Lord Robertson, NATO-fõtitkár, Washingtonban elhangzott véleménye szerint a transzatlanti kapcsolatokat idõrõl-idõre kérdésessé teszi a kölcsönös vádaskodás. A felek ennek ellenére mindig felismerik, hogy a különbségek mégsem olyan nagyok, és a kapcsolat Európa és Észak-Amerika között mélyebb és alapvetõbb, mint azt gondolnánk. Több mint 10 évvel ezelõtt egyetértés volt abban, hogy a legfõbb fenyegetés a NATO-ra nézve Oroszország. Ma ugyanerre a kérdésre az amerikaiak egy része az ESDI-t (Európai Biztonsági és Védelmi Identitás), míg az európaiak egy része az NMD-t (Nemzeti Rakétavédelem) tartanák a helyes válasznak.

A fõtitkár két fontos kérdést emelt ki, elsõként az európai védelem, majd a rakétavédelem kérdését. Jelentõs számú amerikai szakértõ tartja ma is látens fenyegetésnek az ESDI-t. Így vélekedik Gedmin szenátor is, de mivel az európaiak úgysem tesznek az ügyben lépéseket, így egyéb kérdések fontosabbak. Az európaiak egy része azonban az amerikaiak által telepítendõ rakétavédelmi rendszer várható következményeitõl tart. Azonban mivel ennek telepítése elkerülhetetlen, hasznosabb lenne azt a kérdést megvitatni, hogy hogyan történjék a telepítési folyamat. A fõtitkár szerint mindkét megközelítés rossz, ám másfajta megközelítés is lehetséges.

Elsõként, Észak-Amerika és Európa együtt erõsebb, és nagyobb mértékben képes a közös értékek kiterjesztésére, (szabadság, szabad piac, emberi jogok és törvényesség) mint külön-külön. Az együttmûködés további elvei a kockázat és a terhek megosztása. A vita nem ezekrõl szól.

Az elmúlt 40 év során a NATO azon feladata, hogy megvédje a nemzeteket és terjessze értékeit elsõsorban a Szovjetunióval szembeni ellenálláshoz kapcsolódott. Ma mindez megváltozott. A leginkább veszélyes régió a Balkán, ahol a NATO folytatja a békefenntartást, és igyekszik elõsegíteni a politikai megoldást. A KFOR- és SFOR-mûveletek jó példái a tehermegosztásnak, ahol az USA a csapatoknak mindössze 15%-át adja.

Egy újabb kockázati tényezõ a NATO-országok számára a tömegpusztító fegyverek proliferációja, amit a NATO is felismert és kifejtett az 1999-es Stratégiai Koncepciójában. A NATO saját rakétavédelmi tanulmánytervet dolgoz ki, és néhány NATO-tagország csatlakozott az USA által Dél-Európában telepíteni kívánt rakétavédelmi rendszer tervéhez.

A fõtitkár legutóbbi moszkvai látogatásakor Szergejev védelmi miniszter átadta egy európai "nem stratégiai" rakétavédelmi program tervét, amely tervezet elismeri ezt a fenyegetést és az arra adható katonai választ Az információk azonban még vázlatosak, és ez a terv valószínûleg éket verne az amerikai és európai együttmûködés közé.

Az aggodalmak két kérdés körül körvonalazódnak, az egyik, hogy az NMD elválaszthatja Amerikát Európától a biztonság kérdésében. A másik, hogy mivel a rakétarendszer az ABM-egyezmény elvetését jelentené, nem kínálna fel a kölcsönös elrettentés helyére egy összehangolt nukleáris stratégiai koncepciót.

A Bush-adminisztrációnak az a megközelítése, hogy "ejti" a "nemzeti" jelzõt, és kiterjeszti a védelmet a tagállamokra és a csapatokra, valamint a Clinton- és a Bush-adminisztráció azon szándéka, hogy a programot a szövetségesekkel való szoros konzultáció mellett valósítja meg, segít az aggodalmak eloszlatásában.

A lényeges kérdés egy átfogóbb rakétavédelmi rendszer és stratégia életbelépésének mikéntje, és ez ugyancsak hatással lesz elkötelezettségünkre a közös értékek és biztonság iránt, valamint a tehermegosztásra.

Az amerikai vélemény szerint Európa számára szükséges a védelmi képességek további szélesítése, és nagyobb szerepvállalás a közös védelemben. Európa ezzel az igénnyel tisztában van, és azzal is, hogy nem helyettesítheti a NATO-t, de ez nem is a szándéka. Azonban az amerikai és európai képességek közti egyenlõtlenségek többé nem tarthatók fenn. Ez a logika húzódik meg az ESDI mögött is. Amennyiben az európai szövetségesek elõteremtik a megígért képességeket az jó lesz a NATO-nak és az euro-atlanti biztonságnak is.

A fõtitkár véleménye szerint szem elõtt kell tartanunk azt a tényt, hogy jelenleg, ha valamely biztonsági kérdés felvetõdik, ami nagyobb horderejû, mint egy erdõtûz, csak két lehetõséget vehetünk számba: vagy a NATO vagy semmi sem segíthet. Mindnyájan tudjuk, hogy az USA nem kíván részt venni minden kis európai biztonsági probléma megoldásában, és egyre inkább azon a véleményen vannak, hogy az európaiak elég gazdagok ahhoz, hogy saját gondjaikat kezelni tudják. Tehát egy új koncepciót kell létrehoznunk, melyben az európai katonai képességek kiépítése társul egy a NATO-étól különbözõ, de azzal szoros kapcsolatban lévõ intézményi szereppel, amely elõsegíti kisebb-intenzitású válságok kezelését, a petersbergi feladatokét: a humanitárius akciókat, a békefenntartást és a válságkezelést. Nagyobb feladatok elvégzéséhez továbbra is a NATO marad az egyetlen eszköz.

Fontos alapelv a NATO-val való szoros kapcsolattartás. A nemzeteknek csupán egy hadseregük van, ezért nem lehet szétválasztani és elkülöníteni a NATO és az EU védelmi tervezési rendszereit. Nem engedhetik meg maguknak két multinacionális központ felállítását, multinacionális mûveletek tervezésére. Sõt megfelelõ lehetõséget kell találni azon NATO-szövetségesek számára, akik nem EU-tagok, az európai védelmi erõfeszítésekben való részvételre. Ezeket a kérdéseket kell jelenleg megoldanunk.

A fõtitkár szerint általában elismerést nyert az a szemlélet, hogy a változások kedvezõ hatást gyakorolnak a Szövetségre, és tovább erõsítik a közös biztonságot.

(NATO-közlemény)