GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök-jelölt: Köszönöm szépen a szót. Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Honfitársaim a televíziók előtt és a rádiók mellett!

(9.10)

Erős és büszke Magyarországot szeretnénk, ez mindegyikünk vágya. Erőset, amelynek erejét polgárai tehetsége, szorgalma, vállalkozó kedve és képessége adja egy olyan nyitott világban, amely képes arra, hogy meghallja milliók szavát határon belül és határon kívül, egy olyan nyitott világban, amely képes arra, hogy együttműködjön a XXI. század új realitásai között a globális világgal.

Igen, büszke Magyarországot szeretnénk. Olyan országot, amelynek büszkeségét történelmi, nemzeti teljesítménye, kultúrája, nyelve, történelme adja, de amely nem elégszik meg ennyivel, hanem azt mondja: büszkeségem mában rejlő igazi gyökere az a teljesítmény, amellyel mi itt és most rendelkezünk, és amely teljesítménynek eredményét majd az utókorra hagyjuk, azt üzenve, hogy élt itt sok-sok korosztály együttesen olyan teljesítményben, amely egy jobb jövőt teremtett gyermekeink és unokáink számára. Eddig nyilvánvalóan nincsen vita közöttünk sem a parlament különböző felei között, sem pedig valamennyi jóakaratú magyar ember között. Hiszen mi más lehetne a végcél? Erős, sikeres ország, amely büszke polgáraira és büszke teljesítményére.

Nyilván a vita az, hogyan lehet ezt megtenni, meg egyáltalán, mi a mérce. Mert ha célokat tűzünk ki magunk elé, akkor azt kell hozzátenni: de mihez mérjük önmagunk teljesítményét, mi a viszonyítási pont?

1989-90-ben a viszonyítási pont Magyarország számára a szabad és demokratikus világ volt; ha egyszerűen fogalmaztuk meg, akkor azt mondtuk: a fejlett Nyugat. A fejlett Nyugat szabad és demokratikus, versengő világához képest fogalmaztuk meg a céljainkat, és próbáltuk meg berendezni az új Magyarországot. Bölcsen és okosan a rendszerváltás erői - színes, sokfajta erő - úgy döntöttek, hogy Magyarország a világ legfejlettebb régióihoz kíván csatlakozni, és Magyarország berendezkedését alapvetően a fejlett Nyugat mintáit tanulmányozva, abból levezetve fogja megteremteni.

Ugyanakkor 2006-ra minthogyha ez a viszonyítási pont megváltozott volna. Magyarország ezt a külső viszonyítási pontot mintha elveszítette volna, és egyre inkább a magyar közélet, a magyar politika belső megosztottságára reflektáló és belül pörlekedő világgá vált, ahol elhomályosult az az észlelés és értékelés, hogy merre megy a világ, mi a helyünk ebben itt nekünk, magyaroknak, mi lehet a szerepünk, miben kívánunk alkalmazkodni és miben változtatni.

Kik vagyunk mi ebben az új, globális világban? Magyarország tekintetét és a magyar közélet legfontosabb szereplőinek figyelmét a változó világ új realitásai helyett belső vitáink kötötték le. Egyre inkább az történt, ahogy távolodtunk a rendszerváltástól, hogy nem az vált a politikai közbeszéd meghatározó elemévé, hogy merre mozog a világ itt körülöttünk Délkelet-Ázsiától, mondjuk, Észak-Amerikáig, hogyan változott meg az utolsó tizenöt évben szinte minden körülöttünk, és hogyan lehet ebben az új világban Magyarország sikeres, hogyan lehet ő a legjobbak között, hanem ahogyan olvasgatjuk az újságot, nézzük a televíziót, egyre inkább arról szólnak a történeteink, hogy egyik pártvezető mit mond a másiknak, egyik párt a harmadiknak, hogyan reflektálunk mi egymásra. Ezek a viták az esetek túlnyomó többségében nagyon is belső dolgainkról szólnak, sok esetben lényegében figyelmen kívül hagyva, hogy a világ pedig megy és verseng, nem egy esetben valóban a mi rovásunkra is kívánja érvényesíteni saját akaratát.

Milyen lett ez a világ? Merthogy nyilván csak azt tudom ajánlani Magyarországnak, hogy merjen változtatni és visszatérni a rendszerváltás nemes hagyományához, merje újra azt a célt kitűzni maga elé, hogy teljesítményét a világban kívánja megmérni, hogy nem lehet más nemzeti cél, mint jónak, bizonyos ügyekben a legjobbnak lenni, hogy az igazi patriótapolitika az, hogy ebben a nagy globális versengésben, a verseny és együttműködés fura, kusza világában mi, magyarok nemcsak hogy megálljuk a helyünket, de a legjobbak közé fogunk tartozni.

De milyen is ez a világ? Az elmúlt tizenöt évben is - nyilván nem geológiai értelemben, hanem társadalmi, gazdasági, politikai értelemben, kulturális értelemben - kisebb lett, és ahogyan mostanában egy nagyon sikeres könyv címe is mondja, laposabb. Olyan lett a világ, ahol sokkal inkább egymás mellé kerülnek teljesítmények, hogy minden korábbinál élesebb, kitapinthatóbb és globálisabb a gazdasági és a kulturális verseny, hogy régiók és kultúrák együttműködése, versengése határozza meg ma a globális létezést, hogy ebben három nagy gazdasági és kulturális erőcentrum az, amely leginkább alakítja a világ sorsát - Észak-Amerika, Európa és mondjuk úgy, hogy a széles értelemben vett Ázsia és Délkelet-Ázsia -, de ugyanakkor komoly kihívás érkezik ebben a világban egy újfajta baloldali politikát egyre inkább magáévá tevő Dél-Amerikából, és látjuk, hogy újfajta kihívások vannak társadalmi és természeti értelemben is, ebbe most nyilván nem mehetünk bele. Beszélhetünk globális terrorizmusról, biztonsági kihívásról vagy éppenséggel a globális felmelegedés ezernyi problémájáról, csak utalok rá. Ebben a térben próbálja meg Magyarország megkeresni a maga dolgát.

Egyetlenegy dolog vált egészen nyilvánvalóvá és biztosabbá: verseny, verseny és verseny, ami a világ képét befolyásolja. Verseny a kultúrák, verseny a gazdasági teljesítmények között elsősorban, verseny a politikai teljesítmény között is. Magyarország a versengő világ egyik legfejlettebb régiójának részeként létezik. Az a kérdése Magyarországnak, hogy képes-e ennek az új világnak új szabályait és új tendenciáit a maga javára fordítani, vagy megpróbál elmenekülni ez elől.

Milyen Magyarország mindeközben? A legegyszerűbb válasz az, hogy rendkívül sokarcú. Van egy rendkívül nagy történelmi teljesítménye, nyilvánvalóan ez fog majd erről a korról leginkább megmaradni rólunk, 1989 és 2004 között a nagy rendszerváltás időszaka, a tizenöt éves hosszú évtized, a nemzeti progresszió szükségszerű és elkerülhetetlen, nagy beköszönése egy átfogó, nagy programmal, a szociális piacgazdaság megteremtésével, a parlamentáris demokrácia megteremtésével, az európai és atlanti együttműködés új kereteinek megalkotásával. Ez egy időtálló, versenyképes keret.

De az is világos, hogy ezt a keretet meglehetősen ellentmondásosan sikerült berendezni. A nemzeti siker mögött, az össznemzeti siker mögött, amelyről majd biztosan meg fognak emlékezni a történelemkönyvek, nagyon sokfajta egyéni küszködés és küzdelem van, hogy miközben a közösség maga sikeres volt az elmúlt tizenöt évben, e mögött a siker mögött már rendkívül változatos emberi sorsok vannak: sikeres családok és bezáródó életlehetőségek; ragyogó gazdasági, kulturális és sportteljesítmények, világra szóló tudományos sikerek és elveszni látszó lehetőségek; gyarapodó városok, időnként lemaradó vidék és sáros utakkal jellemezhető távoli falvak. Minden van Magyarországon. Beköszönt egy modern, nyitott világ, amely alig-alig különbözik a tőlünk pár száz kilométerre nyugatra levő sokkal fejlettebb vidéktől, de bizony itt van a lemaradás és az elveszett lehetőségek sora is.

(9.20)

Hogyan lehet ebben a világban rendet teremteni? Mi az igazi kihívás? A nagy nehézséget az okozza, hogy egyik oldalról látjuk, hogy diktálja a versenyt a világ, ez elől nem lehet kitérni, a másik oldalról az emberek pedig éppen korábban megvolt és mára elveszettnek hitt biztonságukat féltik.

Verseny és/vagy biztonság? - teszik fel sokan a kérdést, a biztonság alatt nem egy esetben a változatlanság biztonságát értve. Miközben szinte minden változik körülöttünk, úgy megőrizni a biztonságot, hogy mi megállítjuk az időt, megállítjuk a változást a határainknál - nem fog menni!

Őszintén szólva, Magyarország az elmúlt években egyre inkább ebben a dilemmában vergődik. Az egymással is versengő politikai felek nem egy esetben éppen azt vetik egymás szemére, hogy az egyik a másiknak azt mondja, hogy mert te azt hiszed, hogy a verseny mindent meg fog oldani, mert te nem vagy képes megvédeni a magyar érdeket, a másik pedig azt mondja, hogy ugyan kérem, ha csak védekezel, akkor el fogsz bukni, aki védekezik, alulmarad. És az igazi nagy szintézis, hogy hogyan lehet biztonságot és versenyt együttesen ajánlani, és győztessé tenni az országot - na, ebben van a legnagyobb adóssága Magyarországnak.

Nem egy esetben egyoldalúak a megfogalmazások, nem egy esetben hiányzik arra konkrét válasz, hogy az erős gazdaság és az igazságos társadalom együttes céljai hogyan érvényesíthetőek. Nem kétséges, hogy új egyensúlyt kell teremteni. Új egyensúlyt annak érdekében, hogy Magyarország ne egy bezárkózó, a világnak a hátát mutató ország legyen, amely úgy gondolja, hogy akképpen semmiképpen nem lehet sikeres, ha bezárkózik a maga pörlekedő, helyenként múltba forduló világába, akként nem lehet sikeres, ha azt hiszi, hogy kirekesztheti a világ új igazságait Magyarországról; de úgy igen, ha felkészül arra, hogy megvívja a maga küzdelmét, és segít abban, hogy mindegyikőnk - valamennyi magyar polgár és családjaik is -, egyetemeink is, vállalataink is, intézményeink ebben a küzdelemben és ebben a versenyben sikeresen helytállhassanak.

Magyarország ahelyett, hogy bátran megpróbálta volna alakítani az új realitásokat, helyenként alkalmazkodva, helyenként pedig változtatva ezen, egyre inkább befelé fordult, lelassult, társadalmi-gazdasági struktúrája megmerevedett, és nem egy esetben önmaga vitáiba gabalyodott. Meg kell mozdítani az országot. Ki kell mozdítani ezekből az önmagában és önmagáért való viták hosszú sorából. Nem lehet más célja az új Magyarország programját kínálóknak, mint hogy olyan országot teremtsenek, amelyben nyugatias életviszonyok vannak.

Mondom nyugodtan - ma már ehhez semmilyenfajta bátorság nem kell -, ha úgy tetszik, igen, polgári Magyarországot kell teremteni. De kérem szépen, a polgári Magyarország arról szól, hogy fel vannak vértezve magyarok milliói azokkal a képességekkel, amelyekkel meg tudják állni a versenyben a helyüket, hogy szabadok és autonómok, hogy a szabadsághoz felelősség társul, hogy modern tudás birtokában vannak, hogy nem alávetettek, hogy nem félnek megküzdeni az igazukért, hogy bátor és demokratikus viszonyok veszik őket körül. Igen, hogy képesek integrálódni a modern világba; hogy nem visszafelé, hanem előre néznek; hogy a magánkezdeményezéseknek, a piacnak, a sikernek újra visszaadjuk a maga értelmét és hitelét; hogy jó minőségű munkahelyeket teremtünk; hogy megváltozik a képzés, amely sokkal inkább képességeket - nem egyszerűen csak tudást - ad, az alkalmazkodás képességével ruházva fel mindenkit, hogy egész életében változhasson együtt a világgal, hogy nem lezár folyamatokat, hanem kinyit; ehhez modern iskolarendszert, szakképzést teremt; hogy igazságos és hatékony szociális rendszert - széles értelemben vett szociális rendszert - teremtünk; hogy szolgáló, szolgáltató és befektető államot hozunk létre ennek érdekében.

Nem lehet más a cél: nyugatias, polgári Magyarországot teremteni erős patriótapolitikával, amelynek egyetlenegy igazi fundamentuma van: versenyképessé tenni az országot mint egészet, a nemzetet, és versenyképessé tenni mindenkit, minden polgárt, minden családot, minden vállalkozást; óvni és gyarapítani nemzeti kincsünket és kultúránkat, és együtt maradni, azt tudomásul venni, hogy nem egyéni küzdelmeink vannak, hanem létezik a nemzeti közösség, amely nem egyszerűen történelmi és kulturális közösség, hanem a mai napban is létező szociális és gazdasági közösség is. Mert ha a nemzet egyszerre mind a három, kulturális és történelmi közösség, szociális és gazdasági közösség együtt, és ezt elfogadjuk, és hogy e tekintetben is van feladatunk, hogy ezt így együtt versenyképessé és összetartóvá tegyük, akkor Magyarország sikeres lesz.

De ehhez új egyensúlyt kell teremteni múlt és jövő, nemzet és köztársaság között, egyéni és közfelelősség között. Az új egyensúly az, amely nem a változatlanság egyensúlya, hanem a folyamatos változás egyensúlya. Nem arról szól Magyarország, hogy hol elindulunk, hol meg megállunk, hogy sok-sok év változatlanságát hirtelen pedig nagy reformkorszakok váltják fel. A reformok arról szólnak, hogy Magyarország elfogadja, hogy a világgal együtt kell változnia, sőt ha ügyes, akkor még gyorsabban és okosabban változik, mint a világ, és egy-egy ponton akár megpróbál változtatni a világon. Ez igen, ez nemzeti program! Ez az, amiért érdemes megküzdeni, ez az, amivel Magyarországot erőssé és sikeressé lehet tenni.

Ami történelmileg előttünk áll és példátlan, az a magyar történelem legintenzívebb társadalmi-gazdasági modernizációt szolgáló befektetési és beruházási programja. Olyan program, amely az elmúlt évtizedekben demokratikus körülmények között - merthogy ilyen korábban nem volt, azt mondhatjuk, hogy soha - a magyar történelemben nem volt. Az új Magyarország programja, hogy megváltozassuk a magyar viszonyokat, hogy megváltoztassuk a hétköznapi életet, 2007-től évente közforrásból átlagosan 1000 milliárd forintot fog tudni arra költeni és abba beruházni, hogy megváltozzanak hétköznapi viszonyaink. Ezermilliárd forintot!

Minden magyar állampolgárra százezer forintnyi befektetés fog jutni európai és nemzeti közforrásból. Ezt ki fogja egészíteni egy ugyanekkora, magántőkéből, hazai és külföldi tőkéből származó forrás. Ez a fejlesztési forrástömeg, jól tudjuk - megtanították nekünk az egyetemen annak idején -, érdemben meghaladja a XIX-XX. század fordulójának nagy, a gazdaság és társadalom átalakítását finanszírozó programjai volumenét. Ez a közforrástömeg nagyobb, mint az elmúlt másfél évtizedben Magyarországra jött magán működő tőke.

Magyarország közösen olyan országátalakító programról dönthet - az európai uniós Magyarország -, amelynek még csak a közelében sem volt az elmúlt években vagy évtizedekben. Az az igazi nagy kérdés, hogy át tudjuk-e alakítani az országot; nyugodt, nyitott, nyugatias országgá tudjuk-e tenni, fölhasználva a soha korábban meg nem volt lehetőséget, nem egyszerűen utakat építve, hanem emberi viszonyokat átalakítva: kultúrát és magatartásmódot.

Tudunk-e teremteni egy új Magyarországot nem elköltve a pénzt, hanem beruházva a jövőbe? Ennek a forrásnak a felhasználásával európai értelemben is versenyképes, intenzív tudásközpontok jönnek létre városainkban, nagyobb városokban: Szegedtől Pécsen át Debrecentől Miskolcig vagy éppen Győrig, de mindjárt ott vannak mellettük akár Székesfehérvár, akár Veszprém, akár Szombathely vagy akár Nyíregyháza. Új minőségű kapcsolat tud létrejönni falu és város között, összekapaszkodva kistérségben és régióban; kinyitva falvak sokaságát, közlekedést és utat teremtve. Az út nem egyszerűen betoncsík, az út a munka lehetősége. A munka a kitörés lehetősége, az iskolába járás lehetősége; annak az elfelejtése, hogy kell vinni nejlonszatyorban még egy cipőt, hogy ha az ember kijutott a sáros mellékutcákból, akkor elmehessen dolgozni és elmehessen tanulni; hogy létrejön egy új szolgáltató Magyarország, a posztmodern utáni modern kor Magyarországa, amelyben Magyarország üzleti, logisztikai központ vagy éppen idegenforgalmi központja ennek a régiónak, ahol viruló kis- és középvállalkozások sokasága válik versenyképessé, munkát adva és egy új közös kultúrát elsajátítva.

(9.30)

Új iparágak jelennek meg, amelyek átalakítják a vidéket, és átalakítják a mezőgazdaságot is. Bioenergia-termelésben Magyarország Európa egyik legjobbja tud lenni. Átalakul a mezőgazdaság, környezetgazdasággá, részben tájvédelemmé is alakulva, átalakítja ez a falvakat. Megújulnak teljes közlekedési rendszerek, nem egyszerűen csak utakat építünk, hanem a vasúti és közúti közlekedés integrációjával egy, a mainál az embereket jobban szolgáló közlekedés lesz. Átfogó térség- és kistérség-fejlesztési programok indulnak, csökkentve a különbséget vidék és város között, elindítva soktucatnyi kistérséget végre a lemaradásból és a leszakadásból a fölkapaszkodás felé. Bátran és okosan több forrást, több fejlesztés lehetőségét engedni Békésnek, Biharnak, átfogó programokat indítani a Duna mentén, a Tisza mentén vagy épp a Balaton környékén, közben országos programok indulnak, hogy legyen egy modern, korszerű egészségügyi és oktatási rendszerünk. Városközpontok alakulnak át, és lakótelepek újulnak meg, közben fölszámoljuk 15-20 év iszonytató környezetszennyezési gondjainak sokaságát. Jó minőségű ivóvize lesz Dél-Alföld sok száz falvának és közben a szélessávú internet, a köz hozzáférése, annak a lehetősége megteremtődik minden egyes magyar településen.

Ilyen fejlesztési programja Magyarországnak soha a történelemben nem volt. Ha van kihívás, akkor az, hogy ezzel hogyan fogunk élni. Vitatkozhatunk mi egymással, hölgyeim és uraim, hogy ki mit nyilatkozott valamelyik újságnak. Vitatkozhatunk mi arról, hogy kié inkább a magyar történelem öröksége. Vitatkozhatunk mi arról, hogy vajon ki a demokratább és ki a modernebb. Őszintén szólva, azt gondolom, Magyarországot ma elsősorban az kell hogy érdekelje, hogy képes-e élni ezzel a történelmi eséllyel ez az ország, hogy képes-e átalakítani a hétköznapi életviszonyokat, hogy ne legyen bántóan nagy különbség akkor, amikor átlépjük, mondjuk, Magyarország nyugati határát, azt mondva, hogy mi is érünk annyit, mint bárki tőlünk nyugatra, mi is megérdemeljük, hogy a hétköznapi életviszonyaink ugyanolyanok legyenek. Hát erről szól ez a program, hogy ezt meg lehet csinálni, hogy egyszerűen nemcsak elköltjük a pénzt, hanem beruházunk, hogy ezzel a programmal ráadásul meg fog teremtődni egy új magyar, a kis- és középvállalkozások széles világára épülő modern ipar és szolgáltatási világ. Azt akarjuk, hogy ebből az intenzív beruházásból döntően a magyar nemzeti ipar és gazdaság erősödjön meg. Ehhez okos piacszabályozás, helyenként okos piacvédelem és - tegyük hozzá akkor már itt - a korábbinál lényegesen hatékonyabb és bátrabb fogyasztóvédelem is kell.

Igen, ehhez valóságos országreformra van szükség, országreformra, hogy ez ne elveszett lehetőség legyen, hanem valóságos lehetőség; a szabadság és a felelősség összekapcsolása, a partnerség és együttműködés kultúrájának megteremtése. A politikában és a közéletben is annak elfogadása, hogy Magyarországot mi, ahányan vagyunk, nekünk kell formálni, hogy el lehet fogadni azt, hogy van egy közös történelmi, politikai múltunk, amelyben lehet megengedően fogalmazni, és lehet engedni, hogy közösen birtokba vegyük, bármennyire is vitatható ez az örökség, nem bezárkózni csak saját politikai örökségünkbe, s nem felszisszenni akkor, ha azt mondják jobboldali barátaink, hogy éppen Apor Vilmosban vagy Prohászkában látnak olyan örökséget, amelyet ápolni kell. Igen, nagyon jó, még ha annak vannak vitatható részei, vagy fordítva, engedd, hogy a baloldal tisztelje Kéthly Annát vagy becsben tartani a nemzeti liberálisok történelmi örökségét, Deáktól Eötvösig, és tiszteletben tartani a rendszerváltás sokszínű örökségét Göncztől Antallig; ha végre tudunk nyitott mondatokban fogalmazni, és nem az a vita közöttünk, hogy melyikünké a múlt - közös -, engedni a múltnak azt a darabkáját legalább közösnek megmaradni, ami vállalható.

Vitatható szinte mindene a XX. századnak. Bonyolult és összetett volt ez a XX. század. De mi lenne, ha elfogadnánk, hogy abban nagyon sok olyan elem van, amelyet bal- és jobboldal, még ha nem is saját örökségének tekint közvetlenül, olyan nemzeti örökség részeként tisztel, amely összeköt bennünket, és nem szétválaszt.

Haladás, vagy maradás? Igen, ez a kérdés. Merünk-e elindulni, és az új világ robogó vonatára felülni? Merjük-e alkalmassá tenni az államot, hogy ennek a szerepnek megfeleljen? Azt mondjuk, hogy ahhoz, hogy élni tudjunk ezzel a lehetőséggel, át kell alakítani az államszervezetet, át kell alakítani az oktatás, a képzés, a szociális rendszer, a munka világának sok ügyét, az egészségügy rendszerét, és át kell alakítani az állam pénzügyi-gazdálkodási rendszerének sok-sok elemét.

Sok a dolgunk ahhoz, hogy az állam ne teher legyen, hanem szolgáljon bennünket. Igen, az állam az adófizetők pénzéből él. Ha pedig abból él, akkor ezzel hatékonyan kell bánnia, kevesebből többet kell nyújtania. Több felelősség, kevesebb privilégium - igen, magunkon kell kezdeni. Igen, legyen kisebb a parlament, fogadjuk el az ellenzék javaslatát, hogyha azt mondja, hogy legyen kettőszáz fő. Legyen kettőszáz! Tegyük hozzá, hogy legyen egyfordulós választás, és legyen vegyes választási rendszer. Ezt meg fogadják el ők, és meg tudunk egyezni nagyon gyorsan. Igen, legyen kevesebb önkormányzati képviselő. Fogjuk vissza a tiszteletdíjakat, legyen ellenőrzött a költségtérítés, legyenek erősek az önkormányzatok, de működjenek együtt, tartsanak fenn közös intézményeket, tartsanak fenn közös igazgatást. Az állam egyre inkább vigye közelebb funkcióját az emberekhez, regionalizálja funkciójának sokaságát, közlekedéstől egy sor más funkcióig. Szervezzük meg regionálisan életünket! Nagyon biztató az önkormányzati szövetségek tegnapi támogató megállapodása, hétből hatan aláírták azt a nyilatkozatot, hogy támogatják a regionalizálást. Igen, szervezzük meg a rendőrséget és az APEH-ot is regionális alapon!

Igen, 2009-ben például tartsuk meg az első regionális önkormányzati választásokat. Igen, legyen karcsúbb az igazgatás! Az államtitkárok számát összességében csaknem megfelezzük. A volt helyettes államtitkároknak megfelelő szakállamtitkárokat közel megfelezzük, a régi létszám 54 százaléka lesz. Igaz ez a főosztályvezetőkre. Az engedélyezett létszám 2006 eleje és 2007 eleje között a központi igazgatásban több mint 23 százalékkal fog csökkenni. A nyolcezer fős központi igazgatási létszám több mint ezerötszázzal fog csökkenni, közben tegyük átláthatóvá a pártfinanszírozást.

Azokat a normákat, amelyeket mi szabunk, elsősorban kényszerítsük ki, hogy mi magunk tartsuk be. Igen, alakítsuk át ehhez a kormányzati struktúrát az együttműködés, a koordináció, a nagyobb hatékonyság jegyében. Adjunk több jogot a parlamentnek, adjunk több jogot az ellenzéknek, ellenőrizze a kormányt, vegyen részt az ország irányításában a parlament keretei között. Szakítva a korábbi nem jó hagyományokkal, a miniszterelnök valamennyi, az ország egészét érintő interpellációra válaszoljon maga személyesen - nem volt gyakorlat az elmúlt ciklusokban. Én magam is az előző másfél évben összesen talán egy interpellációra válaszoltam, elődeim meg legfeljebb egyre vagy kettőre a négy év alatt.

Folytassuk a konzultációt! Induljunk neki, az új kormány megalakulását megelőzően még vasárnap délután kezdjenek el tárgyalásokat a parlamenti pártok! Arra hívom a megalakuló új kormány leendő miniszterelnökeként mind az öt parlamenti párt képviselőjét, hogy a közigazgatás, az önkormányzati világ, az államigazgatás átalakításának fontos kétharmados ügyeiben vasárnap délután, még az első kormányülés előtt új tárgyalásokat folytassunk. Alakítsuk át, tegyük versenyképesebbé a tudomány, az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a szociális ellátás világát. Bátorítsuk a tudomány képviselőit, hogy a maguk intézményrendszerét újítsák meg. Tegyék alkalmassá egyre inkább arra, hogy a magyar tudomány versenyképes teljesítményt nyújtva felzárkózzon a világ leggyorsabban haladó nemzetei közé.

(9.40)

Őrizzük meg és fejlesszük iskoláinkat! Őrizzük meg és fejlesszük a kis falvak első négy osztályát, mert több az iskola, mint egyszerűen az oktatás egy része. Az a helyi közösség összetartó ereje. Folytassuk azt a reformot, amit elkezdtünk felsőoktatásban és közoktatásban, de úgy, hogy legyen erőnk nyugalmat is teremteni.

Alakítsuk át az egészségügyet, hogy több legyen a magánfelelősség, mert az nem létezik, hogy az egészség magánjószág, de ha elveszik, akkor annak gyógyítása már közfelelősség. Össze kell ezt újra kapcsolni! Mert nem lehet sem magán-, sem közpréda. Igen, tizenöt év után visszatérünk oda, amit Antall József kormánya egy országgyűlési határozatban kimondott: meg kell reformálni az alapjaiig az egészségügyet. Kiszámítható viszonyokat, egy szolgáltató, értünk működő egészségügyet kell teremteni, ahol egészséges ember, beteg és az ott dolgozók egyaránt úgy látják, hogy egy őket szolgáló rendszernek a részei.

Vegyük fel a kesztyűt, indítsunk nemzeti programot a gyermekszegénység csökkentésére és leküzdésére. Egyetértek azzal, hogy bántó, hogy százezrek vagy akár milliónyian is élnek hihetetlen, embert próbáló hétköznapi viszonyok között. Olyan programot kívánunk a parlamentnek benyújtani, amely a következő három-négy évre kézzelfogható, számon kérhető, konkrét kormányzati intézkedések sokaságát fogja annak érdekében mozgósítani, hogy érzékelhető legyen a gyermekszegénység mélységének és szélességének csökkenése.

Csináljunk új munkáspolitikát! Nem lehet demokratikusan nyugodt az az ország, amely azt látja, hogy naponta megsértik a munkásemberek jogait, hogy a kiszolgáltatottság nap mint nap nő. Alakítsuk át a munka törvénykönyvét ennek megfelelően! A munkásképviseletek és szakszervezetek ezzel kapcsolatos jogait szélesítsük és lássuk el garanciákkal. S közben pedig mondjuk azt, hogy alkalmassá tesszük az egész közalkalmazotti világot egy sokkal rugalmasabb, teljesítmény-központú és szolgáltató központú munkára. Mert az emberek sokat változtak, és most a közalkalmazotti vagy a közszféra világát is ehhez kell igazítani. Ha az emberek tizenöt év alatt sokat változtak, tudunk mi is sokat változni. Be fogjuk bizonyítani, hogy az állam nem teher az emberek nyakán, hanem segítő partner.

Harmadsorban, igen, hozzá kell nyúlni a pénzügyeinkhez és az állam gazdálkodásához. Hozzá kell nyúlni, mert mi tagadás, az állam gazdálkodásában az egyensúly hiánya éppen azt a programot veszélyezteti, amelyről azt gondoljuk, hogy Magyarország legfontosabb stratégiai célja: egy új, modern, fejlett nyugatos világot teremteni. De itt nem egyszerűen egyensúlyteremtésről van szó. Az egyensúlyteremtés követelményét össze kellett illeszteni az országreform lehetőségével, a szükséget a lehetőséggel.

Jó egy héttel ezelőtt is mondtam már pár mondatot ebben a Házban, és azt ellenzéki oldalról némi felzúdulás is követte, ezért most fordítva kezdem ugyanazt az érvelést: az elején mondom el azt, amit akkor a gondolatsor végén mondtam. Nem kétséges az én számomra, hogy a magyar gazdaság egyensúlyi problémáiért a többségi felelősséget nyilvánvalóan az előző kormány viseli. Ez nem kérdés! És ez attól függetlenül igaz, hogy az egyensúly megbomlásának folyamata az előző kormány hivatalba lépése előtt kezdődik, amikor Magyarországon elindul a korábbi időszak gazdasági és társadalompolitikájával való szakítás, és egyre többet és többet próbál magára vállalni az állam, egyébként nyilvánvalóan szociálisan sok esetben vagy túlnyomó többségben indokolható okokból. Az elmúlt hat év története nagyjából úgy írható le e tekintetben, hogy 2001-ben elindul a köztisztviselők 50 százalékos béremelése, majd ugyanakkor elindul az a lakástámogatási rendszer, amely mára a 2002-esnek a négyszeresét jelenti költségvetésben - az akkori 60 milliárd helyett mostanra 240 milliárdot -; mi kétségtelen módon folytatjuk ezt a gyakorlatot 2002 után. Azt mondtuk, ha az Orbán-kormány a köztisztviselőknek emelt 50 százalékkal, akkor mi is vagyunk olyan legények a gáton, mi meg emelünk a közalkalmazottaknak 50 százalékkal. Ha az Orbán-kormány a lakástámogatás rendszerét nyitotta ki, és többszörösére növelte az állami támogatás potenciálját, akkor pedig mi ezt ki fogjuk nyitni a nyugdíjasok felé. Négy nagy szociális döntés született 2001 és 2003 között: a köztisztviselők 50 százalékos béremelése az Orbán-kormányhoz kötődik; a lakástámogatási rendszerben az állami szerepvállalás többszörösére növelése az Orbán-kormányhoz kötődik, mi ebből elkezdünk visszavenni; a közalkalmazottak 50 százalékos béremelése hozzánk kötődik; és a tizenharmadik havi nyugdíj bevezetése és még nagyon sok nyugdíjlépés szintén hozzánk kötődik.

Majd elindul egy erős építkezés és modernizáció, döntően autópályákkal, és valóban, az állam egyre többet és többet vállal magára, szociálisan és modernizációs szempontból indokoltan; költségvetési és csak költségvetési szempontot tekintve némi romantikus ideáktól is talán vezetve. A magyar gazdaságpolitikát a szociális romanticizmus attitűdje hatotta át. Azt gondoltuk, hogy az, ami szükséges, az feltétlenül lehetséges. És nem azért nem lehetett ebben az elmúlt hat évben egyik éjszakáról a másikra hirtelen csak kiigazítani, merthogy nem volt meg hozzá a bátorság, hanem mert ez így önmagában nem lett volna több, mint a költségvetési tételek megkurtítása, és azt mondani az embereknek, hogy kérem szépen, tessék, itt van. Ennél több kell! Tudniillik soha nem könyvelők tettek egyetlenegy vállalatot sem versenyképessé és sikeressé. Átírni költségvetési tételeket nem nehéz. Arra a pillanatra kellett várni, amíg Magyarország megérti, hogy gazdaságpolitikai és társadalompolitikai fordulatra van szükség; arra a pillanatra kellett várni, amikor összekapcsolódhat az országreform a pénzügyi, államháztartási egyensúlyteremtés lehetőségével. Ez a pillanat ezzel a kormányváltással jött el. Ez a pillanat itt van. Ez az a pillanat, amikor Magyarországon, miközben nyilvánvalóan sok száz milliárd forintot kell az államnak saját költségvetésében a mai tendenciákhoz képest megtakarítania, ezt olyan pillanatban tudja megtenni, amikor pedig ezermilliárd forint fog a magyar gazdaságba kívülről bejönni. Azaz az állam működésének átalakítása az egyik oldalon a spórolás, a másik oldalon pedig kiegészül a fejlesztési lehetőségek soha korábban nem látott bőségével. Ilyen módon, amit csinálunk, az nem kiigazítás, hanem egy olyan országreform, amelynek megteremtjük a feltételeit az állam működésének átalakításával és a pénzügyi egyensúly megteremtésével.

Nem titkolom, ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, már az idén is hozzá kell nyúlni a költségvetéshez. Ha egy találós kérdést szeretnék feltenni, akkor azt mondanám, tudják-e, hogy a magyar költségvetés-politikában mit is jelent a bűvös 8-as szám; de hát itt nem a találós kérdések ideje van. Minden választási évben a magyar költségvetés hiánya majdnem kereken 8 százalék volt. 1994-ben is, 1998-ban is, 2002-ben is.

Az idén annyival rosszabb a helyzet, mondhatom önöknek, hogy még 8-nál is több lenne, ha a kormány mindjárt a hivatalba lépését követően nem hozna olyan lépéseket, amelyek megtétele után nagyjából 8 százalék körül lesz a költségvetés, az államháztartás idei konszolidált és összevont hiánya.

Mit mutat ez? Azt mutatja, hogy a költségvetési ciklikusság mélyen kódolt a magyar gazdasági-politikai rendszerben, hogy újra és újra kikényszeríti a mai működés, hogy újra és újra jelentős költségvetési hiánnyal kell megküzdenie az országnak, és azért van ez így, mert az állam reformja a rendszerváltást követően nem történt meg.

(9.50)

Azért történik ez mindig meg, mert az állam automatikusan kikényszeríti magának azt, ami a jelenlegi működésben jár. Nem azért kell államreformot csinálni, mert az új szociálliberális kormány vagy annak miniszterelnöke túlmozgásos (Derültség.), hanem azért, mert hogyha ezt nem tesszük meg, akkor négy év múlva újra 8 százalék lesz a hiány, meg újra 8 százalék lesz a hiány, meg újra 8 százalék lesz a hiány, a 8 százalékos hiányt pedig természetesen, mint minden négy évben, most is hitelből finanszírozzuk. Azaz ha azt akarjuk, hogy végre véget vessünk ennek a rendszerváltás óta tartó folyamatnak, a húzd meg, ereszd meg, a stop-go - ahogy mondják sok esetben Európában - ciklikus folyamatának, akkor mélyen be kell avatkozni az állam és a nagy állami rendszerek működésébe, akkor a terhet jelentő államból szolgáltató, fejlesztő és beruházó államot kell tenni.

Tegnap késő este és ma hajnalban áttanulmányoztam a legnagyobb ellenzéki párt Fehér könyvnek hívott összefoglaló értékelő dokumentumát. Okos hozzájárulás ahhoz, hogy tisztán lássunk, bár ahhoz képest, amit korábban a legnagyobb ellenzéki párt mondott, hogy holnapután pénzügyi válságban lesz az ország, és mondták ezt négy éven keresztül, ez egy egészen mérsékelt elemzés és értelmezés. Kritika és önkritika is egyben ez a könyv. Kritikája a jelenlegi helyzetnek, és ha jól értem, akkor viszont önkritika a tekintetben, hogy jól látszik belőle, hogy ha ez a helyzet, akkor az a választási program, amelyet a legnagyobb ellenzéki párt a legnagyobb vehemenciával az állami szerepvállalás korábban soha nem látott kiszélesítéseként ajánlott az országnak, akkor az nyilvánvalóan - hogy mondjam? - annak a gazdasági romanticizmusnak a folytatása, amelyet egyébként éppen ő kezdett el 2000-ben. (Derültség az MSZP-s képviselők soraiban.) Nem lehet ezt csinálni! Ezzel együtt a könyvet alapvetően méltányosan értékelőnek gondolom, és egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy a diagnózis, ami a könyvben szerepel, nagyobbrészt helyes, a terápiában meg nagyjából az a helyes, amit mi itt mondunk, és nem az, amit a legnagyobb ellenzéki párt ajánlott az országnak, hogy tudniillik akkor további állami költekezéssel fogjuk majd megállítani az egyensúlyromlást. Ez első hallásra nagyon, második hallásra pedig még inkább rossz programnak tűnik.

Hogyan kell ezt megteremteni? Be kell valljam, elsősorban úgy, hogy csökkentjük az állam működési kiadásait, a következő évre - mint egész évre - vetítve ez több száz milliárd forintot fog jelenteni, több száz milliárdot, és növeljük az állam bevételeit, ez is több száz milliárdot fog jelenteni. A változatlan trendekhez képest, ha nem nyúlnánk hozzá a folyamatokhoz, tehát ahhoz képest a következő évben az állam közel ezermilliárd forinttal kevesebbet fog költeni, azaz ennyivel több mozgásteret fog hagyni. Ez, nem kétséges, jelentős átalakítást igényel.

Akkor, amikor azt mondjuk, hogy kevesebbet költünk, akkor gondolunk természetesen az állam hagyományos működési kiadásaira is, de gondolunk olyanokra is, amelyek példának okáért egy sehova nem vezető politikai csapdaállítás következményeként előállt helyzetből fakadnak Magyarországon, ahol mi az elmúlt négy évben, mint akik semmit nem vesznek észre a világból, egymást is revolverezve azon versengtünk, hogy ki tud nagyobb butaságot mondani, mondjuk, gázáremelés kérdésében. Két számot mondanék összesen: 2002-höz képest a nemzetközi piacokon az olaj ára nagyjából megháromszorozódott, 2002-ben 25 dollár körül volt, most meghaladja a 70-et; eközben Magyarországon a gáz ára 25 százalékkal emelkedett. Hol a különbség? Háromszorosára emelkedő világpiaci árak és összességében csak egynegyedével emelkedő hazai fogyasztói árak. Az az igazság, hogy a költségvetésben ma százmilliárdos nagyságrendű az az ártámogatás, ami arra megy el, hogy tompítsuk ezt, és óvjuk, szinte minden határon túl, valamennyi magyar fogyasztót az olajárak nemzetközi változásától.

Nagyon helyes, hogyha az állam piacszabályozással és árszabályozással nem engedi, hogy a világpiac hektikus mozgása minden ponton túl rángassa a fogyasztókat, ez helyes törekvés. De az az igazság, hogy képtelenség azt gondolni, hogy Magyarország minden határon túl dacolhat a nemzetközi olajárak változásával. Ráadásul arról nem is beszélek, hogy az az igazságosság, hogy egy ilyen rendszerben az kapja a legtöbbet, az veszi ki a legtöbbet a közösből, aki egyébként a legtöbbet fogyasztja? A magyar villamos energiából a lakosság által fogyasztott energiának közel a felét a legtöbbet fogyasztó 20-25 százalék fogyasztja el - nyilván ők kapják akkor a legtöbb ártámogatást. Az alapvető társadalmi igazságossági szempontokkal ellenkezik az, hogy nem szociális rendszerben támogatjuk azt, aki arra rászorul, hanem ártámogatáson keresztül a legtöbbet azoknak adjuk, akik ezzel egyébként uszodát fűtenek - engem szoktak ezzel kritizálni (Derültség.) -, vagy ezzel nagy lakásokat világítanak, akik - sokan szeretik a magyar parlamentben a "luxus" szót - luxusfogyasztást finanszíroznak. Igazságot és hatékonyságot kell teremteni. Az adórendszerben pedig, teljesen nyilvánvaló, elsősorban olyan átalakítást kell indítványozni, amelyben azokat is be tudjuk vonni az adóteher viselése alá, akik ettől eddig valahogyan távol tartották magukat. Magyarországon 3 millió alkalmazott nem dönthet, hogy hogyan játszik az adóalapjával; akarja, nem akarja, fizet. Sok százezren vannak, akik pedig ugyanakkor lényegében folyamatosan, változatos módon képesek magukat kivonni a közteherviselés egyik vagy másik része alól.

Olyan programot fogunk előterjeszteni, amely szűkíti és csökkenti ennek a lehetőségét, azt mondani, hogy: közterhet kell viselnie mindenkinek, és elsősorban azoknak, akik eddig ilyen vagy olyan módon, helyenként trükkel, helyenként a törvényesség valamelyik határát súroló megoldással képesek voltak magukat ettől mentesíteni. Mert ha ezt megtesszük, csak az után van jogunk azt mondani, hogy egyébként pedig itt vagy ott emelni kell az általános forgalmi adót.

Igen, gazdasági és társadalmi fordulatra van szükség. Ez a fordulat egy új, modern országról szól, egy nyitott országról, egyenes és világos politikáról, egy olyan országról, amelyben a sokfajtaságból erő származik, amelyben szabadon megvallható a hit, a vallásos meggyőződés, az etnikai hovatartozás, ahol a sokfajta kisebbségi lét gyarapítja és gazdagítja az egészet; olyan országról, amelyben határon belül és kívül élő magyarság képes összekapaszkodni nagy nemzeti céljai érdekében, ahol nemzet és köztársaság megfér egymás mellett. Igen, olyan országot szeretnénk teremteni, amely érti azt, hogy nemcsak elfogadnia kell Európát, hanem változtatni kell, amely kiáll amellett, hogy bontsuk le régi előítéleteinket, hogy nekünk dolgunk van, hogy értsük jobban a szlovákokat, románokat, szerbeket, hogy magyarságpolitika és szomszédságpolitika kéz a kézben járhatnak, hogy mindeközben aktív európai politikát folytatva, ebben aktív Balkán-politikát folytatva, kiegyensúlyozott és erős viszonyt tartunk fenn gazdasági, kulturális érdekeinket is képviselve Oroszországgal, a Távol-Kelettel és az atlanti térséggel. Magyarország kitör végre bezártságából, önmagával pörlekedő, soha sehova nem vezető világából. Van bátorsága a rendszerváltás után 16 évvel berendezni ezt a szerethető világot, összekapcsolni szabadságot és felelősséget, elhinni, hogy képesek vagyunk egy nagyszerű országot teremteni, elhinni, hogy nem az a fő kérdés, hogy vitatkozom-e éppen Orbán elnök úrral - ugyan kérem, ez nincsen benne az ország tíz legfontosabb problémájában! A legfontosabb probléma arról szól, hogy versenyképes, erős országot, összekapaszkodó nemzetet teremtünk-e, hogy elindulhat-e az úton sok millió magyar, s hogy mindezen az úton az állam segítő lesz, nem pedig teher - ez igen, ez program!

Liberálisok és szocialisták, szociáldemokraták és szabadelvűek kormányozni fognak, de nem a pártjaikért, hanem ezért a fantasztikus nemzetért, mert ebben mindenkire szükség van. Tudom, hogy a kormány a nemzet kormánya lesz - ekként fogunk viselkedni.

Köszönöm szépen. (Hosszú, ütemes taps a kormánypártok soraiban. - Szórványos taps az ellenzéki képviselők soraiban.)

(10.00)

Előző Következő

Eleje Tartalom Homepage