A tábornok az egész koszovói beavatkozás szempontjából döntõ fontosságúnak nevezte a szárazföldi akció szombati megindítását. Ezt követõen a hajnali órákban megkezdett bevonulás részleteit ismertette. Elismeréssel szólt a katonáknak a sikeres légi hadjárat végrehajtásában és a humanitárius "fronton" végzett hõsies munkájáról, valamint az általuk mutatott bátor helytállásról és elkötelezettségrõl. Ezen erõfeszítések nélkül Milosevics nem teljesítette volna a nemzetközi közösség öt fõ követelését.

A küldetés még messze nem fejezõdött be, a katonák a nehéz terepviszonyok között továbbra is szembeszállnak az akadályokkal, mert tudják, hogy igaz ügyet szolgálnak. Mindent elkövetnek majd azért, hogy a brutális etnikai tisztogatás eredményeként elûzött menekülteket biztonságban hazajuttassák.

A Szervezet eddigi eredményességét nemcsak hadereje felkészültségének köszönheti, hanem elszántságának és határozott fellépésének is. Noha Milosevics a hosszan tartó ellenállás következtében a NATO összeomlását remélte, a Szövetség egyre eltökéltebb egységgé kovácsolódott a harcok során. Köszönet jár mindezért a NATO-szövetségeseknek, az állam- és kormányfõknek, a tagországok politikai vezetõinek és különösen Javier Solana fõtitkárnak a NATO-csapatok támogatásában és irányításában nyújtott munkájukért.

Oroszország a Szövetség koncepciójától eltérõen vélekedett a légicsapásokról, de mindvégig résztvevõje maradt a politikai folyamatnak, és közremûködött annak a megállapodásnak az elõkészítésében is, amely az alapját képezi a most foganatosítandó katonai és technikai egyezménynek. Üdvözlendõ, hogy részt kívánnak vállalni a KFOR-erõk munkájában, ahol a Szövetség szándékai szerint a NATO egységes, hatékony parancsnoki rendszere alá tartozva fognak mûködni.

Minden ellenkezõ elõrejelzés dacára, az elsõ hatalmas feladatot, a légicsapásokat sikerrel zárta a Szövetség. A harcok során sokan kételkedtek ebben, okot adott erre, hogy az elõforduló balesetek, esetenként elkövetett hibák a média vezetõ hírei között szerepeltek. Tudni kell azonban, hogy a katonai problémákra soha nincsenek kész megoldások. Minden egyes hadmûveletet külön kell kezelni, figyelembe véve a kitûzött célokat, a politikai és stratégiai környezeti adottságokat. A jövõ történelemkönyvei azonban, az idõ távlatából, sikeresnek és pontosnak fogják ítélni a NATO-légicsapásokat.

Már az elején leszögezte a Szövetség, hogy lépésrõl lépésre haladva támadja, gyengíti el, rombolja szét, pusztítja el Milosevics hadseregét, hacsak idõ közben a szerb elnök eleget nem tesz a nemzetközi közösség követeléseinek.

Arra a kérdésre, hogy a csapások meddig tartanak majd, a NATO vezetõi válaszaikban napokról, hetekrõl, esetleg hónapokról is beszéltek, hiszen a harcok leállítását Milosevics magatartásától tették függõvé: attól, hogy az elnök a pusztítás milyen mértékét képes elviselni, mennyi szenvedést hajlandó okozni az általa irányított embereknek. Hamar világossá vált Milosevics számára is, amit a NATO mindvégig hangoztatott: ezt a háborút a szerb vezetõ el fogja veszteni.

A soron következõ nagyszabású feladat a szerb erõk kivonása a térségbõl és a NATO-békefenntartók betelepítése, amely egy óriási logisztikai projekt, és természetesen nem mentes minden kockázattól sem.

A legfontosabb azonban mindenekelõtt az, amiért az akciót a NATO folytatja: a menekültek hazatelepítése. A világ közvéleményét lenyûgözte a menekültek méltósága, amellyel helyzetüket elfogadták, majd a hazatérésükkel kapcsolatban lelkesedésük, türelmetlen várakozásuk. A hazatérés azonban még jövõ idõ, hiszen ezt megelõzõen a helyzetnek Koszovóban stabilizálódnia kell. A NATO vezetõi csak akkor pihenhetnek majd meg, ha a menekültek épségben hazatértek: ennek elõsegítése elsõdleges cél. Mindemellett fel kell készülni azokra a borzalmakra, amelyek a visszatérésükkor fogadják majd a koszovóiakat. Ezek azonban nem riasztják el õket. Az etnikai tisztogatás, az etnikumok közötti konfliktusok ártalmas politikája rengeteg kárt okozott a térségben, de e háború végeztével Szerbia biztosan a demokrácia felépítésén fog majd munkálkodni, és a mostani konfliktusra mint fordulópontra fognak a jövõben emlékezni a Balkánon.

Az oroszok jelenlétével kapcsolatosan a térségben a NATO vezetése úgy látja, nem okoz majd különösebb nehézséget a különbözõ csapatok együttmûködése: az orosz és a NATO-katonák és vezetõik már ismerik egymást Boszniából, ami sokat segíthet. Koszovóban minden mûveletet a KFOR-parancsnokság határoz meg, és az a tény, hogy az orosz jármûvek is a KFOR-jelzést használják arra utal, hogy õk is elfogadják ezt az irányítást. Az orosz hozzájárulás módja és összetétele még nem került meghatározásra. A KFOR és az orosz haderõ közti kooperáció lehetõségeirõl éppen most folynak a politikai egyeztetések mindkét oldal érdekeinek figyelembevételével, a megoldás hamarosan megszületik. A cél egy hatékony, egységes parancsnokság alá vonni minden haderõt, és a nemzetközi, biztonsági jelenlétet így biztosítani. A "hatékony" és az "egységes" szavak kulcsfontosságúak a megfelelõ kapcsolatok kialakításában. Az oroszok pristinai akciója egy elszigetelt esemény, és a tábornok biztos abban, hogy a végeredmény a NATO és az orosz egységek KFOR-on belüli együttmûködéseként képzelhetõ csak el.

A gondosan felszerelt és jól képzett humanitárius feladatokat is teljesítõ csapatok minden tõlük telhetõt megtesznek majd a helyzet javításáért, élelmiszereket, gyógyszereket juttatnak majd a rászorulókhoz. Egyre nõ azon hatékony, nem kormányzati szervezetek száma is, amelyek sorban állnak, hogy könnyítsenek a menekültek helyzetén. A NATO továbbra is eljuttat légi úton segélyszállítmányokat a rászorulóknak, a humanitárius helyzet alakulása változatlanul figyelme középpontjában áll.

A Koszovói Felszabadítási Hadsereg (KLA) demilitarizálásával kapcsolatban a tábornok hangsúlyozta, hogy megtörtént a kapcsolatfelvétel a különbözõ fegyveres csoportok vezetõivel, beleértve a KLA-t is. Vannak arra utaló jelek, hogy a fegyveres csoportok készek a megállapodások teljesítésére, azonban ez a folyamat még csak a kezdeténél tart.