SZABÓ RUDOLFNÉ DR. (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A gazdasági átalakulás nyomán 1990 és '96 között a foglalkoztatottak száma másfél millióval esett vissza, ebbõl 1,1 millió volt a munkaképes korú. Számuk 4,7 millióról 3,6 millióra csökkent - és ezt a 3,6 milliót kihangsúlyoznám.
A folyamat eredményeképpen Magyarországon a 15-64 év közöttiek foglalkoztatottsága 20 százalékkal esett vissza, míg az Európai Unió 15 vizsgálat tagországában csak 2 százalékkal. Éppen az összehasonlítás miatt figyeltük meg a 15-64 éves kor közöttieket. A megállapítások dr. Frey Mária munkaügyi kutató tanulmányából származnak.
Tovább folytatva az összehasonlítást, megdöbbentõ, hogy a 15-64 éves férfinépesség foglalkoztatottsága jelenleg Magyarországon 10 százalékkal alacsonyabb az Európai Unió tagállamainál, de az eltérõ nyugdíjkorhatár miatt a 15-64 éves nõk foglalkoztatottsági rátája is elmarad másfél százalékkal, ami miatt Magyarországon magas nõi foglalkoztatottságról már csak múlt idõben beszélhetünk. Persze a részmunkaidõsök igen alacsony, 8 százalékos mértéke miatt nálunk még mindig több a ledolgozott órák aránya.
De vajon hová lettek a munkahelyüket elveszítõk? Az elmúlt fél évtizedben nagyobb részük a gazdaságilag nem aktív népességet gyarapította. Munkanélkülivé végeredményben "csak" 470 ezren váltak. Az állástalanok és a pályakezdõk elhelyezkedésének ellehetetlenülése az inaktivitás felé terelte a munkaerõ-állományt.
Összességében a munkavállalási korú népesség kihasználatlansága megduplázódott, 20 százalékról 40 százalékra növekedett azoknak az aránya, akik munkanélküli-, illetve szociális ellátásból vagy mások jövedelmébõl élnek.
A munkavállalási korú nem foglalkoztatottak számának bõvülése azt eredményezte, hogy a vizsgált idõszakban 98-ról 173-ra nõtt a 100 foglalkoztatottra jutó eltartottak száma. Ha ezen belül a munkanélküli- állomány 470 ezres bõvülését most figyelmen kívül hagyjuk, azt állapíthatjuk meg, hogy a gazdaságilag nem aktív népesség létszámgyarapodásának egyötöde tulajdonítható a munkavállalási korban történõ nyugdíjazások elszaporodásának.
A munkavállalási korú nyugdíjas állomány 1990-tõl '96 elejéig 250 ezerrõl 400 ezerre nõtt. Sõt, ha a KSH 1996 negyedik negyedévi felmérését vesszük figyelembe, ott 560 ezer ez az állomány. Ezen belül a rokkantnyugdíjasok aránya 77 százalék, s a férfiak képviselik a nagyobb hányadot. Elgondolkoztató, hogy az 55-59 éves férfiaknak már 57 százaléka nem dolgozott 1996-ban, és ez messze meghaladja valamennyi fejlett piacgazdaság hasonló mutatóját.
Ez részben azért következett be, mert a piacgazdaság felé való átmenet a munkahellyel rendelkezõ megváltozott munkaképességûeket, rokkantnyugdíjasokat bizonytalan helyzetbe hozta, ugyanis a létszámleépítés elsõként azokat a csoportokat érintette, amelyeknek egyéb jövedelmi forrásaik is voltak, és képzettségük, így teljesítõképességük pedig az átlagosnál alacsonyabb volt.
Megjegyzem, a '90-es népszámlálás szerint a fogyatékosok például 18- 25 százalékban alulképzettek. Így az említettek mindjárt az elején inaktivitásra kényszerültek. Más csoportoknak menekülés volt a rokkantnyugdíjazás a munkanélküliség ellen. Ez hosszú távon is biztos jövedelemforrásnak számított. Sok esetben az átmeneti munkanélküli- ellátás után választották ezt a tartós ellátási formát.
De a munkanélküliség kezelésére szolgáló források kímélése, a munkáltatók rehabilitáció iránti érdektelensége is a rokkantnyugdíjazás intézményeire hárította a nyomást.
(9.10)
Ezért például '92 és '96 között több mint kétszeresére, 36 milliárdról 76 milliárdra emelkedett a munkaképes korú rokkantaknak kifizetett nyugdíjak összege. Ez a szélsõséges egyensúlybomlás az oka annak, hogy az állami szociális jóléti feladatok normális ellátását gátló folyamatos támogatásmegvonások ellenére súlyos adó- és tb-terhek nehezednek a legális munkaerõpiac szereplõire, amelyek éppen a piaci munkahelyteremtést lehetetlenítik el.
A rokkantak száma és a rokkantnyugdíjakra fordított kiadások magas aránya szempontjából nem egyedülálló a magyarországi helyzet. Több nyugat-európai országban kényszerültek már az ellátások csökkentésére, de intézkedéseket hoztak az egészségkárosodott emberek munkaerõpiacon való megtartása vagy visszaintegrálása érdekében is. Ez mindenütt komoly erõfeszítéseket igényel, az eredmény pedig nem igazán látványos, és túl lassan jelentkezik. Magyarországon még súlyosabb a helyzet, mint Nyugat-Európa ezen országaiban, mivel itt nálunk rövid idõ alatt intenzíven zajlottak le a kedvezõtlen munkaerõ-piaci folyamatok, az ellátórendszerek pedig gyengének bizonyultak, vagy ki sem épültek.
A társadalombiztosítási rendszer átalakításának folyamatában a szociális partnerek között létrejött társadalmi konszenzusnak megfelelõen át kell alakítani a nyugdíjrendszer és az egészségbiztosítás reformjához kapcsolódva, annak folytatásaként a megváltozott munkaképességûeknek, a rokkantaknak járó ellátások jelenlegi rendszerét. Ezt mondja ki a beterjesztett országgyûlési határozat.
Az eredeti elképzelések szerint már az 1998. évtõl érvényesíteni kellett volna az új koncepciót. E téren azonban olyan súlyos hiányosságokkal kellett szembenézni, mint a foglalkoztatási rehabilitáció intézményrendszerének kiépítetlensége, a rehabilitációs jellegû képzések és az alkalmas munkahelyek szinte teljes hiánya. Persze csak reménykedni tudunk abban, hogy a szándék, a szakmai felkészültség és a szükséges pénzügyi fedezet biztosítva lesz az új rendszer 1999. január 1-jei bevezetéséhez. Ugyanis a nyilatkozatok szerint a rokkantnyugdíjrendszer átalakításának céljaiban teljes a konszenzus a kormányon belül.
Fontos viszont, hogy teendõink ne csak abban merüljenek ki, hogy az érintetteket egyik passzív rendszerbõl a másik passzív rendszerbe soroljuk át, hanem a problémákra valódi megoldásokat találjunk, az ténylegesen szolgálja az egyének érdekeit, összességében pedig csökkenjenek a társadalmi terhek. E téren meg kell teremteni az összhangot a különbözõ alapok mûködése között és meg kell világosan határozni, kik azok a tartós munkanélküliek, akik már nem képesek munkát vállalni, mert véglegesen kiszorultak a munkaerõpiacról koruk, felkészültségük vagy egészségi állapotuk miatt. Vagy ellenkezõleg, kik azok a rokkant nyugdíjasok, akik száz százalékban nem vesztették el a munkaképességüket, vagy akiknek csak átmeneti az egészségromlása, vagy kik azok, akik csak a rokkantsági státusba menekültek. Amennyiben sikerülne megoldani ezt az elég nehéz feladatot, akkor már azt is pontosan meg tudnánk határozni, hogy melyik kategóriában mi jelenti az egyén számára a megoldást, és melyik alapból kell azt finanszírozni. Jelenleg ezek még össze vannak keveredve.
Így például a Munkaerõpiaci Alapból finanszírozzuk a tartós munkanélküliek között esetenként egészségileg teljesen leépült embereket, mert nem történt meg a kiszûrésük. Az önkormányzat szociális segélyen tart munkaképes embereket, mert nincs elég munkahely, vagy mert nem alkalmasak az új munkakör betöltésére. Más: megváltozott munkaképességû emberek átmeneti járadékot kapnak, mások a harmadik kategóriába sorolás alapján rokkantnyugdíjat kapnak, mert nincs megfelelõ munkahely. Emellett az egészségkárosodott emberek számára hiányzik a foglalkoztatási rehabilitáció, a megmaradt munkaképesség hasznosítása, a munkavállalásra való alkalmassá tétel, a képzés, az átképzés. Kezdeményezések vannak ugyan, de az országos rendszer kiépítése még várat magára. Meg kell tehát határozni, hogy mi legyen a követendõ stratégia a megváltozott munkaképességûek és a rokkantak ellátórendszerének átalakításában. Ezt fogalmazták meg az elõterjesztõk a most tárgyalt országgyûlési határozatban. Ezek csak irányelvek, konkrétumok nélkül, és máris elég nagy a visszhangja, ijedelmet, felháborodást váltott ki néhol az érintettek körében.
A szemléletváltás ugyanis abban van elsõdlegesen, hogy a munkaképesség csökkenése, illetve a rokkantosítás ne adjon jogot nyugdíjra, ha nem végleges az állapot, hanem a megállapított munkaképesség-csökkenés mértékének és tartósságának megfelelõen átmeneti ellátást biztosítson. Ebbõl kiindulva sor kerülne a harmadik kategóriába sorolt rokkantnyugdíjasok felülvizsgálatára és a nem végleges állapotúak rehabilitálására. Az intézkedések szükségszerûek, hiszen az elõbb elmondottak is ezt igazolják. Mégis jogos a félelmük, ha - és hangsúlyozom: ha - a felülvizsgálat, az új szempontok érvényesítése azt jelentené, hogy egyesek ellátatlanok maradnak, vagy nem lesz mód a foglalkoztatási rehabilitációjukra, mert nem épül ki a rehabilitációs képzési rendszer, és nem létesülnek számukra rehabilitációs munkahelyek.
Az ellátórendszer átalakításánál azonban alapelv, hogy azt csak a rehabilitációs lehetõségek fejlesztésével összhangban indokolt megvalósítani. Ebben van a remény, mert hisz ebben megállapodás történt. Ennek megfelelõen a tervek szerint nem kerül sor a harmadik csoportú rokkantak esetén a soron kívüli orvosi felülvizsgálatra.
Az OOSZI adatai szerint évente az esedékes felülvizsgálaton 60 ezer ember vesz részt, az elõbbi esetben pedig mintegy százezer ember azonnali átvizsgálására kellene sort keríteni. Erre nincs még orvosi kapacitás sem. A feltételezések szerint ha csak 50 százalékuk alkalmas a rehabilitációra, vajon mit tudnánk hirtelen kezdeni 50 ezer ember elhelyezkedési igényével. Számukat még növelnék az évente rokkanttá minõsítendõk közül a rehabilitálhatóak, számítások szerint mintegy 30 ezer fõ. Ezen túlmenõen 200 ezer körüli az 50 százalékban megváltozott munkaképességûek száma, többségük számára szintén rehabilitáció és munkahely lenne az igazi megoldás. Ahhoz, hogy elhelyezhetõk legyenek, a foglalkoztatáspolitikai eszközökkel kell elõsegíteni az újrakezdést, és azoknak minél változatosabb formáját alkalmazni az igényeknek és a lehetõségeknek megfelelõen. Részben a munkaadók érdekeltségének megteremtésével, részben új munkahelyek létrejöttének támogatásával számottevõ változás érhetõ el e tekintetben - és még sorolhatnám a megoldási módokat.
Mindez azt bizonyítja, hogy szoros együttmûködés szükségeltetik a Népjóléti Minisztérium, a Munkaügyi Minisztérium, a Pénzügyminisztérium, valamint az Egészségbiztosítási és Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat között a feladat megoldása érdekében. Az elkövetkezendõ idõszakban pedig vissza kell térni a konkrét javaslatok, elképzelések megtárgyalására. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)