1999. február 24-26. között Valenciában került sor arra a konferenciára, amely A Mediterrán Dialógus és az új NATO címet viselte. A konferencián az amerikai Rand Corporation kutatóintézet közzétette a NATO jövőjéről készí tett tanulmányát, amely az 1997-ben készült, a NATO Mediterrán Párbeszédéről szóló tanulmány folytatása.

Ez az első alkalom a NATO-nagykövetek és a Mediterrán Dialógusban részt vevő országok számára is, hogy a közös találkozó során megtárgyalják a NATO Mediterrán Dialógusának jövőjét. Az esemény különösen időszerű a washingtoni csúcstalálkozó előtt, mivel a Szövetség átgondolhatja, hogy hogyan mozdítsa elő a NATO külső adaptációját, aminek a Mediterrán Párbeszéd is szerves részét képezi.

A NATO Mediterrán Párbeszéde 1994-ben kezdődött és jelenleg hat NATO-n kívüli mediterrán országot foglal magában: Egyiptomot, Izraelt, Jordániát, Mauritániát, Marokkót és Tunéziát. A Dialógus tükrözi a Szövetség azon véleményét, hogy az európai biztonság szorosan kapcsolódik a mediterrán biztonsághoz és stabilitáshoz.

A spanyol kormány tagjai, a védelmi miniszterek és külügyminiszterek mellett a konferencián felszólalt Javier Solana, a NATO főtitkára is. Beszédében kifejtette, hogy a Mediterrán Párbeszéd a NATO hidegháború utáni történetének egyik legfiatalabb programja, de már bebizonyosodott, hogy fejődésre képes. A partnerek száma ötről hatra nőtt. A két évvel ezelőtt megalakult Mediterrán Munkacsoport létrehozása által a korábbi kevésbé szoros találkozók strukturáltabbá váltak. A legfontosabb eredmény azonban az, hogy azáltal, hogy a NATO együttműködési lehetőséget biztosított olyan területeken is, mint az információáramlás, a Polgári Veszélyhelyzeti Tervezés, tudományos tevékenységek és válságkezelés, jelentős mértékben kiszélesedett a párbeszéd tartalma. A NATO-iskolákban speciális kurzusok is indultak, hogy csak néhányat említsünk a fejlemények közül. A Szövetség külügyminisztereinek tavalyi döntése, melynek értelmében NATO összekötő nagykövetségek létesültek a Mediterrán Dialógus országaiban, további előrelépést jelent.

Azonban még számos probléma vár megoldásra. A főtitkár két területet emelt ki.

Az első, a további különbségtétel közöttük: képessé kell tenni a mediterrán országokat, hogy egyéni igényeik szerint alakítsák a dialógust. Az együttműködés régióspecifikus kereteinek hiánya az, amire a partnerországok gyakran felhívják a NATO figyelmét.

A másik terület, ami továbbfejlesztést igényel, a katonai együttműködés. E téren a bizalomerősítő intézkedések további meghozatalára lenne szükség, és növelni kellene a Dialógusba bevont országok részvételét a békefenntartásban és más katonai vonatkozású cselekményekben is.

Javier Solana szerint a mediterrán kérdés olyan kérdés, ahol a jobb együttműködés nagyobb hasznot eredményez. Ez különösen igaz a két legerősebb intézményre: a NATO-ra és az Európai Unióra. A NATO és az EU már hozzálátott az európai politikai, gazdasági és biztonsági környezet átformálásához. De még többet tudnának elérni, ha jobban összehangolnák politikájukat. A NATO és az EU ugyanazon stratégiai cél érdekében történő együttműködése döntő hatású lehet nemcsak a mediterrán országok békéjének és gazdasági fejlődésének megvalósulására, hanem jelentős mértékben hozzájárulhat egy nyitott, demokratikus és prosperáló Oroszország kibontakozásához és Közép- és Kelet-Európa biztonságához és fejlődéséhez.