GAÁL GYULA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnöknõ. Tisztelt Képviselõtársaim! Nehogy félreértés legyen: nem kétperces reagálásra kértem szót, hanem egy hozzászólásra.
Három kérdéssel szeretnék foglalkozni a mostani hozzászólásomban. Az elsõ kérdés az, hogy személyi vagy családi típusú jövedelemadózás az, ami megfelelne, ami elfogadható és jobban kezelné az adott helyzetben a problémákat. Másodszor arról szeretnék beszélni, hogy az adóterhelés milyen hatással jár a jövedelmekre, milyen hatása van annak az adókoncepciónak, amit a minisztérium, illetve a kormány elõterjesztett. Harmadsorban pedig a nulla kulcs eltörlésével és az ehhez kapcsolódó adójóváírással szeretnék foglalkozni, az ezt érintõ aggályokkal.
Elõször tehát arról, hogy miért is személyi jövedelemadó törvényrõl beszélünk, miért maradt a kormány annál a megoldásnál, hogy személyi típusú jövedelmek adóztatásával oldja meg a jövedelemadó-igényét. Sok éven keresztül merült fel újra és újra az a vita, hogy melyik rendszer az igazságosabb: az-e, amelyik egyenként vizsgálja a személyek jövedelmét, vagy amelyik figyelembe veszi az eltartottak számát és lehetõleg az egy háztartásban együttélõ családok jövedelmét, még szélsõségesebb formában: egy fõre jutó jövedelmét méri, amikor az adóterheket megállapítja.
A két szélsõ érték között, szélsõ típus között átmeneti megoldást jelentenek azok a próbálkozások, azok a megoldások, amelyek az egy háztartásban élõ keresõk jövedelmét vonnák össze, feleznék, osztanák meg, és ezzel egy úgynevezett felezéses együttadózást valósítanának meg. Ez azoknál a családoknál jelentene érzékelhetõ javulást és csökkenõ adóterheket a jövedelempozícióban, ahol több keresõ él együtt a háztartásban, és ezeknek a keresõknek nem mindegyike éri el a marginális kulcsot. Tehát van, aki alacsonyabb jövedelem után adózik, esetleg egyáltalán nem adózik a jelenlegi rendszerben, míg a másik keresõ már egy magas marginális kulccsal adózik. Ebben az esetben, ha felezik, átlagolják a jövedelmeiket és ennek alapján adóznak, akkor minden bizonyság szerint enyhébb adóterhelés hárulna rájuk.
Ennek a megoldásnak sok elõnye van. Valóban egy típusú megoldást kínál arra, hogy az adórendszer próbálja figyelembe venni a háztartásban együtt élõk számát. Önmagában való bevezetése azonban azért nem fogadható el, mert nem elég azt jutalmazni, hogy valakik közös háztartásban élnek. Amit az adórendszernek, egy támogatási rendszernek jutalmazni lehet, az az, hogy hány eltartott, elsõsorban hány gyermek van a családban. Önmagában a felezéses együttadózás - a szaknyelven splittingnek nevezett rendszer - erre nem kínál jó megoldást. Ugyanakkor nyilvánvaló az az ellentmondás, hogy miközben egyes családoknak ez a megoldás elõnyöket kínál, hiszen éppen azért szorgalmazzák az ilyen típusú adózás érvényesítését, ezt csak úgy teheti meg, ha vagy azt vállaljuk, hogy csökken az ilyen módon beszedett személyi jövedelemadó-tömeg, vagy pedig azt vállaljuk, hogy ezt az adótömeget változatlanul hagyva más adózókra hárítjuk rá ezt a terhet.
Mielõtt a kormány benyújtotta volna a személyi jövedelemadóra vonatkozó javaslatát, modellszámításokat végzett, és ezeknek a számításoknak az eredménye azt mutatja, hogy a felezéses együttadózás technikájának érvényesítése mintegy 50 milliárd forint jövedelemadó-bevétel kiesést jelentene az államháztartásban.
Én most azzal a kérdéssel nem kívánok foglalkozni, hogy errõl az 50 milliárd forintról lemondhat-e a költségvetés. Azt gondolom, azok a javaslatok, azok az észrevételek, amik idáig elhangzottak a költségvetési vitában, egyértelmûen inkább arról szólnak, hogy a feszültség várhatóan nagyobb lesz a tervezett bevételek és kiadások között, mint ahogy az elõirányzott törvényjavaslatban van. A hozzászólók, a kritikusan megszólalók jelentõs része megkérdõjelezte a bevételek realitását, ugyanakkor a kiadási oldalon további növelésekre tett javaslatot, illetve helyezte kilátásba, hogy módosító indítványokkal növelésre tesz javaslatot. Ezért nem gondolom azt, hogy bárki is azt mondaná, hogy ebben a helyzetben tényleg le lehet mondani 50 milliárd forintról. Az összegen nem is érdemes vitatkozni, hogy esetleg csak 40 vagy ténylegesen 55 milliárd forintról van szó. Igazából ez már nem lényeges kérdés. 40 milliárdról éppenúgy nem mondhat le a költségvetés, mint 50-rõl.
A másik megoldás maradna egy ilyen típusú adózási elv érvényesítése érdekében: változatlanul hagyva a jövedelemadótól várt bevételi tömeget - most a jelenlegi elõterjesztés szerint ez 480 milliárd forint -, úgy osszuk el a terheket, hogy azokra a háztartásokra kevesebb adóteher hárul, ahol több keresõ van, ismétlem, ahol ezen keresõk nem mindegyike a marginális felsõ adókulcs szerint adózik, tehát a jövedelmük átlagolásának és ez alapján való adókivetésnek valóban adómegtakarító hatása lenne az õ részükre. Ha ezeknél a családtípusoknál adómegtakarítás van, változatlan adóbevételt feltételezve, nyilvánvalóan adótöbbletet eredményez a rendszer, azoknál a háztartásoknál, ahol nincsen erre mód, akik tehát vagy egykeresõs család, egyedül tartja el a szülõ a gyermekeit, vagy esetleg kétkeresõs, de mind a két keresõ a felsõ adókulcs alá tartozik.
Ezt sokan bírálták, sokan meg szokták jegyezni a magyar adórendszernél, hogy már viszonylag alacsony jövedelmeknél is eléri a marginális, a legfelsõ kulcsot, ezért azt gondolom, abban sem vitatkozunk, hogy ahhoz még csak nem is kell kiugróan magas jövedelmûnek lennie a családnak, hogy mind a két keresõ tagja a felsõ kulcs szerint adózzon. Az õ számukra tehát nem könnyebbséget jelentene ez a rendszer, hanem többlet adóterhelést. Ez volt az a megfontolás, ami miatt elálltunk ennek a rendszernek a támogatásától, legalábbis a jövõ adóévben való megvalósításától.
A másik kérdés - áttérek a reáljövedelmekre gyakorolt hatásra -, hogy milyen típusú adók legyenek azok, amelyek alapvetõen biztosítják az államháztartás bevételi igényét. Évek óta az államháztartási reform kapcsán sokszor hangzik el az, hogy a jövedelem típusú adókat csökkenteni kell és ezzel szemben elõtérbe kell helyezni a fogyasztáshoz kapcsolódó adókat, tehát általános forgalmi adót, fogyasztási adót. Azt gondolom, ez a kívánság indokolt, sok érv mondható el mellette. Alapvetõen az, hogy általában könnyebb egy igazságos fogyasztáshoz kapcsolódó adórendszert kialakítani, mint egy jövedelemadó-rendszernél. A fogyasztáshoz kapcsolódó adó akkor jelenik meg az adózó állampolgárnál, amikor a jövedelmét ténylegesen elkölti, fogyasztásra költi, tehát nem a jövedelemképzõdést adóztatja, hanem a jövedelem elköltését. Itt különbözõ gazdaságpolitikai preferenciák könnyebben érvényesíthetõk. Ha ilyen típusú dolgokra költi, akkor kevesebb adót kell fizetni, ha más típusú dolgokra költi, akkor több adót kellene fizetni. És nem utolsósorban az is emellett az érvrendszer mellett szól, hogy elvileg könnyebb ellenõrizni, és olcsóbb adótechnikai eljárásokkal oldható meg a fogyasztási adó, a fogyasztáshoz kapcsolódó adók beszedésének az érvényesítése.
(15.10)
Ugyanakkor azt gondolom, hogy az elmúlt években fokozatosan jelentõs lépéseket tett a magyar adórendszer abba az irányba, hogy a jövedelemtípusú adókkal szemben a fogyasztási típusú adókat elõtérbe helyezze. Úgy érzem, hogy jelenleg eljutottunk ahhoz a határhoz, ahol nem feszíthetõ tovább a húr. Nyilván mikor akár az általános forgalmi adóról, akár a fogyasztási adóról beszélünk, akkor nagyon sokan nem mulasztják el megjegyezni azt, hogy túl van adóztatva a forgalmi szektor, hogy ez már a termékek versenyképességét befolyásolja, s nem utolsósorban - amit döntõ érvnek tekintek a jövõ évi adórendszer átalakítása kapcsán - olyan megoldásokat, bevételi forrásokat kell találni az államháztartásban, amelyek nem járnak pótlólagos inflációnövelõ hatással. Márpedig a fogyasztáshoz kapcsolódó adók mindenfajta emelése közvetlenül az árakban jelenik meg, és közvetlen inflációs nyomást gyakorol a gazdaságra.
Ha tehát elfogadjuk azt, hogy ilyen típusú átcsoportosításra 1996-ban nem látunk lehetõséget, akkor az a következõ kérdés merül föl, hogyan lehet a személyi jövedelemadó-rendszert igazságosan úgy megvalósítani, hogy az lehetõleg minél kevesebb feszültséggel járjon az adózók részére.
Ugyanakkor az a gazdaságpolitikai elvárás is megjelenik - összefüggésben a stabilizációs gazdaságpolitikával -, hogy további fogyasztáskorlátozást kell elérni, ellentételezni kell azt, hogy az elmúlt években gyorsabban nõttek a reáljövedelmek, mint a gazdaság tényleges jövedelemtermelõ-képessége - a megtermelt bruttó hazai termék -, és valahol ezt az egyensúlyt helyre kell állítani, különben az eladósodás feltartóztathatatlan.
A kormány gazdaságpolitikájában jövõ évre egy 4 százalékos reáljövedelem- csökkenést irányzott elõ. A kérdés az, hogy célszerûen milyen eszközökkel lehet megvalósítani egy belsõ fogyasztáskorlátozást.
Az egyik technika nyilvánvalóan az, hogy a személyi jövedelemadó-táblában próbálom meg visszavonni, visszaszedni azokat a jövedelmeket, amelyek kikerültek a gazdaság reálszférájába, a lakossági körbe, és ezzel hajtom végre azt az átcsoportosítást, ami a fogyasztási kiadások csökkenéséhez és a felhalmozási kiadások növekedéséhez szükséges.
Ugyanakkor szerencsésebbnek éreznénk egy olyan technikát - és ennek már többször hangot adtunk -, amikor nem maga az adórendszer, az adótábla az, ami ezt a jövedelem-átcsoportosítást végrehajtja, hanem más eszközökkel próbál a kormányzat érvényt szerezni annak a törekvésének, hogy ne legyen több reálkereslet, fogyasztási kereslet a gazdaságban. Elsõsorban azokra a technikákra gondolok, amelyek a jövedelemkiáramlást tudják korlátozni. Azt, hogy ezek valóban hatékonyan alkalmazható eszközök, azt gondolom, az idei gazdasági év elég jól alátámasztja, hiszen idén - az elmúlt 8 hónapban, amirõl pontos statisztikai adatunk van, augusztus végéig bezárólag - a nettó reálkeresetek 9,7 százalékkal csökkentek. Tehát megfelelõen mûködött az a törekvés, hogy mind a közalkalmazotti, köztisztviselõi körben, mind pedig az állami tulajdonosi körben, vállalati körben csökkenjenek a kiáramló jövedelmek, és nyilvánvalóan ennek megvan a maga tovagyûrûzõ hatása a gazdaság privát szektorában is. Ott sincs meg az a nagyságú bérkövetelési nyomás, ha az egyéb területeken nem jelentkezik túlkereslet.
Azt gondolom, ez a tapasztalat jó példát ad arra, hogy olyan megoldásokat keressük, amelyek ilyen, bérkiáramlást korlátozó eszközökkel próbálják a fogyasztáskorlátozást elérni, ne pedig az adórendszer, az adótáblázat legyen az, ami megvalósítja a jövedelmek inflálását.
Harmadik kérdés, amire szeretnék rátérni, a nullakulcs kérdése, az ehhez kapcsolódó adójóváírás, illetve az a kérdéskör, hogy kollektív megbélyegzése folyik-e az egyéni vállalkozóknak vagy sem. Azt gondolom, itt sokak által egy olyan aggály van felvetve, ami természetesen végiggondolandó. Érdemes áttekinteni mindenkinek, aki felelõs döntést akar hozni, hogy olyan megoldást kíván-e elfogadni, amely minden tekintetben megfelel a jogállamiság követelményeinek, nincs-e bármiféle aggály az ilyen típusú megoldással kapcsolatban.
Ezt tette meg a Szabad Demokraták Szövetsége is akkor, amikor különbözõ, már korábban a sajtónyilvánosság elõtt is elhangzó vélemények hatására úgy döntött, hogy megpróbálja áttekinteni ezt a kérdést. Ennek megfelelõen hangzott el már korábbi SZDSZ-es felszólalásban - a tegnapi vezérszónoklatban is - az a kérdésfelvetés, hogy valóban megfelel-e az alkotmányosság elõírásainak, követelményeinek az adójóváírás technikája, illetve a nullakulcs eltörlése.
Úgy ítélem meg, hogy azok egy mellékvágányra - ha úgy tetszik, vakvágányra - viszik a vitát, akik ebben valamilyen társadalmi csoport kollektív megbélyegzését látják, hiszen szem elõl tévesztik azt, hogy nem személyhez kötõdõ különbséget tesz az adótörvény-javaslat a tekintetben, hogy ki az, aki élhet az adójóváírás technikájával és ki az, aki nem élhet - és neki valóban minden megszerzett jövedelemforintja adóköteles -, hanem a jövedelemszerzés jogcímei között tesz különbséget az adótörvény, és ez nagyon lényeges különbség, hiszen egy személy egyszerre rendelkezhet különbözõ típusú jövedelmekkel. Elõfordulhat, hogy valaki egyik tekintetben alkalmazotti jövedelemre tesz szert, más tekintetben önálló tevékenységbõl származó jövedelmei vannak, és a két típusú jövedelmet másfajta technikával kezeli az adótörvény-javaslat. Nem a személyek közötti különbségtételrõl van tehát szó, hanem a jövedelemmegszerzés jogcímei közötti különbségtételrõl van szó.
Nyilvánvalóan ennek elsõsorban pozitív diszkriminációs szempontjai vannak. Akik ezt a javaslatot kidolgozták, elsõsorban arra voltak figyelemmel, hogyan lehet az alkalmazotti körben megfelelõ technikát kialakítani arra, hogy az õ jövedelmeikben is elismerjenek bizonyos költségelemeket, olyan költségelemeket, amelyeket az önálló tevékenységbõl származó jövedelmeknél módjuk van elszámolni az ilyen jövedelmeket szerzõ magánszemélyeknek. Hogy csak egy példára utaljak, itt folyik éppen a Ház elõtt a helyi adóról szóló törvény vitája, és ebben az egyik vitakérdés az, hogy a helyi adó címén befizetett adó a személyi jövedelemadóban elszámolható-e, mit lehet vele csinálni, mit nem. Az egyéni vállalkozók a helyi adóként befizetett összegeket költségcsökkentés címén elszámolhatják, csökkenthetik vele a bevételeiket, ugyanakkor az egyéb magánszemélyek, az alkalmazottak körében például erre nincsen lehetõség.
Azt gondolom, ez a különbségtétel indokolatlan, jó lenne, ha e tekintetben egyformán kezelné az adórendszer az egyéni vállalkozókat, illetve az alkalmazottakat, a bérbõl és fizetésbõl élõket. De éppen itt van egy kompenzációs technika a személyi jövedelemadó törvényben, amelyik elismer bizonyos költségeket a bérbõl és fizetésbõl élõknek is, és ezt adójóváírás formájában kifejezésre juttatja.
Ugyanez az adójóváírás azért nem jár például az egyéni vállalkozóknak vagy a jövedelmüket döntõen önálló tevékenységbõl szerzõknek, hiszen nekik olyan költségelszámolási lehetõségeik vannak - ismétlem -, amelyekre nincsen joguk a bérbõl és fizetésbõl élõknek.
Más tekintetben is különbséget tesz az adórendszer abból a szempontból, hogy valaki alkalmazottként szerzi a jövedelmét vagy vállalkozóként. Hadd említsem példaként az átalányadó rendszerét. Egyéni vállalkozói körben erre is lehetõség van, ha valaki az átalányadó hatálya alá jelentkezik be. És akkor bizony, ha ügyes, szerencsés éve van, megfelelõen sikerült kormányozni vállalkozása hajóját az az évi viharos gazdasági tengeren, bizony ebbõl az derülhet ki, hogy a tényleges jövedelméhez képest esetleg lényegesen kisebb adóterhelése van, mint az ugyanolyan jövedelemmel rendelkezõ bérbõl és fizetésbõl élõnek.
(15.20)
Természetesen a kockázat is az övé, hiszen fordítva is elsülhet a dolog, és lehet, hogy ebbõl a technikából több adót fog fizetni, mintha ténylegesen elszámolna a bevételeivel és a kiadásaival. A példát csak azért hoztam föl, hogy aláhúzzam, nem egyedülálló, nem egyedi eset az, hogy a jövedelemszerzés jogcíme szerint különbözõ technikákat alkalmaz az adórendszer, és ennek eddig az alkotmányosságát önmagában senki nem kérdõjelezte, nem vitatta. Ugyanilyen példaként szeretném említeni a tartalékalapszámla-nyitási lehetõséget, megintcsak az egyéni vállalkozóknak egy lehetõség.
És hadd emlékeztessek végezetül arra, hogy ugyanezzel a dilemmával vagy egy hasonló dilemmával, amivel szemben most fölszólalnak ellenzéki képviselõtársaink, hogy itt a vállalkozóknak valamilyen kollektív megbélyegzése folyna, pontosan ugyanerre a dilemmára, amit megfogalmaztak maguknak két-három évvel ezelõtt, egy olyan választ adtak, ami megítélésem szerint egyértelmûen negatív diszkrimináció volt, az egyéni vállalkozók szempontjából. Ez volt az úgynevezett minimumadó. Ebben az esetben még csak azt sem vizsgálták - jelenleg ellenzéki, akkor kormánypárti politikusok -, hogy valóban van-e valamilyen jövedelme az illetõ egyéni vállalkozónak, a jövedelem tényétõl függetlenül kijelentették azt, hogy márpedig aki egyéni vállalkozó és van neki bármilyen árbevétele, annak jövedelmének is kell lenni és annak adóznia is kell utána. Azt gondolom, ez egy nagyon rossz technika volt és ehhez képest a mostani rendszer kifejezetten korrektnek nevezhetõ. Hiszen nem azt mondja: nem érdekel engem, hogy volt-e jövedelme vagy nem volt jövedelme a vállalkozónak, hanem azt mondja: tessék szíves elszámolni a költségekkel, és ha ténylegesen volt jövedelme, akkor azután kezd el adózni, nem pedig árbevétel alapján.
Ha végiggondoljuk ezeket az érveket és figyelembe vesszük azt, hogy ténylegesen semmi indokunk nincs arra - én ezt nagyon õszintén és komolyan szeretném leszögezni -, hogy állampolgár és állampolgár között tegyünk különbséget, hanem pusztán arról van szó, hogy a jövedelemszerzés jogcíme szerint teszünk különbséget a különbözõ jövedelemelemek, jövedelemtípusok között, akkor megalapozottan dönthetünk a mellett, hogy ezek a megoldások elfogadhatóak. Vagy akkor akinek e megoldások tekintetében aggályai vannak, nagyon kérem, hogy ebben a gondolatkörben próbáljon olyan javaslatokat tenni, amik meg tudják oldani ennek a problémának a kezelését és ne elve utasítson el minden ilyen típusú törekvést, ami megoldást kínálna a jelzett problémákra. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)