DR. SZABÓ ZOLTÁN (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! A kormány külpolitikájának három pillére közül arról szeretnék néhány szót mondani, amelyben a sokat emlegetett hatpárti konszenzus a legerõsebbnek látszik: az európai integráció kérdésérõl.
A konszenzus itt látszik a legerõsebbnek, hiszen a magyar parlament pártjai közül senki nem vitatja, hogy a magyar elmaradottság felszámolására, Magyarország modernizációjára erõforrásokat - azaz tõkét, technológiát -, piacokat csak az Európai Unió biztosíthat. Ebbõl következõen senki nem vitatja, hogy az ország eminens érdeke, stratégiánk legfõbb célja az európai, az euroatlanti közösségbe való integrálódás. Csakhogy, tisztelt Ház! Egyetértek miniszterelnök úrral abban, hogy amennyiben Magyarországot az euroatlanti közösség tagjai közé fogadja, ez - eltérõen a legutóbb csatlakozott három országtól - nem elsõsorban gazdasági racionalitás szülte megfontolásból történik, hanem politikai döntés lesz, s nekünk elsõsorban azon kell gondolkoznunk, mit tehetünk annak érdekében, hogy ennek a politikai döntésnek a meghozatalát meggyorsítsuk.
Úgy gondolom, e tekintetben Magyarország elsõ és legfontosabb feladata az európai normák érvényesítése. Ezeknek az európai normáknak az érvényesítése nemcsak a plurális parlamenti demokrácia és a jogállamiság kiépítésében nyilvánul meg - ami már megtörtént -, nemcsak a piacgazdaságban - amelynek intézményei kiépülõfélben vannak -, de ennek külpolitikánkban, külkapcsolatainkban is érvényesülniük kell.
Ez pedig azt jelenti, tisztelt Ház, hogy nem lehet nem tudomásul venni, hogy a NATO és az Európai Unió kapujára az van kiírva: a nemzeti és etnikai konfliktusokat kéretik a ruhatárban hagyni. Ez azt jelenti, hogy a NATO nem a tagállamok közötti fegyveres konfliktusok elsimításának a szerve, hogy az Európai Unió a szabad piacra és a szabad kereskedelemre épül, nem pedig arra, hogy a tagországok egymás ellenében gazdasági embargókat hirdessenek meg. Ha igaz az, hogy a NATO egyszer már kõbe rúgott Görögországgal és Törökországgal a ciprusi válság ügyében, akkor annál inkább igaz, hogy ezt még egyszer nem kívánja megtenni.
(14.00)
Ez pedig, úgy gondolom, azt jelenti - ha nem is vitatja senki az ellenzéknek azt a jogát, hogy miközben a kormányt a realitások kötik meg, õ a kormánytól a maximális célokat kérje számon -: aki ezekben a kérdésekben nem hajlandó a realitásokat tudomásul venni, az bármit hirdet is, nem akar európai integrációt. Ez azt jelenti, hogy aki lebegteti a határok kérdését, az nem akar európai integrációt. Ez azt jelenti, hogy aki éveken át tárgyalgatni akar, de nem akar megállapodást, mert úgy gondolja, ezért majd a tárgyalópartnert teszi felelõssé a Nyugat, az nem akar európai integrációt. Ez azt jelenti, hogyha nemzetközi kapcsolatainkban az Európában általános normákon túlmenõ követeléseket óhajtunk érvényesíteni szomszédaink irányába, akkor nem akarunk európai integrációt.
Ez pedig azt jelenti, tisztelt Ház és tisztelt képviselõtársaim, hogy nem a Szabad Demokraták Szövetsége és nem a Magyar Szocialista Párt volt az, amelyik a külpolitikában megnyilvánuló konszenzust felmondta. Ez a két párt nem mondta fel a konszenzust, hiszen nem vitatta ezeket az alapvetõ célokat, és nem vitatta azt sem, hogy ezek egyenrangúak és összefüggenek. A külpolitikai konszenzust az mondja fel - én legalábbis úgy gondolom -, aki kicsinyes belpolitikai célok érdekében tagadja, hogy ezek a célok összefüggésben vannak, és egyiket a másik rovására óhatja érvényesíteni. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypárti padsorokban.)