Napjainkban az Észak-atlanti Szövetség, a világ katonailag legerõsebb szervezetének fõtitkára George Lord Robertson. Mióta 1999-ben, a brit védelmi minisztert NATO-fõtitkárnak választották, munkája során összhangot, konszenzust próbál teremteni a mintegy tucatnyi különféle nyelven beszélõ, 19 különbözõ NATO-tagállam között, amelyek közül mindegyiknek vétójoga van minden kérdésben. Munkája meglehetõsen veszélyes is, Szerbia vitatott, NATO általi bombázásakor, és a koszovói beavatkozás ideje alatt mindvégig szerb merénylettervek célpontjában állt, ma biztonságának megõrzése érdekében testõrökkel utazik. Habár Brüsszelben, a NATO Fõhadiszállásán van állandó munkahelye, amilyen gyakran teheti, hazatér szülõföldjére, Skóciába. Ezen kívül a brit Fõrendi Ház tagja, szabadidejében fotózni és golfozni szeret.

George Bush és tanácsadói az elnökválasztási kampány során azt nyilatkozták, hogy a NATO-val való kapcsolatoknak, és fõleg a békefenntartásnak új irányt kívánnak szabni. Ezzel kapcsolatban a fõtitkár megjegyezte, hogy az Atlanti Szövetség (amerikai és európai) tagállamainak összetartása valóban bonyolult feladat. A Balkánon állomásozó csapatok csökkentésének kérdése azonban nem csupán az amerikaiak ügye. Valójában az összes NATO-tagállam csapatai létszámának csökkentését szeretné akkor, amikor ez biztonságosan megtehetõ. A legtöbb országnak ráadásul sokkal nagyobb erõfeszítésbe kerül megfelelõ létszámú csapatok kiállítása, mint az USA-nak. Boszniában öt év alatt 65 ezerrõl 20 ezer alá csökkentették a NATO-csapatok létszámát, és további csapatkivonások várhatóak a következõ hat hónap folyamán, ám ez nem várható Koszovóban.

Az amerikai haderõ nagyobb figyelmet fordít a katonák testi épségének védelmére, mint a többi szövetségesek; ezt kívánja elõsegíteni a golyóálló mellény és páncélozott jármûvek használata is. Az áldozatok minimalizálása a többi szövetségesnek épp úgy érdeke.

A NATO a balkáni térségben addig kívánja fenntartani katonai jelenlétét, ameddig a helyzet ezt szükségessé teszi. Valószínû, hogy a csapatkivonás hamarabb megvalósul, mint azt a pesszimisták, és késõbb, mint azt az optimisták gondolják. Ha például Bosznia-Hercegovina helyzetét vizsgáljuk meg, ahol még 1995-ben Srebrenicában 7000 embert mészároltak le, és százezrek haltak meg, valamint milliók váltak menekültté, az itt élõ három etnikai csoport pedig megosztott volt a keserû és hosszan tartó gyûlölet miatt. Azonban az ezt követõ öt év múlva már megvalósult az elsõ nem nacionalista kormány megválasztása Szarajevóban, és megkezdõdött a város újjáépítése. A fõtitkár hasonló optimizmussal utalt Koszovó helyzetére is, ahol valószínûleg az év során választásokat fognak tartani, és a polgárok jelentõs autonómia birtokában a Nemzetközi Közösség védelme alatt lehetõséget kapnak saját ügyeik intézésére, amely azonban nem támogatja függetlenségüket.

A Bush által tervbe vett nemzeti rakétavédelmi rendszerrel szembeni kezdeti ellenkezést orosz részrõl felváltotta az egyetértés a fenyegetés létezésérõl és a katonai eszközökkel való védelem szükségességének elismerése. A programról Bush elnök konzultálni kíván a szövetségesekkel, és elsõsorban azt szeretné elérni, hogy Oroszországgal mielõbb megkezdõdjék az egyeztetés. Ennek megvalósításáért orosz szakértõk érkeznek a NATO-központba, hogy részletezzék az eddig meglehetõsen vázlatos javaslataikat, és megvitassák a felmerülõ kérdéseket. Ez a közeledés új fejezetet nyit majd a stratégiai kapcsolatok terén.

A programhoz kapcsolódóan az USA-n belül szintén eltérõ vélemények vannak a technológiával, az árral és a várható következményekkel kapcsolatosan. Vannak kérdéseik a Rakétaelhárító-rendszereket Korlátozó Egyezménnyel (1972) és az egyéb fegyverzet-korlátozási egyezményekkel kapcsolatban is épp úgy, mint az európai szövetségeseknek.

Arra a kérdésre, hogy az európai gyorsreagálású hadtest együtt munkálkodna-e a NATO-val, avagy a NATO végét jelenti-e, a fõtitkár azt válaszolta, hogy ezek az erõk a NATO-t hatékonyabbá teszik majd a jövõ fenyegetéseivel szembeni harcban. A jövõben is kialakulhat olyan helyzet, amely a NATO számára pusztán jelentéktelen helyi problémát jelent. Példaként említhetõek az 1997-ben Albániában történt események. Az országban összeomlott a bankrendszer, és polgárháború tört ki. A NATO nem avatkozott be, mert túl kicsinek, túl helyinek és jelentéktelennek tartotta a konfliktust. Az ilyen válságok kezelésére lehetne alkalmas az EU gyorsreagálású hadteste.

Azonban kockázatot jelenthet az az amerikai irányzat, amely azt hirdeti, hogy az USA már túl hosszú idõn keresztül és túl sokat tett az európai válságkezelés területén, így a gyorsreagálású hadtest felállítása lehetõvé tenné számára az Európa ügyeibõl való kivonulást. Egyesek azt is mondhatják, itt egy európai összeesküvésrõl van szó, amelynek célja egy alternatíva kialakítása az amerikai vezetés ellenében. Egy másik probléma az lehet, hogy az európaiak megakadályozzák a konszenzust a NATO-n belül, annak érdekében, hogy irányítsák a katonai jellegû akciót, amely megoldására nem képesek, és így a válság mégiscsak átterjed a NATO-ra. Mások véleménye szerint az európai haderõ csak papíron létezik, amely nem rendelkezik a szükséges képességekkel. Meg kell azonban találni az egyensúlyt a kockázat és a semmit nem cselekvés között, ugyanis a semmit nem tevés továbbra is változatlanul hagyja a fennálló helyzetet (azaz válsághelyzetekben elmaradhat a NATO-beavatkozás), és az európai haderõk sem modernizálódnak.

A fõtitkár véleménye szerint, az európaiak felvállalják már a felelõsséget nem csak gazdasági, hanem biztonsági téren is. Az eddig kifejtett európai tevékenység meglehetõsen hatékony volt az európai parlamenti politikától a mindennapi élet összeurópai alapokon nyugvó integrációjáig. Az egyetlen hiányzó dimenzió a biztonság érdekében való tenni tudás képessége. Ezt az üzenetet közvetítette a koszovói beavatkozás is, ami bár Európa szívében történt, mégis a szükséges felszerelés 85%-át az amerikaiak biztosították. Az európai NATO-országok 2 millió katonát tartanak fegyverben, mégis nehézségekbe ütközött számukra 30 ezer fõ kiállítása. Az európaiak 8000 sugármeghajtású repülõvel rendelkeznek, ám ezek egy része képes csak minden idõjárási körülmény között pontosan célozni. Ráadásul Európa összes bruttó nemzeti terméke nagyjából ugyanannyi, mint Amerikáé, mégis az amerikaiak viselnek jóval több terhet.

A hidegháborút követõ legjelentõsebb fenyegetések: a proliferáció, az instabilitás, a nem normakövetõ polgári magatartás és a gazdasági-információs hadviselés. Ezen fenyegetések megoldásának érdekében a NATO a Partnerség a Békéért Programmal, az Oroszországgal való jó kapcsolattartással, a Tömegpusztító Fegyverekrõl Szóló Kezdeményezéssel, válságkezeléssel és békefenntartó akciókkal kíván tenni. A Partnerség a Békéért Program kiterjeszti a katonai együttmûködést, elõsegíti a védelmi reformot, és fejleszti az interoperabilitást. Tagjai 46 országból, a NATO-tagállamokból és 27 egyéb államból, köztük a Kirgiz Köztársaságtól Kína határaiig, Üzbegisztánból, Türkmenisztánból, Tadzsikisztánból, Azerbajdzsánból és Örményországból áll. Magában foglalja az összes semleges országot, még Svájcot is, és megtalálhatók Koszovóban is