DR. WESZELOVSZKY ZOLTÁN (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! A kulturális örökség védelméről szóló törvény kapcsán az első érzés az örömé; az afeletti örömé, hogy ez a törvény végre megszületett, s ebben a részletes, ugyanakkor átfogó változatban született meg. Biztos, hogy sok kritika éri a törvényjavaslat szintjén is, és számtalan korrekciót kíván majd még inkább a gyakorlat is. Mondják azt is, hogy van nagyobb bajunk, miért éppen a kulturális örökség védelmével kell foglalkoznunk, s mondják azt is, hogy az erre vonatkozó törvények, rendeletek, hivatalok és szervezetek elegendőek a védelemhez. Sajnos, ennek számtalan ellenpéldája állítható.
Csak örülhetünk és csodálkozhatunk, hogy a törvényjavaslat mellékleteként található, állami tulajdonban lévő és ott is tartandó műemlékek milyen nagy számúak. Csak éppen azt is tudni kell, hogy ezek milyen állapotúak. Akár a valóságban, akár filmen ha megnézünk egy francia vagy skót várkastélyt, akkor azt látjuk, hogy az a tulajdonos által valami épülethez illő célra hasznosítva van, és teljes régi szépségében pompázik.
Ha az idézett mellékletben azt olvassuk, a Batthyány-várkastély teljes együttese, főépület, melléképületek, kastélypark és építményei, akkor a régi szépségben való megmaradásról szó sincsen, a második világháború lerombolta, hatalmas értékű kézirattárát szétszórta és elpusztította, sokáig orosz laktanya volt, aztán egyes részeiben gyártelep működött, s közben a kastélypark a szobraival, építményeivel együtt tönkrement. A város, Körmend hatalmas pénzeket fordított bizonyos részeinek a helyrehozására, de még mindig magán viseli az értelmetlen és tragikus rombolás nyomait. Ma tehát, e példával is igazolva az a helyzet, hogy a jegyzékben felsorolt műemlékek és műemlékegyüttesek megnevezése mögött lényegében csak a lehetőség áll; annak a lehetősége, hogy nagy erőfeszítések árán egyszer majd újra azzá válhatnak, amire nevük utal. Ha a kulturális örökség védelme legalább az elmúlt tíz esztendő alatt jól vagy jobban működött volna, nem ez az állapot lenne mai örökségünk.
S hogy miért fontos a polgári kormány számára a királyi vár és az olmezőhegyesi csikóslak, a peregpusztai harangláb vagy a szomolyai barlanglakás, az nemcsak annak számára kérdés, aki elvetendő vagy éppen megvetendő politikai kategóriaként tekinti a polgári szót. Ha azonban a történelem során fokozatosan kialakult lényegi tartalmat tekintjük, azaz az emberi értékek létrehozásának és védelmének szándékát és törekvését, akkor evidens, hogy a polgári kormány a barlanglakást mint történelmi tényt ugyanúgy megőrizni kívánja, mint a Várhegy Európában is egyedülálló műemlékegyüttesének helyreállítását.
Kiemelt értéket tulajdonítok a törvényjavaslatban kellő teret és hangsúlyt kapott régészetre vonatkozó felfogásnak. A Kárpát-medene ugyanis egyfelől a népek országútja volt, másfelől sok nép, népfaj hosszú ideig meglakta e területet, ismét mások névtelenül itt vesztek bele a történelembe. A magyarságnak, mindig az aktuális életre-halálra fordított figyelem miatt nem maradt sok ideje arra, hogy régészeti kincseivel törődjék. Így történhetett, hogy a nagyszentmiklósi aranykincset tarisznyába téve Bécsbe ballagtak vele, ma is ott található, hogy a római kori ezüst kincset egyszerűen kilopták az országból, s hogy visszaszerzéséhez az állam által vezetett per eredményt hoz-e, még nem tudhatjuk. Tehát a régészet nemcsak kincseket, hanem csontokat és cserepeket, valaha élt népeket is jelent.
A régészet iránt az érdeklődést utoljára Móra Ferenc ásatásairól szóló kedves karcolatai keltették fel a második világháború előtt. Ma fokozatosan vagy fokozottan kell erre figyelnünk. Egyrészt azért, mert a nemzetközi piacon nagy a kereslet a régészeti leletek iránt, tehát megnőtt a feketeásatások és leletcsempészetek száma, másrészt azért, mert Magyarország földjét legnagyobb tömegben manapság mozgatják meg az építkezések következtében. Ezáltal, bár nem keresnek, mégis nagy értékű régészeti leleteket találnak. S nagy ellentmondást okoz a Kárpát-medenc régészeti gazdagsága és Magyarország maroknyi kis területe, azaz a lelőhelyek nem maradhatnak meg minden esetben bemutatásra alkalmas módon. Ezért nagy jelentősége van annak a törekvésnek, hogy a lelőhelyek hatósági nyilvántartásba kerüljenek, s e jegyzéken túl, mint a törvény értelmező szövege megfogalmazza, állandóan bővülő, korszerű, digitális régészeti topográfia alapjainak megteremtésére kell törekedni.
Az európai államokban tapasztalható, hogy a régészetet a turizmus nagy lendítőerejévé teszik. Ez Magyarország különösen gazdag és érdekes régészeti anyaga miatt még előttünk álló kihasználatlan lehetőség. E lehetőség hasznosításával a kulturális örökség védelmére vonatkozó törvény megvalósítása nemcsak nagy anyagi áldozattal járna, hanem súlyos pénzeket is szerezhetne az országnak. Az anyagi javakon túl nem elhanyagolható módon a múlt végtelen mélységei felé határtalanul kitágítja, s ezzel egyben erősíti is történelmi tudatunkat, s lényegében ez a történelmi tudat lesz a kulturális örökség védelmének biztosítéka.
Köszönöm figyelmüket. (Taps a Fidesz padsoraiban.)
Előző Következő