DR. KISS JÓZSEF, a szociális és egészségügyi bizottság elõadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyûlés! Kedves Képviselõtársaim! A parlament szociális és egészségügyi bizottsága 1995. november 16-ai ülésén megvitatta a társadalombiztosításról szóló 1975. évi II. törvény, valamint a gyógyszertárak létesítésérõl és mûködésük egyes szabályairól szóló 1994. évi LIV. törvény, továbbá a munka törvénykönyvérõl szóló 1992. évi XXII. törvény módosításáról rendelkezõ T/1644. számú törvényjavaslatot, és annak általános vitára bocsátását 11 igen szavazattal, 1 nem szavazattal, 3 tartózkodás mellett támogatta. Ez magyarázatra szorul!
A bizottságban hosszas és tartalmas vita alakult ki; itt nem vállalkozhatom másra, mint a leglényegesebb elemek kiemelésére.
1. Senki nem vitatta érdemben, hogy a törvénymódosítások beterjesztése nem tûr halasztást, így a bizottsági ülésen a társadalombiztosítási önkormányzatok jelen lévõ képviselõi, vagy a Magyar Gyógyszerész Kamara, vagy a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségének képviselõje sem vitatta, hogy a törvényjavaslat általános vitájának megkezdése halaszthatatlan és fontos az esetleges tartalmi kifogások ellenére is.
2. A vitában is nyilvánvalóvá vált, hogy a benyújtott módosítások formailag megnyitják az 1975. évi II. törvény mindazon paragrafusait, amelyek változtatása a jelenleg is folyó érdekegyeztetési folyamatban változásban van, így lehet esély arra, hogy a költségvetési és a társadalombiztosítási alapok költségvetésérõl szóló törvény vitájával párhuzamosan módosító javaslatokkal a kompromisszumok átvezethetõk legyenek.
3. Röviden térnék ki azokra a témákra, amelyek a legélénkebb vitát váltották ki a bizottság ülésén.
Az egyszerûbben kezelhetõ ügyekrõl szólnék elõször.
Idegen elemként van jelen a módosító javaslatban az úgynevezett vegyes rendelkezések között a 24. § elsõ három bekezdéseként a gyógyszertárak létesítésérõl és mûködésük egyes szabályairól szóló 1994. évi LXIV. törvény módosítása, amelyet lehet csak egy határidõ-módosító apró módosításnak is tekinteni, de lehet egy, a gyógyszertár-mûködtetéshez szükséges személyi jogot jelentõsen kiürítõ módosításnak is értelmezni, ami szellemében alakítja át az 1994. évi LXIV. törvényt. Ezzel a módosítással egyébként ebben az értelemben is egyetértett a bizottság többsége, és ebben a szellemben is támogatja ezt az indítványt.
A javaslat megváltoztatja az éves nyugdíjemelések eddig szokásos módjait - mint ahogy itt miniszter úr az expozéjában említette -, amely, valljuk be, gyakran méltatlan vitákkal is járt évente kétszer a Ház nyilvánossága elõtt, és megszünteti azt a lebegtetett bizonytalanságot, hogy a nyugdíjemelés eddig az adott évi várható nettó átlagkereset növekedéséhez volt kötve, míg a jövõben a tervezet szerint az elõzõ évi tény átlagkeresetnek megfelelõen növekedhetne a nyugdíj.
(17.40)
Az 1995. évi tény- és a '96. évi várható adatok között nincs akkora különbség, ami érdeksérelemmel járna a nyugdíjasok számára. Jelentõs elõrelépésnek tekinthetjük akkor azt, hogy a parlamenti viták nélkül, automatikusan történhet meg a nyugdíjak emelése; ezt csak üdvözölhetjük, ha a végrehajtás konkrét szabályaiban vannak és lesznek is még viták a következõkben.
Élénk vitát váltott ki és valószínûleg a következõkben is a legvitatottabb problémák egyike lesz a keresõképtelenségi napok finanszírozásának megosztása a társadalombiztosítás és a munkáltató között. Miniszter úr is említette, a vitában is élénken megfogalmazódott: komoly aggályok merülnek föl azzal kapcsolatban, hogy az eddigi 10 nap betegszabadság, majd ezt követõen táppénz - amit a társadalombiztosítás finanszírozott - rendszer helyett 15 nap betegszabadság, majd ezt követõen táppénz, amelynek egyharmad részét a munkáltató, kétharmad részét a társadalombiztosítás finanszírozza. Az erre való átállás komoly aggályokkal jár.
Az elsõ, az alkotmánybírósági álláspont tûnik a legkevésbé aggályosnak, hiszen az alkotmánybírósági döntés a Bokros-csomaggal kapcsolatban valószínûleg itt is alkalmazható, és úgy tûnik, hogy még arányosnak tekinthetõ ez a bizonyos megosztás a munkáltató és a társadalombiztosítás között. Az Egészségbiztosítási Pénztár nem tartja kezelhetõnek és megvalósíthatónak ezt a megoldást. Állításuk szerint a táppénzes kiadások egyharmadának munkáltatókra terhelése, az már a 15 nap betegszabadság letelte után például egy háromnapos táppénz esetében egy nap terhelését jelenti, ennek költségei, a behajtás költségei valószínûleg meghaladják a befolyó összeget, amivel egy munkáltatótól egy nap táppénz kiadásait meg tudja téríttetni a társadalombiztosítás.
Érdekes, hogy az Érdekegyeztetõ Tanácsban - sajtóból szerzett információink alapján - támogatták ezt a javaslatot a munkáltatói oldalról is. Valószínûnek tartom, hogy azért, mert az Érdekegyeztetõ Tanácsban jelen lévõ munkáltatói, munkaadói képviseletek a nagyobb munkáltatók képviseleteit jelentik, vagy legalábbis nem biztos, hogy szignifikánsan lefedik a magyar munkáltatói réteget. Úgy tûnik, hogy a nagyobb munkáltatóknál - ahol érvényesül a biztosítás alapelve, amiért a biztosítást kitalálták: a szolidaritás elve -, ezeknél a munkáltatóknál egy járulékcsökkenés és egy átterhelése a táppénzkiadásoknak még elviselhetõ terhet jelent. Míg a járulékcsökkenés ugyanakkor a törvényben általános és egyetemleges, tehát mindenkitõl enged el - hadd ne mondjam ki a százalékot, mert miért pont az a százalék lenne igaz, amit én most kimondok -, ebben az esetben az átterhelés viszont nagymértékben függ attól, hogy az illetõ munkáltatónak mennyire van szerencséje, mennyire nyúlt bele a munkavállalóinak a kiválasztásakor abba, hogy beteget, rokkantat, idõsebbet is alkalmazott. Úgy érzem, hogy fõleg a kis munkáltatóknál, ahol nyilvánvaló, hogy az egész vállalkozás elbírja három fõ foglalkoztatását és ezzel egyensúlyban van, ugyanez a vállalkozás fejreáll, csõdbe megy, ha az egyik fõ kiesik, tartósan keresõképtelen állományba kerül, helyettesíteni kell, és a munkáltatónak a helyettesítés költségei mellett kell esetleg még viselni egy tartós keresõképtelen állomány egyharmad táppénzköltségeit. Ezt megfontolásra ajánljuk; ugyanakkor úgy tûnik, hogy az Egészségbiztosítási Pénztár ajánlatában lennének olyan elemek, amelyekkel valamilyen egyensúly, kompromisszum mentén kezelhetõ lenne a kérdés.
Bizottságunk legélénkebben - kormánypárti és ellenzéki oldalról egyaránt - azt vitatta, hogy a tervezet a kormányt hatalmazza fel arra, hogy egyes területeken térítési díjakat állapítson meg, azaz módosítsa a térítés nélkül igénybe vehetõ és a térítéses ellátási kört. Eddig is voltak ilyen kormányrendeletek, a 89/90-es vagy a 107/1992-es, magyarán szólva a rendszer eddig is valamilyen módon így mûködött - de nem volt egy általános felhatalmazás. Ha itt egymás között vagyunk - mert már megint szûkül az a kör, amelyik így estefelé társadalombiztosítási kérdésekkel is foglalkozik -, azt jelentené ez a törvényhely, hogy a szép magyar szóval "co-paymentnek", de nevezhetnénk végre általánosan biztosítotti hozzájárulásnak, tehát ennek a kérdéskörét igyekszik a javaslat törvénynél alacsonyabb szinten, alacsonyabb jogszabályban, kormányrendeletben rendezni. Ez komoly alkotmányos aggályokat vetett fel a bizottságban.
Többen felvetették: aggályosnak tartható, hogy törvény szabályozza a fizetési kötelezettségeket és rendelet az ingyenes szolgáltatások körét. Bizottságunk nem tekinthetõ profinak alkotmányossági, alkotmányjogi kérdésekben, de szíves támogató figyelmét kérjük hozzáértõ képviselõtársainknak és hozzáértõ bizottságoknak, szem elõtt tartva azt a Murphy óta közismert tényt, hogy valószínûleg profik alkották a Titanicot és amatõrök a bárkát.
Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps.)