KSB-16/2008.
(KSB-57/2006-2010.)
Jegyzőkönyv*
az Országgyűlés Kulturális és sajtóbizottságának
2008. október 7-én, kedden, 10 órakor
a Képviselői Irodaház V/569. számú termében
megtartott üléséről
Tartalomjegyzék
Napirendi javaslat *
Az ülés résztvevői *
A bizottság részéről *
Megjelent *
Helyettesítési megbízást adott *
Meghívottak részéről *
Hozzászóló(k) *
Elnöki megnyitó *
A napirend elfogadása, a bizottság határozatképességének megállapítása *
Az előadó-művészeti törvény tervezetének kormány-előterjesztés előtti bizottsági vitája *
Dr. Schneider Márta szóbeli kiegészítése *
Kérdések, hozzászólások *
Halász János *
Dr. Schiffer János *
Dr. Pető Iván *
Gulyás Dénes *
Fedor Vilmos *
Tellér Gyula *
Bókay Endre *
Dr. Gyimesi Endre *
Alföldi Albert *
Halász János *
Dr. Schiffer János *
Gulyás Dénes *
Dr. Schiffer János *
Fedor Vilmos *
Halász János *
Dr. Pető Iván *
Dr. Schneider Márta válaszai *
További hozzászólások *
Dr. Schneider Márta válasza *
Egyebek *
Elnököl: Dr. Pető Iván (SZDSZ), a bizottság elnöke
Dr. Jánosi György (MSZP), a bizottság alelnöke
Halász János (Fidesz), a bizottság alelnöke
Alföldi Albert (MSZP)
Alexa György (MSZP)
Bókay Endre (MSZP)
Fedor Vilmos (MSZP)
Dr. Schiffer János (MSZP)
Dr. Cser-Palkovics András (Fidesz)
Gulyás Dénes (Fidesz)
Dr. Gyimesi Endre (Fidesz)
Tellér Gyula (Fidesz)
Vincze László (Fidesz)
Helyettesítési megbízást adott
Halmai Gáborné (MSZP) Fedor Vilmosnak (MSZP)
Lukács Zoltán (MSZP) dr. Schiffer Jánosnak (MSZP)
Vitányi Iván (MSZP) dr. Jánosi Györgynek (MSZP)
Kubatov Gábor (Fidesz) Gulyás Dénesnek (Fidesz)
Kiss Attila (Fidesz) Halász Jánosnak (Fidesz)
Dr. Schneider Márta kulturális szakállamtitkár (Oktatási és Kulturális Minisztérium)
(Az ülés kezdetének időpontja: 10 óra 04 perc)
DR. PETŐ IVÁN (SZDSZ), a bizottság elnöke, a továbbiakban ELNÖK: Tisztelt Bizottság! Tisztelt Jelenlévők! A bizottsági ülést elkezdjük. Kérem, hogy mindenki foglaljon helyet!
A képviselőtársak megkapták a mai bizottsági ülésre a meghívót és a javasolt napirendet. A 2007-es zárszámadáshoz nem érkezett olyan módosító indítvány, amely bizottságunk érdeklődési körébe közvetlenül tartozna, ezért ez a napirendipont-tervezet okafogyottá vált, így az egyebeken kívül maradt az előadó-művészeti törvénytervezet mai vitája.
Mielőtt a vita módjáról szólnék, azelőtt a napirendről szavazunk, illetve kérdezem a képviselőtársakat, hogy a napirendhez van-e valakinek észrevétele, kérdése. (Nincs jelentkező.) Ilyet nem látok.
A napirend elfogadása, a bizottság határozatképességének megállapítása
Kérdezem, hogy ki az, aki a javasolt napirendet elfogadja. Aki igen, kézfelemeléssel jelezze! (Szavazás.) A bizottság a javasolt napirendet egyhangúan elfogadta és a bizottság határozatképes.
Az előadó-művészeti törvény tervezetének kormány-előterjesztés előtti bizottsági vitája
Ennek megfelelően az egyetlen érdemi megnevezett napirend az előadó-művészeti törvény. Meg is kérem államtitkár asszonyt és főosztályvezető asszonyt is, hogy foglaljon helyet. (A napirendi pont tárgyalásához érkezett vendégek helyet foglalnak az asztal mellett.)
Egyetlen megjegyzést tennék előzetesen, hogy emlékezetem szerint ilyen típusú vita nem volt még a kulturális bizottságban, és egyébként sem bevett formula, hogy egy - hogy is mondjam - nem hivatalos törvénytervezet bizottsági vitára kerüljön. Nem hivatalos abban az értelemben, hogy bizottsági vitára akkor szokott kerülni törvénytervezet, amikor már a kormány álláspontját képviseli. Ez, mint az élőfejből, mármint amit a képviselőtársak is megkaptak terveztet, talán látszik, vagy ha nem látszik, akkor is áll, hogy nem a kormány hivatalos álláspontja, hanem egyelőre munkaanyag, de szerintem nagyon helyes, hogy a bizottság elé kerül.
Ennek ellenére a bizottsági ülés rendes, szokványos bizottsági ülés, amit csak azért érdemes elmondani, mert ez meghatározza, hogy kik szólhatnak hozzá a bizottsági ülésen: a meghívott előadók és a bizottsági tagok. Tehát köszöntök minden érdeklődőt, és ha név szerint említem Zsigmond Attilát, az csak azért van, mert az MDF-nek nincs képviselője a bizottságban, ennek ellenére a formához tartanunk kell magunkat, bár nyilván jó lenne, ha ismernénk az MDF álláspontját is, de erre majd más alkalommal lesz mód.
Az ülés a szokásos rendben zajlik, államtitkár asszonyt megkérem, hogy röviden foglalja össze azt, amit össze szeretne foglalni szóban, utána a képviselőké a szó. Köszönjük szépen.
Dr. Schneider Márta szóbeli kiegészítése
DR. SCHNEIDER MÁRTA kulturális szakállamtitkár (Oktatási és Kulturális Minisztérium): Köszönöm szépen. Üdvözlöm a bizottság tagjait! Ígéretünkhöz híven és a kérésnek megfelelően még a kormány elé való benyújtás előtt tulajdonképpen egy munkaanyagot hoztunk a kulturális bizottság elé - idézőjelbe teszem - szakmai vitára. Elnök úr azt mondta, hogy nem igazán volt ilyenre példa. Hadd egészítsem ki azzal, hogy amikor a filmtörvény készült, akkor volt egy-két olyan bizottsági ülés, amely a filmtörvény egy-egy szeletét, egy-egy fejezetét tárgyalta meg, és kvázi ugyanígy szakmai alapon.
Néhány szó az előadó-művészeti törvény jelenlegi állapotáról, illetve az ütemezésről. Szeptember 21-én miniszter úr a szakmai szervezetek számára ezt a munkaanyagot vitára bocsátotta, ezzel párhuzamosan elindult államigazgatási egyeztetésre, és ezzel párhuzamosan kapta meg a kulturális bizottság minden tagja is ezt az előterjesztést. Az elkövetkezendő időszakban nagyon sok államigazgatási és egyéb egyeztetés áll még előttünk. Október 15-e az a határnap, amikor a kormány napirendre tűzné az előadó-művészeti törvény tervezetét. Ma délután egy nagyon lényeges egyeztetési fórum lesz, Kulturális Ágazati Érdekegyeztető Tanács, ahol nemcsak a szakmai szervezetek, a szakszervezet, hanem az önkormányzati oldal is kifejtheti a véleményét erről. A kormányülés után a parlament elé benyújtás október 17-ére, péntekre datálódik, és az általános vita, részletes vita után a zárószavazást december 1-jén, hétfőn lehetne megtartani - ez az ütemezése az előadó-művészeti törvénynek.
Az elmúlt hónapokban-hetekben nagyon sok fordulóban és nagyon sok szakmai szervezettel, társasággal, egyesülettel, a szakma jeles képviselőivel, kis csoportokkal, egyénekkel tartottunk egyeztetést, szakmai beszélgetéseket, amelyek nyomán az az anyag, amit a képviselő urak és hölgyek megkaptak, bizonyos pontokon már módosult, illetve már módosulni látszik. Ezek a javaslatok, ezek a módosítások nem érintik a törvényjavaslat, a törvénytervezet alapelemeit és alapelveit, leginkább finomításnak, pontosításnak, bizonyos hangsúlyok kijelölésének nevezhetők.
Én úgy gondoltam, hogy nem mondanám el az egész törvényt elölről, hiszen amikor a koncepciót tárgyaltuk, akkor ez kimerítően megtörtént, a képviselő urakat és hölgyeket is kimerítően megtörtént, én most egy picikét rövidebbre fognám, és valóban azt húznám alá, ami módosult, illetve fontosnak tartom, hogy értsük a törvény, a jogszabály alapjait.
A törvény preambulumának céljai nem változtak, a preambulum kiegészült, egy kicsit tágabb, és azt gondoljuk, hogy szebb lett.
A kultúráért felelős miniszter ágazati feladatait egészen pontosan taglalja a törvény, amelyben a szabályozást, a jogalkotást, a költségvetés-tervezést, a fenntartói és a támogatói felelősséget foglaltuk jogszabályba. Az ágazati feladatok, tehát a kulturális miniszter ágazati feladatait ennek a törvénynek nyomán egy tanácsadó, javaslattevő, döntés-előkészítő és bizonyos szempontból értékelő testület segíti, az úgynevezett előadó-művészeti tanács.
Az elmúlt napokban a beszélgetések, egyeztetések során az előadó-művészeti tanács tevékenységével, hatáskörével és összeállításával kapcsolatban merült fel módosítási igény, és ezeket mi körülbelül átvezettük. Volt egy alap vitakérdés, hogy a szakma, a szakmai szereplők hogyan kerüljenek az előadó-művészeti tanácsba. Az eredeti javaslat delegálási alapon tett javaslatot, azonban volt eltérő szakmai szándék, és most a Színházi Társaság által megfogalmazottak alapján a kiválasztás olyan módon történik, hogy az előadó-művészeti szakmai szervezetek delegálnak, tehát javaslatot tesznek a miniszternek a tagokra, illetve több tagra, és ebből a listából a miniszter kéri fel a konkrét szakembereket: színházi szakemberek esetében 5 főt, a tánc és a zene esetében 3-3-főt. Egyébként az előadó-művészeti tanács tagjai, ahogy az a törvényjavaslatban le van írva, a fenntartói oldal, tehát az önkormányzatok, a Pénzügyminisztérium, a Kulturális Minisztérium, a határon túli szervezetek képviselői tanácskozási joggal és a kisebbségi önkormányzatok egy tagja szerepel; jelen pillanatban 21 fős a tanács.
Az előadó-művészeti tanács feladata kiegészült, bővült egy nagyon lényeges elemmel, ami megint csak a szakmai egyeztetések nyomán került ide a feladatrendszerbe, ez pedig az olyan típusú támogatás, amelyet a törvény viszonylag kevéssé tud kezelni, és ez az érték, a minőség kiemelt támogatása. A szakmai szervezetek részéről megfogalmazódott az az igény, hogy létesítsünk egy úgynevezett értékkosarat, ami egy olyan támogatási forma, egy olyan támogatási, finanszírozási kosár, amelyből minden évben az előadó-művészeti tanács javaslata alapján néhány produkció, néhány színház támogatást kap, mégpedig abból a célból, hogy ezek a produkciók elkerüljenek olyan helyekre, ahol egyébként nem láthatók, vagy nem lehetne látni ilyen minőségű produkciókat. Ez egyaránt segítené a produkciók mobilitását és természetesen az értékek mobilitását is. Ez az, ami kiegészült feladat az előadó-művészeti tanács részére, de azt gondolom, hogy ez volt a lényeges; van még egyéb is, de az kevésbé meghatározó.
A törvényjavaslat, ahogy eddig is, felállítaná az előadó-művészeti államigazgatási szervezetet, amit mi egész egyszerűen csak előadó-művészeti irodának nevezünk, csak itt az Igazságügyi Minisztérium egy nagyon pontos meghatározást kért tőlünk, és ennek ez az igazi, jogszabálynak megfelelő neve. Az iroda kvázi hatósági tevékenységet lát el, hiszen a nyilvántartás biztosítását, az adatok biztosítását és szolgáltatását szervezi, felállításához kormányrendelet szükséges. A törvényjavaslat további eleme nem változott; nem változott az, hogy a finanszírozáshoz, az állami forrásokhoz való hozzájutáshoz szükséges, hogy az előadó-művészeti szervezetek nyilvántartásba vétessék magukat, és bizonyos besorolást kapjanak, illetve bizonyos besorolási kategóriákba jelentkezzenek. Ez az alapja annak, hogy az állami finanszírozás az előadó-művészeti szervezetekhez hozzájut, mégpedig egy egészen új típusú módon - erről már többször beszéltünk, de azt gondolom, hogy ezt érdemes azért elmondani -, a színházak, táncegyüttesek számára egy típusú finanszírozási rend, a zenekarok és az énekkarok számára pedig egy ehhez hasonló, de némiképp egyszerűbb finanszírozási rendet vázol fel a törvény.
Hogy miért differenciálódott a színházi kategóriák száma? Először, az első próbálkozásnál még három kategóriával kezdtük, azonban éppen a szakmai szervezetekkel való folyamatos konzultáció, illetve a folyamatos információk és adatszerzés után derült ki, hogy ez a három kategória kevéssé tudja kezelni azt a rendkívül differenciált színházi struktúrát, amely jelen pillanatban működik Magyarországon, sőt továbbmegyek: az egy dolog, ami jelen pillanatban működik. Leginkább az az érdekes, hogy ne csak a "van"-t tudja kezelni, hanem a lehetőséget is, és a "lesz" formáira is adjon választ, tehát adjon átlátható választ. Éppen ezért most öt kategóriát állapítottunk meg, és ebben az öt kategóriában a színházak esetében a hasonló méretű, hasonló működési módú - és nem szervezett működési módú, hanem hasonló profilú - produkciókat, produkciós színházakat, befogadó színházakat és normál kőszínházakat próbáltuk meg kategóriákba sorolni.
Az első kategória az előadásszám: kőszínházak esetében a 180 előadást, a produkciós színházak esetében a 100 előadást, a befogadó színházak esetében pedig a 140 előadást határozza meg alapfeltételként. Ez az a belépés, amit az első kategóriához teljesíteni kell. Ehhez természetesen az állam és az önkormányzat támogatást juttat, de nemcsak az állam és az önkormányzat, hanem van még egy másik támogatási formája ennek a kategóriának, ami egy nagyon fontos elemet vesz figyelembe, ez pedig a fizetőnézőszám kategóriája. Azt gondolom, hogy ez megint csak egy lényeges elem; nem új, mert az elmúlt tervezetek alapján is számoltunk már ezzel. Bevezetődik ebben a kategóriában a műfaji sajátosságokat bizonyos szempontból kezelni tudó, és ezért az igazságtalanságokat kiegyenlítő úgynevezett produkciós szorzó, amely a produkciók műfaját, mibenlétét tudja kezelni: most úgy gondoljuk, hogy ez az 1-től jelen pillanatban a 2-es szorzószámig mehet fel. A szorzóban megpróbáltuk azt figyelembe venni, hogy milyen sajátosságai vannak a különféle műfajú előadásoknak, és hogy az állami támogatás ezt próbálja kezelni, és ezt próbálja a konkrét intézmény számára eljuttatni. Vagyis az opera, mint a legdrágább műfaj és a viszonylag nem nagy közönséget vonzó műfaj, ámde rendkívül értékes, ez nyilvánvalóan a legmagasabb produkciós szorzószámot kapja meg, de eltérő szorzószám lehet a stúdiószínpadi előadások miatt, hiszen ott kicsi a nézőszám, és ezt kellene korrigálni, a gyermek- és ifjúsági előadások esetében szintén, és az operett, a klasszikus operettszorzó. Szeretném jelezni, hogy talán a legtöbb szakmai beszélgetés, szakmai vita e körül, a klasszikus operettszorzó beléptetése körül zajlott. (Közbeszólás: Táncos?) Igen, táncos. Majd, ha beszélgetünk, akkor esetleg erről többet mondok.
A következő kategóriák a balett és a táncos kategória, a harmadik a színház és bábszínházak kategóriája száz előadásszámig. Szükséges volt beépítenünk ezt a kategóriát, ez tulajdonképpen azt a lehetőséget teremti meg, hogy legyen egy rendes, lépcsőzetes támogatási lehetőség, tehát ne csak a nagy intézmények, hanem a közepes intézmények is átlátható módon, egy csokorba tartozva, átlátható módon finanszírozhassanak.
A 2-es, 3-as kategóriában a fenntartói támogatással arányos állami támogatás illeti meg az intézményeket.
A 4-es kategória a szabadtéri színházak és a nemzetiségi színházak kategóriája. Gyakorlatilag ugyanabban a struktúrában működne a támogatásuk, mint az elmúlt években, mindkét eset olyan speciális műfaj és olyan speciális forma, hogy számukra külön pályázati lehetőség, pályázati út nyílik.
Az 5-ös kategória, amelyben a legtöbb változás látható az elsőn kívül, az úgynevezett független előadó-művészeti szervezetek kategóriája, ahol megint csak a pályázati út az, amely rendelkezésre áll az alternatív, független szervezeteknek. Ami újdonság ebben a kategóriában, leginkább az, hogy itt határozta meg a törvény a szakma egyértelmű javaslatára és óhajára azt, hogy mi az a minimum mérték, mi az a minimumtámogatás, amelyet ennek a szférának biztosítani kell, ez pedig az 1-5. kategóriában szereplő állami források 10 százaléka, ez az alsó határ, ezt ennek a szférának mindenféleképpen oda kell adni. Felső határ nyilvánvalóan ebben nincs, hiszen ezek a kategóriák évenként, a költségvetés mozgásával együtt azért mozognak és mozoghatnak.
Ami újdonság még, hogy ez az a csoport, ahol azt a lehetőséget biztosítja a törvény, hogy az összeg, tehát az egész összeg 50 százalékáig a miniszter hároméves szerződésben köteleződhet el. Ez azt jelenti, hogy a független, kvázi fenntartó nélküli szervezetek számára is egy középtávú, biztonságos működést garantál - nem mindegyiknek, szeretném jelezni, csak azoknak, amelyek mondjuk kimagasló teljesítményt értek el, illetve van egy olyan üzemszerű intézményműködésük, amihez szükséges, hogy lássák előre a támogatás forrásait.
A zenekari finanszírozásban igazán változás nem történt, az első kategória az úgynevezett profi zenekarok és énekkarok támogatását biztosítja, szintén bizonyos normatív elemekkel, előadásszámot, nézőszámot, kortárs zenejátszási számot, gyermek- és ifjúsági koncertek számát alapul véve, és néhány egyéb kategóriát, míg a második kategóriára azt mondtuk, hogy ez a félprofi zenekarok és énekkarok kategóriája, itt a pályázati lehetőség áll a szervezetek előtt.
A következő nagy fejezete a törvénynek a munkavégzés speciális szabályait jelöli. Itt van a legtöbb mozgás jelen pillanatban is még a törvény szövegében. Nem is gondolom, hogy ezt részletesen ismertetném, inkább a dilemmát osztanám meg önökkel. A kérdés úgy merült fel, hogy az elmúlt években folyamatosan érezhető volt a szakma irányából, hogy hiányoznak bizonyos munkajogi normák, bizonyos szabályok, amelyek vagy védenék a munkavállalót, és mondjuk a munkaadó számára is teremtenének bizonyos szabadságteret, valamilyen mozgásteret, de mindez olyan legyen, ami átlátható és előre tudható, és ne m csak két ember megbeszélésén múlik. Tehát bizonyos munkajogi szabályokra, keretekre szükség van.
Azonban abban a pillanatban, amikor elkezdtük ezt a témát feldolgozni és jogszabályba foglalni, rögtön felmerült a másik veszély, a másik veszély pedig a túlszabályozás veszélye. (Az ülésterembe érkezik Bókay Endre.) No, e két dolog között kell olyan munkajogi szabályt alkotni, ami kellőképpen rugalmas és kellőképpen tudja biztosítani az előadó-művészeti szervezetek speciális létformáját, de bizonyos korlátokat, bizonyos kereteket azért beépít ebbe a jogviszonyba.
Az, amit azt gondolom, hogy újdonságnak mondhatunk, az a határozott idejű munkaviszony létének kimondása, szabályozása, az, hogy a munkáltató számára a művészeti profil megváltoztatásával van bizonyos szabadság, vagy legalábbis szabadabb a lehetőség, hogy megváljon azoktól a munkavállalóktól vagy azoktól az emberektől, akiknek nem tud művészi feladatot biztosítani. Ehhez természetesen egy kiemelt felmentés, egy kiemelt végkielégítés jár lebontva a törvényben, de itt a törvény a táncos előrehaladás felgyorsítását is jogszabályba foglalta.
De mint mondtam, itt vannak még a mozgáslehetőségek, az Igazságügyi Minisztériummal és a Munkaügyi Minisztériummal még folyamatosan próbáljuk ezeket az elemeket tisztítani. Jelzem, ez tényleg olyan terület, ami nem igazán szabályszerű, és ezeket a nem szabályszerű ügyeket a jogban megfogalmazni problémás.
A következő nagy, és azt gondolom, hogy talán a képviselőket érdeklő kérdés az igazgatói kinevezés procedúrája, az ehhez párosított kötelező elemek, az eljárás kötelező elemei. Erről nagyon sokat beszéltünk, összefoglalóan azt mondanám, hogy a törvényben a következő szerepel: az az intézmény, illetve az a nonprofit gazdasági társaság, amelynek van fenntartója, önkormányzati fenntartója, a pályáztatási procedúrán kötelezően keresztül kell mennie az igazgatóváltás esetében, tehát ez egy alapelv, amit a szakma kért, és amit - hogy mondjam - az Igazságügyi Minisztérium is akceptált.
A pályáztatás természetesen elindul a pályázati szöveg kiírásával, és magának a pályázat folyamának a bírálatával. A szakma mindkét esetben sokkal nagyobb szerepet kap, sokkal fokozottabb szerepet kap, mint az elmúlt időszakban vagy az elmúlt időszakokban, nagyon pontosan meghatározzuk azt, vagy a törvény meghatározza, hogy a fenntartó már a pályázati kiírásban köteles a szakmai szervezetet felkérni, hogy ezt kísérje végig, és a pályázati eljárásban is természetesen ez a - nem lehetőség, hanem - kötelezettség elő van írva.
Mit nem lehet tenni? Természetesen nem lehet elvenni a fenntartó - és most leegyszerűsítem, mert ugye általában az önkormányzatokról beszélünk -, nem lehet elvenni az önkormányzat felelősségét és hatáskörét, hogy ő döntsön. Ezt sem az alkotmány, sem az önkormányzatiság elve, sem az önkormányzati törvény nem engedi, azonban minden egyéb elemet, amely a szakma véleménynyilvánítási lehetőségét és jogát be tudja emelni ebbe a procedúrába, a jog engedi. Ezt mi végigvezettük a pályáztatás folyamán, és betettünk még egy új elemet, ez az új elem pedig a nyilvánosság eleme. Ez azt jelenti, hogy az egész pályázati eljárás a pályázat kihirdetésétől a végeredmény kihirdetéséig a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt zajlik, zárójelben: természetesen személyi adatvédelem figyelembevételével. A végső rendelkezések: a hatálybalépés kevésbé érdekes.
Még egy fontos kérdésről szeretnék beszélni. Az előadó-művészeti törvénytervezet vége felé úgynevezett módosuló jogszabályok találhatók. A módosuló jogszabályoknál van egy javaslat, amely jelen pillanatban is él, ez pedig a társaságiadó-kedvezmény intézménye, amely az előadó-művészeti szervezetek jegybevételéhez kötött társaságiadó-kedvezmény lenne. Mindig kérdezik, és természetesen ez az államigazgatási egyeztetésben is nagyon sokszor szóba kerül, hogy mi az, ami ettől várható, tehát körülbelül mi az a nagyságrend, ami várható, ha ez bevezetődik. Nagyon nehéz erre pontos számot és arányt adni, hiszen igazán nem vagyunk birtokában azoknak az információknak, amiből ezt tökéletesen és pontosan ki lehetne számolni. Ha feláll az előadó-művészeti államigazgatási szervezet, tehát az iroda, és elkezdi az adatgyűjtést, akkor egészen pontosan fogjuk tudni körülbelül három hónap alatt, hogy mi az, amit ez hozhat, vagy mit jelenthet, mindenesetre én két adatot szeretnék mondani. Az egyik az, hogy ha csak és kizárólag azt mondjuk, hogy adomány, ez az adomány jelen pillanatban a személyi jövedelemadó 1 százaléka, amely adományként bármely előadó-művészeti szervezethez érkezhetett. Ez az elmúlt évben rendkívül alacsony, 12 millió forint volt összességében, tehát ez borzasztóan alacsony, azonban ha ezt a jogintézményt bevezetjük, akkor természetesen nem erre számítunk, és nem erre számít az előadó-művészeti társaság és szféra, hanem ennél jóval többre. Éppen azért, mert az eddigi szponzorációs lehetőségek, amelyek a cégek számára csak úgy voltak működtethetők, hogy PR- vagy marketingköltségként írják le ezeket a szponzori támogatásokat, abban az esetben, ha a társaságiadó-kedvezmény jobb feltételeket biztosít annál, mint a marketingköltségek leírása, akkor esetleg ez adományként jelenik meg, tehát ide számítható a szponzorációs bevételeknek legalább egyharmada, fele. Ez körülbelül - megint csak azt mondom, hogy nagyon durva becslések alapján - 300 millió lenne. Úgy számoljuk egyébként, hogy a jegybevétel 10 százaléka alatt van az összes olyan bevétel, amely ilyen szponzorációs bevétel lehet az egész előadó-művészet területén, és ennek, mint mondom, körülbelül a felére gondolunk, hogy bejöhet társaságiadó-kedvezményként.
Ennyi lenne az összefoglaló. Nyilván vannak még egyéb szabályok, hatálybaléptetés és egyéb, de azt gondolom, hogy a beszélgetés során majd kitérünk részletesebb dolgokra is.
ELNÖK: Köszönöm szépen. Hozzászólások következnek; lehetőség szerint frakciók hozzászólói váltsák egymást, mármint amennyire erre lehetőség van.
Először Halász alelnök úr jelentkezett.
HALÁSZ JÁNOS (Fidesz): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Bizottság! Tisztelt Államtitkár Asszony! Szomorú vagyok, mert ennek a mai ülésnek nem ilyen körülmények között kellett volna zajlania. Amikor ugyanis nyílt napot szervezett a kulturális bizottság a készülő színháztörvényről, és ott nagyon hosszas szakmai vitát folytattunk - zárójelben, ahol államtitkár asszony egyébként még engem, bár lehet, hogy viccesen, a munkabizottságukba is meghívott, azóta sem kaptam meghívót, zárójel bezárva -, ezen az ülésen az hangzott el, és kértük, önök megígérték, hogy mielőtt a parlament elé kerül a hivatalos szöveg, azelőtt a kulturális bizottságnak lesz lehetősége tárgyalni erről a kérdéskörről. Látszólag minden rendben van, mert ma ezért ülünk itt, csak kérem szépen, nem a minisztérium volt az, aki ezt felajánlotta volna, hanem mi kardoskodtunk érte; nem egyszerűen csak kértük, hanem világos számomra, számunkra, hogy ha ezt nem tesszük, akkor erre most nem kerül sor. Ezért vagyok szomorú, államtitkár asszony; amit önök akkor ott ígértek, ilyen módon nem tartották be.
Én úgy látom, hogy van egy alapkérdés, ami mellett pedig nem mehetünk el szó nélkül. Szintén ezen a bizottsági ülésen beszéltünk róla, hogy amikor elkészül majd a törvény szövege, hiszen már akkor is láttuk, hogy milyen irányok vannak, mindenképpen fontos lenne, hogy készüljenek modellszámítások. Én, nem tudom, hogy előrelátóan-e vagy sem, de több írásbeli kérdésben kértem ezt miniszter úrtól, és miniszter úr volt oly kedves, ezt meg is ígérte. Ezeket a kérdéseket és válaszokat elnök úrnak is átküldtem a múlt héten, mintegy alátámasztva azt a kérésünket, hogy ma legalább ezt kapjuk meg. Én az asztalomon, de a képviselőtársaim asztalán, és hogy továbbmenjek, még a kormánypárti vagy szocialista képviselők asztalán sem látok ilyen modellszámítást. Arra is akarok utalni, hogy az bizonyára rendben van, hogy amikor a miniszter átnyújtja a szakmának a törvényt, akkor oda csak szocialista képviselőt hívnak el; zárójel bezárva. Szerintem egyébként nincs rendben.
A modellszámítások hiányoznak, államtitkár asszony, pedig enélkül nehéz megítélni azt, hogy ez a törvény mit hoz a magyar színházi szakmának, a magyar színházi életnek. Nagyon egyszerű elkészíteni: van egy keret, szorzószámok - 1,8, 1,4 -, előadásszámok - 250, 70, 40 -, vagy énekkar vagy színház, nagyszínház, nem tudom, milyen színház, vannak önkormányzati támogatási mértékek, központi támogatási keret. 2007-ben például volt egy év, ahol ezek a számok ismertek, 2006-ban szintén volt egy év, azok a számok is ismertek; itt van előttünk ez a törvény a maga keretrendszerével, és ki kellene számolni, hogy ez például 2006-ban, 2007-ben mit eredményezett volna a színházi élet számára Magyarországon, ahhoz képest, mint ami volt. Lehet, hogy rögtön látnánk, hogy ez sokkal jobb, ezt így kell csinálni, vagy esetleg azt látnánk, hogy milyen buktatói vannak, mire kell még odafigyelni, és még a törvényszöveg véglegesítése előtt, még mielőtt benyújtják a parlamentnek, hol kellene változtatni rajta, hogy ne ártson a magyar színházi szakmának ez a törvény, hanem használjon. Én nagyon hiányolom ezt a modellszámítást, és nem is értem, hogy ezt miért nem készítették el; ugye az a gyanús, ami nem gyanús.
Miért nincs ez készen, államtitkár asszony, vagy ha készen van, miért nem kaptuk meg, és miért nem kaptuk meg ezt már sokkal korábban? Ezt egy hete, két hete nyugodtan el lehetett volna készíteni. Én alapkérdésnek tartom ezt, és amit láttam még itt a törvény készítése folyamán: nagyon sokszor jó példaként hozzák, és mondják a filmtörvény elkészítését. Megértem, hogy ezt a példát szóba hozzák. Tudjuk azt, hogy akkor a magyar filmszakma gyakorlatilag minden szereplője hangosan mondta azt, hogy ez a törvény - mármint a filmtörvényre gondolok, amikor 2003-ban készült - egy jó törvény. Én azt szeretném hallani törvényhozóként, hogy önök olyan munkát végeznek, hogy a magyar színházi szakma is most azt mondja egyöntetűen és hangosan, hogy ez egy jó törvény, kérem szépen: egyeztettek velünk, majd amit benyújtanak, arra azt mondják, hogy ennek örülnek, ilyet szeretnének. A filmes területen ez volt. Én a magyar színházi élet területén nem ezt látom. Szeptember 3-án levél neves színházi szakemberektől, éppen az ellenkezőjét mondják annak, mint amit államtitkár asszony most itt állított. Azóta is több színház több igazgatója véleményt mond, miszerint ez a törvény véleményük szerint több sebből vérzik.
Én azt látom, hogy az, ami a filmtörvénynél a filmes szakma részéről minden oldalról, minden filmes területről egyetértésként megvolt, az itt nincs meg. Én úgy látom, hogy valamilyen munkát nem tudtak elvégezni jól. Szeretném a figyelmükbe ajánlani, hogy a modellszámítások elkészítése, nyilvánosságra hozása, a színházi szakemberek számára történő átadása bizonyára sokat segítene a törvény megítélésén és pozitív megítélésén is. Vagyis hogy a kollégák is megismerhessék majd a hatásait ennek, hogy legyen arról valamilyen fogalmuk.
Én azt szeretném mondani, hogy nyilván addig is lesz véleményünk, amíg ezek nem készülnek el, és itt a kollégáim biztos el is mondják, de ha nincsenek kész a modellszámítások, és nincs a színházi szakma részéről helyeslése ennek a törvénynek, addig én azt tanácsolom önöknek, hogy ne nyújtsák be ezt a törvényt a parlament elé. Köszönöm szépen.
ELNÖK: (Jelentkezésre:) Schiffer képviselő úr!
DR. SCHIFFER JÁNOS (MSZP): Tisztelt Bizottság! Elhangzott a filmtörvény. Ugye '91-ben fogalmazódott meg, hogy filmtörvényt kell csinálni, és 2003-ra el is készült, tehát mintegy tizenkét év alatt. Ennél valamivel gyorsabb a színházi törvény, bár amikor a filmtörvény előkészítése folyt, akkor már a színházak is jelentkeztek, hogy törvényt szeretnének. Nem tudták pontosan, hogy miért, mert ugye más a filmtörvény, ahol egy ipar van a művészet mögött, sokkal több gazdasági tényező van, tehát sokkal több olyan kérdés van, ami nyithat lehetőségeket, illetve szabályozásra szorul. Nyilvánvalóan a legtöbben a színházvezetők közül azért kardoskodtak, és azért tartották fontosnak a színházi törvényt, mert azt várták, hogy ebből több és stabilabb finanszírozás fog rendelkezésükre állni. Ebből a szempontból kell nézni a törvény elkészülését.
Az, hogy alapos vagy nem alapos a törvény, és hogy a szakma bizalmát bírja-e, ez nem feltételezés, hanem azt gondolom, hogy okmányok vagy nyilatkozatok alapján lehet megítélni. Arra mindannyian emlékszünk, hogy 2006. november 30-án volt az első összejövetel a Merlin Színházban, ahová minden színházigazgató meghívást kapott, ott voltak a szakmai szervezetek, és érdeklődő képviselők is, ha el akartak menni, ott lehettek. 2007 januárjára készült el az ott elhangzottak és felvetettek alapján egy javaslatcsomag, amiből hat munkacsoport mintegy harminc színházi szakember részvételével készített el egy összefoglalót 2007. március 22-éig, majd ugyanebben az évben került első ütemben a bizottság elé egy vitakérdés, egy vita formájában, ahol vitatkoztunk a törvényről, vagy ismerkedtünk a törvénnyel, illetve külön foglalkoztunk a kinevezés kérdésének a problematikájával. Biztosan emlékeznek képviselőtársaim, akkor volt az, hogy önkormányzati választások után olyan furcsán alakultak egyes helyeken a színházvezetői meghosszabbítások.
2007 októberére elkészült egy koncepció, ami már a törvény tervezetét fogalmazta... (Gulyás Dénes: Szolnokra gondolt? - Halász János: Budapestre gondolt!) Budapesten tessék mondani egy példát! (Közbeszólás: Én tudok!) Mert csak úgy általában lehet beszélni, de konkrét példát kell mondani. (Halász János: Mondok mindjárt hármat!) Október 1-jére elkészült a koncepció, amit ugyancsak megkapott és véleményezhetett a szakma minden tagja, és voltak, akik véleményezték is.
Ezután került sor arra a nyílt napra, amit a Parlament épületében tartottunk, ahol nagyon sokan megjelentek, új igazgatók közül is többen ott voltak. Ezután folyt tovább a törvénykoncepció elkészítése decemberben, ahol három fő szakmai program mellett értékelték a színházzal foglalkozó szakemberek - az egyik az úgynevezett kategorizálás, nyilvántartás kérdése, a másik a finanszírozás, ez teljesen szorosan összefügg, a harmadik a munkajog kérdése -, és utána készült el a teljes kodifikációs javaslat, amit idén kora nyáron megkaphattunk, és azóta több fordulóban vitatták a szakértők és a szakemberek.
Tehát azt mondom, hogy alapos előkészítés volt, és aki részt vett benne, vagy elment olyan fórumokra, amelyek nyíltak és nyilvánosak voltak, pontosan érezhette azt, hogy magával a szándékkal, azzal, hogy egy törvény készüljön, általánosságban és általában mindenki egyetértett. Természetesen, amikor a konkrét megfogalmazásra került sor, akkor mindenki a maga érdekeit nézte. Nyilvánvalóan itt eltér a törvény címétől, mindenki csak a színházról beszél - mondjuk ez a sajátos szemlélete a dolognak -, ugyanakkor a táncosok és a zenészek is részt vettek ezekben a vitákban. Nagyon nagy egység alakult ki, bár ott is lehetett látni, hogy a zenekari elit mást akart mondjuk, mint a nem elithez sorolt együttesek vezetői, mást láttak, mint ahogy a színházaknál is látszik, hogy mást akar az úgynevezett független, alternatív vagy magánszínházi terület, és mást akarnak mondani a nagy kőszínházakkal rendelkező intézmények vezetői. Ezekből kellett vagy kell összehozni azt a szabályozási rendszert, ahol mindenki megtalálja a maga számára azt a pozitívumot, amit gondolt erről a törvényről.
Hogy miért fontos, és miért tartom jónak a törvényt - és azt gondolom, hogy ezt igazolta idáig vissza a vita is, mert nem az alapkoncepciót támadta idáig egyetlenegy megjegyzés sem, hanem bizonyos intézményeket vagy bizonyos számokat. Nyilvánvalóan más egy nagyhírű nagyzenekar igénye arra, hogy hány egységben számolják a fellépéseket, mint egy kisvárosi zenekarnak. Nyilván egy nagy zenekarnak az a célja, hogy ez legalább három-négy hónapos egységet jelentsen, mert így tudja elosztani a fellépéseket, és nyilvánvalóan egy 60 vagy 100 ezres városban ez a probléma nem jelenik így meg. Tehát itt nagyon sok olyan érdeket és ellenérdeket, vagy eltérő érdeket kellett vagy kell egyeztetni, ami elég nehézkes.
Visszatérve, hogy mi az előnye ennek a törvénynek, és miért értett vele, azt gondolom, mindenki idáig egyet: ha csak a színházakra gondolunk, a zenekaroknál is mondják, de a színházaknál fogalmazódik meg igazán markánsan, hogy a struktúraváltást mintegy tíz éve fogalmazza meg a szakma, hogy a színházi struktúrát meg kellene váltani. Ha ezt leegyszerűsítem, akkor körülbelül arról van szó, hogy a ma hivatalban lévő színházvezetőket el kellene küldeni. Ezt lehet így, drasztikusan megfogalmazni, lehetne olyan... (Gulyás Dénes közbeszólására reagálva:) Sokan így fogalmazzák meg! Tehát lehetne drasztikusan megfogalmazni, hogy két vagy három ciklusnál többet ne legyen egy színházigazgató, de azt gondolom, hogy helyesen, ehhez nem nyúlt hozzá idáig a szabályozás Magyarországon, és ezzel magyarázható, hogy abban a közép-kelet-európai régióban, ahol a színház mindig is nagyon jelentős volt, Prágától Varsón át Budapestig, Budapest őrizte meg legjobban azokat a színházi hagyományokat, amelyekre a kilencvenes évek előtt is és ma is büszke lehet. Tehát nem lett szétrombolva ez az intézményhálózat, és azt hiszem, hogy egy olyan típusú intézményhálózatról van szó, ahol nem a drasztikus beavatkozás, hanem a feltételek változtatása kell hogy egy fejlődés mentén, egy szerves fejlődés mentén jöjjön létre.
Ez a törvény ezzel a rendszerrel, azt gondolom, hogy ezt biztosítja, amikor az intézmény helyett a hangsúlyt az előadásra és a nézőre teszi. Ezzel egy mobilitást eredményez a törvény, ami veszélyeket rejt magában, és ezt meg kell fogalmazni, mert a társulatokkal szembemehet ez, tehát lehet, hogy bizonyos helyeken a társulatok felbomlanak, vagy kisebb társulatok jönnek létre, mert sokkal mobilabb lesz a rendszer, de azt gondolom, hogy fontos nyitás az intézményhálózat számára. (Alexa György távozik az ülésteremből.)
A másik az, hogy sokkal markánsabban és intézményes rendszerben nyit az úgynevezett független színházak felé. A mai napig ugye körülbelül 500 millió forintos keretet oszt szét most már, az elmúlt években, de korábban még ennyit sem az úgynevezett független színházak számára egy pályáztatási rendszerrel, sokszor nem az évadhoz igazodva, hanem ahogy a költségvetés ezt lehetővé tette. Én azt gondolom, hogy azzal, hogy itt megnyitja a rendszert, és a feltételek teljesítése mellett a független színházak számára alanyi jogon rendelkezésre bocsátja az úgynevezett 5-ös kategóriát, hogy abból pályázhassanak, és főleg az, hogy három évre teheti meg ezt a döntéshozó - tehát hogy olyan javaslatot tesz, hogy három évre előre is lehet kötelezettséget vállalni -, ez lehetővé teszi azoknak az új kezdeményezéseknek a stabilitását, amelyek mindig is megújítói voltak a színházi mozgalmaknak. Nem szabad elfelejteni, hogy a nagyszínházak abból is épülnek, ami a saját stúdiójukban folyik, ahol kísérleteznek, illetve azokból a műhelyekből kaptak utánpótlást, amelyek a kísérletező, újszerű kezdeményezéseket próbálják megfogalmazni. Azt gondolom tehát, hogy ez a törvény egy fontos nyitás a magyar színházi kultúra és a zenei kultúra számára is.
A modellszámítások kérdése is felmerült. Ha én jól éreztem ki államtitkár asszony hozzászólásából, itt tulajdonképpen egy átmeneti év van, tudniillik ha ebben az évben el is fogadjuk a törvényt, a jövő évben ez a mechanizmus még automatikusan nem tud működni, hanem tulajdonképpen 2010-re kell beállnia. Én azt gondolom, hogy egyik oldalról igenis, fontos, hogy lássuk azt, hogy milyen mozgások jönnek létre, de azt mindenki látja, és a törvényben is benne van, hogy senki nem fog rosszabb helyzetbe kerülni, mint a mai finanszírozási állapotában, tehát csak plusz lehet a rendszerben, és ezek után nyilvánvalóan, ha módosításokkal is (Halász János: Ezt miért higgyük el neked?), feltehetőleg a rendszert pontosítani kell a 2009-es évben, de én ezt nem tartom hibának, mert nagyon komplikált rendszerről van szó. Még iskolai rendszerben is nagyon nehéz megítélni azt, hogy hány gyerek hova megy, és milyen igényekkel rendelkezik, de egy ilyen területen, ahol ennyi újszerűség jön be, azt gondolom, hogy meg kell adni a lehetőséget a pontosításra is.
Ugyanígy a munkajogi kérdések is nagyon fontosak, amelyek felmerültek, és pár évvel ezelőtt maguk színházi vezetők mondták, hogy szabályozni kellene a munkajogi kérdéseket, de amikor szembesültek azzal, hogy ez persze korlátozni fogja az ő eddigi, idézőjelbe tett korlátlan szabadságukat, kezdtek visszalépegetni. A törvényjavaslat, úgy érzem, hogy nem merevíti be nagyon a színházvezetők dolgát sem, de biztosítékot ad a munkavállalók számára is, hogy bizonyos keretek között lehessen csak gazdálkodni az ő munkaerejükkel.
Még három vagy négy vitapontot látok, amit fontos lenne végigbeszélni. Az előzetes vitákban is pár nagyszínháznál jelenik meg, merül fel a tagozatok kérdése, mint probléma, hogy a tagozat elismerhető-e a szorzószámok kapcsán vagy nem. Ez egy vitakérdés, amit végig lehet még vinni, és módja van a bizottságnak és a szakmának is, hogy erről még beszélgessünk. Amit korábban mondtam, és utaltam rá, itt a nézőszámot és a produkciót támogatja a rendszer és nem az intézményt, és én ezt pozitívnak tartom, a tagozat viszont már, mint intézmény jelenik meg, ugyanakkor persze el kell ismerni, hogy a tagozatban van tánckar, zenekar, tehát egy sokkal nagyobb költségvetéssel működik; lehet, hogy ide kell keresni valami megoldást.
A másik, amivel maximálisan egyetértek, több levélben is felmerült, az a minőség kérdése. Ez egyszerre elintézhető lenne, ha lenne patikamérleg, ahol a minőséget lehetne mérni; akkor azt mondanám, hogy vegyük meg azt a patikamérleget, de nagyon nehéz megmondani, hogy a minőséget ki ítélje meg, és mi alapján történjen. Ellentmondásos számomra például az, hogy a prózai az 1, és ettől kezdve minden megy felfelé. Ha azt mondom, hogy ugyanannyit kap egy zenés komédia, mint mondjuk egy nagyon mély drámai előadás egy nagyon nagy múltú színházi műhelyben, ezt nem tartom igazából jónak. Ma is így kapja különben, csak mivel a minőség irányába akarunk elmozdulni, ezért meg kell nézni, hogy hogyan lehetne olyan megoldást találni, amit felvetettek sokan színházvezetők is - igazi megoldást, azt gondolom, leírva még senki nem tudott adni -, ami mindenki számára elfogadható lenne.
Vitaként merült fel az előadó-művészeti tanács kérdése is, és itt sokan csúnyán is mondták, hogy ez valami új, olyan intézmény, amely majd minősíteni fog és a többi, ugyanakkor azt is kell látni, hogy egyfelől egy pályázati rendszer bevezetésére kerül sor. Azt lehetne mondani, hogy persze, ha ez a miniszterhez van rendelve, azt senki nem kifogásolja, a költségvetési pénzek felett a miniszter rendelkezik. Én úgy érzem, hogy a miniszter önkorlátozását valósítja meg ebben, hogy egy előadó-művészeti tanácsot hoz létre. Az egy kérdés, hogy az összetétele hogyan alakul, mert nyilvánvaló, hogy az összetétel sok irányban torzíthat is egy működési modellt, de nagyon sokfajta javaslat van. Nálam van olyan javaslat nagyon neves zenekarvezetőtől, aki azt mondja, hogy a miniszter nevezzen ki szakembereket, és csak szakembereket, ne lehessen delegálni, mert azt mondja, hogy ha delegálnak, a delegálás a különböző meglévő szervezetek részéről történik, és azok nem igazán a kimagaslót küldik, hanem általában a középszert képviseltetik.
Azért mondom ezt, hogy amikor nagyon könnyű ítéletet mondani, hogy egy törvénytervezet mit tartalmaz konkrét megfogalmazásaiban, akkor szembesülni kell azzal, hogy nagyon nehéz összehozni az egy rendszeren belüli különböző véleményeket és érdekeket is. Köszönöm szépen.
ELNÖK: A jelen lévő harmadik frakció nevében én szólalnék meg, aztán utána a többi frakció képviselőjének adom meg a szót; ott már nem tudok magam mellé társat delegálni. Én viszonylag távolról kezdeném. Azt gondolom, hogy a mai politikai miliőben - és ez nemcsak erre a napra áll, hanem viszonylag hosszú időre visszatekintve is - hihetetlen nehéz olyan kultúratámogatási intézményrendszert létrehozni, amely kölcsönös bizalomra épülhet. Ha más országokban bevált módon, mondjuk, valamilyen kuratóriumi rendszerben osztják el a pénzt, az is döcög nálunk meglehetősen. Mindenki mindenkiről tudja, hogy milyen politikai nézeteket vall, és minden pénzügyi döntés mögött politikai előítéletet vagy kulturális preferenciákat, mármint elfogultságot feltételez, természetesen - ezt is tapasztalatból tudjuk -, ha államigazgatási úton osztanak el pénzeket, ott is politikai szempontokat sejtenek, az önkormányzati pénzeknél, pályázati pénzeknél vagy esetleg címzett-, céltámogatásoknál is mindig felfedezik, vagy felfedezni vélik az ilyesmit. Nyilván a színházi támogatási rendszerről bármilyen törvényt alkotni azért nehéz, mert ezek a körülmények jelentős részben meghatározzák azt, hogy mi történik az ügyben.
A filmtörvényre nyilván még a továbbiakban is hivatkozni fognak; a filmtörvény annyiban speciális, hogy ott kimondottan közalapítványokra, a szakma által működtetett közalapítványokra bízza a rendszer a pénzelosztást. A bizottságban vagy a bizottság albizottságában zajló vitákból is azért kiderül, hogy itt is komoly problémák vannak, de a filmtörvény - elhangzott, és nyilván elhangzik még - annyiban más, mint a tervezett színházi törvény, hogy ott egy iparágról van szó, ott az önkormányzatoknak nincs szerepük. Nem akarom a filmszakma bonyolultságát összevetni a színházi szakma bonyolultságával, de nyilván itt az a rendszer nem menthető át, tehát azt gondolom, hogy rendkívül nehéz törvényt alkotni általában is az állami kulturális támogatás módjáról Magyarországon és speciálisan a színházi rendszer támogatásáról. Én is nagyon kritikusan látom az elkészült törvénytervezetet; most nem érzem fontosnak, hogy kitérjek az előkészítés folyamatára, mert a tervezet tervezetéről van szó.
Azzal kezdeném, amit mondani szeretnék ez ügyben, hogy az államnak szerintem elvben három szerepe lehet a színházi vagy előadó-művészeti rendszer támogatásánál. Egyrészt az infrastruktúra biztosítása: Magyarországon ez napi bevételekből vagy önkormányzati forrásokból az esetek döntő többségében nem biztosítható, másrészt, mint általában és a kultúra támogatásánál, most akármit is értünk ezen, a kulturális értékek támogatását, ez kulturális örökséget jelent, és a kortárs kultúrában is, amit értéknek gondolunk, most nem akarok itt precíz megfogalmazást adni, hogy kinek mi ez. A harmadik lehetséges szempont az - nevezzük így az egyszerűség kedvéért, mert a tervezet vitájakor is ilyen fogalmak merültek fel - a hungarikumok esetleges támogatása. Itt tételesen is felmerül az operett ügye, ami más országban esetleg nem merülne fel, hogy az operettet akarjuk, nem akarjuk, olyan értéknek tekintjük, amihez többletet kell az államnak hozzáadni, vagy bízzuk a közönségre. Ilyennek gondolom, az is kultúrapoltikai döntés, ha tetszik, hogy a független előadó-művészeti élményeket hogyan kívánjuk támogatni, ha ennél a törvénynél vagy törvénytervezetnél maradunk, akkor minek milyen szorzót adunk, vagy hogyan kezeljük a dolgot.
Szerintem ez a három kérdés eléggé gomolyog a törvénytervezet kapcsán, nincs igazán eldöntve előzetesen, hogy mit is akar az állam elsősorban ebben az ügyben képviselni, mi is az állam elsődleges szempontja, és ezt a három lehetséges szempontot hogyan kívánja kombinálni és differenciálni. Ezért áll elő az a helyzet, amit államtitkár asszony itt a bevezetőjében mondott, hogy az úgynevezett minőségi szempontok, amik ugye a kulturális értékek támogatását jelentik, azok már egy kész struktúrába esetleg utólag kerülnek beépítésre, ha beépítésre kerülnek, akkor persze ez jó, és nyilván jobbá teszi a tervezetet.
A koncepciónak vagy a törvénytervezetnek az egy adottsága, és azt minden jelenlévő tudja, hogy háromosztatú intézményrendszerről van szó, előadó-művészeti intézményrendszerről: van az állami fenntartású és tulajdonú rendszer, van az önkormányzati tulajdonú és részben állami fenntartású, és vannak az úgynevezett függetlenek. Számomra alapvető kérdés az, hogy képes-e egy törvény ezt az egész rendszert minden elemében átfogni, és minden elemében szabályozni, vagy kell-e egy ilyen bonyolult rendszert ilyen típusú törvényben, mint színházi, előadó-művészeti törvény szabályozni, és képes-e ehhez még ráadásul munkaügyi szabályokat is társítani. Én azt gondolom, hogy nem, vagy nem igazán szerencsésen, vagy nagyon nehezen.
Magyarul számomra az a kérdés merül fel egyáltalán, hogy kell-e ilyen típusú törvény. Erre lehet - hogy is mondjam - pro és kontra példákat jócskán felhozni, van olyan ország, ahol van színházi törvény vagy hasonló típusú törvény, bár ennyire sok mindenre kiterjedő talán nincs, és nagyon sok olyan ország van, ahol egyáltalán nincs ilyen törvény, hanem más technikával oldják meg a problémát. A filmtörvény már sokszor elhangzott, meg elhangzik még, meg a filmtörvény tárgyalásakor is elhangzott, hogy az nem analógia, az egy iparág, ahol például alapvető szempont volt, hogy tőkét vonzzunk az iparághoz vagy a filmgyártáshoz, ezért mindenféle kedvezményekre is épült a törvény.
Amikor azt mondom, hogy nem kell feltétlenül törvényben szabályozni ezt a rendszert, akkor például olyasmire gondolok, hogy a színházi támogatási normatíva elvben az éves költségvetésben a változó igényekhez igazodva, parlament által elfogadva, ugyanúgy, mint más ügyekben a támogatási rendszer, működik; a munkaügyi szabályok pedig beleférnek a munkaügyi jogszabályokba, és nem kell feltétlen egy ágazati, mármint előadó-művészeti ágazati törvénybe belezsúfolni ezt. Ennyi tehát a - hogy is mondjam - bevezető.
Összefoglalva megpróbálom elmondani a fő kritikai megjegyzéseimet. Én azt gondolom, hogy nem helyes, hogy intézménycentrikus ez a törvény. Tehát - nem tudok máshogy fogalmazni - ez a törvény, annak ellenére, amit Schiffer képviselő úr itt előttem mondott, hogy nyitott abban az irányban, hogy bekerülhetnek esetleg új intézmények a rendszerbe, elsősorban függetlenek, de alapjában véve a mai intézményrendszert, ahogy szokás mondani, bebetonozza. Ebből a rendszerből - a függetleneket nem számítva -, ha egy önkormányzat elengedi valamilyen intézménynek, előadó-művészeti intézménynek a kezét egy döntéssel, ezen kívül kerülni szinte lehetetlen, tehát ami ma van, az adottnak tekinthető, alanyi jogon kapnak a mai intézmények támogatást. Természetesen nem szeretnék senkit megbántani, és őszintén mondom, hogy nagyon sok érték van a mai intézményrendszerben, de azért nem vagyok abban biztos, hogy cél az, hogy így, ahogy van a mai intézményrendszer, alanyi jogon be legyen fagyasztva.
Csak nagyon óvatosan merem mondani, de azért idézek, mert nem a saját véleményemet mondom, nem is mernék a magam nevében ilyet mondani: egy vajdasági színházigazgató azt mondta nagy nyilvánosság előtt, hogy azért járnak Magyarországra színházba nagyon sokan külföldről rendezők, színházi szakemberek, mert egy elavult világ színházi rendszerét itt lehet a legtökéletesebben tanulmányozni. Ez természetesen nem az összes színházra áll, és nem az összes előadó-művészeti tevékenységre, még egyszer mondom, nem akarok senkit megbántani, csak annak illusztrálására mondom ezt, hogy egyáltalán nem vagyok arról meggyőződve, hogy szabad olyan szabályozást elfogadni a parlamentnek, ami a mai intézményrendszert változatlanul hagyja.
A másik megjegyzésem, hogy csak olyan szabályt lenne érdemes törvénybe foglalni, ami nem teremt olyan precedenst, amit aztán nem tudunk - hogy is mondjam - következetesen végigvinni. Itt elsősorban a munkaügyi szabályokra gondolok, de általában a finanszírozásra is gondolok. Az érvet ismerem, hogy itt ugye az szól a színházi, illetve előadó-művészeti törvény mellett, de elsősorban a színházi rész mellett, hogy ez egy intézményhez kötött tevékenység, míg más művészeti tevékenységek nem feltétlenül intézményhez kötöttek. Ez nem minden, ez ügyben szabályozott tevékenységre áll, de mindenesetre, ha itt bizonyos normákat az állam nevében elvállalunk, mint képviselők törvénybe foglalunk, akkor azokat illene következetesen képviselni.
Vagyis, hogy mondjak egy példát: ha járadékot kapnak azok, akiket éppen nem tudnak foglalkoztatni, akkor ez miért nem illeti meg a filmművészeket mondjuk, miért nem illeti meg a képzőművészeket, és így tovább, nem akarom karikírozni a dolgot. Ugye ilyen ágazati típusú törvény a tárca működési területén már született, hogy eredeti szakmámról beszéljek, a közgyűjteményi alkalmazottakat sem illeti meg járadék, ha nem jutnak éppen munkához, vagy feleslegessé válnak. Tehát bármennyire is speciális tevékenység a színházi vagy az előadó-művészeti tevékenység, és ezt helyesnek tartom, hogy figyelembe veszik, hogy egyes művészeti ágakban jóval hamarabb válnak érdemben nyugdíjassá az emberek - nem nyugdíjhoz jutnak, hanem válnak olyan korúvá, amikor már nem tudják ugyanolyan aktívan végezni a tevékenységüket, mint korábban -, ez nyilván indokolt. Azonban az, hogy egy ilyen speciális rendszert létrehozzunk, csak jelezni kívánom, ez olyan normát teremt, amit máshol is, mások is számon kérhetnek.
Tehát az első fő kifogásom az, hogy intézménycentrikus, annak nagyon sok hátrányával.
A következményt itt nem mondtam el: szerintem tényleg bebetonozza a mait, és miután nyitott egy irányban a rendszer, tehát be lehet kerülni, viszonylag belátható időn belül újratermeli a mai problémákat. Most ugye 4 milliárd forint szerepel, hogy bevezetés címén ennyi többlettámogatást kap ez a szféra. Ez igen-igen gyorsan el fog fogyni, el tud fogyni, és ugyanazok az igények megjelennek belátható időn belül, mint amelyek részben ma is meghatározzák a viszonyokat.
Szó esett itt államtitkár asszony bevezetőjének végén a szponzorálás esetleges figyelembevételéről, jobban mondva a szándékról. Ez ügyben még nincsenek lezárva az ügyek. Én alapkérdésnek tekintem, hogy a szponzoráláshoz kapcsolódó adókedvezmény bevezetésre kerüljön. Ez a magyar kulturális életnek bármilyen szerény részét is tenné ki, finanszírozásnak alapvető lenne. Ugye el is hangzottak a kulturális tárca részéről ilyen jellegű szándékok, hogy ez bővüljön, egyelőre ebből nem sok valósult meg, bár van a képzőművészetben valami kezdeményezés. Aki valamennyire ismeri a vidéki színházakat, meg esetleg a fővárosiakat is, az tudja, hogy szék- vagy páholyvásárlással milyen támogatási esélyek vannak egy polgárosodó, vagy polgári hagyományokkal rendelkező városban - nem politikai értelemben polgár, hanem, hogy is mondjam, civil értelemben. Tehát az egy komoly szponzorálási lehetőség, hogy ennek hagyományai vannak, ha valakinek egy széke van, ha valakinek van egy páholya, ott vendégül tud látni bárkit, ez nem befolyásolja azt, hogy esetleg üresen marad a páholy, és így tovább, nem akarom ezt ragozni, feltehetően mindenki ugyanúgy ismeri ennek a lehetőségét, mint én, de van más szponzorálási és ehhez kapcsolódó adókedvezmény-lehetőség is.
Az én három alapvető kifogásom az intézménycentrikusság, a munkaügyi szabályok bekerülése ebbe a törvénybe és annak sok olyan eleme, amit én nem tartok helyesnek, és ez az eldöntetlen kérdése a szponzorálási és az ahhoz kapcsolódó adókedvezményügynek.
Vannak további problémáim, amelyek, egyszerűbben kezelhetőek látszólag, bár fontosak. A törvény címe alapján ez nem szűkíti az előadó-művészeti tevékenységet, hanem, ha tetszik, totálisnak mondja, ahogy én az előadó-művészeti tevékenységet és annak finanszírozását kívánom szabályozni. A magyarázatot ismerem, de kénytelen vagyok elmondani, hogy szerintem addig ilyen törvény nem hozható meg korrekten, zárt módon, ameddig a nemzeti intézmények nincsenek szabályozva. Tudom, hogy minden nemzeti intézményre van éppen aktuális döntés, de azt nem lehet mondani, hogy az Operaház, a Nemzeti Filharmonikusok vagy a Nemzeti Színház maga nem előadó-művészeti tevékenységet végez. Az egész állami kultúra vagy előadó-művészeti tevékenység finanszírozása a Müpa nélkül, a három említett előadó-művészeti intézmény nélkül és további intézmények nélkül, amelyeket mindjárt említek, szerintem nem szabályozható, vagy jobban mondva szabályozható, csak formállogikailag sem állt helyt a törvény címe.
Amikor azt mondtam, hogy további intézmények, ezt a minisztérium képviselői ugyanúgy tudják, mint mi, hogy vannak állami színházak Magyarországon, amelyek kilógnak az intézményrendszerből; ez a törvény azokra sem vonatkozik, vagy csak részben vonatkozik, vagy vonatkozhat. A bizottság jól ismeri a Rádió művészeti együtteseinek problémáját. Most függetlenül attól, hogy ez ma hogyan van elrendezve, a Rádió művészeti együtteseiről ez a törvény nem tud rendelkezni, holott rangját tekintve felveszi a versenyt sok más olyan intézménnyel, amelyet érint ez a törvény, és köznapi értelemben ez is egy állami jellegű művészeti együttes. Nem tudja a törvény kezelni, csak egyedi elbánással az olyan típusú együtteseket, mint a Fesztiválzenekar, amire értem, hogy találtak egy megoldást, de ha áll az, amit én mondtam politikai bizalmatlanság kapcsán, akkor egy ilyen rangú együttes - és lehetne másokat is hozni, de talán ez a legjobb példa, csak azért, mert alapítványi formában működik - kiesik a rendszerből, és legfeljebb a miniszter személyes döntésén és a tanácsadók esetleges véleményén múlik az - és nem a Fesztiválzenekar itt a kérdéses, mert az talán vitathatatlan rangú, hanem kevésbé egyértelműen megítélhető, de mégiscsak támogatást érdemlő együtteseken, akár színházi együtteseken is, részben szubjektív megítélésen múlik -, hogy ezt a bizonyos hároméves szerződést meg tudják-e velük kötni, vagy megkötik-e velük.
Problémának érzem azt, hogy ha előadó-művészeti törvényről van szó, akkor - most ezt nem tréfának szánom, hanem komolyan mondom - a cirkuszművészet miért nem kerül bele. A cirkuszművészet részben intézményhez kötött, részben pedig nem tartja el önmagát jelentős részben, ha jól tudom, támogatást igényel. Nem tud beleférni ennek a törvénynek a kereteibe az olyan sajátos műfaj, mint a cigányzene, aminek nyilván nem alanyi jogon minden együttesét kell támogatni, de az sem stimmel, hogy csak a Száztagú Cigányzenekar, Rajkó fér bele a támogatási rendszerbe. Tudom, hogy a válasz az, hogy ők máshol pályázhatnak, de a színház- és előadó-művészeti, a törvénytervezet által érintett, nem önkormányzati és nem állami tulajdonú együttesek egyébként nemcsak pályázhatnak, hanem alanyi jogon kapnak pénzt, tehát a törvénytervezet nem veszi figyelembe azt, hogy ez átfogóan az előadó-művészettel kíván foglalkozni. Ugyanez áll a jazzre. Ott is csak állandó és kiemelt együttes fér bele a támogatási rendszerbe. Nem tudja ez a törvénytervezet figyelembe venni a műfaj sajátosságait, de most nem akarok belemenni ennek a részleteibe.
Problémaként említem - anélkül, hogy az időt akarnám húzni, vagy a magam mondanivalóját túl hosszúra akarnám fogni - az előadó-művészeti tanácsot, más aspektusból, mint ahogy itt szóba került. Az általam ismert tervezet, ami azóta módosult, ha jól értem, a számokat tekintve, egy olyan testületet hoz létre, amelyik abban érdekelt, hogy pénzt követeljen a mindenkori kormánytól. Ez nem hiba, de nyilván, ha az előadó-művészeti tanácsban az államigazgatás, mondjuk két vagy három taggal képviselt, és egyébként akár 25 tagú, akár 15 tagú, akár nem tudom, hány tagú, a kiemelkedő művészek, az intézmények képviselői, az önkormányzatok képviselői és esetleg szakmai szervezetek által megnevezettek közül, miniszter által kiválasztottak vannak jelen, ebből egy olyan testület jön létre, amelyik abban érdekelt, hogy azt mondja minden évben, hogy a tavaly kapott támogatásból nem jövünk ki, további pénzeket igénylünk. Ennek sok hátránya van. Ha nemcsak az a feladata ennek testületnek, hogy meglévő pénzeket elosszon valamilyen szempontrendszer alapján, vagy erre javaslatot tegyen, hanem ahogy a törvénytervezetben szerepel, javaslattételi joga és mindenféle más joga is van, akkor előre megjósolható, hogy van egy erős érdekképviseleti szervezet - most nem a szónak szakszervezeti vagy művészeti érdekképviseleti értelmében értendő, hanem egy államigazgatással valamilyen módon kapcsolatba került szervezet -, amelyiknek ez az egyetlen és legfőbb szempontja, és a maga felelősségét is, nyilván akarva-akaratlanul, nem emberi hibából, hanem a helyzetből adódóan azzal tudja csökkenteni, hogy kevesebb pénzt kapunk, mint amire szükség lenne.
Még egy dolgot említenék, de ez tényleg apróság az elmondottakhoz képest. Szerintem az általam ismert preambulum és a szöveg még nagyon is fésülhető lenne. A globalizáció és a tömegkultúra, hogy is mondjam, nem olyan jellegű fogalmak, amelyekkel olyan módon lehetne bánni, mint ahogy itt szerepel, miközben a tömegkultúráról esik szó a preambulumban, és a következő bekezdésben megfogalmazza a törvény is azt a helyes célt, hogy széles közönséghez kell eljutni, és az operettről is szó van benne meg mindenféle másról, de ebbe nem akarok részleteiben belemenni.
Amit mondani szeretnék még, az az, hogy szerintem technikailag lehet, hogy javít a dolgon az, ha további úgynevezett minőségi szempontokat belevesznek, de talán szerencsésebb lenne, vagy szerintem legalábbis szerencsésebb lenne, ha az önkormányzati és az állami jellegű feladatok élesebben különválnának. Természetesen azzal én egyetértek, hogy az önkormányzat szerepvállalása legyen figyelembe véve az állami szerepvállalásnál, de például azt, hogy az állam, mondjuk az ingatlanfenntartást vagy -működtetést érzi a maga feladatának, vagy az infrastruktúraműködtetést, a kulturális értékek támogatását, de az önkormányzatra bízza azt, hogy a közönségarányt vegye figyelembe vagy más ilyen dolgokat, el tudom képzelni. Az önkormányzatok a jelek szerint - színházi életben történő változások ismeretében óvatosan mondom ezt - arra ösztönzik az új színházigazgatókat vagy a meglévő színházi vezetőket, hogy igyekezzenek olyasmit csinálni - ezt abból gondolom, hogy a legtöbb új igazgatónak ilyesmire irányul programja -, ami csábítja a közönséget. Ez nem feltétlenül az állam feladata. Ha az önkormányzat ebből pénzt tud csinálni a színházakon keresztül, mármint a színházak működtetésére, akkor az államnak szerintem ebben a szituációban csak annyi szerepe van, hogy az állami támogatást, ami ebben a törvénytervezetben is szerepel, az önkormányzati támogatáshoz viszonyítsa valamilyen módon. De szerintem nem kell állami szerepet vállalni globálisan a színházi rendszerben, és ahogy próbáltam mondani, eleve a mai intézményrendszerért és annak - hogy is mondjam - továbbmaradásáért garanciát vállalni. Persze apróbb ötletek vagy elképzelések, ahogy államtitkár asszony is mondta, nyilván segítenek a dolgon, tehát ezek az úgynevezett minőségi mutatók nyilván tovább szaporíthatók, de talán jobb lenne, ha itt a szerepvállalás válna külön, hogy az önkormányzat miért felel, az állam miért akar szerepet vállalni és milyen támogatást ad.
Nem akarom tovább részletezni, a fő kifogásaimat és néhány fontos, egyéb kifogást is elmondtam a magam részéről. Köszönöm szépen.
Most visszatérek az elnöki posztra: további felszólalók következnek, először Gulyás képviselő úr, aztán a többiek.
GULYÁS DÉNES (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Nagyon tetszett nekem az a kifejezés, hogy "a tervezet tervezete", mert valóban úgy érzem, hogy ezzel még alaposan lehetne dolgozni, és ha már a preambulumról szó esett, én úgy érzem, hogy mindjárt az első két mondat... Feltétlenül bele kell tenni egy ilyen mondatot a preambulumba, hogy "azt a felismerést fogalmazza meg, hogy az élő, jelen idejű", satöbbi, satöbbi? Valahogy ez nekem azt sugallja, hogy Bartók és Madách hazájában, na végre, felismertük ezt, hogy erre szükség van. Szerintem ez felesleges bele. Attól pedig, ami a második mondat, hogy megvédeni hivatott ez a törvény mondjuk a globalizáció és a tömegkultúra hatásaitól satöbbi, nem akarok erre hosszan kitérni, szerintem ez a törvény semmitől ilyen tekintetben nem védi meg a művészeteket, mint olyan. Ezt lehetne továbbgondolni, fordítva kellene a lóra ülni, és bizony az előadóművészeket, magát a művészetet egy másféle törvénnyel kellene védeni, illetve a társadalmat a gagyival szemben, de ez egy másik kérdés, mert ez semmiféle gagyitól nem védi meg.
Néhány dolgot felírtam, illetve sokat írtam fel, de a legtöbbjét már képviselőtársaim, elnök úr, alelnök úr érintette.
Egy-két dolgot csak: szerintem nem mehetünk el amellett, hogy olyan objektív számokhoz kötnek támogatásokat, mint a fizetett nézőszám. Egy példát hadd mondjak! Az ÁSZ jelentése szerint az Operaház fizetőnézőszáma 40 ezerrel csökkent például 2006-ról 2007-re. Ez egy pont, de az Operaház, tudjuk ugye, egyetemes kultúrát állít a társadalom, illetve a nézők elé. Felvetődik az a kérdés, hogy helyes szabályzó-e az, ha fizetőnézőszámhoz kötöm a támogatást, sőt, ahogy államtitkár asszony mondja, fizetőnézőszámhoz kötik a támogatást, a civil támogatást, az adótörvényeket. Ha valaki támogat egy produkciót, itt említette, hogy fizetőnézőszámhoz lesz ez is kötve.
Azt gondolom, hogy ez azt az alapproblémát veti fel, ami már számtalanszor szóba került itt már, a bizottsági ülésen is, meg szakmai szervezeteknél is, meg minden lehető fórumon, ami természetesen érthető, hogy nagyon nehezen foglal állást egy politikus, vagy egy kultúrpolitikus ilyen kérdésekben, de alapproblémát vet fel, hogy egy mindenkori kulturális kormányzat mennyire foglalkozik azzal, hogy megfogalmazzon kitételeket és pontokat. Ha nézőszámhoz kötök valamit ad abszurdum, akkor holnapután Győzike lehet előadóművész; tulajdonképpen az is, ha belegondolok, mert van egy Cégbíróságon bejegyzett együttese, ez egy szervezet, akkor ő pályázhat, és sokkal nagyobb nézőszámot fog vonzani, mintha a Polgár Lacit elhívom, és azt mondom, hogy Muszorgszkij- és Brahms-dalokat énekeljen a Tudományos Akadémián, és akkor a Győzikét jobban fogjuk támogatni. Tehát homlokegyenest a kultúra ellen megy az ilyen módon való szabályozás.
Számomra ez azt veti fel, hogy a mindenkori kulturális kormányzatnak el kell döntenie bizonyos kérdéseket, még uram bocsá', szavazószámvesztés veszélye mellett is meg kell fogalmazni a dolgot, hogy mi az, amit értékesnek ítélek, mi az, amit egyetemes értékűnek, kultúrának, értékteremtőnek, emberformálónak ítélek, mi az, amit a műveltség területei összessége részének ítélek, és mi az, amit nem. Bizony, ezek nagyon nehéz kérdések, de szerintem ez hiányzik ebből a törvényből, hogy nem elég bátor, nem mondja ki azt, hogy igen, kérem, lehet fizetőnézőszámhoz kötni a támogatást, de vannak olyan dolgok, most ad abszurdum, idézőjelbe téve mondom, amit mondok, ahol minél több néző van, annál jobban kellene büntetni az előadót és nem támogatni. (Dr. Schneider Márta jelzésére reagálva:) Vagy ha ilyen van, akkor azt mondom, hogy oké, ezzel nincs baj, de ez nem történik meg. Így a gagyit is - uram bocsá' - támogatni fogjuk.
Itt nagyon jó példa volt, nem a gagyiba sorolom, hogy hiányzik a cirkusz, hiányoznak ebből területek. Még egyszer mondom: hol van a jazz? A jazz egyetemes értékeket tartalmaz, egyetemes értékeket hordoz és előadó-művészet. Hol van a könnyűzene? Nagyon sok könnyűzenész igen-igen komoly művész, komoly mondanivalója van, igazi emberi tartalmakat közvetít. Ők ebben nem jelennek meg. Tehát az előadó-művészeti törvényt nagyon nehéz kérdés ebből a szempontból úgy megfogalmazni, hogy benne legyen mindenki, aki voltaképpen előadó-művészettel foglalkozik.
Utána aggályosnak érzem, erről is volt szó, de azért egy szóban talán hadd térjek ki rá, a művészeti tanács kérdését. Szerintem a művészeti tanács ebben a formájában egy célra alkalmas, miután véleményezési és javaslattételi joga van, tehát praktikusan nem dönt semmiben, hanem döntésre tesz javaslatot a miniszternek. Ez tulajdonképpen egy formalizált testület, ennek gyakorlatilag így igazán nincs értelme, ugyanis a miniszternek lehetőséget ad arra, hogy elbújjon, hogy azt mondhassa, ha egy neki tetsző határozatot hoz a tanács, hogy kérem szépen, ezt meghoztam, és ha esetleg rossz volt a hatása ennek a döntésnek, akkor az előadó-művészeti tanács ajánlotta nekem. Egyébként pedig teljesen szabad kezet ad, mindenben, amiről úgy gondolja, hogy ő dönt, a tanács véleményét nem köteles a döntéseibe beépíteni, mert hiszen a tanácsnak csak javaslattételi kötelezettsége van.
Aztán például nem értem, hogy ebbe a tanácsba - összeállítva a tagjait a zeneművészeti tanácsnak, itt próbálom megjegyezni - miért kerül bele az államháztartásért felelős miniszter képviseletében egy ember, és a miniszter - gondolom, a kulturális miniszter - képviseletében egy ember. A miniszter képviseletében az az ember valószínűleg egy emelettel lejjebb ül, tehát felhívja, hogy mondd el nekem, légy szíves. Szóval pontok vannak, amiket nem értek.
Aztán nagyon-nagyon nehezményes, ebben teljesen egyetértek Pető Iván elnök úrral, hogy intézménybarát ez a törvénytervezet. Ugyanis azok az előadóművészek, akik ezt az egész, úgynevezett művészetet csinálják, ebben a dologban nincsenek képviselve, sőt, engedje meg, hogy utaljak egy paragrafusra, mégpedig a 31. § (1) bekezdésére, nem akarom itt idézni. Ez volna az az életpályakép, ami miatt, azon túl, hogy a művész művésznek született, érdemes neki csinálni? Én nem hiszem! Itt a művésznek semmiféle olyan garanciája nincs, ami... Talán államtitkár asszony emlékszik arra a beszélgetésre, ami éppen itt volt, nem emlékszem pontosan, mikor, amikor a költséghatékonyság kétirányú utcává tételét kérdeztem öntől, és ön azt mondta erre, hogy az előadó-művészeti törvény erre fog garanciákat biztosítani. Ugyanis, hogy ne csak mindig a költségvetés beszéljen költséghatékonyságról, hanem azok az emberek is, akik akár a művészetben, akár az élet más területén - de ezt most hagyjuk - próbálnak egzisztálni. Tehát egy művész legyen költséghatékony is amellett, hogy azt csinálja, amit szeretne, és amire egy társadalomnak szüksége van, legyen költséghatékony a művészettel foglalkozni. Ezekre tételeket nem látok, számokat látok, hogy mennyi, mit tudom én, a támogatásban is 1,4 vagy 1,8, de nincs mellette forint, és nem érzem azt, hogy egy művész ebből meg tud élni, a családját el tudja tartani, és azt csinálja, amire teremtődött.
Aztán apró pontok vannak; mondok egyet. Beemelődött ide ilyen mondat, 11. § a) és c) pontja, ami azt mondja, hogy a társulat közreműködésével bemutatókat hoz létre a színház - nem akarom felolvasni a törvényt -, tehát ez tulajdonképpen a befogadó színház és a nem befogadó színház közötti viszony. Ha elkezdem számolni, akkor azt mondom, hogy 1 százalék különbséggel bármelyik lehet bármilyen; ott van önök előtt, nem olvasom fel.
Aztán van itt egy ilyen pont, ami megfogalmazza, hogy mi számít a munkahelyen eltöltött időnek; ez egy apróságnak tűnhet. "A munkahelyen elrendelt munkavégzés idejének számítása szempontjából előadás esetében annyi munkaórát kell elszámolni, amennyi az előadás és az azt megszakító szünetek összessége." Nem, szerintem nem ennyit kell számolni. Tisztességes színházban másfél órával az előadás kezdése előtt a művész bent ül, skálázik, gyakorol, memorizál, smink, maszk, jelmez, megpróbál azzá válni, akinek kell lennie a darab szerint; ez szerintem beletartozik a munkakörbe. Ez csak egy apróság, de ezek a legfontosabbak.
Aztán van még egy kérdés, hogy továbbra sem látom azt, ezt talán az egyik ilyen beszélgetésen indítványoztam, hogy valaki, aki pénzügyekkel, gazdasággal és adótörvényekkel... - tehát közös bizottsági ülést kellene csinálni, vagy valamilyen állásfoglalást kérni tőlük. Amíg a kulturális kormányzat által meghirdetett civil támogatói szféra nincsen kialakítva, addig nagyon nagy baj van, nem tudunk rendes törvényt csinálni, mert úgy érzem, hogy a mai adótörvények sújtják a támogatót, és nem bátorítják. Több országban jártam a közelmúltban, és bizony, beszéltem olyan emberekkel - kormánytagokkal és óriási cégek vezetőivel is -, akik elmondták, hogy abban az országban azért képes egy intézmény fenntartani egy szimfonikus zenekart, egy múzeumot és egy kórházat, mert nem az adóalapjából írja le a befizetett összeget, hanem az adójából. Erről le kellene ülni beszélni. Veres János miniszter úrnak én ezt elmondtam, és az egészet annyira méltatta, hogy amikor hoztam erre a példát, átkiabált a sorból, hogy abban az országban van pénz, ezt könnyű megtenni. Így nem tudunk előremenni; elnézést kérek, biztos, hogy nem, ha nem érzi át azt a gazdasági életet irányító szféra, hogy a kultúra támogatása nélkül nekik is bajuk lesz tíz, húsz, harminc év múlva.
Aztán még egy nagyon súlyos probléma van. Én magam is tanítok olyan intézményben, amelynek az előadó-művészethez köze van: a Zeneakadémián. Gondolom, azt a Színművészeti Főiskolán is tapasztalhatjuk - bár ők könnyebb helyzetben vannak, hiszen sajnos, jóval több prózai, mint zenés színház van ma Magyarországon -, hogy valahogy ennek a törvénynek harmonizálnia kellene a képzéssel. Egy olyan koncepciót kellene kialakítani, ahol nem képzünk túl zenészeket, nem képzünk túl színészeket, nem képzünk túl énekeseket, mert akkor ki fognak kerülni az utcára munkanélküli művészek, akik aztán kígyót-békát fognak teljes joggal kiabálni ránk és erre a törvényre, hogy milyen élethelyzetbe kerültek ők azért, mert ezekre a dolgokra nem figyelünk.
Még egyszer mondom, ezek az apró pontok. Nem látom biztosítva az életpályamodellt, azokat az embereket, akik ezt hivatásszerűen, életpályamodellként felfogva csinálni akarják, őket nem látom ebben támogatva, hiszen ott van az az említett törvény is, hogy kirakható, hogyha a színház úgy érzi, hogy nem tud 50 százaléknál több előadásszámot produkálni; egyszerűen kirakható még egy kitüntetett művész is. Ez miféle életpályamodell? Egyáltalán hogy merülhet ez fel? Számomra ez meglehetősen aggályos. Még egyszer mondom, ami a legfontosabb, és talán ezzel kellene kezdeni, hogy tisztázni kellene azt, hogy mik tartoznak ennek a törvénynek a hatálya alá. Igen, kellene beszélni arról, hogy mi az, ami kultúra, mi az, ami érték, és mi az, ami nem. Én úgy érzem, hogy ebben a törvényben bizony támogatásra számíthatnak olyan törekvések is, amik nem feltétlenül tartoznak az értékteremtő kultúrához. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük. Fedor képviselő úr!
FEDOR VILMOS (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Menjünk szerintem vissza az elejére, ahol még az alelnök úr elkezdte a mondókáját. Én attól tartottam, hogy ma nem találkozunk, mert voltak ilyen hírek, hogy esetleg erről a törvényről nem is tudunk beszélgetni. (Halász János: Nem akartál jönni!) Nagyon fontosnak tartom, hogy ez nem történt meg, és fontosnak tartom, hogy azért most nagyjából megismerjük egymás véleményét. Én nem gondolom azt, hogy valami külső nyomás hatására jött létre ez a mai beszélgetés, legalábbis én erről nem tudok; valószínűleg ezt nekem nem mondták, én vagyok az egyetlen a teremben, akivel ezt nem közölték. Én úgy tudom, legalábbis a mi frakciónk tervezte, hogy bizottsági ülésen nyilván ezt a törvényt megvitatjuk, tehát nekem ez semmi újat nem jelentett. Ugyanakkor engem arról győzött meg az eddigi vita, és úgy érzem, hogy ki-ki persze különböző módon, különböző helyen ülve, más településen élve, más élethelyzetből adódóan másképp látja a törvényt, de az egészen biztosan látszik, hogy azt az ingerküszöböt jóval átlépte, ami ahhoz kell, hogy ma Magyarországon egy rendezetlen kérdést megpróbáljunk azokkal a feltételekkel, azzal a közhangulattal, azzal az aktuálpolitikai környezettel - nem tudom, hogy mondjam, nyilván mindenki érti -, de mégiscsak rendezni, mégiscsak asztalhoz ülni, és valami módon rendezni.
Miután a filmtörvény utóéletében alelnök úrral közösen vállaltunk némi szerepet, pontosan tudjuk, hogy talán ott a konszenzus megteremtése volt az egyszerűbb, ma már azt mondom; úgy tűnik, hogy az utóélete már korántsem ilyen vidám, és elsősorban vagyoni kérdések és anyagi ügyek, bizonyos rétegek kimaradása, a testületek működése örökös problémát jelent. Mondom ezt úgy is - utalt rá elnök úr -, hogy azért a struktúrája egészen más, mint a most tárgyalt színházi törvénynek; más intézményekkel kellett foglalkoznunk. Mondom először, mint rossz krimiolvasó, a történet végét, hogy én mit gondolok. Azon a település, ahol én élek, egy nagyon régi színház működik, nagyon szeretnek az emberek színházba járni, és nagyjából ismerem annak a nagyvárosnak a költségvetését, tehát nyilván ilyen szemüvegen keresztül is olvasom ezt a törvényt, hogy ez vajon milyen lesz a nagyvárosoknak, milyen lesz a nemzeti színházaknak. Azt kell mondanom, hogy az az irány, amit vállal a törvény, az az elképzelés, amit képvisel a törvény, az a támogatási mód és rendszer, amire javaslatot tesz a törvény, arra mindenképpen jó, hogy elkezdjünk erről tárgyalni, hogy bekerüljön a parlament elé, és legyen egy nagyon komoly, azt gondolom, hogy az ügyhöz méltó általános vita, majd részletes vita, magyarul nem rossz egy nagyvárosnak. Amikor arról beszélt az elnök úr - és elnézést kérek, hogy utalok rá, de végül is vita van most -, hogy mintha egy kicsit porosnak, avíttnak, penészesnek vallott intézményi struktúrát kellene most itt kirángatni ebből a helyzetből, azért egy kicsit ezzel vitatkozom.
Azt gondolom, hogy a magyar kultúrában, a magyar színjátszásban ezek az intézmények egészen másfajta szerepet képviselnek, másfajta szerepet jelentenek, hordoznak, mint Európa más országaiban, és nem mennék bele a nyelvi kultúra ápolásába, sok minden másba. Bizonyos dolgok bemutatása másutt nem nagyon lehetséges, itt viszont a nemzeti identitás fennmaradása, erősítése érdekében folyamatosan kell, hogy ezt az emberek megismerjék, és itt be is zárom ezt a mondatot. Ugyanakkor egyetértek abban, hogy meg kell jelennie nagyon sok olyan törekvésnek, amely eddig nem kapott támogatást, meg kell jelennie a törvényben, és nyilván az ehhez szükséges forrásokat, a támogatás szabályait mindenképpen tisztázni kell. Miután nem volt ilyen, vagy nagyon kezdetleges volt, ez nem egyszerű feladat, tehát ezt én készséggel elfogadom, hogy nyilván valamennyiünknek vállalnunk kell azt, hogy most valami egészen mást próbálunk, és azt szeretnénk, ha ez a törvény valóban a sokszínűséget szolgálná. Azt kell mondanom azonban, hogy nem lesz könnyű, mert nem volt ilyen, és mondom ezt azért is, mert szerintem az eddigi támogatási rendszer abszolút statikus volt; abban igaza van az elnök úrnak, ha a múltra gondol, valóban az volt. Nem vette figyelembe például, hogy az elmúlt években nagyon sok településen olyan fejlesztések indultak el, amelyek többek között arra is vonatkoztak, hogy új kulturális terek jöttek létre, amelyek egyébként alkalmasak színházi előadások bemutatására.
Két nagyvárosi polgármester vezetése alatt - itt mondom: Debrecen és Miskolc -, mind a két városban egészen új kulturális struktúrák jöttek létre, intézmények jöttek létre, amik nyilván lehetőséget teremtenek arra, hogy a mai kortárs művészet, a különböző új gondolatok is megfelelő helyet és támogatást kapjanak. Joggal várja azt el szerintem minden önkormányzat, hogy szeretné látni, hogy olyan kulturális támogatási rendszer jön létre Magyarországon, amely ezt az újat is támogatja a régi mellett.
Például nekem nagyon nem tetszett az, hogy az elmúlt években azt mondtuk, hogy van nézőszám, van négyzetméter és slussz, és lehúztuk a rolót, és hiába csinált Debrecen, Nyíregyháza, Zalaegerszeg, Pécs vagy bármelyik város bármit, ugyanez a támogatási forma, ezen struktúra maradt. Tavaly megpróbáltunk egy kísérletet, kitörtünk ebből az egészből, néhányunknak volt egy javaslatunk. (Halász János hangosan nevet.) Én nagyon örülök annak, hogy ezt a javaslatot, ezt a módosító indítványt, ami a költségvetés magasságában létrejött, támogatta mindkét oldal. Örültem, mert legalább bele lehetett nyúlni ebbe a finanszírozásba. Merthogy kiderült, hogy például néhány város esetében a korábban mondjuk száz egységnek nevezett infrastruktúra ma már ezer egység, de egyébként úgy lehetett, ha erős lobbi állt valaki mögött, akkor talán hozzájutott ilyenekhez. Azt gondolom, hogy ezt a kérdést szabályozni kellene.
Éppen ez veti fel egy nagyon fontos, nagyon súlyos, és éppen ezért támogatott elemét ennek a törvényjavaslatnak, nevezetesen hogy azért azt figyelembe kell venni, hogy egy helyi önkormányzat hogyan viszonyul a saját intézményeihez. Az régen rossz, ha azt mondja, hogy kérem, én nem támogatom olyan mértékben, vagy támogassa, aki akarja, mondjuk támogassa a kormány. Azt gondolom, hogy ezt talán nem kellene.
Én végignéztem, és majd az általános vitában el is fogom mondani, az elmúlt hat év támogatásait a magyar nagyvárosokban. Nagyon jól látszik, hogy több nagyváros a színháztól elvont az elmúlt években, és próbált olyan lobbit építeni, hogy majd a kormány tegye ezt hozzá. Én azt gondolom, hogy ez így nem jó, ez így nem helyes. Azok az önkormányzatok, amelyek számára fontos nemcsak a populáris - és itt Dénessel abszolút egyetértek -, hanem a kísérleti színházak, alternatív színházak támogatása, igenis azt mondom, hogy azok kapjanak nagyobb támogatást, és ez legyen világos és mérhető, és ebben kapjanak visszajelzést az önkormányzatok. Hogy miért mondom ezt? Az elmúlt év végén nagy nehezen elfogadtuk, és köszönöm ma is a támogatást, hogy néhány színház kapjon még valami pluszforrást. Az egyik város, ez egy dél-dunántúli város, meg nem merném nevezni, azzal az összeggel, amit ő pluszban kapott, csökkentette a saját színházának a támogatását. (Halász János: Biztosan Pécs volt!) Én nem mondtam nevet. (Derültség.) Azt gondolom, hogy ez így nincs rendben, tehát valamilyen módon ezekhez kötni kell.
Annak örülök, hogy újragomboljuk azt a bizonyos kabátot. Rengeteg hiba van, én ezt nem vitatom, és rengeteg javaslat van. Örülök annak, hogy Gulyás képviselő úr javaslatában is egészen részletekig menően próbálta arra ráirányítani a jogalkotók figyelmét, hogy mit kellene még, hogyan kellene hozzányúlni. Szerintem abszolút adott a helyzet - én legalábbis így látom - arra, hogy ezt a kérdést rendezzük, normális módon rendezzük.
A másik, ami a testületet illeti, ugye a tanácsadó testület sok vitát kapott. Mindig eszembe jut erről a POSZT jelenlegi állapota. (Közbeszólás: Mi?) Ugye ezt mindenki kerülgette, bár ha néhány színidirektor... A POSZT. (Dr. Schiffer János: Pécsi Országos Színházi Találkozó.) Állandó vita, én azt vettem észre, akikkel beszélgettem, hogy miért azok a darabok, ki választja ki. Ugye minden évben rábízzuk valakire, egyvalakire azt, hogy válassza ki ő és nevezze meg. Ez egy örökös problémát jelent. Én azt gondolom, hogy egy ilyen testület... Nekem nem a testülettel, a létével van gondom, hogy létre akarunk hozni ilyet. Azon elgondolkodnék a kiválasztásnál, hogy mit képvisel, hogyan képviseli, túléli-e a négy éveket. Tehát én ezt támogatnám, nyilván azzal a feltétellel, hogy mindenki látni akarja, hogy ez valóban a szakma céljait szolgálja.
Arra készültem, nagy betűkkel felírtam magamnak, hogy az ellenzék biztosan azt fogja mondani, hogy ez a törvény úgy, ahogy van, nem jó, vegyük le, és felállnak és kimennek. Én örülök, hogy ez nem így történt, mert erre az lett volna a javaslatom, hogy oké, ha nem jó, én mindig azt mondom otthon is, ha valami nem jó, de mondjuk meg, mi a jó, próbáljuk megfogalmazni, mert ezért konstruktív, ezért lenne jó egy ilyen vita.
Végül pedig szeretném még azt elmondani, hogy a javaslat 3. §-a foglalkozik ezzel a bizonyos szponzorációval. Elnök úr utalt rá, nálunk is nagyon jól működik ez a színházi páholyrendszer, de azt kell mondjam, mindannyian érezzük, hogy a rendszerváltozást követően erről a területről eltűntek pénzek. Ne kezdjük keresni az okát, nemcsak itt, a képzőművészetben is, másutt is nagyon komoly gondok vannak a mecenatúrával, ebben is kellene valami egységes szabályozást kitalálnunk. Én nagyon örülök ennek a szakasznak. Azért örülök, mert ha ezt a pénzügyminiszter elfogadja, ha ez a pénzügyön átmegy, hogy a saját bevételének 80 százalékáig szponzorációt vehet igénybe egy színház, oly módon, hogy aki adja, az leírhatja ezt az összeget, akkor azt gondolom, hogy ez lesz az első ilyen nagyobb áttörés, amit aztán jó lenne, ha több szakmai területen is, másutt is követnék. Én ettől éppen azt várom, hogy nagyobb támogatást kap.
Befejezésül: vannak olyan szervezetek zenében is, ugye nálunk is, nyilván az itt ülők tudják, fenntartunk bábszínházat, nagyszimfonikus zenekart, külön színháznak zenekart és sok minden mást, de vannak olyan szervezetek, amelyek valóban a szakma szélén táncoltak a mai napig. Ezért tartom fontosnak, azt a bizonyos 10 százalékos támogatást, ami megjelenik, amelyre elnök úr is utalt. Azért, ha mögé nézünk és a számokat is tudjuk hozzá, ez több mint megduplázza a jelenlegi támogatást. Minden törvénynél, amikor elfogadjuk, azt mondjuk, hogy lehet, hogy ez megváltoztatta a viszonyokat, de egy idő után nyilván ez is statikussá válik majd, én ettől nem félek, mert nyilván az lesz a következő bizottság, a következő parlament dolga, ha úgy érzi, hogy statikus, és már megfogja a szakmát és nem engedi, hogy a kortárs irányzatok is megfelelő támogatást kapjanak, akkor nyilván módosítani kell. Minden törvényt szoktunk módosítani, ettől nem tartanék. Én egyet kérek csak: fogadjunk már el egy olyan törvényt, amelyben nagyjából egyetértünk, és ami a szakma számára is kívánatos lenne, és már elég régóta vár rá sok mindenki. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Akkor a továbbiakban kombinálom az eddig alkalmazott módszert, hogy váltják egymást a frakciók, azzal, hogy aki még nem szólt, annak előjoga van. Tehát most Tellér képviselő úr, utána Bókay képviselő úr.
TELLÉR GYULA (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Nagy érdeklődéssel hallgatom az eszmecserét és a vitát; arra vártam ugyanis, hogy ahogyan az történni szokott, elmondják előlem azokat a dolgokat, amiket én mondani szeretnék. Most ez nem egészen történt így, úgyhogy maradt valami a tarsolyomban.
Azt gondolom, hogy a törvényben talán a legfontosabb rész a finanszírozással foglalkozó rész, az eszmecserének is jó részét a finanszírozással való foglalkozás töltötte ki. Azt hiszem, hogy a finanszírozással kapcsolatban van néhány alapvető kérdés, amit fel kellene tenni, és meg kellene nézni, hogy ezekre a kérdésekre milyen választ kapunk. A kérdések szerintem nagyjából a következőképpen szólnak: arra a területre, amelyet itt előadóművészi területnek nevez a törvény, mennyi pénz jut - mellékkérdés, hogy vajon ez több-e vagy kevesebb-e annál, mint ami eddig jutott -, hogy ki osztja el a pénzt, illetve ennek is mellékkérdése az, hogy az elosztás kritériumait szorosabban ki állapítja meg, ki szabályozza, hogyan válik valaki kedvezményezetté, tehát hogyan kerülhet be abba a körbe, hogyan kap az elosztásból pénzt.
Anélkül, hogy az egyes részletekbe nagyon bele akarnék menni, a következő megállapítást teszem. Úgy látom, hogy egyrészt, ha így elolvassa a törvényt az ember, azt a látszatot kelti, hogy meg vannak oldva ezek a kérdések, most lehet rajta vitatkozni, hogy úgy legyen-e, vagy ne úgy legyen, valójában azonban éppen ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban, amit én feltettem, nagyon sok mindent a törvény nyitva hagy, nem old meg, mond azonban róla valamit. Mondjuk így, illusztrációképpen felolvasok néhány passzust a törvényből.
"17. § A harmadik és negyedik kategóriába sorolt színházak támogatása pályázati úton történik..., a miniszter az általa felkért szakmai kuratóriumok javaslata alapján dönt." - tehát a miniszter dönt.
"19. § A központi költségvetési hozzájárulás..., a megítélt támogatások folyósításának részletes eljárási szabályait a miniszter rendeletben állapítja meg."
21. § - itt van szó zenekarok, énekkarok fenntartóját és egyéb fenntartókat illető hozzájárulásról. Azt mondja, hogy "A törvényben megállapított hozzájárulás felosztásának részletes szabályait a miniszter rendeletben állapítja meg.". Ugyanitt a 2. pont: "A második kategóriába besorolt zenekarok és énekkarok támogatásáról pályázat alapján a miniszter az általa felkért szakmai kuratórium javaslata alapján dönt.". A következő menetben, a második kategóriába sorolt zenekarok esetében: "A miniszter legfeljebb három évre szóló kötelezettséget vállalhat a következő évek támogatási keretének terhére. A miniszter ír ki pályázatot a költségvetési fejezet terhére bizonyos esetekben. A beszámolókat és a beszámolók formai követelményeit a miniszter külön rendeletben határozza meg." Aztán: "A kultúráért felelős miniszter által vezetett minisztérium költségvetési fejezetében kell biztosítani..." - és a többi, nem olvasom a részleteket, hogy mi mindent; itt is megint csak a miniszter dönt.
Ha ezeket a miniszter további döntésére bízott területeket megvizsgáljuk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a további behelyezett kritériumok segítségével voltaképpen az alapkérdést lehet szabályozni. Itt tehát nemcsak az szabályozható, hogy ki kapja meg azt, ami már oda van ítélve, hanem azt is szabályozni lehet a kritériumok alapján, hogy egyáltalán mennyi pénz jöhessen oda, mert hányan felelnek meg ilyen, olyan, amolyan kritériumoknak. Ezek után tulajdonképpen a törvényről nem nagyon tudok vitatkozni, mert ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, hogy mennyi pénz jut, és azt voltaképpen ki, hogyan osztja el, nincsenek szerintem a törvényben a szükséges információk. Ráadásul, ami a mennyi pénz kérdését illeti, itt Halász János alelnök úr rögtön az elsőre elmondta, hogy mi a lényeg. Az a lényeg, hogy nincs mellétéve az a modellszámítás, amelyikből kiderülne, hogy több pénz kerül-e erre a területre vagy kevesebb, vagy egyáltalán mi fogja eldönteni pontosan azt, hogy mennyi pénz jut oda. Én újra azt mondom, hogy ezek a továbbiakban meghatározott kritériumok nagymértékben el fogják dönteni, hogy mennyi pénz jut a színházi területre. Ezek a továbbiakban eldöntött kritériumok itt most nem ismeretesek, és nem is tudunk fölötte vitatkozni, úgyhogy az első kérdésre, hogy mennyi pénz jut, nem tudunk válaszolni. A második kérdésre pedig, hogy ki osztja el a pénzt: nos, igaz ugyan, hogy itt szakmai kuratóriumok folyton meg vannak nevezve, mint tanácsadók, de végül is a miniszter osztja el, a legtöbb kérdésben vagy a kritériumot mondja meg a miniszter, vagy saját maga határozza meg az elosztást. Voltaképpen azt a következtetést vonom le, hogy az egész elosztási játszmában túl súlyos szerepe van a miniszternek, és talán magának a szakmának pedig túl kevés. Ha egy soktagú bizottságban néhány tag vagy akár csak a tagok többsége is a szakma területéről érkezik, akkor, ha ez a bizottság alapvetően tanácsadói szerepre szorul, a mindenkori, a miniszter által tekintetbe veendő egyéb szempontoktól fog függni az, hogy ezek a szakmai tanácsok milyen mértékben érvényesülnek, vagy milyen mértékben nem érvényesülnek.
A következő kérdés, hogy hogyan válik valaki kedvezményezetté. Őszinte csodálattal olvastam és olvasom a kategóriába sorolás paramétereit. Nem értek hozzá, és ezért a csodálatomban nincsen irónia vagy semmiféle kritikai észrevétel, csak úgy érzem, hogy ezek a kategóriák túlságosan tágasak egyfelől, másfelől pedig túlságosan kemények, és nem gondolom, hogy ezeket éppen a törvénynek kellene megállapítania hosszú időre. Ha valahol egy miniszteri szabályozásnak vagy egy puhább, rugalmasabb és a helyzetnek megfelelően mindig alkalomszerűen változtatható szabályozásnak helye volna, akkor az éppen ez a hely. Én nem tudom, lehet, hogy aki ért hozzá, annak számára ez semmilyen furcsaságot nem jelent, de mondjuk az én számomra az, hogy egy kategóriába való bekerülést az évi 180 előadás megtartása jelenti, elképzelhető, hogy egy nagy társulat számára minden másnap való előadástartás nem okoz különösebb problémát, de azt gondolom, hogy túlságosan szigorú ez a szabályozás.
Van még egy olyan probléma, ahol viszont megint nem a törvény mondja ki a fontosat, hanem ebben az esetben az indoklás, amely pontosabban nem indoklás, hanem inkább csak egy - mondjuk így - prózában való kifejtése a törvény szövegének, ez pedig a következő. Szó van arról, hogy a kedvezményezetti körbe be lehet kerülni úgy, hogy valaki közszolgáltatási vagy közszolgálati szerződést köt. A 4. §-hoz fűzött részletes indoklás a következőt mondja: "A törvény következő része azt részletezi, mely személyek és szervezetek milyen speciális jogkörökkel rendelkeznek..." - és a többi, a kultúráért felelős miniszter jogköreit sorolja fel a törvény. Ezek között szerepel a legfeljebb öt évre szóló, többször megújítható közszolgáltatási szerződés megkötésének lehetősége. Közszolgáltatási szerződést olyan művészi szervezettel lehet kötni, amelyik művészi szervezet az alapkategóriákban nincs benne, tehát nem állami tulajdonú és finanszírozású, nem önkormányzati finanszírozású. A következő mondat olvasható itt, tehát ez az indoklásban van, nem a törvényben, vagy nem mondja azt, hogy ezt majd a miniszter szabályozza: "Az ilyen szervezetek száma nem jelentős, minden művészeti ágban egy-egy ilyen szerződésről lehet szó, amelyben pontosan rögzítve van, hogy mit vár el a támogató. Én úgy gondolom, hogy például a nagy struktúra megújításának egyik legfőbb formája lehetne ez a bizonyos közszolgáltatási szerződés, amelyiken keresztül megállapodnak a felek, hogy milyen teljesítményt nyújtanak, és azért milyen támogatást kapnak. Ez nem azonos egy pályázattal, mert nem egy eseti dologról van szó, hanem egy szervezet stabil működtetéséről egy bizonyos időre. Én úgy gondolom, hogy a szerződés időtartama nem kellene, hogy szükségképpen öt esztendő legyen, és ugyanakkor ne évente egy-egy szervezet legyen az, amely ebbe a kategóriába bejuthat, mert, még egyszer mondom, úgy gondolom, hogy ez az egyik kapu a törvényben vagy a jogszabályban, amelyiken új szereplők léphetnek be ezen a területen.
Összefoglalva azt tudom elmondani, hogy nem derül ki, hogy a pénz több-e vagy kevesebb, túl súlyos szerepe van a miniszternek az elosztásban, a szakmának talán túl kevés, és elhangzott, de én is csatlakozom hozzá, hogy ugyanakkor az elosztás kritériuma között a minőség kérdése mostohán van jelen.
Azokhoz is csatlakozom, akik azt mondják, hogy ez egy nagyon nehezen megfogható, vagy nagyon nehezen szabályozható kérdés. Lehet, hogy talán itt kellene a szakmának nagyobb szerepet adni, ahol az elbíráláshoz szükséges érzékenység, előzetes tudás, tapasztalat jobban rendelkezésre áll, mint egy hivatalban.
Még egy megjegyzésem van. Ebben bizonytalan vagyok, mert lehet, hogy nem fogtam fel igazán jól a törvényt, de van a finanszírozásnak olyan mozzanata, amelyik - ja, bocsánat, itt még saját magam elébe vágok, én abszurdnak tartom, de erről Gulyás képviselő úr beszélt már, abszurdnak tartom, hogy a két évvel ezelőtti nézőszámhoz legyen kapcsolva bármilyen finanszírozás. Olyan mértékben változhat a helyzet, az illető színház teljesítménye, és így tovább, és így tovább, hogy egy támogatást a két évvel korábbi nézőszámhoz kapcsolni, nem tudom, meggondolandónak tartom.
Amit mondani szeretnék, az az, hogy bizonyos esetekben a támogatás összege, vagy az odaítélhető összeg aszerint változik, hogy maga a fenntartó, maga az önkormányzat például, ha önkormányzati fenntartóról van szó, milyen mértékben támogatja az illető színházat vagy előadóművészi szervezetet. Tekintetbe véve azt, amit máshonnan tudunk, hogy az önkormányzatok milyen mértékben vannak túlterhelve, tehát a rendelkezésükre bocsátott források és a rájuk tett feladatok között milyen egyre és egyre nagyobb aránytalanság van, ez egy olyan lehetőséget vetít előre, hogy az önkormányzatok egyre kevésbé tudják finanszírozni a saját színházaikat, és akkor az állam is azt mondja, hogy ja, ha te kevésbé finanszírozod, akkor én is kevésbé finanszírozom. Tehát egy lefelé mozgó spirál megindításától félek ebben a dologban.
Összefoglalva: szerintem a törvényből a törvény megértéséhez és jó vitathatásához egy csomó információ hiányzik, nincs ott a hatástanulmány, amit egyébként ugye a jogalkotásról szóló törvény kötelezővé tesz, nem világosak a miniszterre későbbiekben bízott elosztási szabályok és elosztási kritériumok, tehát bizonyos finanszírozási megoldások is, mint ami a két évvel korábbi nézőszámhoz kötés, vagy ez a bizonyos önkormányzati hozzájáruláshoz kötés, ez pedig aggályos. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Bókay képviselő úr!
BÓKAY ENDRE (MSZP): Köszönöm szépen. Nagyon-nagyon sok dolog elhangzott, és a magam részéről is azt tudom mondani, hogy örülök annak, hogy a színházi törvényről most egy tartalmi előkészítő, tartalmas bizottsági vitát folytatunk.
Néhány dologra szeretnék reagálni. Az egyik az, hogy most nem is tudom, azt hiszem, 2007 nyarán volt egy közös bizottsági ülésünk, ahová a színházigazgatókat meghívtuk, illetve a művészeti életben szerepet betöltő intézmények vezetőit, és velük tartottunk egy együttes ülést, pontosabban ők elmondták, hogy mit gondolnak a színháztörvényről, és ez többé-kevésbé, én úgy érzem, hogy ebbe az új előadó-művészeti törvénybe be is épült. Ott felvetődött az egyik ilyen kardinális kérdés, maga a finanszírozás. Biztos, hogy sokat számít, hogy hogyan, milyen feltételekkel finanszírozzuk, és azzal is teljesen egyetértek, hogy nem mindegy a nézőszám, amit Gulyás Dénes képviselőtársam említett. Tehát nehogy véletlenül olyan dolgokhoz kössünk bizonyos finanszírozási feltételeket, amik esetleg másfelé viszik el, és pont a másik oldalról azt szoktuk felhozni, hogy a nagyon népszerű, populáris előadások önmagukat kell, hogy eltartsák, tehát nem feltétlenül állami vagy önkormányzati finanszírozásból kell, hogy működtessük ezeket. Én ezzel teljesen egyetértek, de valamiféle mutatószámként bele kell ezeket vennünk, tehát nem tudjuk nélkülözni ezeket, hiszen ha maga a színház az ott élő társadalmat, a helyi közösséget nem szolgálja a műsorával, műsorpolitikájával, előadásaival, akkor egy picit megkérdőjelezhető, hogy a működése tartósan fenntartható-e. Ez egy rendkívül kényes kérdés, én is egyetértek vele, hogy ki az, aki eldönti, hogy mi a minőség, hogyan soroljuk be ezeket, tehát van-e olyan szervezet, létezik-e olyan szervezet, lehet-e egy olyan államigazgatási szervezetet felállítani. Ebben az én véleményem is kérdéses egy kicsit, hogy ezt valóban meg tudjuk-e tenni.
A törvénynél, hangsúlyoznám azt, hogy véleményem szerint van előrelépés. Tehát azokat a szervezeteket, amelyek eddig valahogy figyelmen kívül maradtak az intézményes rendszerből, most behozza a törvény, és megpróbálja a működésüket biztosítani ezzel - a hároméves szerződés szerintem az eddigi helyzetükhöz képest egy hosszú távon kiszámítható finanszírozás.
A művészeti tanács ellentmondásosságát elmondták. Nem tudom, úgy érzem, szemben azzal, amit képviselőtársam most elmondott, hogy a miniszternek túlzottan nagy a joga, túlzottan nagy a hatásköre. Most ez inkább a miniszternek egyfajta önkorlátozását jelenti, hiszen valakiknek a véleményével akár szemben is, vagy arra támaszkodva kell nagyon sokfajta döntést hozni. Végül is a tanács összetételéről kétségkívül lehet vitatkozni, de a szerepéről én nem tenném meg, én elfogadnám ezt a fajta szerepet, hiszen a művészeti életben betöltenek egyfajta előzetes szűrőt vagy kontrollt, amire nagyon nagy szükségünk van.
Pető Iván elnök úr említette, hogy az államnak milyen feladatai vannak, hármat sorolt fel. Én az infrastruktúra biztosításával egy picit óvatosabban bánnék, mert az államnak kétségkívül fenn kell tartani egyfajta infrastruktúrát, de én azon elgondolkodom, hogy ha ez túlzott, vagy nem megfelelő bármilyen értelemben, az biztos, hogy a költségvetésnek finanszírozni kell. Az ott lévőknek feladata, hogy elgondolkodjanak azon, hogy ezzel az infrastruktúrával, vagy esetleg sokkal kisebb költségen fenntartható infrastruktúrával dolgozzanak, és ezt kiegészítik egyfajta magas színvonalú művészeti tevékenységgel, amit másutt is, más színtéren is el lehet végezni, nemcsak nagy- és kőszínházakban.
Említette elnök úr, hogy bebetonozza az intézményi rendszereket, és természetesen nem magyar rendezőre hivatkozott, egy vajdasági rendezőre. Nem tudom, én nem hiszek azokban a lépésekben, amik hirtelen egy ilyen nagy váltást eredményeznek, tehát egyik napról a másikra át tudnák alakítani. A törvény esetében látok arra lehetőséget, hogy ez a fajta váltás meginduljon Magyarországon is. Hogy ez hogyan alakul át, itt kijött például a POSZT, a Pécsi Országos Színházi Találkozó kapcsán is, amit Fedor Vilmos barátom említett, hogy miért egy ember választja ki. Én azt mondom erre, hogy ez egyfajta keresztmetszete ma az egyéves színházi előadásoknak, egy jó vagy rossz keresztmetszete, ami nem biztos, hogy a kiválasztó hibája. Lehet, hogy ha valaki ezekkel az előadásokkal nem ért egyet, vagy nem élvezi ezeket az előadásokat, de az is lehet, hogy maga az évad kínálatát tükrözik ezek, és nem feltétlenül annak az ízlését vagy rossz ízlését, aki ezt kiválasztotta. Egyébként nagyon nehéz, én egyetértek ezzel, az egyszemélyes kiválasztást nagyon nehéz lenne megváltoztatni.
Az önkormányzat és az állam közös finanszírozása. A magam részéről, mint pécsi országgyűlési képviselő, rendkívül sajnálatosnak tartom azt, amit Fedor Vilmos kollégám elmondott. Egy abszolút költségvetési szemlélet történt, a központi költségvetés keretéből megemeltük valóban 20 millió forinttal a Pécsi Nemzeti Színház finanszírozását, ugyanakkor az önkormányzat ezt az összeget meg elvonta, mondván azt, hogy ott megkapták, akkor így most egálban vannak. A magunk részéről így utóbb szerintem többen rendkívül sajnálatosnak tartják, ezt el kell mondani őszintén, azért is, mert nem pusztán arról a 20 millió forintról van szó, hanem egy hosszú távon kevésbé járható utat vetett fel. Tehát ha az állam valamihez többet ad, és pont ez a baj, amit Tellér képviselőtársam mondott, akkor esetleg egy negatív spirálba kerülnek a finanszírozási rendszerek, hiszen akkor az önkormányzatok ezzel megtakarítást fognak elérni. Annak ellenére, hogy ez a negatív példa pont Pécsett történt, én nem így látom, én úgy látom, hogy ezek inkább pozitív változásokat szoktak elindítani, tehát az állami költségvetési támogatás inkább felhívja ezekre a figyelmet, és ezt próbálja elősegíteni. Számomra itt a színháztörvénynek egy alapvető kérdése az, hogy szolgálja-e ezt a változást maga a törvény; én úgy vélem, hogy igen, és ezért tudom támogatni, azzal együtt, hogy amik itt elhangzottak rendkívül tartalmas hozzászólások, azokat nyilván a törvény vitája során, a parlamenti vita során tudjuk módosítani és átalakítani. Elnök úr, köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Gyimesi képviselő úr! Csak hogy ne kelljen feleslegesen jelentkezni, mondom, hogy kik jelentkeztek: Halász képviselő úr, Alföldi képviselő úr, Gulyás képviselő úr.
DR. GYIMESI ENDRE (Fidesz): Köszönöm szépen. A végén nem illendő hosszan szólni, úgyhogy nem fogom megismételni azokat a dolgokat, amiket hallottunk. A kritikai észrevételek többségével teljes mértékben egyetértek - elsősorban a preambulumra, a minőség kérdésére, a szponzorációra vonatkozóan -, ugyanakkor méltányolom a minisztérium képviselőinek azt a nagy munkát, amit végeztek a törvénytervezet előkészítése során. Úgy gondolom, hogy sokkal összeszedettebb, sokkal átgondoltabb ez a változat, mint a korábbi, ennek ellenére nagyon sokat kell még ezen dolgozni. Számos olyan bántó hiba található benne, amit egy átnézéssel könnyen korrigálni lehet: például a 6. §-nak nincsen 2. pontja, és másokat is mondhatnék, ami nem a tartalomhoz, hanem a formai megjelenítéshez is tartozik.
Arra szeretnék visszatérni, amit Tellér Gyula mondott, hogy bizony az önkormányzatok pénze kevés, és így egy lefelé mozgó spirál lesz, ha nem vigyázunk a támogatás mértékének meghatározásakor. Nehogy azt a hibát kövessük el, mint bizonyos európai uniós támogatásoknál, hogyha a külső támogatás mértéke kevés, és az önkormányzattól esetleg nagyobb hozzájárulást igényelünk, akkor az önkormányzat eleve nem is indul ezeken a pályázatokon. Nehogy kiöntsük a fürdővízzel a gyereket, és a kis befogadóképességű színházak azért ne tudjanak működni, mert nem lesz elegendő a hozzájárulás forrása; nem a szándék fog hiányozni, hanem a pénzügyi lehetőség az önkormányzatok mai nyomorúságos helyzetében.
Teljesen egyetértek azzal, hogy a modellszámításoknak mellé kell kerülniük az anyaghoz. Meggyőződésem, hogy nagyon sok olyan kritikai elem kiküszöbölhető lenne egy ilyen kiegészített anyaggal lefolytatott vita esetében, hiszen nemcsak mi mondjuk az ellenvéleményeinket, hanem a szakma szinte egyöntetűen utasítja el jelen pillanatban ezt a tervezetet, hiszen Zsámbéki Gábortól Vidnyánszky Attiláig a levelekben jelzik azokat a problémákat, amik elsősorban nyilván a színházak anyagi helyzetének féltéséből adódnak.
Mik ezek elsősorban? Az előadó-művészeti tanács szerepének átgondolatlansága arra készteti a szakma képviselőit, hogy úgy értelmezzék, hogy felesleges pénzkidobás a működtetése, hiszen kevés a funkciója és a feladatrendszere. Ugyanez a helyzet az előadó-művészeti iroda létrehozásával, amelynek legtöbb feladatát a törvény szerint csak egyszer kell ellátni, utána pedig egy kitűnő szervezeti keret a pénzköltésre. A támogatási rendszernél is attól féltik a színházakat, mert a szövegből nem lehet kiolvasni, hogy a vidéki kisszínházak költségvetési támogatása a kormány részéről milyen lesz, úgy érzik, hogy ez alapján lényegesen csökkenni fog, és semmiféle garancia nincs a törvényben a támogatás mértékének minimális szintjére. A nézőszám alapján adott támogatás valós értékeket nem tükröz, erről beszéltünk; manipulációra, direkt nézőszerző produkció előkészítésére kényszeríti a színházakat. Beszéltünk arról, hogy túlzott hatáskört biztosít a miniszternek a törvény. Én azt gondolom, a mai világban, amikor a döntéshozói szerepeket minél inkább közelebb kellene vinnünk az önkormányzatokhoz és az emberekhez, ez semmiképpen nem járható út - itt a 22. §-ra szeretnék utalni. Munkaügyi kérdések nem rendezhetők bizonyos források nélkül; bizony, ha ezeket rendezni kívánjuk, amivel egyetértek, ehhez mindenképpen anyagi forrásokat is kell rendelni. Azt hiszem, hogy nem igazán elegáns dolog a vezetői kinevezéseknél 5:4 arányban a miniszter döntési szerepét erőteljesen hangsúlyozni. Minimálisan az 50:50 százalékot tudnám elképzelni, de leginkább azt gondolom, hogy rá kellene bízni a szakmára a jelölés lehetőségét, hiszen a döntés ódiumát úgysem lehet átvenni az önkormányzatoktól, illetve a fenntartóktól.
Számos olyan dolog van, amiről nem beszéltünk: a színházi képzés megjelenésének anomáliáiról vagy a művészi életpálya kérdéseiről kimaradtak néhány helyen területek, például a cirkuszművészet vagy más, erről többen is szóltak. Én úgy gondolom, hogy mindezekkel a kiegészítésekkel a jövőben egy hathatós törvényt lehet majd akár ötpárti konszenzussal is összehozni, de ettől még egy kicsit messze vagyunk, és modellszámítás nélkül nem is nagyon szabad ennek nekiállni. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük. Alföldi képviselő úr!
ALFÖLDI ALBERT (MSZP): Halász alelnök úr mondta, hogy szomorú; akkor én most felajánlom, hogy szomorkodjunk együtt, mert ha most valaki idegenként bevetődött ide, és végighallgatta a mi beszélgetésünket, akkor ebből talán az derül ki, hogy Schiffer János és Schneider Márta valahol összeültek egy budai kiskocsmában, és kitalálták azt, hogy na most aztán a színházi és előadó-művészeti törvénnyel márpedig, eszi, nem eszi, törvényt fog kapni. Emlékeim szerint azonban ez nem így történt, hanem úgy történt, hogy a szakma kérte, kívánta, szeretné, ennek az egész folyamatnak egy, két, három szűrőjén ez már átment, tehát nem Schiffer János és Schneider Márta bűne ez az egész dolog, úgyhogy nyugodtan szomorkodhatunk együtt, képviselő úr.
Ami pedig az egész dolog végcélját illetheti, azért tessenek végiggondolni azt, hogy az illúzió világa és a regula hogyan fog egymásra találni (Gulyás Dénes: Ez a mi dolgunk, és nem is kevés.); ez lesz a legnehezebb, és meggyőződésem, hogy mindenki megelégedésére nem is fog sikerülni. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönjük. Halász alelnök úr!
HALÁSZ JÁNOS (Fidesz): Köszönöm szépen a szót. Szomorkodhatunk együtt, de mégiscsak az lenne jó, ha Alföldi képviselő úrral együtt örülnénk egy elkészült előadó-művészeti törvénynek, amit a parlament elfogadott jelentős többséggel, mondjuk, mint a filmtörvényt, hogy újra hivatkozzunk rá (Fedor Vilmos: Egy kis kocsmában.), ezt szeretnénk, és aztán örüljünk kis kocsmában vagy Hajóson egy pohár bor mellett, de nem tartunk itt, kedves képviselőtársaim, államtitkár asszony. Ne csináljunk úgy, mintha minden rendben lenne! Itt egy nagyon komoly munka zajlik, zajlott, amiben nagyon sokan részt vettek, részt vettünk, talán még ezt is mondhatom; államtitkár asszony egyszer engem megdicsért ez ügyben, tehát merem ezt mondani. De ne kapkodjuk el a végét, kérem! Valamiféle megfelelési kényszerből ne kezdjünk el rohanni, és csináljunk úgy, mintha eddig nem egy komoly, hosszú, tulajdonképpen többéves munka zajlott volna! A törvényi előírásoknak nem felel meg ez a fajta előkészítési menet: nincs hatástanulmány, modellszámítások hiányoznak, a végén az egyeztetések leszűkülnek, a határidőt felgyorsítják, tíz napot adnak, de nem adják át a törvényszöveget, csak három nap múlva, a tíz nap csak kilenc nap. Hová rohannak, hová sietnek, államtitkár asszony? Miért rontják el azt a komoly munkát, sok-sok ember komoly teljesítményét, a saját magukét is, ami eddig ebben a folyamatban benne van? Miért nem maguktól hozták ide ezt az anyagot? Miért tesznek úgy, mintha minden rendben lenne? Kisebbségi kormány van, kisebbségben vannak, kedves szocialista képviselőtársak, önök, a parlamentben. Ebben a helyzetben végképp nem kellene úgy tenni, mintha minden rendben lenne! Ez a helyzet.
Voltak olyan hírek, amikben az oktatási és kulturális miniszter mintha talán azt mondta volna, hogy akkor lesz plusz 4 milliárd forint a területnek, ha lesz elfogadott előadó-művészeti törvény. Ez a fajta zsarolás akkor sem helyes, ha többségük van a parlamentben, de így aztán még inkább egyrészt erkölcstelen, másrészt pedig muris, hogy ilyeneket mondanak. Egyébként, ha van pluszforrás, akkor azt kapják meg a színházak, kapják meg a függetlenek, a törvényt pedig készítsük el a maga menetében. De így összekötni, ilyen zsarolással, ez szerintem nem helyes.
És akkor, hogy mit mond a szakma. Hadd olvassak fel egy levelet önöknek! Nyilván ismeri majdnem mindenki.
"A színházi törvénnyel kapcsolatban írjuk ezt a levelet. Elismerjük mindazok munkáját, akik az előadó-művészeti törvény előkészítésében részt vettek, ám a Színházi Társaság által szétküldött utolsó tervezetet nem érezzük megfelelő alapnak a törvény benyújtásához. A tervezet sem preambulumában, sem szellemében nem érzékelteti a jelen és a jövő, azaz a XXI. század szellemi környezetének hatásait, ezért nem teremt olyan színházi közeget, amely azokra megfelelően reagálhat. A jelenlegi legfontosabb problémákra, a színházi kultúrából kimaradó területek kérdésére, a különböző típusú színházak szétválasztására, működési és finanszírozási differenciálásukra, a vezetők kiválasztására, a színházi képzés növekvő anomáliáira nem ad reményt keltő javaslatot.
Komoly problémának érzékeljük, hogy a gyenge ideológiai felvezetéshez túlburjánzó munkajogi szabályrendelet-tervezet párosul, amelynek bevezetése a kollektív szerződések helyett azonnali működési zavarokat okozna. Új hivatalok és testületek felállítása több kiadást és bürokráciát biztosan okoz, megnyugtató megoldást aligha.
Véleményünk szerint a kultúrpolitikusok és a színházi szakemberek között további egyeztetésre van szükség.
Marton László, Mácsai Pál, Pintér Béla, Zsámbéki Gábor. Budapest, 2008. szeptember 3."
Egy hónappal ezelőtt született ez a nyílt levél, én is megkaptam. Előttem képviselő úr azt mondta, hogy volt egy folyamat, és úgy csinálnak, mintha minden rendben lenne, mintha például ezek a gondolatok nem fogalmazódtak volna meg. Megfogalmazódtak ezek a gondolatok, és azóta, a Színházi Társaság által szétküldött utolsó tervezet óta, ahogy írják, alig változott. Azokban az érdemi pontokban, amelyek vonatkoznak az új hivatalok, testületek felállítására, nem változott semmi ebben a törvényben. Arra, hogy mi maradt ki a színházi kultúrát tekintve, nem változott semmi a tervezetben. A szellemét tekintve, elnök úr elmondta, utalt rá, a preambulumban tulajdonképpen semmi nem változott ebben az anyagban. Az itt túlburjánzó munkajogi szabályrendeletnek jelzett dolgokban ugyanaz a mennyiség maradt benne. Én nem hallottam egyik szereplőtől sem, hogy azt mondta volna, hogy az az új, amit most, szeptember 23-án benyújtottak, és most már minden rendben és megnyugodtak. Újabb nyílt levelet nem láttam az aláíróktól, képviselő úr, hogy azt mondták volna, hogy egyébként meg minden rendben van.
Szóval a szakma neves képviselői és mások is, nagyon sokan mondtak hasonló véleményeket, többen, sok helyről. Azt mondják, hogy ezt még ne, most ne, így ne nyújtsák be. Itt is, a bizottsági ülésen is - szeretném az önök figyelmébe ajánlani - több vélemény hangzott el a kulturális bizottság képviselői részéről a tekintetben, hogy ezt most még ne nyújtsa be a kormány, egyeztessünk még, beszéljenek a szakmával, beszéljünk még mi is róla.
Vegyék észre azért a létszámot! Ugyan az volt, nem az álma, hanem a vélelmezése Fedor képviselő úrnak, hogy majd itt esetleg önök lesznek csak, és akkor többségük lesz, de nem így van. Nézzenek körbe! Más a felállás. Itt vagyunk, elmondjuk a véleményünket, azt hiszem, eléggé - hogy is mondjam - alaposan, nem egymást ismételve, sokszínűen rávilágítva azokra a problémákra, ami ebben a törvényben van, mert felelősen kell hozzáállni ehhez a folyamathoz, ami itt zajlott.
Azonban nem azzal a felelősséggel, amire itt utalt Fedor képviselő úr. Nem tudtam, hogy mire gondolsz először, amikor mondtad, hogy valami elindult a merev finanszírozási struktúra átalakításában. Először azt hittem, hogy a Szombathelynek adott egymilliárd forint jutott képviselő úr eszébe. (Derültség. - Gulyás Dénes: December végén...) Vártam volna, hogy esetleg azt mondja, hogy milyen szép dolog volt, hogy a kormány tavaly is plusz egymilliárd forintot, plusz egész egymilliárdot odaadott, felismerve a kultúra fontosságát, például egy pályázati alapba helyezte, és azt mondta, hogy akik új színházat építenek ebben az országban, azok az önkormányzatok nyújtsanak be pályázatot, mondják el terveiket, és odaadják annak, aki a legjobb, vagy esetleg többeknek. Egyrészt nem ez történt, ugye nem történt ilyen pályázatkiírás, hanem fogták, és a szocialista vezette Szombathelynek odaadták mindenféle pályázat, mindenféle tanulmány, mindenféle megvalósíthatósági dolog nélkül. De nem erre gondolt képviselő úr, mert elmondta, hogy arra a 100 millió forintra gondolt, amit egy módosító indítvánnyal sikerült szétosztani. Ugye valamivel több, mint 10 milliárd forint volt az Önkormányzati Minisztérium fejezetében a vidéki színházak támogatására állami támogatásként, a 10 milliárd forintnak egy százaléka, írd és mondd, egy százaléka ez a 100 millió forint, amit egy módosító indítvánnyal sikerült a szocialista képviselőtársaknak a parlamentben átvinni. Kapott Pécs, Szeged, Székesfehérvár, Miskolc és Heves megye. (Fedor Vilmos: Tatabánya is!) Jaj, bocsánat! Ezt vártam! Ez a Tatabánya szegfű a gomblyukban, hogy bezzeg persze kapott Tatabánya is, ott állítólag fideszes többség van, a többi helyen persze mindenütt szocialista politikus vezeti a közgyűléseket vagy a testületeket.
Erre ne legyünk annyira büszkék, képviselő úr, hogy ezt a 100 millió forintot így sikerült elosztani! Ilyet én is tudnék! Nem tudom, mit szólnának hozzá, ha ilyen történne esetleg egy más metódusban. Én azt gondolom, hogy ez így nem helyes, és sokkal inkább fontos lenne a véleménykikérés továbbra is, ahogy utaltam rá, a szakmáé. De a nagyvárosokról volt szó, ahogy Fedor képviselő úr mondta, és igaza van, én is látom nagyvárosi szempontból ezt a helyzetet. Kérdezem, hogy a legújabb változat kapcsán mondjuk a Megyei Jogú Városok Szövetségének a véleményét kikérték-e már, szakmai egyeztetés ezzel az új, szeptember 25-ei anyaggal kapcsolatosan mikor történt, vagy történik-e a Megyei Jogú Városok Szövetségével. Mikor hívják össze az ottani illetékes szakbizottságot? Itt ül közöttünk Zalaegerszeg polgármestere, aki ebben a bizottságban oszlopos tag. Mikor kerül arra sor, hogy a megyei jogú városok, mint önkormányzati testületek, annak szövetsége, az a szervezet, amely hivatott véleményt mondani erről az oldalról, véleményt mondhat erről az új tervezetről? Vagy esetleg a modellszámítást akarják elküldeni nekik, amit egyébként gondolom, hogy igényelnének, mielőtt egy ilyen tanácskozás lesz, és majd utána kerül sor erre?
De ha 15-én ez a kormány elé megy, akkor olyan sok idő már nincs, államtitkár asszony! Éppen ezért én azt gondolom, hogy ne rontsák el azt az előkészítő folyamatot, ami zajlott eddig. Én úgy hiszem, hogy fontos lenne ezeket a modellszámításokat elkészíteni, az itt elhangzott véleményeket pozitív és negatív értelemben figyelembe venni, ezt az anyagot átdolgozni, a szakma minden képviselőjével újra egyeztetni, megkapni a szakma jeles képviselőinek a pozitív véleményét (Felmutatja a nyílt levelet.), ne csak a negatív vélemény jelenjen meg nyílt levélben, és utána lehet előadó-művészeti törvénnyel a parlament elé jönni abban a reményben, hogy abból tényleg egy széles körű konszenzus alapján elfogadott törvény lesz.
Egyébként veszélyes az egész dolog, mert lehet, hogy többet ártanak vele, mint amennyit használhatnának. Mi állunk elébe, segíteni szeretnénk ennek a folyamatnak, de ezek a hiányosságok olyanok, amelyek azt mondatják, hogy még ne, most ne, így ne nyújtsák be. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Köszönöm. Schiffer képviselő úr!
DR. SCHIFFER JÁNOS (MSZP): Szeretnék azért egy tévedésre rávilágítani. Két levél volt az elmúlt egy hónapban: az egyik, amit alelnök úr felolvasott, és egy másik levél, ami a sajtóban ugyancsak megjelent. Ezen kívül azért azokon a fórumokon, ahol a szakma valóban vitatta a kérdéseket, nagyon egybehangzó és pozitív, nem kifogás nélküli, de pozitív hozzáállás volt. Csak erre a másik levélre - ami persze nem teljesen légből kapott levél volt, hanem meg volt alapozva, ugye akik kifogást emeltek két héttel ezelőtt a törvénytervezet ellen - adott választ a Vidéki Színházak Igazgatóinak Egyesülete. Azt mondja, hogy azok, akik azt a levelet aláírták, ott voltak 2008 szeptemberében azon az összejövetelen a Rátkai Klubban, ahol vidéki színházak képviselői vettek részt. Ebből a négy emberből három meg is szavazta a javaslatot, mint ahogy az összes jelenlévő is megszavazta a javaslatot, egy tartózkodás volt: Cseke Péter Kecskemétről tartózkodott a dologtól. Elő lehet tehát húzni a kalapunkból különböző nyuszikákat, hogy most ki mit írt, de azért amit az elején is elmondtam, az a folyamatot - és ezek széles körű testületek előtt és nyilvánosan folytak le - nem azt mutatja, amit képviselőtársam is mondott, hogy a szakma egyáltalán nem ért vele egyet. A szakma a törvény alapcéljaival eddig írásban is, amit eljuttatott a törvény-előkészítőkhöz, egyetért. Nagyon sok megjegyzése van, ezek a megjegyzések nagyon sokszor egymásnak ellentmondók, ezeket ki is lehet emelni a kalapból, és egymással szembe is lehet tenni; ha csak az egyik oldalát vesszük ki, akkor azt lehet mondani, hogy nem ért vele egyet. Azt gondolom tehát, hogy próbáljunk szakmailag viszonyulni a törvényhez, tehát hogy ez nem jó, mert ez ilyen vagy olyan érdekeket sért, és azt mondja, hogy ehelyett ez vagy az kellene: ezzel tudok mit kezdeni, de az általános alanyos bekezdésekkel nem lehet sok mindent kezdeni.
Képviselőtársam kifogásolta, hogy a miniszter mi mindenben dönt. Kérdezem: eddig miben döntött? Mindenben. Nem volt semmi kontrollja, hogy melyik színház mennyit kapott. (Halász János: Ezután is mindenben fog dönteni.) Nem. Nem láttam egyetlen módosító javaslatot sem a költségvetés vitájánál, hogy ne a szolnoki színház, hanem a másik kapjon pénzt; ebbe idáig senki nem keveredett bele, ezt a kulturális tárca elintézte... (Halász János: Olvasd át a javaslatokat! Sok ilyen volt, csak nem voltál képviselő. Olvasd át a javaslatokat! Ne mondd azt, hogy nem volt; ez hazugság!) Most sem volt. (Gulyás Dénes: Én is adtam be.) De ennek ellenére azt mondom, hogy a miniszter döntötte el, most pedig a döntéseinek először is feltételrendszere van, tehát nem dönthet akárhogy, hanem figyelembe kell venni bizonyos adatokat. Ezen lehet vitatkozni, hogy a nézőszám hányszoros szorzóval jelenjen meg, ugyanakkor abban is igaza van képviselőtársamnak, hogy a nézőszámot valahogy azért figyelembe kell venni, mert lehet itt önmagunknak színházat csinálni, két nézőnek, de miért kellene azt az államnak finanszíroznia, tehát ilyen szempontból annak is érvényesülnie kell. Ugyanakkor azt mondom, hogy például a kísérleti műhelyek nem a nézőszám miatt kerülnek bele, mert ott nem a nézőszám a fontos ebben a kérdésben. Itt különbségeket kell tenni, és nem szabad összekeverni a különböző intézményrendszereket.
A múlt héthez képest egy kicsit pozitívabbnak látom a dolgot, mert akkor, ahogy Fedor képviselő úr is mondta, arra számított, hogy csak egy oldalon üldögélünk itt. Lehet vitatkozni, és van értelme vitatkozni a törvényről, de azt gondolom, hogy nem lehet visszamenni ahhoz a ponthoz, amit 2006-ban kellett volna megfogalmazni, hogy a cigányzenészeket is vegyük bele, a jazz-zenészeket is vegyük bele, és akkor még van az az ötletem, hogy az utcán rajzolókat is vegyük bele, mert azokat körbe szokták állni (Moraj a Fidesz oldalán.), és az is előadó-művészet. Azt gondolom tehát, hogy valahol egyszer meghatározódott ez, hogy körülbelül mit akar szabályozni ez a törvény. A korábbi időszakban csak a színházat akarta, a rendezetlen zenei és táncművészeti kérdések miatt került bele, ettől nyílt ki jobban, de azt hiszem, hogy nem szabadna tovább nyitni, mert akkor parttalanná válna az a terület, amit szabályozni akar a törvény. Köszönöm.
ELNÖK: Köszönjük. Gulyás képviselő úr!
GULYÁS DÉNES (Fidesz): Köszönöm szépen. Én is úgy érzem, hogy nem nagyon szeretném igénybe venni a képviselőtársak türelmét. Egy nagyon fontos dolgot tisztázni szeretnék. Az előző hozzászólásomban, úgy érzem, hogy talán nem jól mondtam el valamit, vagy félreérthetően fogalmaztam, mert Fedor képviselő úr és Bókay képviselő úr is utalt erre. Le szeretném szögezni, most jegyzőkönyvbe mondani: nem a populárissal van bajom. Szeretném leszögezni, hogy a Csajkovszkij b-moll zongoraversenye is populáris és Verdi Traviatája is az. Én nem ez ellen beszélek, hanem arról a felelősségről voltam bátor szólni, ami lehet, hogy a mi felelősségünk is itt talán a bizottságban, hogy tegyünk már egy kísérletet arra, hogy bizony, verjünk le bizonyos határokat, és mondjuk azt, hogy ez igen, ez pedig nem. Valakinek ezt meg kell tenni, azt hiszem.
Apróságokat szeretnék még mondani. Az előadó-művészeti tanács miért csak kétévente köteles jelentést tenni? A színházi évad az egy év, a támogatást is úgy kapják, sőt az Operaházban a gyakorlat például az volt, hogy hónapról hónapra kapták a támogatást. Így igazán nem érzem, hogy mennyire lehet adekvát, mondjuk, a művészeti tanács véleménye bármilyen kérdésben is. (Dr. Schneider Márta jelzésére:) Már egy évre van javítva?
A másik, amit Tellér képviselő úr mondott, és a finanszírozással kapcsolatosan többször is felmerült itt: látok ebben, jelesül a 21. § 4. pontjában helyzetet, ami feltételezi a támogatás csökkentésének lehetőségét. Olyan pontot nem látok, amelyik garantálja a támogatást, illetve olyan pontot sem látok, ami esetleg előrevetíti az esetleges előremozdulást, támogatás emelését. Különösen abban a fényben érdekes ez a pont, amikor - mint ahogy az alelnök úr mondta - decemberben, karácsony előtt egy nappal egyszer csak talált a minisztérium 1 milliárdot Szombathely számára. Ha vannak bent ilyen pénzek, akkor vajon miért nem lehet kiszámíthatóbbá tenni a támogatást?
Aztán van itt egy pont, hogy a határon túli színházakkal kapcsolatban egyetlen kis rövid sorocska szerepel benne - most megpróbálom megtalálni, nem akarom húzni ezzel az időt, önök biztosan tudják -, itt van a 22. § e) pontjában, és a többiben nem olvasok. Ez azért is érdekes, mert éppen most vitatkoztunk itt a zárszámadás kapcsán, hogy az Állami Számvevőszék a Szülőföld Alapnál, ami hivatott volna támogatni a határon túli törekvéseket, 500 millió forintot nem talál, vagy nem tart nyomon követhetőnek. Akkor ezt eléggé aggályosnak érzem, hogy ennyiben kimerül a színházi törvény rájuk vonatkozó passzusa.
Még egy dolgot szeretnék leszögezni, hogy én nagyon szépen kérek mindenkit, én nem érzem magamra nézve diffamálónak, ha valaki nem ért egyet azzal, amit én mondok, de jó lenne, ha ez viszonos lenne, és senki nem érezné annak. Azzal a mondatoddal mélységesen, a végletekig vitatkoznék, János, hogy amit két néző néz, ugyanis olyan előadás nincs, amit két néző néz, mert akkor a színház nem nyit ki. Ez olyan gondolatokat vetít előre... - és hogy azt valóban támogatnia kell a költségvetésnek. Egy kicsit messziről hozott példát szeretnék azért erre elmondani, hogy rávilágítsak, miért tartom fontosnak azokat a törekvéseket is, amelyek esetleg fizetőnézőszámban sokkal-sokkal kevesebbet hoznak, mint az úgynevezett populáris műfajok; és itt maradjunk annál a popularitásnál, amiről az előbb itt próbáltam beszélni. Én Amerikában tizenegy évig dolgoztam, és volt szerencsém északtól délig, nyugattól keletig végigjárni az országot, többek között Houstonban is dolgoztam, és elmentem a NASA-ba.
Kedves Képviselőtársaim! Mit gondolnak önök, mi az, amit a legnagyobb erőkkel őriznek a NASA-ban? Azt, amiből a legkevesebb van. Nem a gyémántot, nem az aranyat, nem a technológiát, a technikát, a titkokat, hanem a holtkőzetet, mert abból csak egy mázsa van a földön. Attól, hogy valamit - egy előadást, egy színházi produkciót - megnézni húsz, ötven vagy száz ember megy el, ez nem azt jelenti, hogy nem kell támogatni. Ha egy ilyen mondat bekerül ebbe a törvénytervezetbe, én biztosan nem fogom megszavazni, még akkor sem, ha egyébként minden pontjában jó, mert ez elfogadhatatlan. Ez csatlakozik ahhoz a ponthoz, amikor arról beszélünk - Bókay képviselő úr említette, és ezen lehet hosszan vitatkozni -, hogy vajon kiszolgál-e a művészet, mert egy bizonyos igényt szolgál ki. Valóban, vannak emberek, akiknek igénye, hogy szimfonikus zenét, kamarazenét, operát és a többit hallgassanak, és vannak emberek, akiknek meg más igényük van, és más igényt szeretnének kiszolgálva látni. Én azt hiszem, hogy az igazi művészet, az igazi értékteremtő művészet nem kiszolgál, nem elsősorban szolgáltatóipar, szóval ezt le kellene szögeznünk, mert ha szolgáltatóipar, akkor szolgáltatóipar az a kulcsmásoló is, aki nagyon szép cirádákat vés a kulcs palástjába, mert az művészi. Messzire megyek ezzel, azért mondom, hogy szerintem rendkívül fontos, anélkül igazán jó törvényt nem fogunk tudni csinálni, hogy bizonyos alapvetéseket ne fektessünk le. Tehát menjünk ebbe bele, akár a sajtónyilvánosság előtt is, mert tudom, hogy kikerül, hogy itt a képviselő mi ellen beszélt, és mi ellen nem beszélt. Próbáljunk meg arról beszélni, hogy valóban mi az értékteremtő kultúra! Lehet értékteremtő kultúra egy olyan előadás, János, ahol ül ötven ember, és került 25 millió forintba, és ha öt évig csak azt játsszák, akkor sem fog bejönni, de kimondhat olyan igazságokat, olyan értékeket az emberi értékekről, az emberi életről, a kultúráról, az együttélésről, mindenről, a személyiségről, amiket nem nélkülözhet egy társadalom. Tehát abszolút nem értek azzal egyet, hogy olyan produkciót - tudom, hogy sarkítva mondtad, természetesen -, ahol két ember ül, azt ne támogassa a költségvetés. Nem tudom. Valószínűleg, hogy nem kettő, öt vagy tíz emberen múlik, de azt hiszem, hogy igen, a törekvéseken múlik, hogy aminek alacsony a nézőszáma, kicsi az érdeklődés, mégis hordoz olyan üzenetet a társadalomnak, ami nélkülözhetetlen, és bizony ezeket meg kell határozni és támogatni kell. Ez rendkívül fontos. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Fedor képviselő úr, utána Schiffer képviselő úr.
DR. SCHIFFER JÁNOS (MSZP): Én csak erre szeretnék reagálni.
FEDOR VILMOS (MSZP): Én majd utána.
DR. SCHIFFER JÁNOS (MSZP): Jó, ha figyelünk egymásra. Nyilván nincs vita abban, hogy ami érték, az nem nézőfüggő, és ezt is mondtam tulajdonképpen, hogy lehet, hogy a nézőszámot csökkenteni lehet, nem kell olyan szorzóval szerepeltetni, mint ahogy a mostani törvény. Ez pont azt mondja, amit te mondasz, és nem hiszem, hogy azon vitát kellene itt nyitnunk, hogy ami érték, az attól érték, mert érték, és nem attól, hogy hányan nézik. Persze az is egy kérdés, hogy a művészeti alkotás akkor válik igazán művészeti alkotássá, ha eljut a közönséghez is, de ez egy egészen más vita kérdése. Én azt mondtam, hogy lehet, hogy alacsonyabb szorzóval kell számítani a nézőszámot, éppen azt mondtam, hogy az alternatív, új, kis csoportok létét kell támogatni, és - gyorsan fogalmaztam - nyilvánvaló az, hogy ha a Madách Színházban ketten ülnének, azt nem szabadna támogatni. Tehát van egy szám, amit azt mondom, hogy a Madách Színháznak teljesítenie kell, kutya kötelessége. (Gulyás Dénes: Világos. A Madách Színház nem hangzott el.) Csak az, hogy akkor ne lehessen állami támogatásért sorba állnia, ha egy intézmény a saját kapacitásának a nem tudom, hányadrészét teljesíti csak, mert nem azért van létrehozva, nem azért van működtetve, nem azért van fenntartva az az infrastruktúra, hogy ott csak negyedház vagy tizedház legyen. Én erre mondtam a két nézőt. (Gulyás Dénes: Így jó.)
ELNÖK: Fedor képviselő úr!
FEDOR VILMOS (MSZP): Köszönöm, elnök úr. Szeretnék helyretenni egy dolgot, lehet, hogy én fogalmaztam rosszul, és félreérthető volt, amit mondtam, de szeretném, ha mindenki egyformán és jól értené, alelnök úr is. Tehát akkor úgy fogalmazom: rémálmom volt, hogy egy oldalon ülünk itt, és nincs kivel beszélgetni egy ilyen fontos kérdésről, ha így elfogadja, mert erre utaltam egyébként, hogy ez egy nagyon rossz dolog lett volna.
A másik: kirajzolódott az, hogy milyen helyi magatartás szükséges ahhoz, vagy mi lenne a kívánatos, vagy mitől félünk, ugye, hogy kevesebbet fognak adni az önkormányzatok. Én azt gondolom, hogy ma nagyon sok magyar városban éppen az a helyzet, hogy nagyon sok kérdéses terület van, ahová forrásokat kell átcsoportosítani, és nagyon sok terület van, ahová nem jut elég forrás. Abban már megállapodtunk több alkalommal, hogy valamit nekünk, kulturális bizottságnak vagy kulturális kormányzatnak azért mégiscsak támogatnia, sugalmaznia kellene, nem tudom, hogy mi a helyes fogalom, nevezetesen hogy nem kidobott pénz az, amit egy önkormányzat a kultúrára fordít. Ezt kellene egzakt módon és nagyon világosan megfogalmazni.
Mélyen egyetértek Gulyás képviselő úrral egyébként, mert ha egy más logika mentén gondolkodnánk, akkor mi a fenének rendezne Miskolc Bartók operafesztivált mondjuk, ki a fene menne be. Ettől többen járnak az Operába? Nem járnak többen az Operába, de fontosnak tartják, hogy az a város rendez egy ilyen ünnepet, a kultúra ünnepét, fontosnak tartják, hogy beszélnek arról a városról, és az emberek ezt támogatják. Egy másik logikát kell előhúznunk, ami tényleg nélkülözi a párttagkönyveket, egy olyan logikát, ami a kultúra mentén fogalmazódik meg, és ebben voltak most nagyon jó vélemények szerintem, erre érdemes alapozni.
Mi növeltük, megdupláztuk a kulturális finanszírozást Miskolcon pár éve, egy nagyon nehéz helyzetben lévő városban, és azt kell mondjam, hogy ma már látszik az, hogy igen, van értelme, amikor egy város újrafogalmazhatja önmagát. Ilyen szempontból, nem beszéltünk róla, picit utalt rá Gulyás képviselő úr, hogy a hagyományos intézményeknek, a nemzeti színházaknak meghatározott és különös szerepük van a magyar kultúra ápolásában, és ezt nem lehet elvitatni, emellé oda kell tenni a kormányzati támogatást, és emellett kell majd beszélnünk arról, hogy vannak az alternatívok és az egyebek. Egész pontosan nálunk ez úgy működik, hogy nekünk öt játszóhelyünk van a városban, egy színházon belül, és igen, előfordul, hogy a pódiumszínházban hárman ülnek bent, vagy a beavató színházban tizenkét gyerek ül bent, de ez legalább annyira fontos, mint az, hogy nagyszínházban éppen egy zenés darab megy, ahol tömegesen ülnek az emberek. Tehát azt gondolom, hogy így egészítik ki egymást. Ez olyan, mint az artmozizás. Többen azt mondták, hogy halálra van ítélve, bezárták a városok a mozikat. Mégis azt gondolom, hogy ha nem is olyan méretekben, de fontos, hogy ébren tartsuk ezt, tehát hogy a Hegylakó 128-cal szemben azért még tudjunk mást is mutatni az embereknek. (Derültség.) Ezt a helyet, ezt az intimitást fenn kell tartani, és ezt, azt gondolom, támogatni kell a kormányzatnak, tökmindegy, milyen színű. Köszönöm szépen. - Bocsánat a "tökmindegy"-ért.
ELNÖK: Köszönjük szépen. Hogy is mondjam: amikor már a vita érdemi része lezajlik, akkor a kölcsönös beszédek, illetve az egymásnak való válaszolás is legalább annyi időt visz el, de ezért ülünk itt.
Halász alelnök úr következik, de ha van még viszontreagálás, akkor persze annak is van helye.
HALÁSZ JÁNOS (Fidesz): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Bizottság! Azt jó hallani, hogy mindnyájan azt gondoljuk, hogy a kultúra kérdéseiről kell beszélnünk. Vannak olyan összefüggések, dolgok, fontosságok, amelyek mindnyájunkat érdekelnek, és erről tudunk is egymással beszélni. Ennek számtalan példáját mutatjuk, akár még bizottsági ülésen is, volt már olyan, de bizottsági ülésen kívül is. Ez nagyon helyes, és erre nagyon nyitottak vagyunk, és nagyon sok gondolat, ami szocialista képviselők részéről is hangzott el, formál bennünket és fontos számunkra és odafigyelünk, és tudom, hogy itt nagyon sok olyan képviselő ül, akár szocialista oldalon, aki ugyanezt gondolja fordítva, és ezt nagyon komolyan mondom. Egy dolgot kérek ugyanakkor: ne keverjük össze a szezont a fazonnal! Azaz, amikor erről beszélünk, ez így van, de ne álljunk fel úgy, és ne menjünk ki innen úgy, hogy utána azt mondjuk, hogy folytattunk egy jó vitát, aztán majd beterjesztjük ezt a törvényt, jó vita volt, elmondták a véleményüket, aztán mi megyünk tovább.
Tehát kérem szépen, hogy az adott témához visszakanyarodva, az általános kultúráról vallott nézeteink és vitáink kapcsán térjünk vissza az adott témára, és kérem, hallják meg, hogy itt a szocialista képviselőkön kívül, akik megnyilatkoztak az ügyben, azt mondták, hogy ezt a törvényt kérjük szépen, most, így ne nyújtsák be. Tehát nem az történt, hogy elmondtuk a véleményünket és önök majd ezt a törvénytervezetbe bedolgozva benyújtják. Megtehetik ezt, de mi nem ezt kérjük. Elmondtuk a véleményünket, de úgy gondoljuk, hogy ezen még dolgozni kell többet, szükség van a modellszámításokra, szükség van a szakmai szervezetekkel való egyeztetésre, és szükség van a szakma egyetértésére.
Ha a Vidéki Színházigazgatók Egyesületének elnöke ír egy levelet, az egy fontos dolog, meg hogy korábban voltak vélemények, az is fontos dolog. De mit mondanak most a vidéki színházigazgatók? Én úgy láttam, hogy a Vidéki Színházigazgatók Egyesületének elnöke ellenére ők most azt mondják, hogy ezt így ne terjesszék be. Mit mondott a négy neves színházi szakember, akiknek a véleményét felolvastam? Ugyanezt mondták. Folytatni kell még a kultúrpolitikusok és a szakma között a diskurzust. Nem azt mondták, hogy a minisztérium és a szakma között, nem azt mondták, hogy a szocialista kultúrpolitikusok és a szakma között, tehát erről az útról is egy kicsit térjenek le, javaslom, legyenek ez ügyben nyitottabbak, és ne csak ilyen irányú egyeztetések folyjanak a szakmával. És itt mindenki azt mondta a szocialista képviselőkön kívül, hogy ezt most így még ne. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Folytatva a jó hagyományt, én is viszontreagálok néhány megszólalásra.
Az elmúlt bizottsági ülésen, amikor nem volt itt a minisztérium képviselője, vagy ha itt volt, nem ez ügyben, én elmondtam, hogy az, hogy mikor kell a bizottság elé egy ilyen típusú vitának kerülnie, meglehetősen nehezen eldönthető kérdés. Ha korábban került volna elénk a tervezet, és utána módosul annyi helyen, mint ahogy április óta módosult, vagy nemcsak április óta, hanem talán nyár óta, akkor felmerülhetne, hogy miért nem látjuk azt a változatot, amit a kormány elé terjesztendőnek gondol a minisztérium. Nincs optimális időpont, ha a bizottság nem akar ötször ugyanazzal az üggyel foglalkozni. Persze az is lehet kívánság, hogy egy ilyen törvénytervezetnek minden stádiuma kerüljön a bizottság elé; ez a vélemény része. A tényrésze a dolognak az, hogy nem kellett különösebben erőszakot elkövetni a minisztériumon, hanem amikor jeleztem, hogy a bizottság úgy érzi, hogy itt az ideje, ha ősszel a kormány elé akarják terjeszteni ezt a törvénytervezetet, akkor, ha jól emlékszem, két héttel ezelőtt meg tudtunk állapodni ebben az időpontban, hogy október elején elénk kerül, és ehhez semmiféle presszióra nem volt szükség.
Ami vélemény, most már személyes véleményem: én úgy érzem, hogy a törvényjavaslat megpróbál normatív alapon szabályokat kialakítani arra, hogy hogyan lehet az előadó-művészet finanszírozását megoldani; amit lehet, normatív szabályok alá próbálja rendezni. Én ezt merevnek érzem sok tekintetben, és ahogy mások megszólaltak, másoknak is van ilyen jellegű véleményük. Úgy gondolom, hogy az eddigi szabad döntési terület szűkül ezekkel a normatívnak nevezhető szabályokkal, tehát olyan szabályok kerültek rögzítésre, amelyek eddig nem léteztek. (Bókay Endre távozik az ülésteremből.) Ahogy a magam felszólalásának az elején elmondtam, mai magyar viszonyok között olyan megoldást, amit mindenki lelkesen támogatna, nehéz lenne ajánlani. Ha a miniszter osztja, az nyilvánvaló, politikai kezekbe teszi le a pénzosztást; ha mondjuk egy költségvetés bekerül, és a parlamenti többség szokványos esetben fogadja el, az ellen is sok kifogás merül fel; ha nem tanácsadó testületnek, hanem kuratóriumnak neveznénk egy testületet, mint a filmtörvény végrehajtása kapcsán, itt más is elmondta, azzal is lennének problémák. Ezt őszintén mondom, és ahogy kivettem más véleményekből, más is így gondolja, hogy nagyon nehéz azt az optimális megoldást megtalálni, ami mindenkit megnyugtatna, hogy most már az előadó-művészet finanszírozása olyan módon megy, ami mindenkit egyformán megnyugtat.
Amit én mondtam, arra reagáltak képviselők. Én csak jelzem, hogy nem akarom a magyar előadó-művészeti rendszert felrobbantani, csak a másik dologtól is félek, hogy egyszer és mindenkorra, ami ma intézmény, az intézmény marad, mert az az alapérdekeltség, hogy finanszírozni az intézményt finanszírozza jelentős részben a törvény, és innen kikerülni nagyon nehéz. Azt nem hiszem, hogy bizonygatni kell, hogy értéknek mit tekint az ember.
Még egy dolog: Bókay képviselő úr említette az infrastruktúra ügyet. Elvben elképzelhető egy olyan állami kultúrpolitikai elhatározás, hogy ennyi és ennyi négyzetkilométerenként kell egy színház. Nyilván ez nem jut eszébe senkinek, de az már megfogalmazatlanul létezik, hogy nem megye az, amelyiknek nincs színháza, és ebben nincs olyan értelmű normativitás - Nógrád megye ma, ha jól emlékszem, az egyetlen megye, ahol nincs külön színház -, hogy mi van akkor, ha Szombathely után Salgótarján vagy Balassagyarmat is jelentkezik. Itt van-e olyan állami kötelezettség, hogy ha nincs egy megyében színház, akkor színházat kell csinálni, vagy nincs. Természetesen nincs formálisan ilyen kötelezettség, és azt gondolom, nem is kellene, de az lehet egy állami kultúrpolitika része, hogy a meglévő infrastruktúra fenntartásáért vagy éppen a színházak felújításáért vagy másért ilyen és ilyen módon garanciát vállalnak, tehát én az infrastruktúrát természetesen nem akarom teljes mértékben állami felelősség alá vonni, vagy az állami felelősség körébe bevonni. Ebben önkormányzati felelősség is van, de éppen Fedor képviselő úr mondta, hogy ez sem olyan egyszerű, mert nemcsak a hagyományos színházakban van kulturális élet, de ezt mindenki tudja.
Államtitkár asszonyé a szó.
DR. SCHNEIDER MÁRTA kulturális szakállamtitkár (Oktatási és Kulturális Minisztérium): Köszönöm szépen. Megpróbálom szétszálazni azokat, amikre úgy gondolom, hogy nekem kell válaszolni vagy reagálni.
Mindenekelőtt szeretném megköszönni a hozzászólásokat, a véleményt, és nagyon sok minden, ami itt elhangzott, segít az elkövetkezendőkben. Nagyon sok mindent, ami elhangzott, azt gondolom, hogy már tulajdonképpen elrendeztünk, és elnézést kérek, mondtam, hogy közben mozog a törvény szövege, tehát nem olyan problémás a kép, mint ahogy itt megjelent, vannak azonban olyan kérdések, amelyeken azt gondolom, hogy igazán még sokáig, órákig vitatkozhatnánk, és nem jutnánk azonos nevezőre.
Halász képviselő úrnak, alelnök úrnak kettő hozzászólása is volt. Az első, és nyilvánvalóan többször is előjött, hogy szükségeltetnek különféle adatok, hatástanulmány és modellszámítás ehhez a struktúrához vagy a rendszer bevezetéséhez. Mint ahogy az elmúlt időszakban kérdésekre válaszoltunk, és bizonyos háttértanulmányokat megküldtünk alelnök úrnak, itt most van egy dosszié. Ez a zöld dosszié adatokat, hatástanulmányszámokat, táblázatokat tartalmaz, illetve egy olyan, többváltozós táblázatot, amit azt gondolom, hogy most átadnék a bizottság elnökének vagy alelnökének. Azt szeretném jelezni, hogy ezek a táblázatok és ezek az adatok bizalmasan kezelendők, hiszen ezek nem végleges számok; ezek olyan számok, amelyek mozognak, és ahogy majd a képviselő urak látják, itt 1-8-ig sokféle változójú táblázatok és számok szerepelnek. Természetesen tehát készült hatástanulmány, természetesen több tanulmány készült, és természetesen készült modellszámítás, azonban a végleges számításokat csak a 2010-es költségvetési évben tudjuk érvényesíteni, és addigra tudjuk egészen finomítani, hiszen a 2009-es év az átmeneti év, az adatgyűjtés. Az első három hónap, amíg hatályba lép a törvény, és amiért szükség van az irodára, az, hogy a lehető legmélyebb, legpontosabb, leginkább használható adatsorral tudjunk dolgozni, hiszen a finanszírozás rendkívül érzékenyen van felépítve éppen ezekre az adatokra.
A többi kérdés: szakmai egyetértések, az idő szorítása, vidéki színházigazgatók, Zsámbéki-Marton-Mácsai levél. Mint ahogy ön elmondta, augusztus 20-i törvénytervezetet látott Zsámbéki Gábor, Mácsai Pál, Marton László aláírással az a kör; szeptember 3-án született meg az a levél, amelyben különféle problémákat jeleztek, és természetesen azóta folyamatosan egyeztetünk. Többek között azért került be az előadó-művészeti tanács hatáskörébe és feladatába egy úgynevezett minőségi kosár, így változott a Színházi Társasággal együtt az előadó-művészeti tanács összetétele, így változott a preambulum szövege, amelyre egyébként kritikai megjegyzések is voltak, és természetesen ezt vesszük is, és ebben még lépünk, de többek között ez is változott az elmúlt időszakban. Ez az egyeztetés sem Zsámbéki Gáborékkal, sem a Színházi Társasággal, sem a leendő magyar teátrumi társasággal, abban az esetben, ha ez szükséges, természetesen nem áll meg. Folyamatosan egyeztetünk, folyamatosan javítjuk a szöveget, és folyamatosan visszamutatjuk a törvény szövegét, tehát azt gondolom, hogy ilyen kommunikációs egyeztetési probléma nincs. (Dr. Schiffer János távozik az ülésteremből.)
Az önkormányzati szövetségek részére két héttel ezelőtt küldtük el, akkor, amikor az államigazgatási egyeztetésre, ezt a szövegtervezetet, minden önkormányzati szövetség egy e-maillel megkapta, amiben egyrészt ajánlottuk magunkat az egyeztetésre, amennyiben arra szükség van, valamint jeleztük, hogy a Kulturális Ágazati Érdekegyeztető Tanács ülésén, ami délután lesz, van egy lehetőség, hogy az önkormányzati szövetségek a javaslatukat elmondják, és egyébként várjuk írásban a javaslataikat. Remélem, hogy ma délután a Kulturális Ágazati Érdekegyeztető Tanács ülésén a szövetségek el tudják mondani véleményüket, javaslatukat.
Jelzem, hogy a Magyar Teátrumi Társaság múlt heti találkozója után kaptunk a debreceni színháztól egy anyagot, másfél oldalas anyagot, amelyben úgy látom, Vidnyánszky leírta a konkrét javaslatokat, a konkrét problémákat. Ennek egy részével, azt gondolom, hogy gond nélkül egyet tudunk érteni. Van néhány olyan kérdés, ami egyébként itt is elhangzott, ami azt gondolom, hogy csak azért hangzott el kérdésként vagy problémaként, mert talán a törvény azok számára, akik a folyamatokban és a struktúrában nem egészen vannak benne, talán első pillanatra nem könnyen átlátható, vagy nem könnyen megérthető. Tehát nyilvánvaló, hogy ebben nekünk is szerepünk lesz, hogy az indoklási részt, az indoklás szövegét úgy alakítsuk át, hogy az is megértse, hogy mi miért van, aki egyébként mondjuk a színházi intézményrendszer működtetésétől egy lépéssel távolabb van.
Azt gondolom, hogy talán ezek voltak Halász képviselő úr kérdései.
Schiffer János kérdéseire, aki elment: azt gondolom, hogy ami lényeges, és ami többször elhangzott, az az előadó-művészeti tanács. Amit Schiffer képviselő úr mondott el, hogy mi az, ami feladat, amit én is megpróbáltam a felvezető szövegemben elmondani, nagyon sokszor visszajött, és akkor én még egyszer megpróbálom összefoglalni, hogy miért van előadó-művészeti tanács, illetve mit jelent az, hogy egy miniszternek ágazati felelőssége van. Nem tudunk eltekinteni, és nem lehet eltekinteni a magyar jogrendtől, a struktúrától, az alkotmánytól, a minisztériumok felsorolásától, a miniszter statútumának a felsorolásától, a miniszter hatáskörének a tartalmától. A miniszter hatásköre az, hogy a kulturális ágazatban, így az előadó-művészet terén is bizonyos fenntartói - tehát állami, saját fenntartói - feladatait lássa el, és támogatói funkciót lásson el, ennek a jogszabályi környezetét pedig a miniszter felelőssége, hogy alakítsa ki. Ez a miniszter ágazati felelőssége, ami a törvény nem tudom, hányadik paragrafusában le van írva, hogy e törvény tekintetében a miniszter feladata az, hogy, és le van írva nyolc pont. Hogy ezeket a feladatokat teljesítse, a miniszter azt csinál - ezt most idézőjelben mondom -, amit akar, amit jónak tart. Ha akarja, akkor felkér bizottságot, saját hatáskörben. Ha akarja, nem csinál semmit, nem kér fel senkit. Mi úgy gondoltuk, mármint a szakmai képviselők, akik a törvényalkotás kezdete óta együtt dolgoznak velünk, hogy legyen a miniszter ágazati felelőssége képviseletében egy olyan testület, amelyet nem a miniszter saját hatáskörben kér fel, hanem amit a szakma szeretne látni, hogy bizonyos javaslattévő, ellenőrző, elemző, döntés-előkészítő funkciókban a miniszter mellett legyen. Én azt gondolom, hogy ez a miniszter korlátozása, de nem olyan korlátozása, hogy a döntés felelősségét elvegye tőle. Azonban, ha egy ilyen tanács létrejön, azzal a feladatkörrel, ami oda le van írva, akkor az egy önkorlátozás, és azt gondolom, hogy szakmailag mindenféleképpen több fórumon kell keresztülmenni a döntéseknek, valamint úgy vélem, hogy ez a nyilvánosság erejével is hat. Hogy miért kell bele a Pénzügyminisztérium képviselője, azt gondolom, hogy ezt nem kell nagyon tárgyalni, nyilvánvalóan a miniszter ágazati felelőssége az, hogy a parlament által megszavazott költségvetési forrásokkal gazdálkodjon. Gazdálkodjon saját fenntartású intézményei esetében, és az önkormányzati vagy egyéb intézmények esetében is. Tehát ez az előadó-művészeti tanács létének az oka.
Elnök úr, mármint Pető Iván elnök úr gondolataihoz: amit felvázolt, elnök úr, én azt gondolom, hogy az egy tiszta struktúra, és abban az esetben ez így is lenne, ha most mi zöldmezős beruházásként akarnánk az asztalra tenni egy színházi, vagy zenekari, vagy táncművészeti finanszírozásról szóló törvényt. Azonban nem így van. Tehát azoktól az adottságoktól, amelyekkel jelen pillanatban rendelkezik az ország - és azt gondolom, hogy ennek nagyon sok pozitív eredménye van -, nem tekinthetünk el, nem is szabadna eltekinteni. Mindenféleképpen értem azt a kritikát, hogy ennek a törvénynek nem szabad bemerevíteni azokat a struktúrákat, amelyeket mi éppen fel szeretnénk törni, hogy lépjenek egy kicsikét a jövő irányában el. Én azt gondolom, hogy ez az alapelv és ez a törekvés ebben a törvényben benne van.
Azonban nem tekinthetünk el attól, hogy úgy alakult ki a magyar színházi élet az elmúlt kétszáz évben, hogy a színházaknak van épületük, mintegy 90 százalékban épülettel rendelkeznek, ezek alapvetően önkormányzati tulajdonban lévő épületek, van társulatuk, és van 5 millió néző. Én azt gondolom, hogy ezek az alapelemek, amelyeket nem gondolom, hogy átlépnénk. Nagyon fontos, hogy legyen 5 millió néző és több. Szerintem nagyon fontos, hogy a nézők számára a színházi kínálat minél gazdagabb és minél minőségibb legyen. És akkor itt bejövünk a minőség problémarendszerébe, és nem tudunk attól eltekinteni, hogy ez egy létező intézményrendszer, és nem csak úgy, ahogy most az intézményt használjuk, hogy költségvetési intézmény, nem, ez egy rendkívül széttagolt, vagy rendkívül tagolt intézményrendszer, amely a költségvetési intézménytől kezdve a nonprofit gazdasági társaságon keresztül az egyesületig és az alapítványig sokféle szakmai műhelyt tart fönn és működtet. Az, hogy a finanszírozásnak nem az intézményfenntartás az alapeleme, az azt gondolom, hogy abban fogható meg, hogy mi azt mondjuk, hogy van produkció és van néző, és mi a produkciót, a produkció specialitásait és a nézőket vesszük alapelemként.
Az volt az egyik kritika, különösen a nagyszínházak esetében, hogy a többtagozatos színházak működését ez a támogatási rendszer nem támogatja, vagy legalábbis nem segíti elő. Valóban úgy van, hogy mi nem a tagozatokat óhajtanánk támogatni, hanem azt, hogy milyen típusú produkciók szülessenek meg. Tehát azt mondjuk, hogy ha egy színházi műhely operaprodukciót hoz létre, azért magasabb állami támogatás jár, mint egy normál prózai produkcióért. De nem arra jár az állami támogatás, hogy van operatagozatom, meg van prózai tagozatom és van balett-tagozatom, hanem arra, hogy produkciót hozok létre, és ezt a produkciót kijátszom, tehát minél több néző előtt, minél több helyen kijátszom a produkciót. Ez egy finanszírozási alapelv, ami szerintem gyökeresen más, mint az elmúlt tizenegynéhány év finanszírozási módszere.
Az érték és a normativitás, valóban ez a legnagyobb probléma, hogy generális szabályokat hozunk, struktúrát építünk fel, de ezt csak kvázi normatív elemekkel tudjuk előállítani, az értéket, a minőséget meglehetősen nehéz ebbe belevinni. Csak egy példát szeretnék mondani: amikor a könyv áfájának a csökkentéséről volt szó, akkor ugye a 13 százalékos áfáról a könyv áfája 5 százalékra csökkent; minden könyv áfája, a gagyié is. Tehát ha van egy struktúra, és ha ez a döntés az értékek és a közönség számára nagy többségben jó, akkor ennek vannak olyan mellékcsapásai is, hogy igen, a gagyi is 5 százalékos áfával működik, mert nem csinálunk cenzúrahivatalt, hogy mi az, ami jó, és mi az, ami minőségi és nem minőségi.
Tellér képviselő úr azt mondta, hogy nem tudja, hogy mennyiről van szó, tehát miről van szó, mi a kritériumrendszer, ki, mennyi, hogyan. Én azt gondolom, hogy tulajdonképpen ez a törvény arról nem szól, hogy mennyi. Ez a törvény arról szól, hogy ki, mit, milyen kritérium alapján, hogyan kap támogatásként; a költségvetési törvény szól arról, hogy az mennyi. 2009-ben egyébként 14,4 milliárd a színházakra, a zenekarokra és énekkarokra körülbelül 1,7 milliárd a tervezett arány. Ez azt jelenti, hogy a színházak támogatása 133 százalékra, a zenekaroké 169 százalékra emelkedik az elmúlt évhez viszonyítva, tehát ez egy jelentős emelkedés. Azonban, hogy ehhez ki, mikor, hogy, milyen kritériumrendszer alapján jut hozzá, az itt a törvény és csatlakozó jogszabályok feladata. Nem tudom már, melyik képviselő úr mondta vagy kérdezte, hogy a támogatás nem garantálja a költségvetési forrást, tehát nem garantálja a támogatást. Igen, csak akkor garantálja a támogatást, hogyha teljesítmény van mellette. Mindent garantál, ha azt a kritériumrendszert, azt a teljesítményt hozza az a különféle művészeti szervezet, amely le van írva, akkor viszont garantálja a támogatást.
Gulyás Dénes még néhány olyan dolgot mondott, ami azt gondolom, apróságnak tűnik, de ezek is lényegesek. Szabályoztuk már a munkahelyen eltöltött időt, tehát a felkészülés és a befejező szakasz is benne van már a munkahelyen eltöltött idő beszámításában, amit említett. Tökéletesen egyetértek mindazokkal, akik azt mondták, hogy itt az adótörvény és ez a kedvezmény tulajdonképpen alapeleme ennek a törvénynek. Valójában itt a kulturális finanszírozásnak ez lenne a harmadik eleme. Nyilvánvalóan az állam és az önkormányzat finanszírozásától a magyar kultúra el nem tekinthet sok minden miatt; ne is tekintsen. Nem tekinthetünk el a nézők és a látogatók finanszírozásától, mármint, hogy ők finanszírozzák az intézményt, és vegyék meg ezeket a produkciókat, tehát ez egy második elem. A harmadik elemnek kellene lennie, hogy azokat a forrásokat erre e területre lehetne fordítani, amelyek eddig nem fordultak ide, mert nem ért meg, sok minden miatt. Azt gondolom, hogy igen, ez lenne egy korszerű kultúrafinanszírozás, és ha mi ezt az elemét most el tudjuk indítani, és be tudjuk indítani, akkor annak jónak kell lennie. Ha még valakinek van olyan kérdése, amire nem reagáltam, akkor szóljon.
ELNÖK: Halász alelnök úr!
HALÁSZ JÁNOS (Fidesz): Államtitkár Asszony! Nekem volt egy kérésem - biztos az évszámot nem mondtam világosan -, én a modellszámítást értem. Nem őrültem meg, tehát értem azt, hogy előrevonatkozóan mi a probléma, van fogalmam erről. Azt szeretném kérdezni, hogy mi az akadálya annak, hogy nem akarják elkészíteni visszamenőleg 2007-es, 2006-os évre vonatkozóan, amikor is előadásszámot minden színháznál ismerünk, ki hány operát játszott, ki hány kortársat játszott, nézőszámot, ismerjük azt, hogy hány előadás, ismerjük azt, hogy az önkormányzat mennyi támogatást adott, lezárt évekről van szó, és a mostani törvény pedig itt van. Csináljunk úgy, mintha ez a törvény érvényes lett volna akkor, nézzük meg, hogy ki mennyit kapott volna, és tegyük mellé azt, hogy egyébként ki mennyit kapott. A modellszámításnak ez is értelme, hogy egyébként milyen folyamatokat indíthat esetleg el, visszamenőleg is nézzük meg, abból esetleg már következtethetünk. Nagyon egyszerű azt mondani, hogy előrevonatkozóan nem tudjuk, értem is, de nem ezt kértem; azt kértem, hogy két évre visszamenőleg legalább adják meg. Ha abban a zöldben benne van, akkor mi elnök úrtól mindent megkapunk, amit át tetszenek adni neki. Ha ezt ma megkapják, akkor nagyon jó; még annyit kérnék, hogy az ugyan már ne legyen bizalmas, vagy akkor írják rá egyértelműen, hogy mi alapján nem tudhatják meg a színházak képviselői ugyanezeket a dolgokat. Mert ha én azt megkapom, és törvény nem tiltja, akkor úgy érzem, hogy kötelességem, hogy erről tudjon mindenki. Köszönöm szépen.
DR. SCHNEIDER MÁRTA kulturális szakállamtitkár (Oktatási és Kulturális Minisztérium): Én is köszönöm. Hadd mondjam el - tényleg azt gondolom, hogy beszélhetünk őszintén -, hogy nagyon nem lenne jó, ha itt nyolcféle vagy tizenhatféle táblázat kezdene körözni a színházak között. Szerintem ez biztos, hogy nem a törvényt és nem a tisztánlátást jelentené, és nem a tisztánlátást hozná elő, hanem a zavarkeltést, és én azt gondolom, hogy az senkinek sem érdeke. Éppen ezért nagyon-nagyon szívesen a modellszámítások rendelkezésre állnak a színházakra, zenekarokra, énekkarokra, sőt van egy olyan táblázatunk is, amelyben ez a nyolc táblázat különféle számokkal rendelkezésre áll, használhatják a kedves képviselő urak. (Vincze László távozik az ülésteremből.) Én mégiscsak arra szeretném kérni önöket, hogy belátással, hogy előrevigyük a törvényt, és ne hátráltassuk. Köszönöm szépen.
ELNÖK: Bocsánat, én nem akarok ebbe beleszólni, de véletlenül a frakcióm rám bízta a minősített adatokról szóló törvényjavaslatot (Derültség.), természetesen nem akaratom ellenére, de csak megjegyzem, hogy innen aztán pontosabban képben vagyok talán. Van egy olyan státuszú irat, hogy "törvény-előkészítő", és ez gyakorlatilag nem nyilvános. Halász alelnök úrral annyiban, hogy is mondjam, egyet kell értenem, hogyha nincs semmilyen minősítés magán a papíron, akkor a képviselőnek kötelessége ezt használni. Ha valamilyen státusz adható a papírnak, tehát mint törvény-előkészítő papír, nem nyilvános - ugyan én nem értek egyet mindenben a jelenleg hatályos jogszabályokkal, de ez mellékes ebből a szempontból -, akkor ezt minden képviselőnek kötelessége betartani. Gondolom, Halász alelnök úr is egyetért azzal, ha a minisztériumban hivatalosan besorolják ezt ebbe a státuszba, és akkor kapjuk meg holnap (Halász János: Nyugodtan titkosítsák csak, az is jó hír lesz. - Derültség.), az megint más. Nem akarom itt a képviselő urat felvilágosítani, hogy a titkosság és a nem nyilvánosság között mi a különbség. Ennyit szerettem volna csak mondani. (Dr. Schneider Márta: Köszönöm szépen. Így lesz, és mindenki rendelkezésre áll.)
Gulyás képviselő úr!
GULYÁS DÉNES (Fidesz): Köszönöm szépen. Csak egy nagyon rövid kérdés, tényleg egy mondat. Úgy érzem, hogy ebben a kérdésben, a színházi törvény kérdésében nagyon jól tudnánk együtt dolgozni, ellenzék és kormány oldal, ehhez viszont időre van szükség. Halász alelnök úr is ezt a kérést vagy kérdést tette fel, én is még egyszer felteszem, és szeretnék erre valamilyen választ kapni öntől, államtitkár asszony, hogy be fogják-e ezt most terjeszteni ősszel vagy sem. Adnak-e még időt arra, hogy megtörténjen egy olyan dolog, hogy olyan konszenzusra jussunk itt egymás között - kormánypárt és ellenzék, illetve szakma és bizottság, szakma és minisztérium - ami alapján már joggal feltételezhető, hogy nagy többséggel átmegy marakodás vagy civakodás nélkül egy ilyen törvény?
Miben látja ön ennek a lehetőségét, hogy ez most ne legyen beterjesztve? Szerintem ez megérne már csak annak okán is - ez egy példa - egy olyanfajta együttműködést kormánypárt és ellenzék között, ahol lehet emberi módon vitatkozni dolgokról. Én tehát fontosnak tartanám, hogy várjunk akár egy évet, ugyanis azt gondolom, hogy amit ön mondott, abból is az derül ki, ön azt mondta, amikor idejött, hogy már bizonyos dolgok nem ilyenek ebben, már megváltoztak bizonyos pontok, és mi most erről beszélgetünk, és nem a már egyébként megváltozott pontokról. Bizonyos szempontból ez a mostani beszélgetés is okafogyott, ha ez már nem az a verzió, ami az önök legutolsó verziója. Hol van arra a biztosíték, hogy akkor majd, amikor megkapjuk a már javított verziót, nem lesz még egy második, harmadik? Én azt gondolom, hogy egészséges esetben időt kellene erre adni, én ezt most nagyon nem látom helyénvalónak, hogy ez most ősszel be legyen terjesztve. Köszönöm szépen.
DR. SCHNEIDER MÁRTA kulturális szakállamtitkár (Oktatási és Kulturális Minisztérium): Köszönöm szépen. Én rendkívül optimista és bizakodó vagyok, valamint fegyelmezett köztisztviselő. Bizakodó és optimista azért vagyok, mert nagy a munkabírásunk, bármikor, bármely napszakban, bármilyen szakmai körben folytatjuk az egyeztetést, a folyamatos egyeztetést, egészen addig, ameddig a miniszter azt nem mondja, hogy kormány elé kell terjeszteni, így szerepel a kormánymunkatervben. Számomra az a végső pillanat, egészen addig folyamatosan a javításán dolgozom. Azt nem kell elmondani, hogy egyébként utána hogyan működik a dolog, a parlamenti szakaszban még természetesen nagyon sok mindent lehet változtatni, javítani.
Ettől függetlenül én úgy látom és úgy érzem, hogy a szakma nagy többsége támogatja a törvénytervezetet, sőt, azt mondanám, hogy a szakma úgy támogatja, hogy semmi olyanban, amely a törvény alapelvét, alapelemeit érinti, nincs kardinális probléma. Vannak a finomítási ügyekben még lehetőségek, de az alapelvek, az alapelemek a törvényben stabilak.
ELNÖK: Köszönjük szépen. A vitát lezárom. (Halász János: Szavazzunk erről!) Ez új szempont, erről a napirend elfogadásakor nem szavaztunk... (Halász János: Van két szocialista képviselő jelen, gratulálok.) Ez csak tréfa volt. A jegyzőkönyvbe ezt úgy fordítom le, hogy Halász alelnök úr kifogásolja, hogy kevés szocialista képviselő maradt a vita végére, de ezt máskor mások is elmondhatják, tehát ez csak tréfálkozás.
A következő bizottsági ülés mához egy hétre lesz - ez már az egyebek napirendi pont, tehát köszönjük szépen, akik a színházi törvénytervezet, illetve előadó-művészeti törvénytervezet vitájához jelentek meg. (A napirendi pont tárgyalásához érkezett vendégek elhagyják az üléstermet.)
Szóval a jövő kedden szerepel egyebek között a Rádió 2007-es beszámolója. Csak szeretném jelezni, hogy ennek a beszámolónak nem tárgya a Rádió művészeti együttesei, bár megkapták a képviselőtársak az írásos beszámolót, de a forma az, hogy ez a kuratórium beszámolója és nem a menedzsment beszámolója, és nem jó, ha a kettő összecsúszik.
Azt hiszem, hogy más nincs. Elmondhatom, Hungária Televízió 2006. évi beszámolója, Rádió 2007. év nagyobbrészt, szerzői jogi törvény és az adótörvényekhez beérkező, bizottsági érdeklődési körbe tartozó módosító indítványok, ez a következő heti napirend.
Utána van a kétfejezetes program, mert akkor lesz a látogatás a Balassi Intézetbe (Halász János: 21-én.), és valószínűleg ugyanaznap délelőtt a költségvetés általános vitára való alkalmassága, tehát mához két hétre. (Halász János: Jó vita lesz!) Örüljenek, képviselő urak, hogy ilyen speciális információt kaptak, és köszönöm szépen. (Halász János: Köszönjük szépen, elnök úr!)
(Az ülés befejezésének időpontja: 13 óra 24 perc)
|
Dr. Pető Iván
|
Jegyzőkönyvvezető: Biczó Andrea és Várszegi Krisztina