DR. MAGYAR BÁLINT, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Miniszter Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Ha egyetlenegy fontos tényezőt kellene kiemelnünk a tekintetben, hogy mi az, ami meghatározza Magyarország versenyképességét az elkövetkező évtizedekben, akkor az nem lehet más, mint az információs társadalom kihívásaira adandó válasz, megfelelő válasz vagy annak hiánya. Ez az a döntő mozzanat, amely meghatározza Magyarország helyét az elkövetkező évtizedekben a világban.

Egy évtizeddel korábban, a rendszerváltás során hoztunk egy döntést, és az egy világos, határozott választása volt az országnak, Keletről a Nyugat világába kívántunk tartani és csatlakozni. De az a kérdés, hogy a Nyugat világában milyen lesz a szerepünk, milyen lesz a helyünk, az alapvetően ettől a kérdéstől függ; attól a kérdéstől, hogy a korszakváltás kihívásaira megfelelő választ tudunk-e adni. Ugyanis az a világ, amelyhez csatlakozni akarunk, hihetetlen gyors változáson megy át. Nem egy álló vonatra kívánunk felszállni, hanem egy robogó vonatra, és mindenfajta késlekedés ezen a területen egy fantasztikus történelmi esély eljátszását jelenti Magyarország számára.

Az a kérdés, hogy Magyarország az élre törő országok közé tud-e kerülni, vagy a nyugati világ országai között a lassan követő, hol lemaradó, hol megint egy kicsit követő, hol megint lemaradó országok közé fog tartozni, ettől a választól, e kérdés megválaszolásától függ.

 

 

(Az elnöki széket dr. Wekler Ferenc, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

 

(11.10)

 

A gazdasági növekedésünk is - amely '96 óta bizonyos értelemben töretlen Magyarországon és 5 százalék körüli - több tényezővel együtt, több tényező hatására is kifulladóban lehet az elkövetkező években, ha az információs társadalomhoz kapcsolódó gazdasági fejlődés, gazdasági szolgáltatások megfelelő fejlődése nem következik be.

De mégis az a kérdés, hogy hol állunk, hiszen hihetetlenül szeretünk büszkélkedni bizonyos értelemben olyan eredményekkel, amelyek nem is igazán eredmények, és nem vagyunk hajlandók körülnézni a világban, hogy hol tartunk. Amikor nemzetközi összehasonlításokat teszünk, akkor rendszerint Nyugat-Európával és a világ fejlett országaival hasonlítjuk össze magunkat, és az így meglévő különbségeket mintegy történelmi különbségekként értékeljük, és azt mondjuk, hogy ez mintegy természetes dolog, hiszen Magyarország, Kelet-Európának ez a része ezernyi történelmi katasztrófán ment keresztül, és ez a lemaradás egy olyan lemaradás, amely mintegy magától értetődő lemaradás.

Ugyanakkor azt kell látni, hogy a nyugati országok egy jó része is, a korszakváltás lehetőségét megragadva élre törő szerepbe tud kerülni, egészen más helyzetbe, mint tíz, húsz vagy akár harminc évvel ezelőtt volt a nyugati országok közösségében.

Ezért én, tisztelt képviselőtársaim, hadd idézzek önöknek egy 2000-es felmérést, amelyet a Media Research nevű intézmény készített el. Kelet-Európa országait hasonlítja össze, a 14 év feletti lakosság internethez való hozzáférését vizsgálja és a százalékos megoszlását. Szlovénia vezet 37 százalékos eredménnyel ebben az összehasonlításban, Észtország a második 25 százalékkal, és ehhez hozzá kell tennem, hogy Észtország összes iskoláját 2000-re rákötötték az internetre, nem pusztán a középiskolákat, hanem az általános iskolákat is; Lettország is egyébként Magyarországot messze meghaladó eredménnyel rendelkezik ezen a téren. A harmadik ország a Cseh Köztársaság 16 százalékkal, és itt már nagyon várjuk, hogy Magyarország is valahol feltűnjön ebben a sorban, de, kérem szépen, nem vagyunk sehol. Jön a Cseh Köztársaság után Horvátország 14 százalékkal, majd Bulgária 13 százalékkal - még mindig nem vagyunk sehol -, jön Szlovákia 11 százalékkal, Lettország 10 százalékkal, és feltűnik Magyarország 9 százalékkal, hogy megelőzze Lengyelországot, Romániát, Litvániát, Macedóniát, Szerbia-Montenegrót - Kis-Jugoszláviát -, Oroszországot és Ukrajnát. Tehát amikor a szilikonvölgyről és az információs társadalom lehetőségeiről ábrándozunk, akkor tudni kell azt, hogy egy nagy lemaradásban vagyunk már, és ez a lemaradás senki másnak nem köszönhető, csak saját magunknak.

1998 után, azt kell mondjam, a kormány elaludt. Alapvető értékei között sem szerepelt az információs társadalomhoz való felzárkózás, a követelményeknek való megfelelés politikája. Két évig ezen a területen szinte semmi nem történt, és tétlenkedett, két év elteltével volt képes csak egy határozottabb politikát megpróbálni megfogalmazni. De azt követően is ennek a politikának jó néhány eleme csak píárakcióként értékelhető. Ilyen például a családi PC támogatási programja, amelynek révén 1400 gépet osztottak ki kedvezményes áron magyar állampolgároknak. Ha ezt egy tehetősebb alapítvány teszi, akkor dicsérendő, a kormányzat részéről egy rendkívül szűk korlátok között mozgó kis program. Késlekedett a szabályozással is, illetve amely szabályozás területén viszonylag jól állunk, mondjuk, az elektronikus aláírásról szóló törvény szabályozásának megkezdése, ott annak a környezetnek a kiépítése hiányzik, amelyben ez a törvény igazán hatni tud.

Ugyanakkor az ORTT vezető kormánypárti tisztségviselője azon gondolkodik, hogy hogyan lehet korlátozni az internetet és az internet szabadságát. Más tárcákkal való együttműködés sem látszik igazán virágzónak ezen a területen, hiszen az oktatási tárca kerettantervének keretében, kerettantervének révén korlátozzák, szűkítik, gátolják a számítástechnika-oktatás fejlődését Magyarországon.

Amikor előírják, és nagy garral beharangozzák, hogy ECDL-vizsgát kell tenni majd, és anélkül diplomához nem lehet jutni, akkor talán arra kellene gondolni, hogy Délkelet-Ázsiában olyan oktatási kísérletek folynak, ahol 12 éves gyerekeknek kell tudni azt a tudást, kell tudni elsajátítani azokat az ismereteket, amelyek az ECDL-nek megfelelő ismereteket jelentik, és nem az egyetemi diplomához kötik ezt a tudást. De lefagyasztották a Sulinet-programot, az iskolák ellátását, az internethálózatra történő rákötését. 1999 óta gyakorlatilag évi 200-250 iskolát kötnek rá erre a hálózatra. A négyezer általános iskola rákötése az internetre az információs társadalom időegysége szerint valami beláthatatlan távoli időbe tolódott el.

A kormányzat csökkentette a tanártovábbképzés támogatását, amely részben azt szolgálja, hogy a tanárok felkészülhessenek erre a dologra, és lényegében összekeveri, mondjuk, az Oktatási Minisztérium honlapkészítését a tananyag digitalizálásával.

Mégis beszéljünk az egységes hírközlési törvényről, hiszen ezt meg kell alkotni, és ennek a törvénynek jó néhány feladatot szolgálnia kell.

De előtte egy percet szólnék arról, hogy már a törvény megszületése is kételyeket ébreszt, már maga az eljárás, hiszen az első nyolc vagy kilenc verziót még a Hírközlési Felügyelet koordinálta, és a Hírközlési Felügyelet honlapján megjelentek a különböző verziók. A későbbi verziókat, amelyeknek a koordinálását átvette a Miniszterelnöki Hivatal, ezen a honlapon nem jelenhettek meg, majdnemhogy szamizdat formájában terjedtek, elég nehézséget jelentett a különböző verziókhoz való hozzáférés. Ha valamelyikhez hozzáfértünk, akkor kiderült, hogy már nem érvényes, mert valami új van, és a verziók nagyon nagy mértékű változáson mentek keresztül.

A törvénynek ugyanakkor alapvetően három célt kell szolgálnia: egyrészt, hogy az információs társadalom kultúrája minél szélesebb körben meghonosodjon, másrészt, hogy az állampolgárok, az információs társadalom szolgáltatásait igénybe vevő polgárok megfelelő áron, tehát lehetőleg olcsón, megfelelő minőségben juthassanak ezekhez a szolgáltatásokhoz; harmadrészt pedig azt, hogy segítse elő a gyors és fenntartható gazdasági növekedést, Magyarország felzárkózását a nyugati társadalom fejlett világához.

Három feladatot kell ennek a törvénynek végrehajtania. Egyrészt a monopóliumokat lebontani, másrészt a verseny elvi és gyakorlati feltételeit megteremteni, harmadrészt pedig az állami feladatokat egy liberalizált környezetben ellátni oly módon, hogy az állam ne cenzorként, versenytorzító tényezőként vagy éppen a fejlődés gátjaként jelenjen meg utána ezen a piacon. Ezeknek a feladatoknak jelentős változtatások nélkül a törvény megfelelni nem tud, de azért van az általános vita, majd a részletes vita.

A szabad demokraták a módosító indítványaikat azért fogják ehhez a törvényhez benyújtani, hogy ezeknek a feladatoknak a teljesítését elősegítsék.

A három feladatot venném sorra. Az első a monopóliumok lebontása. Hihetetlen fontos, és ugyanakkor kényes feladat, hiszen tisztán piaci viszonyok, illetve a késleltetett megteremtése a piaci viszonyoknak nem segíthet önmagában, hiszen a korábbi adminisztratív monopóliumok könnyen átmentődhetnek piaci spontán működő monopóliumokká - nemcsak a Matávra, hanem adott esetben más koncessziósokra is gondolok ezen a téren. Ezért fontos az újonnan piacra lépők fokozott támogatása, egy aszimmetrikus szabályozás ezen a téren, amelyről szó esett. Itt a kérdés az, hogy az aszimmetrikus szabályozás, amely megjelenik a törvényben, elégséges-e e cél teljesítésére.

Fontos az átmeneti időszak gyorsítása is, hiszen az átmeneti időszakok megszabása bizonyos értelemben a monopólium más eszközökkel történő fenntartása. Tehát miközben formailag megszűnik egy monopólium, akkor például a számhordozhatóság megteremtésére történő kötelezettség elodázása egyben indirekt módon egy monopólium fenntartását jelentheti.

Ugyanakkor fontos az is, hogy a jelentős piaci erővel bíró szolgáltatók meghatározása egységes legyen a hírközlés összes szereplőjére, tehát a távbeszélő-, a mobil-, a bérelt vonali, a kábeltévé- és az összeköttetés-szolgáltatókra vonatkozóan egyaránt. Ilyen értelemben módosítani kellene a médiatörvény egyhatodos szabályozását is.

Ha áttérünk a verseny elvi és gyakorlati feltételeire, akkor azt kell látni, hogy alapvető érdek a fogyasztók olcsó, biztonságos és jó minőségű kiszolgálása ezen a piacon, másfelől a verseny érdekeinek megfelelően egy olyan verseny fenntartása, ahol a szolgáltatók ösztönözve vannak a hírközlési, informatikai piac folyamatos bővítésében.

A verseny feltételeinél talán az egyik leglényegesebb tényező a belépés szabályozása, a belépés megfelelő szabályozása, hogy új szereplők be tudjanak lépni a piacra. A végső hozzáférési szakasz megnyitása, azaz a helyi hurok problémája az első ezen a területen. Ez azt jelenti, hogy amennyiben egy előfizető új szolgáltatót szeretne választani, akkor a jelenlegi hálózat mellé ne legyen szükséges újat kiépíteni.

 

(11.20)

 

A jelenlegi tervezet néhány helyen lehetőséget ad a belépés megtagadására egyfelől, másfelől pedig felvetjük azt a kérdést, hogy kedvezményes előfizetőihurok-átengedésre egy meghatározott időszakra kerüljön sor, mondjuk, két év időtartamára, s utána már a piaci feltételeknek megfelelően kelljen alkudni ennek a hozzáférési szakasznak a megnyitásáról és ott az új belépésnek a folytatásáról. Itt egy kényes egyensúlyt kell teremteni az újonnan belépők érdekei és az infrastruktúra bővítésének az érdekei között, tehát a szolgáltatói alapú és az infrastruktúra-építő alapú verseny feltételei között.

A második terület, amely a belépést meghatározza, a számhordozhatóság kérdése, hiszen ha a számhordozhatóság akadályoztatva van, az nem más, mind a monopóliumnak a fogyasztó oldaláról történő fenntartása. A telefonszám majdnem olyan, mint egy név, amitől az emberek nehezen szabadulnak, az intézmények szintúgy; abba rengeteget fektettek be, az lényegében egy hálózatnak a része, a saját megjelenítésük része. Tehát ha a számhordozhatóság akadályoztatva van, akkor valójában egy monopóliumot tartanak fenn; ilyen értelemben le kell rövidíteni ezt az időszakot, különösen a Matáv esetében kell lerövidíteni ezt az időszakot, amíg a számokat kötelesek lesznek átengedni másoknak.

A harmadik nagy kérdés a virtuális mobilszolgáltatók kérdése. Azt már említették az előttem hozzászólók, hogy ez az 50 százalékát jelenti a magyar telefonpiacnak, ami rendkívül magas arány. Itt egy borzasztó nagy dilemmával állunk szemben. A korábbi törvénytervezetekben szerepelt az, hogy a hozzáférési kötelezettséget kiterjesszék a mobilszolgáltatókra is, a jelenlegi törvénytervezetből ez kikerült. Rendkívül nehezen megítélhető ez a kérdés, és alapvetően abból a szempontból kell ezt vizsgálni, hogy mi szolgálja leginkább az informatikai piac bővítését és az olcsó szolgáltatás megjelenését ezen a téren. Tudni kell, hogy ezen a területen nincsen európai uniós kötelezettség, ugyanakkor ha megnézzük, mely országokban van ilyen típusú kötelezettség - például Dániában, Svédországban, Finnországban -, akkor azt tapasztaljuk, hogy a legnagyobb penetrációval, a legnagyobb mobiltelefon-használattal, a legnagyobb internethasználattal rendelkező országokban találjuk ezt meg, talán nem véletlenül. Ezt a kérdést a tisztelt Háznak valóban át kell gondolnia.

A verseny feltételeihez tartozik az, ami nem megfelelően rendezett a törvényben, hogy a szabad szolgáltatóválasztás külön szerepeljen a helyi, helyközi és a nemzetközi szinten egyaránt. Most az van, hogy egyet választ, hármat kap; ami lényegében arra a hondurasi választási rendszerre emlékeztet engem, ahol egyetlenegy "x"-szel kellett bejelölni egy pártnak a jelöltjét, és ezzel az egy "x"-szel szavaztak az adott párt köztársasági elnökére, parlamenti képviselőjére, polgármesterére és helyi önkormányzati képviselő-testületi tagjára. A magyar választási rendszer annyiban tisztább és bonyolultabb, fejlettebb, hogy külön lehet szavazni ezekre a személyekre. Ha most egyetlenegy választással kell valójában dönteni a helyi, a táv- és a nemzetközi szolgáltatók között, akkor ez a versenyt korlátozó tényező.

Nem megfelelő a törvényben a különböző hálózatok összekapcsolásának szabályozása, következésképpen a díjak megállapítása. Nem véletlen most az a vita, amely arról folyik a Matáv és a mobilszolgáltatók között, hogy nem szimmetrikusak a kapcsolási díjak az egyik rendszerből a másikba. Ugyanakkor fehér foltok vannak, és a fehér foltok megszüntetése, a hozzáférési hiány kontrollált megszüntetése a törvényben csak egyfajta mérséklését jelenti a szolgáltatók költségeinek.

Szerintünk ennél radikálisabban kellene eljárni, azaz lehetőséget kellene teremteni arra, hogy az üzleti szempontok alkalmazása esetére becsült kiadáshoz képesti pluszköltségek megszüntetésre kerüljenek, tehát megtérítésre kerülhessenek. Ez biztosítaná igazán azt, hogy ne legyen lehetőség arra, hogy különböző ürügyekkel ne teljesítsék a szolgáltatást olyan helyeken, ahol az semmilyen körülmények között nem gazdaságos.

Most áttérnék a harmadik részre, a harmadik feladatra, nevezetesen az állam szerepére, hogy mi az a felfogás, mi az a koncepció, amelyet a törvény ezen a területen tükröz. Sokan említették már, hogy a törvény túl sok rendeletalkotói felhatalmazást ad a kormánynak ezen a téren. Ez egyfelől egy kivédhetetlen dolog, hiszen valóban különböző szintű és minőségű szabályozásokról van szó, amelyeket nem lehet mind betenni a törvénybe, ugyanakkor azonban más oldalról jogos a feltevés, jogos a félelem, hogy ezekben a miniszteri és kormányzati szintű rendeletalkotásokban jó néhány olyan dolgot el lehet bújtatni, amely a törvény, a végső soron elfogadandó törvény szellemével ellentétes lehet, és valójában lobbiérdekeket, kormányzati, politikai érdekeket tükröz.

Véleményünk szerint változtatni kellene a Hírközlési Felügyelet helyzetén. Meg kellene szüntetni ennek a cégnek a kormány alá rendelését, és az Országgyűlés felügyelete alá kellene rendelni. Ezzel összefüggésben a törvényben a döntőbizottság - amelynek az összetétele olyan, hogy gyakorlatilag kormányfüggő döntőbizottságról van szó, amely véleményünk szerint nem tud a piacon semlegesen eljárni - felállítására nem is lenne szükség, amennyiben a Hírközlési Felügyelet kikerülhetne a kormány irányítása alól, és független szervként elláthatná a törvényben a döntőbizottságra rótt feladatokat is.

Többen kifogásolták azt a részt - és jogosnak tartom a kifogást -, amely a titkosszolgálatok tevékenységének finanszírozására vonatkozik ebben a törvényben. Hogy a titkosszolgálatok költségeit egy az egyben a szolgáltatókra és ezen keresztül a fogyasztókra hárítjuk, ennél költségesebb megoldás nincsen, hiszen akkor semmilyen önkorlátozó tényező nem fog működni a tekintetben, hogy a titkosszolgálatok aktivitási kedvét valami egy kicsit visszafogja. Amennyiben a titkosszolgálatoknak a saját költségvetésükből kellene fizetniük ezeket a költségeket, az végső soron a magyar polgárok számára is olcsóbb lenne, és áttekinthetőbb lenne, hogy ténylegesen melyek azok a nélkülözhetetlen feladatok, amelyeket a titkosszolgálatoknak el kell látniuk.

Végül én is megemlíteném azt, hogy a törvényben jellemzően szerepel körülírva a Defend Kft. esete, amely egy kormányzathoz közeli őrző-védő cég, amelynek a posta kiemelt ügyfele és tulajdonosa, részbeni tulajdonosa egyben. Ennek a fegyverviselési jogosítványait nem ebben a törvénytervezetben kellene szabályozni. Nem véletlen egyfajta ilyen lobbiérdek megjelenése ezen a téren, kár lenne, ha a vitákat ez vinné félre, és ha a Defend szabályozását, a Defend jogosítványait ebbe a törvénybe bújtatnák el.

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket. (Taps az MSZP- és az SZDSZ-frakció soraiban.)