A NATO koszovói légi hadjárata kétségtelenül sikerrel zárult. A Szövetség anélkül érte el céljait, hogy bármit is engednie kellett volna követeléseibõl, és szárazföldi invázió megindítására sem kényszerült. Valamennyi szerb csapat elhagyta a tartomány területét, helyükre közel 50000 NATO-katona érkezett, és több mint egymillió menekült tért vissza otthonába. A siker a NATO figyelemre méltó egységének és kitartásának, hatékony katonai erejének és az amerikai, európai és orosz diplomaták állhatatosságának köszönhetõ.

A tanulmány szerzõi a válság öt leginkább hangoztatott tanulságát elemezték, és megvizsgálták azok igazságtartalmát. Megállapítják, hogy azoknak, akik a humanitárius intervenciók új doktrínájának kialakítását várták, csalódniuk kell, hiszen Koszovóval kapcsolatban általánosságban elmondható, hogy új tanulságok helyett inkább a régi igazságok kerültek megerõsítésre.

1. A NATO gyõzött

Koszovóban két háború zajlott egyidejûleg. A NATO az elsõt elveszítette, de a másodikat kétségtelenül megnyerte. A Szövetség vesztes volt, hiszen a szerb csapatok csupán néhány héten belül szinte teljesen megsemmisítették az UÈ K-t, 1,3 millió embert elüldöztek otthonaikból, megváltoztatva ezáltal a tartomány demográfiai összetételét.

A másik háború ugyanakkor azért zajlott, hogy az Észak-atlanti Szervezet demonstrálja céljainak komolyságát, és arra késztessék a szerb vezetést, hogy változtassa meg politikáját. Ebbõl a háborúból a NATO egyértelmûen gyõztesként került ki, ami lehetõvé tette egy a rambouillet-inál jóval kedvezõtlenebb megállapodás elfogadtatását Miloseviccsel. Ennek következtében nem maradtak szerb csapatok a térségben, nagyobb létszámú és erõsebb NATO-erõket telepítettek a tartományba, melyek támogatásával az ideiglenes ENSZ-adminisztráció az egész területet ellenõrzése alá vonta. A koszovói albánok életkörülményei így jelentõsen javultak a fegyveres erõ alkalmazása elõtti állapothoz képest.

Hatékonysága és viszonylag alacsony költsége miatt, a NATO légi hadjárata feltehetõleg a hadviselés történetének legsikeresebb stratégiai bombázásaként vonul be a

köztudatba. A NATO-légierõ gyakorlatilag Szerbia összes olajfinomítóját mûködésképtelenné tette, felére csökkentve ezáltal a katonai olajkészleteket. Megsérültek az olajvezetékek, és Belgrád nagy része is áram nélkül maradt. A légierõ a katonai támaszpontok ellen is hatékonynak bizonyult, és megsemmisítette a jugoszláv hadsereg modern fegyverzetének, logisztikai infrastruktúrájának és hadiipari bázisainak jelentõs részét.

A NATO azonban nem érhetett volna el sikereket az UÈ K támogatása nélkül. Az újjáélesztett UÈ K május végi szárazföldi offenzívája a szerb csapatok csoportosítását és felfedését tette szükségessé, melyek a háború folyamán elõször valóban sebezhetõkké váltak a NATO légiereje számára. Nem véletlen, hogy a Pentagon becslése szerint, a szerb veszteségek 40%-a a tizenegy hetes háború utolsó hetében, 80%-a pedig az utolsó két és fél hetében keletkezett. A légierõ egymaga tehát nem lett volna képes a gyõzelemre.

A légierõ büntetõ, esetenként kényszerítõ eszközként alkalmazható, de csak abban az esetben, ha az általa okozott veszteségek elég jelentõsek. Koszovóban azonban nem tudta meggátolni az emberek legyilkolását és elüldözését (pedig ezzel igazolták a NATO fellépését), és a válságot sem tudta egymaga megoldani. Sõt mi több, a legtöbb polgárháborúban és etnikai természetû konfliktusban csupán néhány olyan stratégiai és fegyveres célpont van, amely ellen légitámadás indítható. Ezért az ilyen típusú válságok kezelése szárazföldi csapatok bevonását igényli, melynek során az elsõdleges szempont a szövetséges erõk kockázatának minimalizálása.

3. A Powell-doktrína már nem érvényes

A Powell-doktrína egy olyan elképzelés, mely szerint az Egyesült Államok csak abban az esetben alkalmaz fegyveres erõt, ha már minden más lehetõség kudarcba fulladt, ám ekkor határozottan lép fel annak érdekében, hogy megvalósítsa egyértelmûen meghatározott politikai céljait.

A Powell-doktínát gyakran említik egy lapon a Weinberger-doktrínával, azonban a kettõ nem ugyanaz. Caspar Weinberger, Ronald Reagan védelmi államtitkára szerint ugyanis fegyveres erõ alkalmazására kizárólag csak az Egyesült Államok alapvetõ érdekeinek védelmében kerülhet sor. Powell szerint azonban nincs szükség a célok ilyen jellegû korlátozására, az egyedüli kritérium azok egyértelmû meghatározása, és a határozott katonai fellépés azok megvalósítása érdekében.

A Powell-doktína ellenzõi általában azt hangoztatják, hogy a határozott katonai fellépés meglehetõsen költséges lehet és sok emberéletet követelhet. Az amerikai közvélemény azonban elismeri, hogy egy emberéletek megmentésére irányuló katonai beavatkozás költségekkel jár. Ennek fejében elvárja, hogy a fellépés sikerrel járjon, és amennyiben lehetséges, a beavatkozás terheit ne csak az Egyesült Államok viselje. Ilyen feltételek mellett az emberveszteség is - habár ez mindig fájó - elfogadható.

Az elõbb elmondottak fényében megfigyelhetõ, hogy a NATO Koszovóban sem került mindaddig fölénybe, amíg meg nem triplázta légierejét, nem lépte túl hetekkel a hadjárat tervezett idõtartamát és nem hangoztatta meggyõzõen a szárazföldi erõk telepítésének lehetõségét. Más szóval, csak akkor ért el sikereket, amikor jelentõs és határozott katonai fellépést alkalmazott, azaz katonai stratégiájában a Powell-doktrína érvényesült.

A NATO hadjárata vajon precedenst teremtett-e, mely szerint a humanitárius katasztrófákkal szembeni fellépéshez jó, ha van ENSZ-felhatalmazás, de ez nem nélkülözhetetlen? Talán. Mindenestre Koszovó inkább az ENSZ megerõsödésérõl, mintsem gyengeségérõl szól. Ezt látszik igazolni az a tény is, hogy a szervezetnek központi szerepe volt az Egyesült Államok, Európa és Oroszország által folytatott diplomáciai játszmában, mely végül Belgrád kapitulációjával zárult. Ezt követõen az ENSZ kapta meg a Koszovó fölötti politikai ellenõrzés jogát, és rá hárult az a hatalmas feladat, hogy megteremtse a stabil, békés és remélhetõleg demokratikus Koszovót. Ez a szervezet eddigi történetének legnagyobb vállalkozása.

Az ENSZ azonban nemcsak Koszovó jelenét képes befolyásolni, hanem döntõ szerepe lesz a tartomány politikai jövõjének meghatározásában is. Az ENSZ koszovói megbízatása ugyanis határozatlan idejû, azaz csak a Biztonsági Tanács döntése által szüntethetõ meg, melyhez mind az öt állandó tag beleegyezése szükséges.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az ENSZ csak bizonyos korlátok között tevékenykedhet. Legitimálhatja az államok cselekedeteit, de önállóan nem vezethet katonai hadmûveleteket. A tényleges katonai beavatkozások feladata továbbra is olyan regionális szervezetekre hárul, mint a NATO.

A koszovói háborút az amerikaiak vezették. A légicsapások kétharmadában amerikai repülõk vettek részt, gyakorlatilag valamennyi célpontot az Egyesült Államok hírszerzése azonosított, és majdnem minden precíziós fegyvert amerikai repülõgéprõl indítottak. Ez sok európai szövetségest elgondolkodásra késztetett.

Koszovóban bebizonyosodott, hogy katonai értelemben Európa törpe, Amerika pedig óriás. Ez az egyensúlytalanság nemcsak a kisebb védelmi kiadásokból fakad, hanem azok nem megfelelõ elosztásából is. Nagy-Britannián és Franciaországon kívül, az európai országok még mindig hangsúlyozzák a sorozásos, területvédõ hadsereg fontosságát, ahelyett, hogy kisebb létszámú, de könnyen telepíthetõ és technikailag jól felszerelt hadsereget hoznának létre, mely a Szövetség határain kívül is bevethetõ.

Annak, hogy Európa felismerte katonai téren elmaradottságát, két pozitív következménye volt. Az egyik az, hogy habár a háborút Amerika vezette, a béke megteremtését Európa vállalta magára. Ezt bizonyítja az Európai Unió közvetítõjének, Martti Ahtisaarinak a diplomáciai stratégia kialakításában játszott kulcsszerepe, valamint az, hogy a KFOR-erõk mintegy 85%-át európai csapatok alkotják. Az Európai Unió vezetõ szerepet játszott a régió újjáépítési és stabilizálási tervének kidolgozásában is, és biztosította az ehhez szükséges jelentõs pénzügyi forrásokat.

A másik pozitívum az, hogy a koszovói válság és háború alapvetõen megváltoztatta az európai szövetségesek katonai hozzáállását. A legfigyelemreméltóbb talán Németország katonai fölemelkedése, amit az is bizonyít, hogy a német támadó repülõgépek teljes erõbedobással vettek részt a koszovói hadmûveletekben, és Berlin 5500 katonát ajánlott fel a KFOR-ba (Ez a szám közeít az Egyesült Államok felajánlásához).

Ugyanilyen jelentõs változás következett be a brit gondolkodásban is. Tony Blair meggyõzõdött arról, hogy Európa diplomáciai gyengesége kapcsolatban áll a viszonylag csekény katonai képességével. A brit miniszterelnök kifejtette, hogy a jövõben már nem fogja akadályozni az európai szerepvállalás növekedését a védelmi kérdésekben.

A mai napig azonban az európaiak védelmi egysége csupán a közös kül- és biztonságpolitikát képviselõ, volt NATO-fõtitkár, Javier Solana személyében testesül meg. További konkrét lépésekre lenne még szükség - elsõsorban a nagyobb mobilitás, a csapatok jobb fenntarthatósága és stratégiai szállítása és a hírszerzõ módszerek tökéletesítése terén.

A szerzõk a konklúzióban megállapítják, hogy nem létezik olyan olcsó és egyszerû módszer, mellyel megakadályozható a népirtás. A jövõben csak akkor lehet sikeres az ennek megakadályozása érdekében történõ fellépés, ha létezik mind a politikai szándék, mind pedig a katonai képesség arra, hogy a szárazföldi erõket idõben felkészítsék az akcióra.