Az Amerikai Egyesült Államok és európai szövetségesei védelmi kérdésekben folytatott vitája hol visszafogottabb hangvitelû, hol egymást túlkiabáló, ami érthetõ is, hiszen itt élet-halál kérdésekben születnek döntések: a világ jövõbeni biztonsága a tét. Egyelõre azonban a transzatlanti párbeszédre az egymás meg nem értése a jellemzõ.

Nyilvánvaló, hogy a NATO nem hagyhatja figyelmen kívül a hidegháború elmúltából fakadó következményeket. A szovjet nukleáris fenyegetést visszafogó stratégia sem élheti túl azt, hogy az USA az egyetlen szuperhatalommá válik.

Mindeddig ez nem okozott különösebb problémát. A nézeteltéréseket még sikerült áthidalni a Szövetség új stratégiai koncepciójával. A törésvonalak azonban már kezdenek láthatóvá válni. Két vitás kérdés látszik körvonalazódni: az Amerikai Egyesült Államok nukleáris támadás elleni védõernyõjének tervezett kiépítése, valamint Európa azon reménye, hogy képes lesz megteremteni saját védelmi képességeit. Világossá válik, hogy az USA-t és Európát más-más szempontok vezetik.

Az európaiak számára Amerika gazdasági hatalmánál, technológiai fejlettségénél, illetve földrajzi fekvésénél fogva bevehetetlen erõdnek tûnik. Haditechnikája fejlettsége 15, talán 25 évvel is megelõzi minden lehetséges riválisát, s ahhoz sem kell már hozzá hosszú idõ, hogy távvezérléssel is képes legyen háborút folytatni. Az egyetlen repedés a "páncélon" az, hogy a vezetõk nem szívesen vesznek tudomást arról a tényrõl, hogy a háború mindig is emberáldozattal fog járni.

Washington szemszögébõl tekintve a dolgokat, ennek a vezetõ szerepnek is megvannak a maga hátrányai. Nyilvánvaló, hogy egy orosz nukleáris csapásra nincs esély, de az amerikaiak fejében azt a hidegháború idejét jellemzõ bizonyosságot, hogy egymás kölcsönös megsemmisíthetõ felváltották kevésbé kiszámítható új veszélyek.

Az Egyesült Államok egyre inkább a terrorizmus és az ellenséges államok, Észak-Korea, Líbia, Irak, Irán célpontjává válik. Az amerikai békének sok ellensége van, és Washingtonban a tömegpusztító fegyverek elterjedésétõl félnek. Az ellenfelek immár rendelkezhetnek a célbajuttatásukhoz szükséges rakétatechnológiával is.

Az amerikaiak számára ez a fenyegetettség nagyon is valóságosnak tûnik, míg az európaiak számára ez csak egy távoli lehetõség. Az amerikai vezetõk úgy gondolják, hogy kötelességük ezt a veszélyforrást elhárítani, és rendelkeznek is az ehhez szükséges technológiai fejlettséggel.

Az amerikai Nemzeti Rakétavédelmi Rendszernek (NMD) a programja minden valószínûség szerint kezdetét veszi ezen a nyáron.

Az Egyesült Államok képes tömeges megelõzõ csapásra a lehetséges ellenféllel szemben, képes bármely támadó elrettentésére, valamint ezeken túlmenõen az ellenfél számára bizonyítani akarja tervezett akciójának hiábavalóságát.

Mindezek az elõfeltevések a transzatlanti kapcsolatokban problémát okozhatnak, mivel Európa határain találjuk azokat az államokat, amelyek részérõl egyáltalán veszély fenyeget (Közel-Kelet, Balkán, Oroszország). Európa számára sem a pénz, sem a technológia nem változtathatja meg a földrajzi adottságokat.

Európai szemmel nézve a növekvõ amerikai biztonság elkerülhetetlenül növeli a szövetségesek veszélyeztetettségét azáltal, hogy az 1972-es ABM-szerzõdés megsértése Oroszországban is fokozza a veszélyérzetet, és ennek következtében az eddigi önkorlátozását is feladhatja a nukleáris proliferáció területén. Az amerikai programra minden valószínûség szerint megfelelõ ellenlépésekkel fog válaszolni. Ugyanez a helyzet Kína esetében is. Megítélésük szerint a program megvalósítása Tajvant függetlensége kinyilatkoztatására ösztönözheti. Mindezeken túlmenõen az Egyesült Államok képessé válik nukleáris elsõcsapás mérésre is azáltal, hogy a válaszcsapást semlegesítheti.

A Nemzeti Rakétavédelmi Rendszer kiépítése elválasztja egymástól Amerika és Európa biztonságát. Évtizedekig az európai szövetségeseket ugyanaz a nukleáris védõpajzs oltalmazta, és ugyanannak a fenyegetettségnek voltak kitéve, mint az Amerikai Egyesült Államok. A jövõben Európa inkább válhat az ellenséges államok célpontjává, ezáltal stratégiai védelmi képessége romlik. Ugyancsak megkérdõjelezõdik az angol és a francia nukleáris erõk létjogosultsága.

Az Egyesült Államok megítélése szerint az európai szövetségesek keveset tesznek a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozása érdekében, és igyekeznek meggyõzni szövetségeseiket, hogy az NMD következtében fokozódik az európai biztonság is, ugyanis ha az amerikaiak biztonsága nagyobb, inkább szándékoznak majd barátaikon is segíteni.

Az európai szövetségesekben azonban kétségek merülnek fel az amerikai biztosítékokkal szemben. Tony Blair, angol miniszterelnök ugyan hozzá kíván járulni ahhoz, hogy az amerikaiak modernizálják Yorkshire-ban telepített radarállomásukat, és Nagy-Britanniának hamarosan le kell cserélnie saját Trident-típusú nukleáris rakéta-rendszereit. Mindezekért Nagy-Britannia az Amerikai Egyesült Államok lekötelezettjévé válik. Más európai kormányok felteszik a kérdést, hogy Oroszországot rá lehet-e venni az ABM-szerzõdés módosítására azzal, hogy az NMD csak korlátozott hatósugarú. Mindezek fölött Európában azt remélik, hogy a technológiai nehézségek miatt az NMD-rendszer nem lesz mûködõképes. Ez rendkívüli helyzetet teremt, hiszen egy programmal kapcsolatosan, amelyrõl az Egyesült Államok azt gondolja, hogy biztonsága szempontjából létfontosságú, a NATO-szövetségesek annak sikertelenségére számítanak. Ennek pedig az oka az, hogy a szövetségesek között hiányzik a valódi párbeszéd.

(The Financial Times, 2000. április 14.)