BÉKI GABRIELLA (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Úgy tûnik, bõséges információval rendelkezünk a lakosság egészségi állapotáról - mint ahogy ez a miniszter úr expozéjából is kiderült. Benne van a köztudatban, hogy általában rosszak az életesélyeink. Ha találomra tíz járókelõt megszólítanánk, kilenc biztosan tudná, hogy mi az egészségtelen az életmódunkban: tudná, hogy helytelenül táplálkozunk, keveset mozgunk, hogy árt a stressz, a dohányzás és az alkohol.
Unalomig ismételt, közhelyszerû ismereteink vannak arról, mit kellene tennünk, hogy egészségi állapotunk ne romoljon. A helyzet mégsem változik, marad a romlás. Mi hát a teendõ? Ha ismerjük a tényeket, mit tehetünk, hogy megváltozzanak ezek a tendenciák? Ha tudjuk a diagnózist, mi legyen hát a terápia?
Sok mindent tudunk a helyzetrõl, de úgy tûnik, mégsem eleget. A nemzetközi összehasonlításban is aggodalomra okot adó népegészségügyi mutatóink az átlagok természetébõl fakadóan valami nagyon fontosat fednek el, aminek a feltárása nélkül nem lehet sikeres terápiát megfogalmazni. Ismerjük a legfontosabb jelzõszámokat össztársadalmi szinten, beleértve a nemek és életkor szerinti metszeteket, de lényegesen kevesebbet tudunk arról, hogyan változnak ezek a mutatók a különbözõ társadalmi csoportokban. Pedig azok a kiáltó különbségek, amelyek a fejlett világ és az elmaradott régiók között megvannak, nálunk is fellelhetõk az ország határain belül - errõl azonban valahogy szemérmesen hallgatunk. Legfeljebb a területi, földrajzi eltérésekrõl esik szó, pedig a társadalmi réteghelyzet és az egészség összefüggését illetõen sem vagyunk teljesen tájékozatlanok, sõt az ilyen tárgyú vizsgálódások kifejezetten komoly hagyományokra támaszkodhatnak.
Le Play már a múlt század közepén készített olyan szociográfiát Magyarországon, a Bodrogközben, ami a társadalmi státus és az egészségi állapot összefüggéseit tárta fel. A századfordulót követõen evidenciává vált a nyomor és bizonyos betegségek összefüggése, és ennek óriási szerepe volt abban, hogy a fejlõdõ egészségügy sikerrel vehette fel a járványok elleni küzdelmet. Aztán radikálisan átalakult a betegségstruktúra és néhány évtized szünet után csak a '60-as években újjáéledõ magyar szociológia elsõ generációja kezdett foglalkozni a társadalom rétegzõdésének, majd az egészségnek a kérdéseivel. Nem állítom, hogy semmit nem tudunk a különbözõ társadalmi csoportok egészségi állapotáról, de azt igen, hogy jóval kevesebb információnk van, mint szükséges lenne és azt is, hogy a meglévõ adatok kevéssé ismertek.
(8.40)
Majdnem egy évtizede már, hogy Józan Péter a budapesti kerületek halálozási adatait elemezve felhívta a figyelmet arra, hogy 6-8 év korkülönbség is mutatkozik a fõváros különbözõ pontjain élõk várható élettartamában. Míg a II. kerület lakóinak életesélye a belgákéhoz hasonlatos, addig a X. kerületben élõk a mai Szíria szintjén állnak.
Igen, képviselõtársaim, ezek döbbenetes különbségek. Mindez persze nemcsak nálunk van így. Az Egyesült Királyságban élõ szellemi foglalkozású szülõktõl származó gyermek várhatóan öt évvel hosszabb ideig él majd, mint ugyanott egy szakképzetlen fizikai munkáscsalád gyermeke. Franciaországban egy 35 éves egyetemi oktató várható élettartama 9 évvel hosszabb, mint egy azonos korú szakképzetlen segédmunkásé. A példákat még hosszan sorolhatnám.
Gondolhatnánk, hogy a halál elõtti egyenlõtlenség egyenes következménye az életben meglevõ társadalmi különbségeknek, ezért adottságként kell elfogadni, amin változtatni nem tudunk. Ezzel a beletörõdõ, fatalista szemlélettel ellentétben úgy gondolom, vagyunk jó néhányan, akik nem tudjuk elfogadni az idõ elõtti halál gondolatát. Az az egészségpolitika, amelyet az Egészségügyi Világszervezet európai régiójának 32 tagországa elfogadott, a jog és esélyegyenlõséget említi elsõ helyen a célkitûzések között.
Mielõtt bárki félreértene, fontosnak tartom tisztázni, hogy nem az egészségi állapot teljes egyenlõségérõl van szó, hiszen az megvalósíthatatlan, abszurd célkitûzés lenne. Az egészségi állapotbeli különbségek egy jelentõs része elkerülhetetlen, például biológiai különbség, más részük viszont nagyon is elkerülhetõ, és ezért létezésük igazságtalan.
Elfogadhatatlan például, ha egészségkárosító viselkedésformák azért alakulnak ki és rögzülnek, mert az életmódbeli választási lehetõségek köre erõsen korlátozott.
Elfogadhatatlan, hogy egyes társadalmi csoportok élet- és munkakörülményei egészségtelenek.
Elfogadhatatlan, ha emberek azért halnak meg idõ elõtt, mert alapvetõ egészségügyi szolgáltatásokhoz nem jutnak hozzá.
Az Országos Népegészségügyi Bizottság által készített - egyebekben jól megírt - vitairat adós marad a lakosság egészségi állapotának rétegspecifikus elemzésével. Csupán a területi különbségekre utal röviden az anyag, érdemben nem érinti az esélyegyenlõség kérdését, pedig a helyzetelemzés, avagy a diagnózis legfontosabb részét éppen azok a különbségek kellene, hogy képezzék, amelyek az egyes társadalmi csoportok között egyfelõl a halálozási és megbetegedési adatokban, másfelõl az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésben kimutathatóak.
Fel kellene tárnunk azt a csapdahelyzetet, amely korunk 22-es csapdája tudniillik azt, hogy a társadalmi hátrány betegít, a halmozódó betegségek pedig társadalmi hátrányt szülnek. Aki beteg, az hátrányosabb helyzetbe kerül, és aki hátrányokkal küszködik, az egyre betegebb lesz.
Úgy tûnik, a társadalmi-gazdasági rendszerváltás e tekintetben is ugyancsak széthúzta a mezõnyt, felerõsítette és felgyorsította azt a folyamatot, amelynek a kezdete még a szocialista iparosításig nyúlik vissza. Minden bizonnyal ma is az a - mezõgazdaságból a városba, az ipar perifériájára csábított - szakképzetlen réteg küszködik a legtöbb hátránnyal, amely éveken keresztül fekete vonaton ingázott, munkásszállón lakott, és amely elsõként került az utcára, derékhadát képezve a munkanélküliek népes táborának. Õk a munkaerõpiac örök vesztesei, legfeljebb alkalmi munkát találnak, a hajléktalan szállók törzsvendégei, akik nem érik meg a nyugdíjkorhatárt, de addig is alkohol segítségével álmodnak maguknak szebb világot.
Azután ott vannak a gazdasági szerkezetváltás igazi kárvallottai, azok a szakmunkások, akiknek szaktudása egyik napról a másikra fölöslegessé vált. Többségük az állásával együtt a biztonságérzetét is elveszítete. Van-e nagyobb stressz, mint amit egy családfenntartó él át, amikor szembesül azzal, hogy nem tudja kifizetni a számlákat, mert már ennivalóra is kevés a pénz. Ott vannak a 40-50 éves érettségizett nõk, akik korábban irodai munkát végeztek. Meg kell küzdeniük a feleslegesség érzésével, hiszen 8-10 évvel a nyugdíj elõtt hasznavehetetlen tudással sehol nincs rájuk szükség.
A szociális biztonság elvesztése, a lelki krízis bizonyíthatóan egészségkárosító hatású. Az Országos Népegészségügyi Bizottság vitairata nemzeti összefogást sürget, és az élet minden területén az egészséget értékként kezelõ társadalompolitikát. Olyan kormányzati politikára van szükség, amely az egészségvédelem érdekében tett lépések költségkihatásait nem akarja mindenáron megspórolni, a betegségmegelõzést nem fölösleges többletkiadásnak tartja, hanem hatékony befektetésnek. Igaz, hogy ez a befektetés hasonlatos a diófaültetéshez. Évtizedekbe is beletelhet, mire statisztikai mutatókkal mérhetõ eredménye lesz.
A Népegészségügyi Bizottság felállításában már kifejezõdik, hogy az egészségvédelem nem egy tárca ügye, ágazatközi együttmûködést igényel, és partneri kapcsolatot a szaporodó civilszervezetekkel. Cselekvési program kell, pontosan megfogalmazott prioritásokkal.
A prioritások között is elsõ helyen a gyermek kell hogy szerepeljen. Öröm számomra, hogy itt van a pénzügyminisztérium államtitkára, elsõsorban neki címzem, hogy egészségbarát adórendszerre van szükségünk. Szemléletváltásra az egészségvédelem területén.
A Nemzeti Egészségvédelmi Intézet munkatársai világosan felismerték, hogy az egészségnevelés régi módszerei éppen azoknál a rétegeknél teljesen használhatatlanok, ahol a legrosszabb a helyzet: a szegények, cigányok, munkanélküliek életében hiányoznak az egészséges életmód alternatívái, esetükben nem mûködnek az egészségnevelés rétegspecifikus megfontolásokat nélkülözõ eszközei.
Szakítani kell a hátrányos helyzetû csoportokban nagy számban fellelhetõ káros szenvedélyek moralizáló megítélésével, amely bûnbakként kezeli az érintetteket ahelyett, hogy felismerné: kétirányú okozati összefüggésrõl van szó.
Új megközelítésre, új ötletekre van szükség ahhoz, hogy meg tudjuk szólítani a legelesettebbeket, hogy a legszegényebbek számára is legyen választható az egészséges megoldás.
Összehangolt szociál- és egészségpolitikát kell folytatni az önkormányzatokban éppúgy, mint kormányzati szinten.
Úgy gondolom, legfontosabb erõforrásunkat, az egészséget illetõen indokolt a vészharangkongatás, de az a dolgunk, hogy túljussunk az aggodalmak megfogalmazásán. Abban a reményben támogattam magam is a vitanap megtartását, hogy a krízishelyzet õszinte feltárását végre cselekvõ lépések követik majd.
Köszönöm a figyelmet. (Taps.)