DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Távozó Elnök Asszony! Elnök Úr! Tisztelt Ház! A külbiztonságnak szerves része a belbiztonság, amely jelenti egy ország függetlenségét, az alapvetõ jogok gyakorlását, az esélyegyenlõséget és azt, hogy minden polgár elérje legalább az életnívó alsó határát. Hiába van egy országnak erõs hadserege: ha belbiztonsága nincs meg, a helyzete törékeny. A volt Szovjetuniónak volt a világon a legnagyobb gyalogsága, hatalmas tengerészete és légiereje - s amint a szabadság szele elérte a polgárokat, összeomlott. És hiába volt Kuvait lakosságának a világon a legmagasabb egy fõre esõ jövedelme, az agresszor áldozata lett volna, ha a nyugatiak nem segítik meg.
Hazánknak a negyvenévi megszállás után hatalmas gondjai vannak - bár gazdasági téren még nem látjuk a kivezetõ utat, de bízunk benne, hogy ezek megoldódnak. Ugyanakkor a volt Jugoszláviában zajló véres háború és az Oroszországban még ki nem alakult erõviszonyok szükségessé teszik NATO- tagságunkat. Ez megszüntetné szorongásunkat, és fejlõdésünknek is erõt adna. Sajnos, a NATO-tagságunk az elmúlt két évben az oroszországi események és a vezetõk politikai álláspontjának függvénye lett. Ezért azonban nem lehet kizárólag Oroszország vezetõit elmarasztalnunk: ugyanígy oka a Nyugat határozatlan, tétova, sõt mulasztó magatartása is.
Ma már alig van, aki ellenkezne azzal az állásponttal, hogy a volt Jugoszláviában zajló események nem lettek volna ilyen hosszúak - hiszen lassan már a második világháború idõtartamát is kitöltik -, amennyiben a Nyugat, az Egyesült Nemzetek Szervezete, a NATO idõben közbelépett volna. A NATO volt fõtitkára, Wörner úr mondta, hogy a kis kockázat sokkal kevesebb kárral jár, mint a mulasztás. Ez nem csak hogy igaz, ezt mi is tudjuk 1956-ból, amikor nem kívántunk katonai beavatkozást, csak politikai segítséget - de azt sem kaptuk meg.
Oroszország nyugalma, Oroszország demokratikus fejlõdése nemcsak Európának, a világnak, hazánknak is érdeke, ugyanakkor szükséges, hogy a szélsõséges politikai agyrémeket, a szovjet birodalom visszaállítását leállítsák. Úgy érzem, ennek a NATO-tagság véget vetne, mert az agressziónak csakis az erõ tud ellenállni.
Nagyon örülnénk, hogyha a jelenlegi NATO-fõtitkár, Willy Claes nagynevû elõdje, Wörner nyomdokába lépne, aki kijelentette, hogy amennyiben a közép- és kelet-európai demokráciák - így Magyarország is - veszélybe kerülnének, nem lennének tétlenek, és nem hagynának bennünket egyedül.
A jelenlegi fõtitkár úr az itt sok vitát okozó helyzetrõl valóban kijelentette, hogy a tagság feltétele a szomszéd országokkal való jó viszony és a kisebbségi kérdések rendezése. Fel kell azonban vetnünk - és úgy érzem, erre kell felelni a Külügyminisztériumnak is - nemzetközi megbeszéléseken: ki okozta ezeket a vitás kérdéseket, és ki az, aki ezeknek a megoldását gátolja. Nemcsak nemzetközi, európai egyezmények, az Egyesült Nemzetek határozata is világosan kimondja, hogy a kisebbségnek jár a nemzeti öntudatuk megõrzéséhez való jog, kulturális joguk, gazdasági joguk, vallásuk gyakorlása, nyelvük ápolása, jog arra, hogy kulturális és aktív politikai ténykedést fejthessenek ki, a határokon kívüli nemzeti és nyelvi összeköttetésben lévõ polgárokkal találkozzanak. Mindez olyan jog, amit, úgy érzem, nem nekünk kell védenünk, hanem ezeknek az országoknak - jelen esetben Szlovákiának és Romániának - kell biztosítani.
Hozzá kell fûznöm még valamit. A miniszterelnök úr mondotta, hogy nem akar öndicsérõ kijelentést tenni, de az esseni megbeszélésen a kormánynak bizonyos elõnyei voltak, és a gyakorlatban bizonyos eredményeket ért el. Hadd említsem meg én is, hogy 1994. július 8-án, az Európai Biztonsági és Együttmûködési Konferencián, Bécsben, magyar javaslatra - ne vegyék szerénytelenségnek: az én javaslatomra - ötvenhárom nemzet, a szlovák és román heves ellenállása ellenére elfogadta, hogy minden kormánynak kötelessége a nemzeti kisebbségi jogok gyakorlását elõsegíteni, és amelyik kormány ezt megakadályozza, a béke és a demokrácia fejlõdését akadályozza meg.
(13.40)
Ugyanezen év szeptember 18-án Koppenhágában az Interparlamentáris Unió konferenciáján 116 nemzet fogadta el ebben az értelemben elõször, hogy nemcsak az emberi jogok, hanem a nemzeti kisebbségi jogok gyakorlását is minden kormánynak elõ kell segíteni, s a lehetõségeket biztosítani kell. Ezt azért hangsúlyozom, hogy nekünk nem védekezõ állásponton kell lenni, hanem a meggyõzõ állásponton, igazolandó, hogy ezek azok a kormányok, amelyek nem gyakorolják, illetve nem segítik elõ ezeknek az alapvetõ jogoknak a gyakorlását.
Itt szeretném Bársony András, igen tisztelt képviselõtársam figyelmét fölhívni - mert õ a kisebbségi jogokat nem említi, csak az emberi jogok gyakorlását -, hogy az emberi jogok nem foglalják magukba a kisebbségi jogokat. Éppen ezért az Egyesült Nemzetek egyetemes emberi jogi kiáltványa '48. december 10-én nem foglalkozott még ezzel, s ezért kellett 44 évvel késõbb külön a kisebbségi jogokkal foglalkozni.
Ezeken túl azonban van egy másik fontos része ennek a kérdésnek - amint a bevezetõmben is mondtam: a külbiztonság szerves része a belbiztonság. Tehát ezeknek az államoknak - jelen esetben Szlovákiának és Romániának - a belbiztonságát mi elõsegítjük azzal, ha igényeljük, hogy az ott lévõ kisebbségek gyakorolják a jogokat. Nem lehet belbiztonsága egy országnak, ha az alapvetõ jogok gyakorlását meggátolja. Mi nem akarunk kormányt változtatni, azok a kisebbségek nem akarnak hatalmat gyakorolni - csupán egyet akarnak: hogy alapvetõ jogaikat, a nemzeti kisebbségi jogokat gyakorolják. Ez egyben az alapszerzõdés problémája is.
Legyen szabad a külügyminiszter úr figyelmét felhívni arra, hogy bár beszámolója színes és érdekes volt, úgy éreztem, valami hiány volt - mégpedig az eredményekben. Inkább mindig védekezõ állásponton van, mint meggyõzõn.
Nem szeretném, ha öndicséretnek tûnne, de legyen szabad azzal befejezni: Koppenhágában szeptember 18-án kétnapos vita volt arról, hogy belevegyük-e vagy belevegyék-e az emberi jogok mellé a nemzeti kisebbségi jogokat. Tizenegyen voltunk a határozattervezõ bizottságban: India, Kína, Németország, Norvégia, Libanon, Kenya, Camerun, Kanada és a többiek. A végsõ szavazásnál, amikor a kanadai elnök föltette a kérdést - mert India nagyon ellenezte azt a javaslatomat, hogy az emberi jogok mellé vegyük be a nemzeti kisebbségi jogokat - öten tették fel a kezüket. Akkor úgy éreztem, elvesztettem a csatát, amikor azonban ránéztem a kínai delegátusra, õ föltette a kezét. Én sem tudtam tíz évvel ezelõtt, hogy egy kínai delegáció segítségével fogjuk a nemzeti kisebbségi jogainkat megerõsíteni.
Azt remélem, hogy a külügyminiszter úr vitái, beszélgetései, tárgyalásai során könnyebben kapja meg az európai tagok segítségét, mint én a kínai delegátusét. Köszönöm. (Taps.)