No. 1. (00.02.04)
George Robertson NATO-fõtitkár hozzászólása az "A Transzatlanti Évszázad" c. konferencián - Róma, 2000. január 13.
Az Aspen Intézet és a Philip Morris Intézet közös szervezésében megrendezett konferencián a fõtitkár a békefenntartás és válságmegelõzés témaköreiben szólt hozzá. Lord Robertson beszédében kifejtette, hogy a háborús részvétel "élménye" sajnálatos módon változatlanul megtapasztalható az ezredvégi Európában. A békefenntartás és válságmegelõzés olyan koncepciók, amelyek az európai régióra is vonatkoztathatók, és nem kizárólagosan az ENSZ hatáskörébe tartoznak. Európának szembesülnie kell azzal, hogy a kontinensen a gazdasági, politikai és katonai problémák nyílt konfliktusokat eredményezhetnek. Éppen ezért az európai intézményeknek is készen kell állniuk ezen új kihívások kezelésére.
A NATO, a maga részérõl, a 90-es években átalakította politikai és katonai eszköztárát azért, hogy képessé váljon a kihívások kezelésére. A Szövetség támogatja a kontinens államainak politikai és katonai együttmûködését, nem zárva ki ebbõl sem Oroszországot, sem pedig Ukrajnát. A NATO ugyancsak megváltoztatta stratégiáját és erõinek struktúráját, hogy képessé váljon béketámogató mûveletek végrehajtására is, amelyek az erõk mobilitását és rugalmasságát, és a tagországok aktív részvételét követelik meg.
A fenti reformok a koszovói akció során hasznosaknak bizonyultak, és az ott szerzett tapasztalatok jól szemléltetik a válságkezelés összetettségét és a NATO által felhasználható eszközök sokféleségét. A Szövetség a válság kezdetétõl többféle és hosszú távú stratégiával rendelkezett. Elõször izolálta a konfliktust, majd 1998 során intézkedéseivel stabilizálta a szomszédos országokat. A csapatok telepítése Macedóniában és az albániai hadgyakorlatok egyértelmûvé tették, hogy a NATO nem engedi meg a konfliktus továbbterjedését. A partnerség és együttmûködés politikája nélkül mindezen lépések lehetetlenek lettek volna. Ugyancsak elképzelhetetlen lett volna a légi mûveletekkel párhuzamosan kibontakozó humanitáriánus akció lebonyolítása a Macedóniával és Albániával kialakított együttmûködés nélkül.
A fõtitkár véleménye szerint nagyon fontos volt Oroszország bevonása is a rendezésbe. A NATO azon szilárd elhatározása, hogy véget vet a konfliktusnak, Oroszországot is arra késztette, hogy részt vállaljon a diplomáciai majd a katonai akcióból. A NATO-Oroszország Állandó Közös Tanács is folytatja munkáját. A kapcsolatokon persze még lehetne javítani. A folyamatos párbeszéd azt eredményezte, hogy a koszovói válság rendezésében - ellentétben a 20. századi balkáni válságokkal - minden jelentõs nagyhatalom azonos oldalon, a béke érdekében tevékenykedett.
A szövetségesek és a partnerországok között évek óta tartó katonai együttmûködés nélkül a KFOR sem szervezõdhetett volna meg ilyen gyorsan és hatékonyan. A KFOR révén sikerült megteremteni azt a biztonságos környezetet, amely a különbözõ szervezetek részére biztosította a mûködési feltételeket.
A jövõben egész Délkelet-Európa számára biztosítani kell annak a lehetõségét, hogy újracsatlakozzék az európai fejlõdés fõirányaihoz. Az integráció bizalmat, stabilitást és prosperitást eredményez, és ez már önmagában válságmegelõzõ hatású. A NATO saját Délkelet-európai Kezdeményezésén keresztül támogatja az EU Stabilitási Paktumát. Fokozni kell továbbá a regionális biztonsági együttmûködést. Segíteni szükséges továbbá a NATO-tagságra váró délkelet-európai országok felkészülését a tagságra.
A fõtitkár zárszavában még egyszer hangsúlyozta, hogy a koszovói akciót nem szabad modellnek tekinteni a jövõben, a beavatkozás helyett a megelõzésre kell helyezni a hangsúlyt. Ezért van szükség a megelõzõ mechanizmusok erõsítésére, az EBESZ-tõl a NATO partnerségi programjáig.
A koszovói válság megelõzése nem sikerült, de a válság lokalizálása és a etnikai tisztogatás megakadályozása igen. A válságrendezés során az euro-atlanti térség nemzetei bizonyították, hogy közös értékeket képviselnek, amelyek védelmében készek a cselekvésre. Ez biztató elõjele egy "transzatlanti évszázadnak", amelyben a NATO központi szerepet kíván vállalni és hozzájárul a tartós békéhez és stabilitáshoz.
(NATO-közlemény, 2000. január 17.)