Az amerikai külügyminiszter-helyettes beszédének középpontjában az Egyesült Államok és Európa közötti kapcsolatok, valamint Európa jövõbeni szerepe állt.

Strobe Talbott szerint a NATO helyesen cselekedett, amikor fellépett az ellen, hogy valamely állam vezetése nemzeti érdekekre hivatkozva fenyegesse a nemzetközi békét és emberiség elleni bûntényeket kövessen el. A Szövetség koszovói fellépése abban az értelemben kétségtelenül sikerrel zárult, hogy Milosevics, jugoszláv elnök a NATO-diktálta feltételek elfogadására kényszerült. Koszovó végsõ megítéléséhez azonban az is hozzájárul, hogy a háború és következményei milyen hatással lesznek a transzatlanti kapcsolatokra és intézményekre. Ebbõl a szempontból alapvetõ véleménykülönbségek vannak az Atlanti-óceán két partján. Az amerikaiak szerint az Egyesült Államoknak a jövõben nem szabad részt vennie olyan kockázatos NATO-hadmûveletekben, melyek terheit és költségeit jórészt õ viseli. Ugyanakkor az európai szövetségesek is úgy érzik, hogy túl nagy volt az amerikai dominancia Koszovóban és Boszniában egyaránt. A koszovói válság mindkét oldalon megerõsítette azt a képzetet, hogy erõteljes asszimetria van a transzatlanti kapcsolatokban, ezért szükség van a szerepek kiegyenlítésére.

A Szövetség elõtt álló problémának három dimenziója van. Az elsõ a katonai, amellyel kapcsolatban két jelentõs kezdeményezés született: az Európai Biztonsági és Védelmi Kezdeményezés (ESDI), valamint a Védelmi Képességek Kezdeményezés (DCI).

A második dimenzió gazdasági és kereskedelmi jellegû, ezen a téren a NATO feladata a védelmi iparok közötti kooperáció elõmozdítása.

A harmadik kihívás politikai természetû, mely fokozott erõfeszítéseket igényel a közösség valamennyi szervezete részérõl - beleértve az Európai Uniót is - annak érdekében, hogy minél aktívabb, átfogóbb és gyorsasabb legyen a kelet- és közép-európai országok felé történõ közeledés.

Az ESDI kapcsán a külügyminiszter-helyettes kifejtette, hogy az amerikai külpolitika határozottan támogatja a kezdeményezést, hiszen az Egyesült Államoknak is érdeke, hogy Európa képes legyen hatékonyan kezelni az európai biztonsági kihívásokat, még mielõtt azok szükségessé tennék az amerikai beavatkozást. Ugyanakkor az Egyesült Államoknak az nem érdeke, hogy az ESDI, kinõve a szövetségi kereteket, és elszakadva a NATO-tól, a Szövetség "vetélytársa" legyen.

Strobe Talbott bízik abban, hogy az ESDI lehetõvé teszi, hogy a nem EU-tag szövetségesek is részt vegyenek az európaiak által vezetett hadmûveletekrõl szóló döntésekben, azok megtervezésében és végrehajtásában.

Az elmúlt év decemberében azonban, a St. Maloban megrendezésre került angol-francia csúcstalálkozó megerõsítette a nem EU-tag szövetségesek abbéli aggodalmát, hogy nem lesznek kellõképpen bevonva a tervezési és döntéshozási struktúrákba. Ezt látszik igazolni az Európai Unió állam- és kormányfõinek kölni nyilatkozata is, melyben arra céloztak, hogy Európa szándéka az, hogy amikor csak lehetséges, inkább a Szövetségen kívül, mint azzal együtt lép akcióba.

Ami a források kérdését illeti, már George Robertson új NATO-fõtitkár is kifejtette, hogy még a legjobban elõkészített ESDI-tervezetek is kudarcba fulladhatnak, ha hiányzik az ezekhez szükséges katonai potenciál. Ezért dolgozta ki a NATO a Védelmi Képességek Kezdeményezést, mely elsõsorban nem a nagyobb költekezésre, hanem a hatékonyabb költségelosztásra helyezi a hangsúlyt.

A nagyobb európai szerepvállalás amerikai támogatottságát jelzik a következõ tények:

• megnövelték az európai katonai részvételt a NATO új parancsnoki struktúrájában;
• az Egyesült Államok támogatja, hogy a nagyrészt európai katonák részvételével lebonyolított hadmûveletek európai parancsnokság alá kerüljenek;
• támogatja, hogy az EU által vezetett hadmûveletek során a NATO szállítási, hírszerzési és logisztikai eszközei is igénybe vehetõek legyenek;
• az Egyesült Államok azon munkálkodik, hogy kialakítson egy olyan mechanizmust, amely biztosítaná a NATO és az EU közötti koordinációt, és kialakítsa a két szervezet közötti gyakorlati együttmûködést az eszközmegosztást és a védelmi modernizációt illetõen.

Az elmúlt évtizedekben a NATO és az EU egyaránt jelentõs eredményeket ért el politikai téren. Ami az EU-t igazán sikeressé tette, és feltehetõleg a jövõben is teszi, az az a mód, ahogyan a közösségi identitás, a civil társadalom, a nemzeti szuverenitás és a nemzetközi integráció kérdéseit kezeli.

Strobe Talbott hangsúlyozta, hogy reményei szerint az EU meg fogja találni azokat az új módokat, melyekkel ráveheti a posztkommunista kelet-európai országokat a kisebbségek védelmére, a régiók szerepének növelésére és a transznacionális együttmûködés fokozására.

Ennek egyik módja kétségtelenül az Európai Unió keleti bõvítése, de nem ez az egyedüli eszköz a kontinens stabilitásának megteremtésére. Ha az EU még jobban megnyitná piacait a nem EU-tag kelet-európai országok számára, ez nemcsak ezen országok nagyobb prosperitását eredményezné, hanem javulnának a piaci reformok és a politikai stabilitás megvalósulásának kilátásai is.