tudtak szólni erről az országról, benne voltak azok is, akik 1867-től kezdődően csak és kizárólag úgy tudtak szólni erről a nemzetről, ami a nemzetet megalázta, ami a nemzetet soha nem emelkedőnek, soha nem a méltó helyén értékelte. (Bauer Tamás közbeszól.)

Félek, hogy a méltó utódok ma is léteznek, ma is jelen vannak e Ház falai között is (Dr. Géczi József Alajos: Ez gyönge volt!) és ezen kívül is. Lehet, hogy ez túlságosan gyönge volt, és erősebben kellett volna (Dr. Pető Iván: Csacsiság!) fogalmaznom, egyet kell értenem képviselőtársammal. (Derültség a Fidesz padsoraiból.) De nem vagyok annyira kulturálatlan, hogy megjelöljem azt, pontosan mit jelent ez. Elég, ha azok érzik, akik ezt, én úgy ítélem meg, az egész nemzettel szemben művelik, gyakorolják, és sajtónyilvánosságot kapnak hozzá.

Én úgy ítélem meg, hogy Magyarország számára kevés olyan dolog fontos, mint éppen az, hogy úgy jelenjünk meg a világ előtt, amilyenek tényleg vagyunk. Méltatlan és méltánytalan, amikor felsorolásra kerülnek azok a magyar emberek, akik innen elszármaztak, vagy akik itt tevékenykedtek, és akik ezért az országért és a nemzetért, annak a hírnevéért is sokat tettek, mert éppenséggel tőlünk eredtek; vajon miért kell ezt még ma is úgy megítélni, mintha ez a nemzet számára valami kedvezőtlen, rossz ügy lenne?

Szeretném a kétkedők figyelmébe ajánlani, hogy bizonyára nem voltak jelen azoknál a zászlóátadásoknál, a millenniumi ünnepségeknél, ahol egy-egy falu, egy-egy kistelepülés még azokat a rokonokat is hazavonzotta, akik külföldre szakadtak ebből a faluból. (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Így van!) Hazajöttek, mert a településhez kötődtek, hazajöttek, mert szeretik azt a földet, ahonnan származnak, és szeretik azokat, akik ott élnek - nem hiszem, hogy ennél fontosabb dolog van az ember életében. Ha valaki ott lett volna Nemesborzován, egy százötven lelkes kistelepülésen, ahol az a kistelepülés önerőből létrehozta azt, amit tőlük elvittek: létrehozta azt a templomtornyot, azt a harangtornyot, amely ma Szentendrén hirdeti az ő kézművességük erejét - újra elkészítették, mert azt akarták, hogy a sajátjuk legyen, hogy ott legyen a településen -, hát persze, hogy nem százötvenen voltak, hanem legalább ezer ember, mert mindenki, aki kötődött ehhez a tájhoz, kötődött ezekhez az emberekhez, ott volt; és jó volt akkor ott lenni, és jó volt ott akkor azt érezni, hogy egy közösség vagyunk.

Én azt gondolom, kevés olyan dolog van ma Magyarországon, amiért annyit kellene tenni, mint éppen azért, hogy a még mindig méltatlan kép rólunk jobban alakuljon. Ma már sokat változott a helyzet, talán szíves figyelmükbe ajánlom - oly könnyen felednek az emberek -: amikor a kormány kérte, hogy a Szent Korona ide kerüljön, ebbe a Házba, hányan mondták el, hogy nem lesz, aki idejön, hányan mondták el, hogy sikertelen lesz, hányan mondták el, hogy mibe kerül (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Így van!), mert ma Magyarországon az a divat, hogy méricskéljük, hogy vajon mibe kerül az, ami a nemzetnek jó.

(10.00)

Méricskéljük, fillérre és forintra próbáljuk meghatározni. Magyarország emelkedő nemzet, ezt ma már a statisztikai adatok igazolják, döntő részben fogadja el a lakosság és érzi így. Érzi a saját területén.

Hát még mindig az a jó, ami rossz? Hát még mindig az a jó, hogy mennél rosszabb, annál jobb nekem? Azt gondolom, ezzel a szemlélettel sehová, a világon sehová nem lehet jutni.

Azon a szűk területen, amelyen mi dolgozunk, a környezetvédelem területén, nem tettünk mást, mint apró lépéseket, de ezeket a lépéseket nem nagy távolságra, nem óceánon túl, nem valahova a tengerentúlra, hanem ide, a szomszédokba próbáltuk megtenni. És ma Szlovákia jelentős részében érzik és tudják, hogy a magyar környezet- és természetvédelem velük együtt akar munkálkodni és dolgozni. Ma Horvátországban úgy fogadnak bennünket, mintha még mindig valami nagy közösségben lennénk együtt.

Baj ez? Nagyon jó ez, hogy így van! Mert az a 800 év, amit együtt töltöttünk, az úgy tűnik, mégsem múlt el minden jó nyom nélkül, még akkor sem, ha egyesek 1867 után sokat akartak tenni azért, hogy ez ne így legyen. Ma ismét úgy van, hogy érzik azt a közösséget, amelyet ez a táj jelent ezeknek a népeknek. És ugyanez a helyzet, azt kell mondanom - jó érzéssel mondom -, Ukrajna irányában is. Milyen jó, hogy így van! Mert milyen jó, hogy tudunk olyan közösségeket teremteni, ahol nem a politikai különbözőségek osztanak meg minket, hanem a környezet és a természet iránti elkötelezettség az, ami összeköt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Aki nem érzi ma, hogy Magyarország képe változott a világban, és jó irányban változott, aki nem érzi azt, hogy ezért a jövőben is tenni kell, aki úgy gondolja, hogy ismét vissza kell süllyednünk valamiféle belső befordultságba, hogy ismét valami olyasmit kell tennünk és olyasmit kell nem tennünk - mert ez a legnagyobb gond -, amit ők gondolnak jónak, azt hiszem, tévednek. Ezek a fajta és az ilyesfajta elképzelések már rég megbuktak, és nem itt, a Házban, hanem megbuktak az emberek előtt.

Világos és egyértelmű válaszokat kell tudnunk adni az embereknek. Egyértelműen meg kell tudnunk mutatni egy pozitív jövőt, és erről a pozitív jövőről nem elég azt elmondani, hogy mi azt akarjuk, hogy a nyugdíjas így meg így éljen. Hát én '94 és '98 között is nyugdíjas voltam, és nyugodtan mondhatom önöknek, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy bizony az még ennél is nehezebb időszak volt. Akkor mire hivatkozunk ma? Ne arra hivatkozzunk, hogy önök mit hibáztak, ne arra hivatkozzunk, hogy mi mit hibáztunk! Ha nemzetimázst akarunk emelni, akkor azt próbáljuk megtalálni, ami a nemzet számára közös! És ez a közös lét és ez a közös gondolat egy emelkedő nemzet gondolata. Ha ebben nem tudunk egyetérteni, ha ez a minimum sincs meg közöttünk, hogy ebbe az irányba haladjunk, az baj, az súlyos baj az országnak is, súlyos baj mindannyiunknak. Ezt a minimumot meg kell tudni találni.

Nem rajtunk múlik, tisztelt hölgyeim és uraim. Mi az egész nemzet felé próbálunk nyitottak lenni, az egész nemzet felé próbáljuk elfogadtatni, hogy magyarságunk, a magyarságunk megvallása, nemzetünk emelkedő volta közös kincs, olyan közös kincs, amelyet mindenkinek felajánlunk.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban. - Dr. Hende Csaba: Bravó!)