ROCKENBAUER ZOLTÁN (Fidesz): Elnök Asszony! Miniszter Úr! Képviselõtársaim! Az idõ rövidségére való tekintettel két megjegyzést szeretnék tenni az eddig elhangzottakhoz. Az egyik arra a mai napon is, meg általában a magyar külpolitikában gyakran, sõt leggyakrabban hangoztatott közhelyre vonatkozna, amit itt már több képviselõtársam is említett ma, amit körülbelül így lehet összefoglalni, hogy Magyarország nem lehet addig tagja az Európai Uniónak, amíg nem rendezi viszonyát a szomszédaival, és ennek az egyetlen, legfõbb garanciája az alapszerzõdés lenne. Ez kedves kollégámnál, Eörsi Mátyásnál már úgy jelent meg, hogy Balladur francia miniszterelnök szájába mint egyetlen feltételét az európai csatlakozásnak, adta ezt a gondolatot.
Képviselõtársaim! Miniszter Úr! Az a helyzet, hogy ezt a gondolatot érdekes módon nem Nyugaton kezdték el hangoztatni. Ez a gondolat itt Magyarországon született meg. Ezt a gondolatot, amikor én külföldön jártam egy éve, másfél éve, ilyen formában soha senki nem vetette föl. Ezt a gondolatot így én elõször a külügyminiszter úr szájából hallottam, és akkor is egy külügyi bizottsági ülésen. Amikor erre rákérdeztem, akkor kiderült, hogy azért ez nem egészen így fogalmazódik meg. Mostanra azonban már sikerült úgy elterjeszteni ezt az ötletet, hogy lassan tényleg mindenki azt hiszi, hogy ez az egyetlen föltétele Magyarország európai csatlakozásának.
Számomra, képviselõtársaim, teljesen érthetetlen a magyar diplomáciának az az erõfeszítése, hogy olyan feltételeket szabjon magának, amilyet egyébként nem követelnek tõle. Ez azért is furcsa számomra, mert ez egy olyan feltétel, amit roppant nehéz betartani. Nehéz betartani, hiszen nemcsak rajtunk múlik. Hogyan lehetne követelni valamit egy féltõl, ami nem rajta múlik, vagy csak részben múlik rajta? Ezzel mindenesetre sikerült bemanõvereznünk Magyarországot abba a csapdahelyzetbe, amiben most vagyunk, nevezetesen, hogy itt állunk, hogy március 20-áig, azt terjesztjük a világ számára, hogy nekünk alá kell írnunk egy alapszerzõdést, kerül amibe kerül. Én azt gondolom, hogy a magyar külpolitikának egyáltalában nem feladata ennek a közhelynek a hangoztatása külföldön. Sõt, sokkal inkább ennek az ellenkezõjét kellene hangoztatnia. Nem arról kellene állandóan beszélnie, hogy Magyarországnak rendeznie kell a viszonyait. Hiszen mirõl is van szó? Milyen viszonyokat kell nekünk rendezni? Nem arról van szó, hogy a határon túli magyarság jogait kellene rendezni? A miniszterelnök úr határkövetelésekrõl beszélt. Miféle határrendezetlenségekrõl, határkövetelésekrõl van itt szó, és kinek a részérõl? Jobb, hogy ezt nem is fejtette ki a miniszter úr. Egyébként is azt gondolom, hogy már csak azért is furcsa egy ilyen követelményrendszernek a megfogalmazása bárkinek a részérõl is, hiszen elegendõ megnézni, az Európai Unió tagállamainak vannak-e hasonló vagy ennél súlyosabb konfliktushelyzetei, mint amilyen Magyarországnak van a szomszédaival. Hát kérem szépen, Törökország NATO-ország, Görögország NATO-ország és európai uniós ország. A ciprusi helyzet egy akut válság, ami több mint egy évtizede húzódik. Ez biztonságpolitikai szempontból sokkal komolyabb kérdés, mint amit itt rajtunk számon akarnának kérni. De említhetném az észak-ír helyzetet, a korzikai helyzetet, a baszk helyzetet. Magyarországon nincsen ilyen akut válság, amelynek megoldását követelményként kellene nekünk magunknak támasztani az európai csatlakozásunkhoz.
Másik megjegyzésem arra vonatkozna, amivel külügyminiszter úr az expozéját zárta, nevezetesen, hogy a magyar külpolitika célja nem utolsósorban a Magyarország-kép javítása. Nos, én ezzel egyetértek, csak akkor rá kell kapcsolni, miniszter úr, mert Magyarország külföldi megítélése 1990 óta nem volt ilyen mély, ennyire rossz, mint amilyen most. Elegendõ kinyitni az újságokat, akár a mait, akár a tegnapit, akár a múlt heti lapok bármelyikét, tele vannak olyan cikkekkel, amik Magyarországról lesújtó képet festenek, Magyarországot a szürke zónába helyezik, a Tekila szindrómát emlegetik vele kapcsolatban, vagy utalhatok a mai Népszabadságban a New York Timesnak a cikkére. Kérem, én ilyen cikkekkel nem találkoztam korábban. Ennyire rossz megítélése Magyarországnak a nemzetközi világban nem volt, mint amilyen most van. Egy évvel ezelõtt, ha bármelyik tárgyaló partnerrel találkoztam, Magyarországot a térség legfejlettebb, az integrációra legképesebb államaként emlegették. Ma már örülhetünk, hogyha a harmadik helyre sorolnak bennünket a visegrádi hármak között, sõt. Nem a sorrend a lényeg, mert az a legkevesebb, itt egy egyszerre való belépésnél gyakorlatilag tényleg mindegy, hogy az elsõ, a második vagy a harmadik helyen veszik fel az embert, de az utóbbi idõben bizony megszaporodnak, megszaporodtak az olyan elképzelések, hogy például a NATO-bõvítésnél Magyarország hátrébb sorolódik, és hogy esetleg Magyarországot nem is kéne fölvenni a NATO tagjai sorába, amíg, mondjuk, Csehországot igen. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)