No. 4.  (96/02/16)     Oroszország és a NATO

  Az orosz katonai vezetés alapvetõen érzelmi-pszichológiai alapú álláspontja a NATO kibõvítésével kapcsolatban a teljes tagadás. Megítélése szerint a NATO kibõvítése a blokkok logikájába illeszkedik, célja az egyközpontú világ létrehozása, a Nyugat fölényének oroszellenes állandósítása. A katonai szakemberek körében általános a vélemény, hogy a NATO jellege nem változott, továbbra is a hagyományos szovjet módon ítélik meg: amerikai érdekek által vezérelt agresszív katonai tömb, amelyet Oroszország ellenében hoztak létre. A NATO kibõvítése a kollektív biztonság helyett a kollektív védelem ismételt kialakulásához, azaz két- vagy többpólusú, tehát szerintük mindenképpen egymással ellenséges eurázsiai csoportosulások kialakulásához vezethet.
  A NATO kibõvítésével kapcsolatos orosz ellenvetések logikája szerint Oroszország fontos geostratégiai térséget és geopolitikai pozíciókat veszített. Magdeburgtól Szmolenszkig 1500 kilométert szorult hihetetlenül rövid idõ alatt Keletre anélkül, hogy háborút vesztett volna és geopolitikai értelemben már nincs hová visszavonulnia. Lényegesen romlottak mind európai, mind ázsiai stratégiai lehetõségei, súlyos aránytalanság alakult ki az amerikai és az orosz érdekérvényesítési lehetõségek és képességek között. Az Egyesült Államok - részben a NATO révén - képes saját érdekeinek érvényesítésére az amerikai kontinensen túl is. Oroszország azonban legfeljebb saját területén akcióképes.
  A külügyi vezetés álláspontja elvben azonos a katonaiéval, azonban rugalmasabb. A politikai vezetés tudatában van annak, hogy az együttmûködés a NATO-val közös érdek. Azzal is tisztában van, hogy a Nyugat és különösen az Egyesült Államok számára fontos kérdések (nukleáris leszerelés, non-proliferáció, délszláv-konfliktus, iszlám fundamentalizmus stb.) kezelhetetlenek orosz politikai és diplomáciai együttmûködés nélkül. Így a Nyugatnak és különösen az Egyesült Államoknak bevallottan nagy szüksége van egy együttmûködõ, kooperatív, demokratikus, stabil, jószomszédi partnerhatalomra.
  Az orosz aggodalmak hangoztatásának a NATO bõvítés elhárítására koncentráló politikája eddig kifejezetten sikeresnek bizonyult, különösen az Egyesült Államok vonatkozásában. Washington ugyanis mindenképpen "olcsó" megoldásra törekszik: a túlfeszített költségvetés, a deficit és a republikánus nyomás hatására is. A legutóbbi oroszországi személyi változások (Primakov külügyminisztersége) nem keményedést jelentenek, hanem az eddigi folyamatok pragmatikus, szakszerûséget is igérõ lezárását és összefoglalását, esetenként racionális elemek bevitelét a vitába (például a volt NDK területének NATO-mentesítésére vonatkozó 1990-es megállapodásra, mint precedensre és analógiára hivatkozás). Az új vezetés sem újabb konfrontációt nem akar, sem új stratégiai veszteségeket elszenvedni nem kíván. Ugyanakkor egyértelmûen kész az esetleges NATO bõvítéssel elõálló új geopolitikai helyzetben katonapolitikai válaszlépésekre.
  Oroszország a bõvítésnek csupán akadályozására, nem pedig megakadályozására képes. Vezetõi tudatában vannak, hogy az országnak nincsenek reális eszközei az elhatározott NATO-kibõvítés megakadályozására, bár a folyamat elhúzódását - amire Nyugaton növekvõ hajlandóság van - elõsegíthetik. (Figyelembe kell vennünk, hogy a NATO-bõvítést nem elsõsorban az orosz ellenzés fogja vissza, hanem a NATO-n belüli folyamatok.) Várható, hogy igyekszik drágán adni nyílt vagy hallgatólagos beletörõdését.
  A várható orosz igények a következõk lehetnek:

• a kiterjesztett NATO határai ne érintkezzenek Oroszországgal (Így a Baltikum, de esetleg Lengyelország is kiesne a jelöltek közül!)

• a  közép-európai  hagyományos  fegyverzetekrõl  kötött szerzõdés (CFE) módosítása arra hivatkozva, hogy azt még a volt Szovjetunió kötötte meg, egészen más katonapolitikai helyzetben, és különösen a déli szárnyon elõnytelen Oroszország számára;

• biztosíték idegen csapatok állomásoztatása ellen az esetleges új tagországokban;

• biztosíték nukleáris eszközök telepítése ellen az esetleges új tagországokban;

• kompenzáció a közép-európai hadiipari piac elvesztése esetén, elfogadható piaci részesedés biztosítása;

• átfogó NATO-Oroszország szerzõdés;

• a jövõbeni esetleges orosz NATO-tagság lehetõségének nyitva hagyása;

• a G-7 (a legfejlettebb hét ország éves konzultatív szervezete) G-8-ra bõvítése Oroszország bevonásával;

• az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet (EBESZ) kétszintû szervezetté alakítása, vagyis ENSZ mintára  valamiféle "biztonsági  tanács" alakítása a vezetõ európai hatalmakból, ami biztosítaná az orosz vétót európai ügyekben;

• jelentõs nyugati anyagi kompenzáció (tõkebefektetés) ma még homályosan körvonalazható, nem kidolgozott igénye.

  Egy orosz érzékenységet figyelembe nem vevõ, egyoldalú és gyors "oroszellenes" NATO kiterjesztés esetén az orosz ellenlépések súlyosak, de távlati hatásukban és idõtartamukban korlátozottak lennének. Oroszország felmondaná a CFE szerzõdést, nem ratifikálná, illetve felülvizsgálná az atomfegyverekre vonatkozó megállapodásokat, új fegyverrendszereket fejlesztene ki. Taktikai nukleáris fegyvereket telepítene a kalinyingrádi körzetbe és kilépne a Békepartnerségbõl. Megpróbálkozna a NATO-tagságra esélyes közép-európai országok destabilizálásával, a politikai elitek lejáratásával a Nyugat elõtt (ld. a lengyelországi Oleksy- ügyet). Vagyis lényegesen romlana az európai biztonsági helyzet, ám konfrontáció nem alakulna ki.
  A politikai eliteket (nemcsak a volt kommunistákat, párttagokat, MSZP-politikusokat!) lejárató destabilizáló moszkvai törekvésekre jó idõben fel kell készülni. Kívánatos - a káros, integrációs képességünket gyengítõ hatásokkal szemben - egyfajta konszenzust elérni ebben a kérdésben a parlamenti pártok között, aminek értelmében a pártok adott esetben közös fellépéssel, önös célokra nem kihasználva hárítanák el az esetleges veszélyes lejárató próbálkozásokat.

(készítette: Dérer Miklós - ÉATK)