E. Anthony Wayne, az európai ügyek államtitkárának legfõbb helyettese, az Egyesült Államok Képviselõházának Nemzetközi Kapcsolatok Bizottsága elõtt röviden összefoglalta a washingtoni külpolitika fõbb prioritásait a délkelet-európai rendezést illetõen.

A politikus a meghallgatáson kifejtette, hogy az Egyesült Államok alapvetõ érdeke a békés, demokratikus, egységes és szabad Európa, ezért három célkitûzés megvalósítására törekszik Délkelet-Európában: a régió stabilizációja, virágzó demokrácia és piacgazdaság kialakítása, illetve a térség integrálása a tágabb európai, transzatlanti és globális politikai valamint gazdasági struktúrákba.

E célok megvalósítására számos bilaterális és multilaterális programot illetve szervezetet hoztak létre: a daytoni megállapodás végrehajtása, a koszovói békefolyamat, a kelet-európai demokráciákat támogató program (SEED), a Délkelet-európai Együttmûködési Kezdeményezés (SECI), a NATO Partnerség a Békéért (PfP) programja és az Euro-atlanti Partnerségi Tanács, a Royaumonti Folyamat az Európai Unió és a Világbank koordinációs programjai valamint a Délkelet-európai Védelmi Miniszterek találkozói (SEDM). A régió szempontjából közép és hosszú távon talán legjelentõsebb kezdeményezés azonban a Délkelet-európai Stabilitási Paktum, melyet az Egyesült Államok és partnerei azért hoztak létre, hogy egységes keretet biztosítsanak a politikai és gazdasági reformok számára, és elõsegítsék a térség minél teljesebb integrációját Európába. Céljainak megvalósítása érdekében, az Egyesült Államok teljes katonai, diplomáciai és gazdasági eszköztárát igénybe veszi.

A célkitûzések részletes kifejtése során az államtitkár-helyettes elsõsorban Koszovó helyzetét emelte ki, mely jelentõs biztonsági, politikai, gazdasági és humanitárius kihívást jelent. A KFOR-erõk telepítése ugyan a biztonsági környezet látványos javulásához vezetett, de a belsõ biztonság javításának és a békeszerzõdés megvalósításához szükséges politikai mechanizmusok kialakításának feladata még a nemzetközi közösségre vár.

Boszniában a helyi kormányzati és rendõri és rendõri szervek már kezdik megszerezni a belsõ biztonság biztosításához szükséges tekintélyt és legitimitást. A gazdaság megszilárdulásához és felzárkózásához azonban még sok idõre van szükség.

Szerbia továbbra is komoly kihívást jelent a régió stabilitására nézve. Koszovó KFOR-nak és az ENSZ-közigazgatásnak való átengedésével Milosevics elnök meggyengült és belsõ tekintélyébõl is vesztett. Mindaddig azonban, amíg õ és kormánya hatalomban marad, Szerbia és Jugoszlávia nem tud beilleszkedni a demokratikus nemzetek közösségébe. Az Egyesült Államok és európai szövetségesei szorosan együttmûködnek annak érdekében, hogy képesek legyenek egységesen fellépni Szerbiával szemben, és megelõzzék a jugoszláv kormány elleni szankciók gyengülését. A Szerbiával kapcsolatos amerikai külpolitika legfontosabb eleme a Szerbián belüli demokratikus erõk támogatása, hiszen annak ellenére, hogy az ellenzék messze nem egységes és Milosevics továbbra is szorosan kezében tartja a hatalmat, ez Szerbia jövõjébe való befektetés.

Albánia szintén a regionális instabilitás potenciális forrása. Annak ellenére, hogy biztonsági okokból az Egyesült Államok csökkenteni kényszerült albániai jelenlétét, továbbra is azon dolgozik, hogy segítse biztonsági problémáinak megoldását, támogassa politikai stabilizációját, gazdasági reformjait és fejlõdését. Albánia nagyban hozzájárult a NATO koszovói sikeréhez és szerepét nem szabad elfelejteni. Az Egyesült Államok újraindít számos olyan bilaterális segélyprogramot, mely elsõsorban a korrupcióellenes küzdelemre és a közrend helyreállítására összpontosít Albániában. Támogatja Majko miniszterelnök azon lépéseit is, melyek a törvényes rend megteremtésére irányulnak.

Az amerikai diplomácia már sok éve azon munkálkodik, hogy regionális alapon oldja meg a délkelet-európai régió problémáit. Ez év elejétõl a hangsúly a válság utáni stratégián van, melynek legfontosabb elemei a biztonság, a gazdasági fejlõdés, a demokrácia és az emberi jogok védelmének megteremtése.

Ami a biztonságot illeti, az Egyesült Államok a kétoldalú kapcsolatokon kívül elsõsorban az EAPC keretein belül mûködik együtt a térség országaival. Az áprilisi NATO-csúcstalálkozón létrehozott 19+7-es konzultatív fórum lehetõséget biztosít a NATO és partnerországai számára, hogy áttekintsék a válságkezelésre, a katonai együttmûködésre, az infrastruktúra és a demokratikus média fejlõdésére tett javaslatokat. A Csúcstalálkozón megteremtették azokat a mechanizmusokat is, melyek segítségével a Szövetség jobban össze tudja hangolni a régió számára adott biztonsági segítségnyújtást. Az EAPC által létrehozott Délkelet-európai Regionális Együttmûködési Munkacsoport is mélyrehatóan tanulmányozza az érintett országok védelmi tervezési, válságkezelési és légtér ellenõrzési folyamatait. Az Egyesült Államok támogatja az olyan regionális kezdeményezéseket is, mint a délkelet-európai védelmi miniszterek rendszeres találkozói, melyek elõsegítik a béke, a biztonság és a szükséges katonai reformok megvalósulását. Az EBESZ-szel és az Európai Unióval való szoros együttmûködés multilaterális dimenziót kölcsönöz ezeknek az erõfeszítéseknek.

A gazdasági fejlõdés is jelentõs támogatásban részesült elsõsorban a SEED-programon keresztül, mely a politikai és adminisztratív reformok mellet az infrastruktúra fejlesztését is finanszírozza.

Az Egyesült Államok újjáépítési politikájának egyik alapköve - miként a második világháború után, most is - a regionális együttmûködés támogatása. Ezek közül a legjelentõsebb a Délkelet-Európai Együttmûködési Kezdeményezés (SECI) melynek céljai többek között a nemzetközi bûnözés és korrupció megfékezése, a jogharmonizáció, a gazdasági problémák kezelése és a kereskedelem élénkítése, hogy vonzóbbá tegyék a térséget a külföldi befektetõk számára.

Felismerve azt, hogy nagy szükség van a régión belüli és kívüli multilaterális együttmûködésre, az Egyesült Államok, az Európai Unió, a régió országai és az érintett multilaterális szervezetek július 30-án Szarajevóban létrehozták a Délkelet-európai Stabilitási Paktumot. A Paktum nem más, mint egyfajta folyamat, melynek során egységes fórummá gyûjtik össze a délkelet-európai stabilitás, transzformáció és integráció elõmozdítását célzó valamennyi javaslatot, mely lehetõvé teszi ezen ötletek politikai egyeztetését és összehasonlító elemzését. A Paktum kimondja, hogy létre kell hozni egy regionális bizottságot, mely elfogadja a munkatervet és koordinálja a három munkacsoport (demokratizáció és emberi jogok; gazdasági újjáépítés, fejlõdés és együttmûködés; biztonság) tevékenységét. A Paktum finanszírozása az EU és a Világbank által vezetett koordinációs mechanizmuson keresztül, adományokból történik.

Szarajevóban Bill Clinton, különbözõ kezdeményezéseken útján, további pénzügyi és kereskedelmi támogatást ígért a régió számára. Szarajevó legjelentõsebb eredménye azonban az volt, hogy a térség országai elkötelezték magukat, hogy partnerként dolgoznak együtt és a Paktumot aláíró országokkal annak érdekében, hogy képesek legyenek kezelni az õket érintõ problémákat.