ROZGONYI ERNŐ (MIÉP): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Igen tisztelt Miniszter Asszony! A rendszerváltást követő tizedik évben még mindig nem teljes körű az 1956-os forradalmat, szabadságharcot követő megtorlások áldozatainak rehabilitációja. Ez a tény tulajdonképpen elképesztő, és ékes bizonyítéka annak, hogy a rendszerváltás még korántsem fejeződött be.
A most tárgyalt törvényjavaslat ezt a sajnálatos hiányt kívánja megszüntetni. Elöljáróban kijelenthetem: a Magyar Igazság és Élet Pártja üdvözli ezt a törekvést, és egyben támogatja is.
A rendszerváltásnak nevezett események során három olyan törvény is született, amely az egykori megtorló ítéletek semmisségének és azok jogkövetkezményeinek a megállapítására irányult. A semmisségi eljárások elsősorban a hajdani megtorló ítéletek anyagi jogi részét képező elkövetési tényállási elemekből indultak ki, és igyekeztek azt felszámolni, az ítéletek erkölcsi és jogi következményeivel együtt.
A forradalmat és a szabadságharcot követő időszakban hozott megtorló jellegű ítéletek jelentős része azonban köztörvényes bűncselekmény jogkövetkezményeinek megállapításával álcázta cinikusan, rosszindulatúan megtorló jellegű ítéleteinek meghozatalát. Ilyen elkövetési tényállások voltak például: emberölés, emberölési kísérlet, közveszélyokozás, rablás, lopás, rongálás, súlyos vagy maradandó fogyatkozást okozó testi sértés s a többi. Ezért számos esetben állt be az a sajnálatos helyzet, hogy ezek az alapvetően politikai célzatú megtorló ítéletek hatályban maradtak.
Mire ez a tény világossá vált, kormányváltásra került sor Magyarországon, s 1994-ben egy olyan összetételű szociálliberális kormány került hatalomra, amelynek vezetője, Horn Gyula exminiszterelnök maga is tagja volt az 1956. évi forradalmat és szabadságharcot követő megtorlások egyik terrorszervezetének. Lehetséges, hogy nem érzett elegendő erőt magában arra, hogy múltjával szembesüljön, és ez azt eredményezte, hogy kormányzati ideje alatt nem gondoskodott olyan újabb semmisségi törvény előterjesztéséről - vagy ha ilyen gondolat volt valakinél, nyilván megakadályozta -, amely a kialakult jogi anomáliák felszámolására irányult volna.
Ez alatt az időszak alatt, kétségtelen, Horn Gyula exminiszterelnök úr állami ünnepeken eljárogatott megkoszorúzni azoknak az áldozatoknak a sírját, akik áldozatául estek annak a terrorgépezetnek, amelynek maga is részese volt. Hát ilyen világban élünk!
A '98. évi kormányváltást követően sokan várták a történelmi igazságtétel folytatását. Ez a törvényjavaslat ennek részét képezi. A Magyar Igazság és Élet Pártja a késedelmet nehezményezi, nem a célkitűzést, és arra buzdítana, hogy a történelmi igazságtételt nem ártana más oldalról is tovább folytatni.
A gyilkosok és cinkosaik még itt élnek közöttünk.
(9.20)
Még politizálnak, be vannak betonozva, a gazdaságban vezető pozíciókat tölthetnek be, mert ilyen világban élünk.
A törvényjavaslat nem tényállásjogi, hanem eljárásjogi szempontból javasolja semmissé tenni a korabeli ítéletek rendelkezéseit, ezt helyesnek tartjuk. A történelmi valóság azt tanúsítja, hogy az 1956. évi forradalmat és szabadságharcot követően a megtorlás szándékával három eljárásjogi jogszabály született a rögtönbíráskodásról és a gyorsított büntetőeljárásról. Valamint még emellett, úgy tudjuk, a gyorsított büntetőeljárás szabályairól külön törvényerejű rendelet szólt.
A hivatkozott eljárásjogi módozatok lefolytatásához testületek felállására is sor került, a rendes bíróságok szervezeteinek rendszere mellett. Ezek a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa, valamint a megyei fővárosi bíróságok keretei mellett szervezett népbírósági tanácsok névre hallgattak. Az ezen testületekben aktív szerepet vállaló bírákat és ülnökeiket nevezte a köznyelv vérbíráknak. Ezek nagy része még ma is köztünk van, és vidáman él. Ezen testületek felállításáról az 1957. évi 25. számú tvr., valamint az 1957. évi 34. számú tvr. rendelkezett. A korábban említett három, majd ez a két jogszabály, együtt ez az öt törvényerejű rendelet egymással összehangolt módon teremtette meg a megtorló jellegű vérbíráskodás alapjait, eljárásjogi és intézményi szinten egyaránt. Az igazságtétel folyamatának megrekesztése miatt napjainkban is vannak még hatályban lévő ítéleteik, melyeket ezen jogszabályok alapján hoztak, és hatályban létük tulajdonképpen szégyenként nehezedik országunkra.
Mint előzőleg említettem, a késedelmet kifogásoljuk, többek között azért, mert ha előbb kerül elénk, mármint az Országgyűlés elé, ez a törvényjavaslat, akkor talán nem írhatta volna dr. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész Helcz Tibor úrnak, a Volt Magyar Politikai Foglyok Világszövetsége elnökének azt a szégyenletes levelet, amelyben arra válaszolt, hogy miért nem rehabilitálják Tóth Ilonát. A legfőbb ügyész úr ebben a levélben leírja az ügy első- és másodfokú ítéletét, annak hazug indoklását, majd így folytatja, idézem: "A bíróságok ítéletei Tóth Ilona és vádlott társainak beismerő vallomásain és az azokat alátámasztó hitelesítő más bizonyítékokon alapulnak. Koncepciós per nyomai sem tapasztalhatók, és nem voltak fellelhetők. A büntetőeljárás lefolytatása az akkori hatályos törvényeknek, beleértve a terheltek védekezési jogának érvényesülését is, maradéktalanul megfelelt." Igen, kérem, ezt a levelet Györgyi Kálmán 1999. április 21-én írta. Ilyen világban élünk. Ez bizony nem tartozik a jó országimázshoz, majdnem olyan, szellemében ugyanolyan, mint a Kuncze-féle Belügyminisztérium hírhedt személyzetisének a levele Ausztráliába, amely szerint az ÁVH-n soha senkit nem bántalmaztak.
Emberként és magyarként, évtizedeken keresztül naponta megalázottként azonban, jogi formáktól és jogi fogalmaktól függetlenül, engedjenek meg néhány szubjektív megjegyzést is. Akiket meghurcoltak, megkínoztak, testileg, lelkileg bántalmaztak, meggyaláztak, évekre börtönbe vetettek, majd, ha élve szabadultak, nyomorba taszítottak, azoknak 44 év múlva pusztán annyit mondani, hogy pardon, vedd úgy, hogy nem történt semmi, ez gyalázatosan kevés. Tudom, életet visszaadni nem lehet. Valójában meg nem történtté tenni a szörnyű eseményeket nem lehet. De azoknak, akik élnek még, a gyilkosok szándéka ellenére, azoknak a családoknak, akik a bosszúlihegésnek maguk is áldozatai voltak, illene ennél valamivel többet is nyújtani. Jeanne d'Arcot megégették, és aztán, igaz, ez eltartott pár száz évig, szentté avatták. Talán mi előbb adunk elégtételt Tóth Ilonának. De akik még élnek, azoknak a nyugdíjuk megállapításánál a börtönben töltött időt valahogyan be kellene számítani, és kárpótolni is illik őket azért, amit el kellett tűrniük pusztán azért, mert egy független, szabad Magyarországot akartak, és ezért tettek is valamit.
Ezért a Magyar Igazság és Élet Pártja, miközben támogatja ennek a törvényjavaslatnak az elfogadását, a kárpótlásra vonatkozó kiegészítési javaslatát is benyújtotta. Kérem, szíveskedjenek azt támogatni.
Köszönöm szíves türelmüket. (Taps a kormánypártok és a MIÉP soraiban.)