DR. KATONA BÉLA (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Turi-Kovács Béla képviselőtársam azt mondta hozzászólásában, hogy a költségvetés mindig erőpróba a kormánypártok és az ellenzék között. Úgy gondolom, nem erőpróba, hiszen nem a kormány és nem az ellenzék pénzét osztjuk el a költségvetési vitában, hanem az állampolgárokét, ezért a költségvetési vitának arról kellene szólni, hogy a nemzet által megtermelt javakat milyen célok és milyen érdekek mentén tudjuk a lehető legjobban felhasználni.

A költségvetési vita nem más, mint az igazság pillanata számokban kifejezve, és mindenkinek, aki ebben a teremben ül, pontosan tudnia kell, hogy a költségvetés egyes döntéseivel tízmillió ember sorsát befolyásoljuk. A polgárok persze nem értik a költségvetési vitát, nem ismerik a számokat, sokszor azt sem tudják, hogy egy-egy döntés mennyiben fogja az ő mindennapi sorsukat befolyásolni. Ezért én most néhány olyan példát szeretnék ismertetni, amelyek az állampolgárok számára is világossá teszik, hogy mennyiben befolyásolja az ő életüket a költségvetés vitája.

Hála istennek, ez az idei költségvetés nem a szegénység költségvetése, a korábbi évek megszorító intézkedései következtében van már mit elosztani, tehát arról kell leginkább vitatkoznunk, hogy mik a legfontosabb célok, és azt hiszem, egy ilyen helyzetben nagyon érdekes megnézni, hogy mi az, amit a kormány átlagon felül támogat, és mi az, amivel nem törődik. Azt látjuk a költségvetés számaiból, hogy ez a kormány elsősorban saját magát és a barátait támogatja; azt látjuk, hogy a miniszterelnökség költségvetése 90 százalékkal több, mint a tavalyi; azt látjuk, hogy az új köztársasági elnök 45 százalékkal többet ér, mint a régi köztársasági elnök; azt látjuk, hogy a Miniszterelnöki Hivatalnak is 20 százalékkal emelkedett a költségvetése, és a kormánypártok által nemrég megválasztott főügyész, aki tisztességgel ellátja politikai tisztogató funkcióját, átlagon felüli pénzjutalomban részesül ezért. (Varga Mihály: Nyugdíjasokat elküld!)

Azt is látjuk, mi az, ami nem fontos a kormány számára, hiszen a minden kormánynak akadályt és gondot okozó Alkotmánybíróság messze infláció alatt, csak 3,8 százalék többletpénzt kap. A demokráciákban szokásos önállóságáért foggal-körömmel küzdő bíróságnak mindössze 7,6 százalékot juttatnak, és nemrég hallhattuk itt Solt Pált, a Legfelsőbb Bíróság elnökét, aki ecsetelte, hogy mi várható ezek után a bíróságokon.

 

(9.10)

 

De azt hiszem, bőven elég, hogy ha az állampolgárok közül bárkinek gondja akad bármelyik bíróságon, akkor láthatja, hogy Solt Pálnak mennyire igaza volt abban, hogy ez a pénz kevés a tisztességes működéshez.

A nagyon fontos közbiztonság ügyében, a rend és a közbiztonság tekintetében mindössze 6,3 százalékos növekedés történik az állami támogatásban, ezen belül a rendőrségnél is csak 3,1 százalék. Erről azért nem beszélek részletesebben, mert Kóródi Mária képviselő asszony pontosan elmondta, hogy ez milyen gondokat fog okozni a következő időszakban.

Az amúgy is rosszul álló egészségügyben a házi- és gyermekorvosi szolgálatra csak 6,4 százalékkal jut több pénz, az orvosi, fogorvosi rendelők támogatására pedig mindössze 7,1 százalékkal, pontosan azokra a területekre, ahol a lakosság a legtöbbet találkozik az orvosokkal, és akik a legtöbbet tehetik annak érdekében, hogy az ország egészségügyi helyzete javuljon.

De egyetlenegy példát szeretnék még mondani, amely mutatja az egész költségvetési szemlélet, a kormány költségvetési szemléletének tarthatatlanságát. A X. fejezetben a miniszterelnökség üdültetésére 2,3 milliárd forint szerepel. Ez persze önmagában a nem hozzáértők számára nem egy érthető összeg. De ha mellétesszük azt, hogy az ország összes bölcsődéjének és nappali szociális ellátásának állami támogatására összesen 1,8 milliárd forint jut, akkor ehhez képest a 2,3 milliárd nagyon sok pénznek tűnik. Ha azt is mellétesszük, hogy az üdülési jegyeken keresztül a több mint 3 millió embert kitevő nyugdíjas, gyesen, gyeden lévő kismamák és gyerekeik számára mindössze 394 millió forintot szán a kormány, szemben azzal, hogy a miniszterelnökség üdültetésére 2,3 milliárdot, akkor azt hiszem, hogy ez mindenki számára világossá teszi, hogy ez nem más, mint szégyen és gyalázat.

A Széchenyi-terv kapcsán nemrég Matolcsy miniszter úr boldogságtól ragyogó arccal jelentette be, hogy hála a kilenc hónapos áldásos tevékenységének, több száz milliárdos fejlesztési programot tud beindítani a kormány. Olyan meggyőzően beszélt, hogy még az én szívem tája is elkezdett melegedni, elképzeltem, hogy 150 év múlva utódaink itt, a parlamentben beterjesztik a Matolcsy-tervet, és nagyon büszke voltam arra, hogy én ennek a nagyszerű embernek kortársa lehettem. De az emberi lélek sajnos olyan, hogy még a legfelelőtlenebb pillanatokban is a kisördög, a kételkedés kisördöge megjelenik. Eszembe jutott, hogy Matolcsy miniszter úr elfelejtette megmondani, hogy pontosan mennyi pénz van erre a programra. Azt mondta, hogy a pénzek valahol el vannak bújtatva a költségvetés fejezeteiben, és aki ezt megtalálja, az kap egy Matolcsy-fényképpel díszített pólót.

A következő pillanatban sajnos eszembe jutott, hogy nemrég láttam egy hasonlóan magabiztosan mosolygó minisztert, úgy két évvel ezelőtt lehetett, aki itt állt a parlament előtt, és azt mondta, hogy rendbe tesszük a Postabank dolgát, beteszünk 150 milliárd forintot, odaküldöm a jó barátomat egy fideszes komisszárral együtt, és minden meg fog oldódni. Azóta tudjuk a végeredményt: a 150 milliárd elúszott, a bank továbbra is pocsékul megy, és nemrég az esetleges eladási árát alig becsülték magasabbra, mint az ingatlanainak az értékét. És a páratlan páros olyan ügyekkel járult ehhez hozzá, hogy a 3 milliárdért megvásárolt golfpályát 250 millió forintért adta tovább. (Szita Károly: Mert százat ér.) Vizsgálat nincs, és felelősségre vonás természetesen nincs.

Ugyanez a kedves, barátságos miniszter ez évi legnagyobb ügye a Simicska Lajos vezette Postabank esete, amelyet szerintem a következő időszakban tanítani fognak. Tanítani fogják, hogy hogyan lehet az állampolgárok pénzét a költségvetésből kilopni, hogyan lehet közbeszerzési eljárás nélkül autópálya-építést hirdetni, hogyan lehet megbízni azt a kivitelezőt, aki nemhogy autópályát, de még földutat sem épített mind ez idáig. Amikor bárki ezzel kapcsolatban kérdést tesz fel, akkor mosolygós miniszterünk meghúzza a vállát, azt mondja, hogy na és, mindenkinek el kell kezdeni valamikor, és egyébként is az illető jó barátunk.

Én csak attól félek, hogy a Széchenyi-tervnél ne jelenjenek meg hasonló árnyékok, mint ennél a két esetnél. Egyelőre úgy tűnik, hogy itt is vannak aggasztó jelek, hiszen a pénzelosztás tekintetében egy olyan hihetetlen centralizált rendszert alakítottak ki, olyan mértékben zárták ki a nyilvánosságot, ami a korábbi időszakhoz képest teljesen szokatlan. A szakmai szervezeteknek és a regionális szervezeteknek nemhogy a döntésbe, de az ellenőrzésbe sincs gyakorlatilag semmi beleszólása. Nagyon remélem, hogy az állampolgárok milliói által kiszenvedett, fejlesztésre használható pénz felhasználása mégis tisztességesen fog megtörténni, mert ha nem így, akkor ez nemcsak a kormány szégyene lesz, hanem az ország számára pótolhatatlan veszteség.

Szeretnék a tegnapi vitában sokszor előfordult nyugdíjkérdésre visszatérni néhány mondat erejéig. Az a színjáték, amit három éve a nyugdíjasokkal játszik a kormány, azt hiszem, a kormány részéről megmagyarázhatatlan, a kormány beterjesztéseit megszavazó kormánypárti parlamenti képviselők részéről pedig méltatlan. De kérdezem: úgy gondolják a kormánypárti képviselők, hogy még egyszer következmény nélkül el lehet játszani a nyugdíjasokkal azt, hogy tudatosan hamis adatokat írunk be az inflációra és a jövedelemnövekedésre? Úgy gondolják a kormánypárti képviselők, hogy tényleg nagylelkűek, amikor 10 százalékos nyugdíjemelést ígérnek? Úgy gondolják, tisztelt kormánypárti képviselők, hogy a nyugdíjasok még mindig nem ismerik a svájci indexálást, és nem tudják, hogy ez a 10 százalék a pontos adatok alapján nekik jogos járandóságuk, és nem ajándék?

Tudják, kormánypárti képviselőtársaim, hogy egy magyarországi átlagnyugdíj 35 ezer forint? Tudják, hogy egy 45 négyzetméteres lakótelepi lakásban a téli hónapokban több mint 20 ezer forint a rezsiköltség? Tudják azt, hogy a kisnyugdíjasok fogyasztói kosarában a lakásfenntartás és az élelmiszer több mint 70 százalékot képvisel, szemben a gazdagok kosarával, ahol ez csak 30 százalékot? Tudják, hogy ez a két terület az, ahol a fogyasztói árak a legjobban növekedtek az elmúlt évben? Váltottak ki már, tisztelt képviselőtársaim, 80 éves édesanyjuknak vagy a nagymamájuknak egyhavi gyógyszeradagot, és tudják, hogy mibe kerül? Ha tudják, akkor miről vitatkozunk? Úgy gondolják, hogy a nyugdíjasnak ki kell kapcsolni a telefonját? Úgy gondolják, hogy a nyugdíjasnak nincs joga beülni a Suzukijába, és elmenni a telkére kapálni? Úgy gondolják, hogy nincs joga elmenni színházba, moziba? Ha nem, akkor miről vitatkozunk?

Azt hiszem, hogy nyugdíjügyben az lenne a tisztességes, és az lenne méltó mind a két félhez, hogy adjuk meg a nyugdíjasoknak a nekik valós adatok alapján járó tisztességes, jogos nyugdíjemelést, tegyük hozzá közösen ezt a 3 százalékot, anélkül, hogy bármelyik fél ebből politikai előnyt akarna kovácsolni, és akkor talán egy kicsit visszaadjuk a nyugdíjasoknak az egész politikába vetett hitet.

Azt mondtam az elején, hogy a költségvetési vita az igazság pillanata. A spanyolok az igazság pillanatának hívják a bikaviadal utolsó momentumát, amikor egymással szemben áll a bika és a torreádor, és a torreádor felemeli a kardját a végső döfésre. Én azt hiszem, hogy a mi kormányunk is pontosan tudja, hogy mi az igazság pillanata. Annyi csak az egyetlen hiba, hogy azt hiszi, hogy ő a torreádor. (Tóth István: Csúsztatás!)

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)