A kül- és biztonságpolitika kérdései eddig nem szerepeltek központi helyen a választási kampányban. Ennek az egyik oka az, hogy a választók nem tekintik elsõdlegesen fontosnak e kérdéseket. A másik ok az, hogy ebben a kérdésben sokkal nagyobb az egyetértés a kormányzó George W. Bush és az alelnök Al Gore között, mint egyéb kérdésekben. Azonban kisebb különbségek vannak, amelyek lényeges változásokhoz vezethetnek a tekintetben, hogy az USA hogyan használja majd hatalmát és befolyását.

Mind a republikánus Bush, mind a demokrata Gore szerint szükség van rakétavédelmi rendszer létrehozására, de Bush elképzelései merészebbek, szerinte az anyagi forrásokat nem kímélve kell ezt megvalósítani. Gore egy minimális megoldás híve, még a programot is leállítaná, ha úgy tûnne, hogy az a kétoldalú kapcsolatokat és a fegyverzetellenõrzési környezetet veszélyeztetné. Mindketten elutasítják az izolacionizmust, és azt gondolják, hogy az USA maradjon továbbra is a világ vezetõ hatalma. Ám Gore sokkal nyitottabb, és megegyezésre törekszik az ENSZ-szel és más nemzetközi szervezetekkel, míg Bush kevésbé hajlik az együttmûködésre.

Egyetértenek abban, hogy az USA nem lehet a világ csendõre, Gore megnyilatkozásai azonban arra utalnak, hogy inkább hajlik majd arra, hogy csapatokat küldjön olyan esetekben, amikor a demokrácia elõmozdítása vagy a népirtás megakadályozása a tét. Bush véleménye szerint az USA csapatainak az ország területét kell megvédeniük, továbbá a szövetségeseket, illetve az olyan alapvetõ forrásokat, mint pl. az olajkincs.

Amióta Amerika belépett a II. világháborúba, egészen 1989-ig, a berlini fal leomlásáig, a kül-és biztonságpolitika elsõdlegesen fontos volt az amerikai választók számára, és elnökké választottak egy sor veterán katonát, köztük háborús hõsöket. De a hidegháború lezárulása után ez a tendencia megszûnt, és Clinton elnök a választásokon vereséget mért két háborús hõs jelöltre is, az idõsebb George Bushra és Bob Dole-ra. Gyõzelmének oka az volt, hogy gazdasági illetve egyéb belpolitikai kérdéseket hangsúlyozott ki választási kampányában. Egy szeptemberi felmérés szerint a szavazók a 2000-es választásokon a fontossági sorrendben csak a 11-13. helyre teszik a védelmi és a külpolitikát.

Amikor Bruce Jentleson, Gore külpolitikai tanácsadója és Richard Haass, republikánus külpolitikai szakértõ májusban egy Minneapolisban rendezett fórumon vettek részt, egyetértettek abban, hogy egy elnökválasztási kampány fontos részének kellene lennie a külpolitikának, hiszen a külpolitika lényeges részét képezi minden elnöklésnek, és ez egyike azon kevés területeknek, ahol az elnökök egyoldalúan dönthetnek.

A fentiek ellenére Bush és Gore egyaránt figyelmet fordított a külpolitikai és a katonai kérdésekre. Mindketten tartottak elõadást ezekben a témákban. Mindketten szeretnék növelni a védelem anyagi támogatását. Mindketten szeretnének állandó kereskedelmi kapcsolatot kiépíteni Kínával, és Kína belépését a WTO-ba, illetve nem kívánják megszüntetni a szankciókat Irak ellen, vagy normalizálni a kapcsolatokat Kubával.

Bush kritizálta Clintont és Gore-t mert "csapatainkat bizonytalan, céltalan és végtelen háborúkba küldik". Véleménye szerint az Egyesült Államoknak nem kellene beavatkoznia más országok polgárháborúiba, vagy etnikai tisztogatás megállításába, hacsak ezek nem veszélyeztetik az USA létérdekeit. Robert Packer - nemzetközi biztonságpolitikai specialista - szerint Bush olyan hagyományos értékek védelmének a híve, mint a haza, valamint célja a fontos szövetségesek védelme, illetve a természeti erõforrások megóvása. A hosszú távú békefenntartó missziók lebonyolítását szívesen átadná a szövetségeseknek, és ahonnan lehetséges, hazahozná a katonákat.

Másrészrõl Gore is kiáll az amerikai értékrend mellett, azaz támogatja a katonai beavatkozást, véget akar vetni az etnikai tisztogatásoknak, és síkra száll a demokrácia, az emberi jogok és a törvényes rend uralma elõmozdításáért. Támogatta továbbá a Clinton elnöksége alatt lezajlott mindhárom katonai beavatkozást (Haiti, Koszovó, Bosznia). Elképzelése szerint az Egyesült Államoknak még a krízisek kirobbanása, annak kiteljesedése elõtt kellene beavatkoznia az eseményekbe.

Mindezek ellenére sem az a helyzet, hogy az amerikai csapatok állomásoztatása kapcsán Bush és Gore nyíltan szemben állnának egymással.

Bush szerint, a clintoni elnökség mulasztásai miatt, a következõ elnök egy hanyatló hadsereget örököl majd, azonban neki szilárd elhatározása újjáépíteni a katonai erõt és erkölcsöt, és emelni akarja a katonai költségvetést. Mindazonáltal Gore is növelné az anyagi támogatás mértékét a katonai kiadásokra, sõt összegszerûen õ tette a magasabb javaslatot, 100 milliárd dollárral többet szándékozik az elkövetkezõ tíz évben katonai célokra fordítani, szemben ellenlábasával, aki 45 milliárd dollárral kívánja emelni a katonai költségvetést.

A clintoni kormányzat célja volt egy az idegen rakétákat megsemmisíteni képes rendszer felállítása, amely megvédené az Államokat olyan ellenséges országok támadásaitól, mint például Irak, Irán, Líbia vagy Észak-Korea. Ennek telepítése Alaszkában történne. A cél az, hogy 2005-ig húsz ilyen rakétamegsemmisítõ rendszert telepítsenek, illetve 2010-ig kétszázat. Oroszország ellenzi a tervet, amely szerinte megsértené az 1972-es ABM- egyezményt. Ugyanígy vélekedik Kína is, annak ellenére, hogy õ nem tagja az egyezménynek. Éppen ezért sok szakértõ fejezi ki aggodalmát azzal kapcsolatosan, hogy a program megvalósulása arra sarkallná Kínát, hogy saját rakétarendszert építsen ki.

A rendszer sikertelen júliusi próbája után Clinton kijelentette, hogy a következõ elnök döntésére bízza azt, hogy folytatja-e a programot. Bush és Gore egyaránt folytatni szeretné, és meg kívánják gyõzni Oroszországot arról, hogy ez a rendszer nem jelent fenyegetést számára, illetve rá akarják venni arra, hogy módosíthassák az ABM-szerzõdést.

Azonban Bush sokkal erõteljesebb és nagyratörõbb programként kívánná ezt megvalósítani, mint Clinton és Gore, nem törõdve Oroszország, és Kína tiltakozásával. A washingtoni CSIS kutatóintézet becslései szerint a jelenleg a földre telepítendõ rendszerrel szemben, a Bush által elképzelt rendszert telepíteni kellene hadihajókra vagy akár a világûrbe is, ami azt jelenti, hogy a Clinton-programmal ellentétben - amely 30-60 milliárd USD-ra becsült - 100-120 milliárd USD-ba kerülne. Bush szeretné mielõbb folytatni a programot, míg Gore tovább folytatná a kísérleteket, mielõtt a telepítésrõl döntene.

Bush elszántsága az ABM-egyezmény elvetésére, ha ennek kapcsán a rakétavédelmi program megvalósulása akadályokba ütközik, és Gore vágya a szerzõdés megõrzésére is érv arra, hogy miért is nevezik Gore-t multilateralistának és Busht unilateralistának. Szakértõk szerint Bush véleménye az, hogy Amerikának úgy kell cselekednie, ahogy azt saját nemzeti érdeke megkívánja, és nem kell törõdnie túlzottan sem szövetségesei, sem Oroszország vagy Kína ellenérzéseivel. Gore szeretné, ha az USA kifizetné tartozását az ENSZ számára, Bush csak abban az esetben, ha az ENSZ megreformálja bürokráciáját, és újraértékeli az amerikai hozzájárulás mértékét.

Gore nem értett egyet a Szenátus 1999. évi döntésével, amely elutasította a CTBT- egyezményt, míg Bush támogatta ezt. Gore támogatja, míg Bush ellenzi a Kyotói Egyezmény ratifikálását, amely elvárja az Egyesült Államoktól, hogy csökkentse az ipari légszennyezést, amely globális felmelegedést idéz elõ.