A NATO-fõtitkár beszédének elsõ részében a gyengített urániumot tartalmazó lõszerek használatának kérdésével foglalkozott. Megállapította, hogy egyetlen NATO-tagállamnak, vagy a NATO-nak magának sem áll érdekében olyan lõszerek használata, melyeknek hosszú távon egészségkárosító hatása lehet. Szakértõkre hivatkozva megállapította, hogy nincs kapcsolat ezen lõszerek alkalmazása és a Balkánon szolgálatot teljesítõ katonák betegsége között. Ugyanakkor a NATO-nagykövetek egyetértettek egy bizottság felállításában, amely megvizsgálja a gyengített uránium egészségre gyakorolt hatását. A rendelkezésre álló információkat készek a szövetségesekkel és minden érdeklõdõvel megosztani.

A fõtitkár szerint a megtett intézkedések segítségünkre lesznek a tények feltárásában, az információk koordinálásában és azok nyilvánosságra kerülésében.

A harmadik évezred másik kiemelkedõ eseménye a jugoszláv külügyminiszter látogatása volt a NATO fõhadiszállásán, aki azt a történelmi kijelentést tette, hogy "a NATO és Jugoszlávia többé nem ellensége egymásnak". A kijelentés illusztrálja azokat a nagy fontosságú változásokat, melyek Jugoszlávia kormányzásában végbementek. Hat hónappal ezelõtt, még Milosevic elnök uralmának idején, mindezeket elképzelhetetlennek tartottuk. Akkor Milosevic állama folyamatosan veszélyt jelentett az európai békére és biztonságra. Ma minden megváltozott, Jugoszlávia újra elfoglalta helyét az ENSZ-ben, az EBESZ-ben, és lépéseket tett, hogy visszatérjen az Európa Tanácsba is.

A szerb-montenegrói viszony is javult, Jugoszlávia elismerte Bosznia-Hercegovina állami létét, és a NATO maga is együttmûködik Jugoszláviával a Presevo-völgy békéjének visszaállításáért. Jugoszlávia a térség más államaihoz hasonlóan megkezdte átalakulását a demokrácia kiépítése, a viták békés rendezése és az Európához történõ integráció felé. Ehhez a NATO minden segítséget megad.

Ahhoz, hogy az egész délkelet-európai térségben stabilitás legyen, természetesen stabilitásra van szükség Koszovóban és Boszniában is, ahol a következõ feladat az eredmények megszilárdítása lesz. Mindez nem azt jelenti, hogy ne várnának ránk újabb kihívások, konkrétan, a kisebbségek biztonsági helyzete változatlanul aggodalomra ad okot, ám a NATO mindent elkövet annak érdekében, hogy megoldja ezen gondokat. Bosznia-Hercegovinában is pozitívan alakulnak az események, de itt is vannak további hiányosságok. Hosszú idõ óta elõször Bosznia-Hercegovinában is lehetõség nyílik arra, hogy olyan kormányt alakítsanak, melybõl kiszorulnak a nacionalista pártok. A NATO- fõtitkár a legfõbb feladatának nevezte, hogy megértesse a boszniai politikusokkal, hogy a Nemzetközi Közösség erõforrásai és türelme is véges, így a lakosságnak kell kezébe vennie saját sorsának irányítását.

Lord Robertson ugyancsak említette a NATO-orosz kapcsolatok további fejlesztésének szükségességét. A legkézenfekvõbb eszköz erre a két fél között a jobb kommunikáció. Meg kell értetni az orosz partnerekkel, hogy a NATO nem jelent fenyegetést rájuk nézve, ennek egyik újabb bizonyítéka, hogy Lord Robertson Moszkvába utazik a NATO Információs Hivatal megnyitójára. A NATO és Oroszország ma partnerek és nem szembenálló felek többé.

Végül a fõtitkár a kihívások sorában említette az Európai Biztonsági és Védelmi Identitás (ESDI) továbbfejlesztését. Megítélése szerint az európai védelemrõl szóló hírekbõl hiányzott a leglényegesebb pont, az hogy mi és miért történik?

A válasz a miértre: elõször is, mert Európa maga is változik, unióvá szervezõdött, melynek példa nélküli gazdasági és politikai ereje van. Logikus tehát, hogy egy uniónak valóságos védelmi dimenziója legyen, és Európa a 21. században készen áll, és akarja is az erõteljesebb biztonsági szerepvállalást. Az ESDI-ra szükség van azért is, mert nagyobb európai hozzájárulás kell a NATO-n belül is. Koszovó is bizonyította - ahol megint az USA-nak kellett viselnie a nagyobb terheket, - hogy az európai haderõk nem megfelelõen strukturáltak és felszereltek. A képességek egyenlõtlensége az USA és Európa közt, hosszú távon nem igazságos és politikailag sem tartható fenn. Mindkét fél szerint a Szövetségnek erõsebb európai pillérre van szüksége, hogy a terheket és felelõsségeket egyenlõbben osszák meg, ami erõsítené a transzatlanti kapcsolatot. Az ESDI-ra azért is szükség van, hogy Európa képes legyen (vagy esetleg arra kényszerül), bizonyos biztonsági kihívások kezelésének élére állni, amilyenek például a kisebb regionális konfliktusok, és polgárháborúk a kisebb országokban. Az Európai Biztonsági és Védelmi Identitás területén több minden történt a közelmúltban, mint a megelõzõ évtizedekben. A NATO a maga részérõl kész támogatni az Európai Unió által vezetett mûveleteket, és együttmûködik az Európai Unióval a szükségletek pontosabb meghatározásában.

Ennek érdekében létrejött a két szervezet között egy átmeneti biztonsági megállapodás. Ugyancsak lépések történtek az állandó intézményes kapcsolatok kialakításának érdekében is. Mindkét szervezet támogatja azt, hogy a NATO-tanács, és annak megfelelõje az Európai Unióban rendszeresen tanácskozzék, ne csak akkor, amikor a válságok azt szükségessé teszik. Egyetértés van abban is, hogy a NATO- és EU-miniszterek minden egyes új elnökség ideje alatt rendszeresen találkozzanak. A felek azt is természetesnek tartják, hogy válság idején a kapcsolattartás és a tanácskozások rendszeresebbekké váljanak.

Az európai képességek megerõsítése terén 3 fõ elvet kell szem elõtt tartanunk. Elsõként is a két szervezet közötti kölcsönös együttmûködés szellemét kell erõsíteni. Természetesen mindkét szervezet egyenlõ félként vesz részt az együttmûködésben, és köztük a legszorosabb, és legátláthatóbb kapcsolatot kell kialakítani úgy, hogy mindkét szervezet döntéshozó autonómiája megmaradjon. Különösen szoros együttmûködésre van szükség a védelmi tervezés területén. A második fõ elv szerint a két szervezet védelmi tervezésének koherensnek és kompatibilisnek kell lennie. Szem elõtt kell tartanunk azt, hogy mind a NATO-nak, mind pedig az Európai Uniós tagországoknak egyetlen haderejük és védelmi költségvetésük van. Elengedhetetlen tehát a feladatoknak megfelelõen ezen erõk megfelelõ strukturálása, felszerelése és gyakorlatozása. Ily módon az európai képességek a már létezõ NATO-képességeket növelni fogják. A harmadik fõ elv, amely meghatározza a kapcsolatokat, a részvétel kérdése. Minden tagállam részére kielégítõ megoldást kell találni, és különösen a nem EU NATO-tagállamok és Kanada részvételét kell biztosítani az EU vezette mûveletekben. Ezen a területen máris fejlõdés tapasztalható, hisz az EU elkötelezte magát, hogy velük intenzívebb konzultációt folytat válságok idején, ami lehetõvé teszi a nem EU-tag európai szövetségesek részére, hogy megfogalmazzák elképzeléseiket, amikor úgy érzik, hogy biztonsági érdekeikrõl van szó. Hasonlóképpen találkozókat kérhetnek az EU-tól, és javaslatokat tehetnek a megtárgyalandó témakörökre. Új javaslatok vannak a konzultációra és együttmûködésre Kanadával is. A fentiek azt bizonyítják, hogy az EU kész kezelni a nem uniós szövetségesek problémáját. Amennyiben a szükséges rugalmasság és jóakarat megvan, a NATO-EU kapcsolatokat sikeressé lehet tenni.

A fõtitkár említést tett a NATO-bõvítés további folyamatáról is. Döntés 2002-ben várható az újabb csúcstalálkozón, de a felkészülés megfelelõ ütemben halad. A 9 felvételét kérõ állam a Tagsági Akció Terv (MAP) keretében felkészültségérõl megkapja a szükséges visszajelzést. Részükrõl különösen a védelmi reform terén van szükség erõfeszítésre. A döntés politikai jellegû döntés lesz majd.

A fõtitkár ugyancsak fontosnak nevezte, hogy fennmaradjon a párbeszéd az amerikai rakétavédelmi programmal (NMD) kapcsolatban, hiszen az amerikai adminisztráció egyértelmûvé tette, hogy telepíteni kívánja a rendszert, aminek következményei kihatnak a Szövetségre, Oroszországra és a fegyverzet-ellenõrzési szerzõdésekre is. Ez idáig az USA kész volt a Szövetségesekkel megosztani elképzeléseit az NMD-rõl, valamint tájékoztatta õket a szerzõdések módosításáról az oroszokkal folytatott konzultációkról. A fõtitkár reméli, hogy a kérdést megfelelõ jóakarattal és kellõ nyitottsággal fogják kezelni a jövõben is.