DR. CSÁKY ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Miniszter Úr! Államtitkár Úr! Tisztelt Országgyűlés! Ahhoz, hogy az ember képet alkothasson arról, milyen jövő vár rá, és még inkább ahhoz, hogy ezt a jövőt tervezni tudja, mindenképpen célszerű a múlt tapasztalatait figyelembe vennie. Enélkül úgy jár, mintha egy sötét szobában kergetne egy fekete macskát, sőt a mostani költségvetési vitában megszólaló néhány ellenzéki képviselőt hallgatva az az érzése támad, hogy szerintük nincs is ott macska, kormánypárti vélemény szerint pedig a macska nem is fekete, hanem fehér; jómagam arra hajlanék, hogy van, de tarka.

Ha azonban ennél pontosabb képet szeretnénk kapni a kérdésről, a múlt tanulságait kell segítségül hívnunk. Erre alkalmat ad az 1999. évi költségvetés, illetve a társadalombiztosítási költségvetés zárszámadása, és még inkább az arról szóló állami számvevőszéki jelentés. Ha ennek az anyagnak a tanulságaira visszagondolunk, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a központi költségvetés és az attól elvileg független társadalombiztosítási költségvetés egymással való kapcsolatában rendszeresen a társadalombiztosítás húzta a rövidebbet.

Az Állami Számvevőszék jelentése szerint a központi költségvetésnek különféle jogcímeken 130,1 milliárd forinttal kellett volna hozzájárulnia a tb-költségvetéshez, ám ennél 27 milliárd forinttal kevesebbet teljesített. A magánnyugdíjpénztárba átlépők után járó költségvetési támogatás 12,6 milliárd forinttal volt alacsonyabb a tervezettnél. Év közben a költségvetési egyensúly átmeneti zavara miatt a gyógyító-megelőző ellátásokra fordítható összegekből a kormány 7 milliárd forint céltartalékot zárolt, és annak felhasználásáról azóta sem döntött.

 

 

(9.40)

 

A Postabankkal szemben fennálló egykori szerencsétlen viszontgarancia-vállalás további 1 milliárd 673 millió forint kiadást jelentett az Egészségbiztosítási Alapnak, noha az annak alapját képező vagyon már előzőleg állami tulajdonba került. Ezen tapasztalatok mindenképpen aggályossá teszik a most tárgyalt költségvetésnek azt a megoldását, hogy a jövőben megszűnne az önálló társadalombiztosítási költségvetés, hiszen azt már most is a központi költségvetés egyik fejezeteként tárgyaljuk.

Európában nagyjából kétféle szociális védelmi rendszer alakult ki. Az egyik az úgynevezett bismarcki rendszer, amellyel például Németországban, Hollandiában, Ausztriában, Franciaországban vagy Belgiumban találkozhatunk. Ez a rendszer a támogatást a munkaadók és munkavállalók kötelező befizetéseire alapozza, és az állami vagy helyi költségvetés csak kisebb részben vállal benne szerepet. Megállapítható, hogy 40 évnyi állami egészségügyi rendszer után szinte valamennyi közép- és kelet-európai volt kommunista ország ezt a rendszert kívánja visszaállítani vagy kialakítani.

A másik, Európában megtalálható rendszer az úgynevezett Beveridge-i, amely elsősorban az Egyesült Királyságban, Írországban, Svédországban, Dániában és Olaszországban jellemző, és az adókból biztosítja a szociális és egészségügyi kiadások fedezetét.

Mindkét rendszernek vannak, lehetnek előnyei és hátrányai. Véleményünk szerint azonban előbb erről beszélni kellene, dönteni, és csak utána változtatni. Úgy tűnik, a kormányzat az állami egészségügyi szolgálat kialakítása irányába tesz lépéseket. Múlt évben döntöttünk arról, hogy a járulékbeszedés az APEH feladata lesz, de az eddigi eredmények nem támasztották alá e döntés helyességét, legalábbis ami az egészségügyet illeti. Nincs hiteles képünk az időarányos járulékbeszedésről, nő a kintlevőségek aránya, és nem kizárt, hogy a behajtás költségei is jóval magasabbak, mint korábban. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy talán még kevés idő telt el ahhoz, hogy korrekt értékelést lehessen készíteni az új rendszerről.

Az állami egészségügyi szolgálat irányába történő elmozdulást bizonyítja az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, illetve az államtitkári felügyeleten keresztül a Pénzügyminisztérium monetáris megfontolású biztosításpolitikai, finanszírozáspolitikai, sőt esetenként egészségpolitikát meghatározó centrummá válása. Ez ellen a bizottsági ülésen a Pénzügyminisztérium jelen levő képviselője tiltakozott, figyelmen kívül hagyva az államháztartási törvény 84. §-ának (2) bekezdését, mely szerint - idézem - a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak kezelői - a pénzügyminiszter irányítása és az egészségügyi miniszter, valamint a szociális és családügyi miniszter közreműködése mellett - közreműködnek a következő évre vonatkozó költségvetési irányelvek elkészítésében. A 84. § (6) bekezdése pedig kimondja: a pénzügyminiszter az 51. § (2) bekezdésében meghatározott időpontig terjeszti a kormány elé a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak költségvetési törvényjavaslat-tervezetét.

Kérdezem én: ki irányítja az egészségügyet ma Magyarországon? Milyen eszközei vannak az egészségügyi kormányzatnak elképzelései megvalósításához? Ki-ki eldöntheti. A Magyar Demokrata Fórum szerint ezen a helyzeten mindenféleképpen változtatni kell.

Az egészségbiztosítás pénzalapjának felügyeletét, a finanszírozáspolitika irányítását a szaktárcán belül kell megoldani. A finanszírozás az egészségpolitika megvalósításának legfontosabb eszközrendszere. Az e feletti rendelkezési lehetőség alapkérdés. A jelenlegi helyzet, amelyben tisztán pénzügyi, gazdasági determinációk sarokba szoríthatják olykor még a kormányzati szándékot is, elfogadhatatlan. A mára kialakult szituáció esetenként szűk csoportérdekeknek kedvez, szektoron kívüli lobbiérdekek érvényesítését teszi lehetővé, nagyon megnehezítve ezzel a források hatékony felhasználását és a folyamatos ellenőrzést.

Magyarország élen járó volt Európában a tömeges kockázatvállalásra épülő, generációk, szegények és gazdagok közötti szolidaritásra alapozott, mindenki számára hozzáférési esélyt jelentő bismarcki társadalombiztosítás kiépítésében. A mára 117 éves egészségbiztosítási modell óriási érték. Nem véletlen, hogy a rendszerváltoztatás első időszakában még az Antall-kormány idején leválasztottuk a társadalombiztosítást az állam köldökzsinórjáról, hiszen joggal féltünk attól: azon keresztül nem mindig a magzat felé áramlik az életben maradáshoz nélkülözhetetlen oxigén és tápanyag.

A társadalombiztosítást visszaadtuk a társadalomnak; ráadásul nem pólya nélkül, utcára tett csecsemőként, hanem ingyenes vagyonjuttatással kistafírozva. Mi sajnáltuk a legjobban, hogy a csecsemő dajkája, a tb-önkormányzat nem vigyázott gondos gazdaként a rábízott vagyonra, és ezért azt újból állami kézbe kellett venni. Ez azonban semmiképpen nem indokolja, hogy a mostani javaslat szerint az eddiginél is közvetlenebb kapcsolat legyen a nemzetgazdaság két alrendszere, az állami költségvetés és a társadalombiztosítási költségvetés között.

Gondoljunk csak arra, hogy milyen hatása lenne ennek a lépésnek a járulékfizetési fegyelemre, ha a biztosítottak azt látják majd, hogy befizetéseiket egy házon belül, egy kézben, az eddiginél is követhetetlenebb módon kezeli. Hiszen már most is aggódnak amiatt, hogy az állam hozzáférhet a biztosítottak pénzéhez. Ennek is része lehet abban, hogy a társadalombiztosítási tartozások összege meghaladta a 300 milliárd forintot. Az egészségügyi hozzájárulás bevételei már 1999-ben is elmaradtak a tervezettől, a százalékos hozzájárulás esetében a tervezett 20,1 milliárd forinttal szemben mindössze 8,5 milliárd forint volt.

Ilyen bizonytalan bevételekre pedig nem szabad tervezni. Ezért igen komoly megfontolásra ajánljuk a pénzügyminiszter úrnak, gondolja meg, érdemes-e saját nyakába venni a társadalombiztosítás nyűgét, bajait. Mert igaz ugyan, hogy Magyarországon - Burundival ellentétben - még akkor sem szokás megenni a pénzügyminisztereket, ha más ennivalóra nem telik, de az is igaz, hogy aki nem tanul a múltból, az nem érdemli meg, hogy jövője legyen.

Tisztelt Ház! Jelen állapot szerint a választási ciklus utolsó költségvetését tárgyaljuk, így nem csupán lehetőségünk, hanem kötelességünk is, hogy elemezzük a rendelkezésre álló adatok alapján, mit sikerült megvalósítanunk elképzeléseinkből az egészségügy területén. A pénzügyminiszteri előterjesztés azt sugallta számunkra, hogy a polgári kormány négyéves pénzügypolitikája fejlődési pályára állította, illetve állítja az országot, sőt, a mostani költségvetés az áttörés költségvetése.

Sok igazság van az elmondottakban, de az egészségügyet illetően, enyhén szólva, kissé túlzó a megállapítás. A rendszerváltoztatás súlyos infrastrukturális, financiális és morális állapotban köszöntött rá a magyar egészségügyre. Körülményei, nehéz öröksége ellenére az egészségügyi társadalom emberfeletti munkát végzett, de így sem tudja biztosítani az állampolgári jogon járó egyenlő orvosi ellátást, és sem a beteg emberek, sem önmaga elvárásait nem tudja teljes mértékben teljesíteni.

Hazánk népességének évtizedek óta tartó fogyása az élveszületések számának csökkenésére és a halálozások számának egyidejű emelkedésére vezethető vissza. Az elmúlt évben bekövetkezett 48 ezer fős természetes népességcsökkenés az első világháború vége óta a legnagyobb. A születések számában, a kormány következetes családtámogatási rendszerének köszönhetően kedvező tendenciák kezdenek jelentkezni. A halandóság azonban európai mércével mérve magas, és csak tőlünk keletre fordulnak elő rosszabb halandósági viszonyok, alacsonyabb várható élettartamok.

Mára már eljutottunk oda, hogy a nemzetgazdaság fejlődésének egyik akadálya népegészségügyi állapotunk lehet. 1994-ben egy a Nature című folyóiratban megjelent tanulmány megállapítja, hogy Nyugat- és Kelet-Európa lakosságának egészségi állapota között tátongó szakadék van, és ez rontja a keleti régió Európához való csatlakozásának esélyeit. Józan Péter epidemiológiai válságként jellemezte ezt a folyamatot, mely a posztkommunista országokban mindenhol bekövetkezett, de sehol nem volt olyan súlyos a halandóság romlása, mint nálunk, és az elmúlt hat esztendőben jóformán semmit nem tettünk ennek megakadályozása érdekében. Jellemző, hogy az elmúlt évben a nyugdíjazások 40 százaléka rokkantosítás miatt következett be.

Az Antall- és Boross-kormány nemzetstratégiai kérdésnek tekintette a nemzet polgárainak egészségügyi állapotát, és hallgatva a szakemberekre, 1994 áprilisában határozatot fogadott el a hosszú távú egészségfejlesztési politika alapelveiről. A határozat mellékletét - és így szerves részét - képező tanulmány megállapításai, hogy stílszerű maradjak, a státus és a javasolt kezelés ma is helytállóak. A dokumentum leszögezi, hogy a lakosság halálozásának mintegy 90 százalékáért öt nagy betegségcsoport felelős, melyek között vannak olyanok, amelyek megelőzhetők és/vagy gyógyíthatók, és olyanok, amelyek megelőzését és/vagy gyógyítását még nem ismerjük.

 

(9.50)

 

Kimutatható - olvashatjuk az anyagban -, hogy amíg az egészségügyi ellátás rossz minőségét jellemző halálesetek száma Európában lefelé tendál, addig Magyarországon jobban emelkedik, mint az összes halálozás. A halálozási statisztikák jelentős eltéréseket mutatnak a városok és falvak, valamint a városokon belül az egyes kerületek lakói, továbbá különböző foglalkozású, anyagi helyzetű és műveltségű csoportok tagjai között.

A kormányhatározatban megfogalmazott program öt nemzeti cél megvalósítását tűzte ki, melyek a következők: "A lakosság mind nagyobb része vallja, hogy az egyik legfőbb emberi érték az egészség, és ezzel egyidejűleg el kell érni, hogy a döntéshozók mind a jogalkotásban, mind a költségvetésben kitüntetett jelentőséget tulajdonítsanak a lakosság egészsége javításának. A betegségmentes életéveket legalább 55 évre kell kiterjeszteni. A születéskor várható átlagos élettartamot férfiaknál legalább 67, nőknél legalább 75 évre kell meghosszabbítani. A különösen jó és rossz szociális körülmények között élő lakosság születéskor várható élettartama nem mutathat három évnél nagyobb különbséget. A halálozások és az élveszületések száma közötti különbséget jelentősen csökkenteni kell az élveszületések javára." E célok megvalósítása érdekében a kormányhatározat az oktatástól kezdve a munka-egészségügyi kérdéseken, környezetvédelmi problémákon keresztül a prevencióig sok feladatot tűzött ki.

A határozat kimondja még, hogy a program végrehajtásáért a népjóléti miniszter a felelős, aki minden év negyedik negyedévében jelentést tesz a kormánynak a program előrehaladásáról, melyet elfogadása esetén a parlamentnek is bemutat. Nem emlékszem rá, hogy a tisztelt Ház kapott volna ilyen anyagot, és arról sincs tudomásom, hogy a kormány előtt lett volna ilyen előterjesztés, vagy arról, hogy az idézett kormányhatározatot hatályon kívül helyezték volna. Lehet, hogy a Népjóléti Minisztérium Egészségügyi Minisztériummá történő átalakításával hatálytalannak minősítették azt.

Tisztelt Ház! Az egészségüggyel való "törődés" a költségvetésekben is tükröződik. Az egészségügyi összkiadásokon belül az egyes kasszák kezdeti viszonylagos súlyát az 1992. évi kiadásokban való részesedésük alapján határozták meg, és ez azóta alig változott. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár költségvetése szinte létrejötte óta deficites. A bevételek visszaesését a foglalkoztatottság csökkenése, a cégek és munkavállalók körében elterjedt adókerülő magatartás, továbbá a járulékok be nem fizetése okozta és okozza most is; a magánvállalkozók fejenkénti éves összes járadéka egyötödét teszi ki a bérből élő alkalmazottakénak, ami a járulékfizetés széles körű elmulasztására utal. A nyugdíjasok és szociális segélyben részesülők helyett a központi költségvetés által fizetett járulékok megszüntetése 1997-ben tovább csökkentette a bevételeket. Az így elszenvedett veszteségek a kizárólag fiskális szempontokat érvényesítő egészségpolitika miatt évről évre halmozódnak.

A kiadási oldalon 1991 és '94 között 12 százalékos reálérték-növekedés valósult meg. A Bokros-csomag bevezetésével 1995-ben a kiadások reálértéke 10 százalékkal csökkent, majd további 5 százalékkal a rá következő két évben. A teljes egészségügyi költségvetésen belül az alapellátásra előirányzott összegek '94 és '97 között 25 százalékkal, a járóbeteg- és fekvőbeteg-ellátásra fordított kiadások 10 százalékkal csökkentek. A gyógyszertámogatás 1997-ig reálértéken szintén csökkent, de azt követően egészen az elmúlt évig az inflációt jóval meghaladó támogatásnövekedésben részesült.

Az előttünk fekvő költségvetés adatai alapján sajnos azt kell megállapítanunk, hogy ebben a kormányzati ciklusban sem változik az egészségügy helyzete, és nagyon nagy optimizmus kell ahhoz, hogy ne romlásról beszéljünk.

1998-at bázisesztendőnek tekintve azt mondhatjuk, hogy a ciklus végére 1,6 százalékponttal javul az ágazat helyzete. Ehhez azonban az kellene, hogy az idei évben az infláció ne haladja meg a 8 százalékot, jövőre pedig a 6 százalékot; már most biztosak lehetünk benne, hogy ez nem valósul meg. Az adatokból viszont egyértelműen kiderül, hogy az állam fokozatosan vonul ki az egészségügy finanszírozásából. 1999-ben még a nemzeti össztermék 4,4 százalékát fordítottuk az ágazatra, 2002-re azonban ez az arány a tervezet szerint 3,9 százalékra csökken.

A bérezés tekintetében sem történt lényeges előrelépés, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy az ágazati bérskálán sikerült megelőznünk a halászokat. Feltehetően ebben szerepe volt a tiszai ciánszennyezésnek is. A most közzétett statisztikai adatok szerint az elmúlt esztendőben a humán egészségügyi ellátásban dolgozók havi nettó átlagkeresete 43 318 forint volt, mely magába foglalja a műszakpótlékokat, az ügyeleteket, a hétvégén és ünnepnapokon végzett munkáért megállapított magasabb juttatásokat is.

A jövő esztendőre meghirdetett 20 százalékos bérnövekedés nagyon nagy veszélyeket hordoz magában, ha nem mondjuk meg, hogy ez pontosan mit jelent. Az előterjesztés szövege szerint "Az egészségügyi intézmények körében a minimálbér emelésének biztosításához, valamint a 2001. évben megvalósítandó 8,75 százalékos személyijutattás-növekedéssel és a minimálbér-emeléssel együtt értendő, átlagosan 20 százalékos bérfejlesztés végrehajtásához az előirányzat további többletet tartalmaz." - kissé bonyolultnak tűnik. Azaz, ha jól értelmezem, előbb mindenkinek megemelik 8,75 százalékkal a fizetését, majd ezt követően, akinek még mindig nem éri el a tervezett 40 ezer forintos minimálbért, azt kipótolják. Ez utóbbi a Gazdasági Minisztérium által készített számítások szerint közel 59 ezer egészségügyi dolgozót érint, az összes foglalkoztatott 39,1 százalékát. Szintén ebben a kimutatásban olvasható, hogy a minimálbér miatti szükséges alapbérnövelés az érintettek körében 17,2 százalék.

A Magyar Demokrata Fórum egyetért és támogatja a minimálbér 40 ezer forintra történő emelését, de felhívja a figyelmet, hogy ez jelentős feszültségeket fog generálni az egészségügyben. A bérskála összecsúszása következtében - reméljük, csak átmenetileg - a minőségi munka az eddiginél is jobban devalválódni fog. Ne sértődjön meg egyetlen kormánytag sem, ha emiatt kritikák fognak elhangzani.

Szintén az előterjesztésben olvashatjuk: "A költségvetési javaslat 2001. évi előirányzata egyrészt tartalmazza az átlagosan 8,75 százalékos személyijuttatás-növelés forrását a költségvetési rend szerint gazdálkodó intézményeknél megvalósítandó 2 százalékos létszámcsökkentés hatásának figyelembevételével." Ebből a javaslatból is jól látható, mit jelent az, ha a Pénzügyminisztérium határozza meg az egészségügy működését.

Kérdezem én, miniszter úr, hol csökkentsük a 2 százalékot. Az uniós csatlakozásból következően az ÁNTSZ esetében létszámbővítéssel kell számolni. A mentőszolgálat a túlóra-szabályozás miatt jelenlegi létszámában is csak igen nagy nehézségek árán tudja feladatát ellátni. Az alapellátásban gazdasági kényszerűségből már évek óta a törvényben előírt minimális létszámmal dolgoznak. Szak- és fekvőbeteg-ellátásban - bár az utóbbi időben megindult a spontán létszámcsökkenés - szintén létszámhiánnyal küszködnek, különösen, ha figyelembe vesszük a 24/2000. számú ágazati rendeletet, mely az egészségügyi intézmények működési minimumfeltételeinek személyi részét szabályozza. A bizottsági ülésen megkérdeztem a Pénzügyminisztériumot képviselő helyettes államtitkár urat, ismeri-e a rendeletet, a költségvetés összeállításánál figyelembe vették-e. A válasz lakonikus "nem" volt.

A dologi kiadások növelésének ismételt elmaradása már-már lehetetlen helyzetbe hozza egészségügyi intézményeinket. Mint köztudott, a fekvőbeteg-intézetekben felhasznált gyógyszerek nem részesülnek OEP-támogatásban, így azok árának az inflációt jóval meghaladó emelkedését saját költségvetésén belül kell kigazdálkodnia az intézményeknek. Az élelmiszerek ára is az elmúlt időszakban jelentősen megemelkedett, és akkor még nem beszéltünk az energia árának és más szolgáltatások árának emelkedéséről. Az embernek néha az az érzése, hogy előre megfontolt szándékkal igyekeznek még lehetetlenebb helyzetbe hozni az egészségügyet. Ez az érzés két nappal ezelőtt még inkább megerősödött bennem, amikor a Magyar Demokrata Fórum törvényjavaslatának tárgysorozatba-vételéről döntött elutasítólag a tisztelt Ház.

Nem telik el nap, hogy az újságok ne adnának hírt egészségügyi intézmények működtetésének magánosításáról.

 

(10.00)

 

Szegedtől Sopronig, Deszktől Ceglédig gőzerővel folynak az előkészületek. Ezekben az ügyekben egyvalami azonos: az érintett intézmények dolgozóinak túlnyomó többsége és az érdekvédelmi szervezetek tiltakoznak ellene, már amennyiben tudnak róla. Ezért javasoltuk, hogy amíg a folyamatokat szabályozó törvények nem kerülnek elfogadásra, és ez a reményeink szerint a közeljövőben várható, rendeljünk el moratóriumot az egészségügyi privatizációra. Akadályozzuk meg, hogy az egészségügyi dolgozók kiszolgáltatott helyzetbe kerüljenek, hogy az önkormányzatoknak utólag esetleg kártérítési perekkel kelljen szembenézni. Koalíciós partnereink és a középső ellenzéki párt elutasította a javaslatot, de nehogy azt gondolja valaki, hogy itt politikai döntés született: szűk gazdasági érdekcsoportok érvényesítették akaratukat. Évi 400 milliárdos biztos piacról van szó - ehhez képest holmi 20 millió forint bagónak minősül.

Tisztelt Képviselőtársaim! Kormánypárti képviselőként nagyon nehéz helyzetben vagyok, amikor a társadalombiztosítás elkövetkező kétéves költségvetésének elfogadásáról kell nyilatkoznom, különösen így, hogy ez csupán az ország költségvetésének egy-egy fejezetét jelenti. Mivel tiszta lelkiismerettel nem tudom elfogadásra ajánlani, ezért csöndben megköszönöm a figyelmüket. (Taps.)