A Szövetség és a német szövetségi állam is megalapításának 50. évfordulóját ünnepli 1999-ben. Történetük elválaszthatatlanul összeforrt, sikerük pedig azon alapult, hogy azonos értékrendet képviseltek. Alapítóik tanultak a történelembõl, és tragikus élményeik ellenére is bíztak az emberi fejlõdésben, valamint abban, hogy megfelelõ intézmények létrehozásával elkerülhetõek a múlt hibái. A demokrácia, az egyéni szabadság és a törvényesség alapvetõ értékeit követték, amelyeket ma Koszovóban a gyûlölködéssel szemben újra védelmezni szükséges.

A valóság persze nem mindig esik egybe a tanult ideálokkal, és azok alkalmazása sem könnyû a politikai életben. A fõtitkár szerint az értékeket nem keresztes hadjáratban kell terjesztenünk, azonban az emberi méltóság sérthetetlenségének alapelve mindenkire vonatkoztatható. A cél Koszovóban is az emberi méltóság visszaállítása, az otthonokba való visszatérés és a békés élet feltételeinek újrateremtése. A hágai Nemzetközi Törvényszék döntése Milosevicsrõl és követõirõl ugyancsak félreérthetetlen erkölcsi üzenetet hordoz a világ számára.

Azonban nem csupán az erkölcsi felháborodás ad erõt a sikerekhez. Koszovó esetében a NATO hosszú távú érdekei és az értékek egybeesnek. A válságban Európa két víziójának képviselõi csapnak össze, a kontinens jövõje forog tehát kockán. Milosevics etnikailag tiszta, nacionalista, autoritárius és idegengyûlölõ államot akar. A NATO-ba és EU-ba tömörülõ államok és partnerországok az európai integráció, a demokrácia és az etnikai pluralizmus hívei. Ez Európa és Észak-Amerika eddigi páratlan sikereinek záloga, és ezért tûrhetetlen a vérontás a kontinens középpontjában. Az erõszak tolerálása erkölcsi csõddel lenne egyenértékû, ezt elkerülendõ kellett a katonai nyomás eszközéhez nyúlni, amellyel biztosíthatók a feltételek a diplomáciai akcióhoz is. A felmerülõ összes kockázat teljes tudatában cselekedtek.

A Szövetség követelései egyértelmûek: a több százezer koszovói albán biztonságos visszatérése; a katonai akció ellenõrizhetõ leállítása, a gyilkolás azonnali befejezése; a szerb katonaság, rendõrség és félkatonai erõk visszavonása és erõteljes nemzetközi biztonsági jelenlét. Ugyancsak szükség van egy a Rambouillet-i Megállapodáson alapuló politikai egyezményre, amely Jugoszlávia határain belül lényeges autonómiát biztosít Koszovó számára. Még lehetséges politikai megoldás. Végül a szerb nép is követelni fogja részét "Európából" a demokráciából és a prosperitásból. Készen kell állni Jugoszlávia visszatérésére az Európa-családba, amelynek az is gyermeke.

A NATO az újjáépítésben is jelentõs szerepet fog játszani. Már most azon kell gondolkodni, hogy miként lehet megteremteni egy hosszú távú stabilitás feltételeit a régióban. Minden erre irányuló kezdeményezést támogatnak, és a megoldásban közremûködnie szükséges a fõbb intézményeknek csakúgy, mint a térség összes államának. A gazdasági segélynyújtás kiemelkedõ jelentõségû lesz.

A balkáni puskaporos hordó felszámolásával végre hozzá lehet majd látni a XXI. század atlanti közösségének felépítéséhez, egy új, kiegyensúlyozott transzatlanti kapcsolatrendszer kialakításához, amelyben Oroszország is elfoglalja majd az õt megilletõ helyet. Ez a közösség rendelkezik majd a szükséges politikai és katonai eszközökkel, hogy megmérkõzzék a jövõ kihívásaival.

Ezek bátorító jelek, melyek azt mutatják, hogy Európa mindent elkövet, hogy megfeleljen a kihívásnak. Ne felejtsük el, hogy Európa éppen most vezette be a közös valutát, noha ez a lépés még egy évtizede is elérhetetlennek tûnt volna. Semmilyen természeti törvény nem akadályozhatja meg, hogy Európa következetesen megvalósítsa biztonsági és védelmi elképzeléseit, és a mostani ideális pillanat e vállalkozás megkezdésére.

A XXI. század új kihívásai kiegyensúlyozott transzatlanti kapcsolatokat kívánnak, s ezen felül mûködõ kooperációt Oroszországgal is. A koszovói válság ugyan megnehezítette ezt a kooperációt, de ez nem változtat azon a tényen, hogy szükség van Oroszországra az európai hosszú távú stabilitás megteremtése érdekében, és mindemellett Oroszország jövõje is a Nyugattal való szoros együttmûködésen alapul. A jelenleg folyó diplomáciai erõfeszítésekben vállalt aktív orosz szerep is mutatja, hogy Oroszország egyetért e megállapítással, és részt kíván venni a megoldásban.

Egy, a demokratikus Oroszországgal szorosan együttmûködõ, új atlanti szövetség fog megbirkózni a XXI. század új kihívásaival. Ezt a munkát a következõ generációk ifjú vezetõi fogják végezni - akik közül már ma is sokan e területen dolgoznak. Elképzelhetõ, hogy õk más módon közelítik majd meg a problémákat, hiszen minden generáció új nézõpontokból látja az eseményeket. Azonban az is biztosra vehetõ, hogy ha majd a béke és a stabilitás fenntartásának nehéz kihívásával kell megküzdeniük, e jövendõbeli vezetõknek is szükségük lesz egy erkölcsi iránytûre politikájuk kialakításához. Õk is megértik majd, hogy a mai Atlanti Szövetség értékes örökség számukra. Ez a Szövetség nemcsak a közös értékek iránti elkötelezettséget vallja, hanem síkra is száll megvédésükért, amennyiben azok veszélybe kerülnek.

Németország és a Szövetség története egybefonódott, melynek egy fontos állomása Németország NATO-n belüli egyesülése. Ez a történelmi jelentõségû elõrelépés Manfred Wörner német fõtitkár megbízatása alatt történt. Az õ számára sohasem volt kétséges, hogy a NATO fontos értékeket képvisel. Már egészen korán kiállt a NATO keleti bõvítése mellett, mert tudta, hogy a csatlakozni kívánó országok szintén képviselik ezen értékeket. Az elsõk között volt, akik a NATO határozott állásfoglalását sürgetették a boszniai háborúval kapcsolatban, mert úgy vélték: ezen értékek ott szenvedtek leginkább csorbát.

Kétségtelen, hogy Manfred Wörner egyetértene azzal, amit a NATO ma tenni kényszerül, és egyetértene Németországnak a koszovói válság kapcsán játszott politikai és katonai szerepével is. Az, hogy Németország ilyen aktív szerepet vállal, igen nehéz döntések következménye. Azonban a német kormány és a német parlament nem rettent meg e döntések meghozatalától. Minden szövetséges állam értékeli ezt a tettet.

A viták során voltak, akik ellenezték Németország nemzetközi szerepvállalását, történelmi okokra hivatkozva. Azonban, ha létezik egyáltalán egy általános elv, mely irányítja a történelmet, az biztosan a beavatkozás és nem a be nem avatkozás mellett szól. Üdvözlendõ, hogy ez az álláspont gyõzedelmeskedett.

A koszovói konfliktus szívszorító eseményekhez vezetett, de ezek sem vonhatják el a figyelmet a fõ célkitûzésekrõl, amelyek egyrészrõl Európa újjáépítése a kétpólusú világrend megszûntével, másrészrõl a transzatlanti szövetség felkészítése a XXI. század kihívásaira.

Jugoszlávia tragikus példája annak, hogyan bukhat el egy ország a demokráciához és a etnikumokkal szembeni toleranciához vezetõ úton. Azonban ez csak egy kivétel, és nem a szabály. Egészében véve, Európa jó úton halad, melyen sokkal lendületesebben halad elõre, mint azt akár tíz éve is megjósolhatták volna. Ez a fejlõdés annak köszönhetõ, hogy a NATO tagállamai és a NATO-n kívül álló országok is levonták a megfelelõ következtetéseket a XX. század tragédiáiból, tudják, hogy valós euro-atlanti békekorszak csak a közösen képviselt értékeken és azok határozott védelmezésén alapulhat.