NÉMETH ZSOLT (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Urak! Külügyminiszter Úr! Köztudomású, hogy mintegy fél évvel a tavaly májusi választások elõtt elõbb az SZDSZ, majd az MSZP külpolitikusai felmondták a hatpárti külpolitikai konszenzust. Ezzel a lépéssel gyakorlatilag kezdetét vette akkor a választási kampány, s ezzel hiú ábrándnak bizonyult az a meggyõzõdésünk, hogy alapvetõ nemzeti érdekek kiemelhetõek a választási küzdelembõl.
Mi maradt mára a választási hevületbõl? Nyugati viszonylatban folytonosság az elõzõ kormánnyal, viszont Kelet felé szakítás az elõdök gyakorlatával. Ebben döntõ szerep jutott egy új típusú szomszédsági politika meghirdetésének. E szomszédsági politika fõ sajátossága: Romániával és Szlovákiával úgynevezett történelmi megbékélésre van szükség, amit alapszerzõdéseknek kell rögzíteni. 1995 februárjára ennyi maradt az MSZP-SZDSZ kormánykoalíció külpolitikai arzenáljából.
Ezen szomszédsági politika tárgyalása során együtt járt a következõ körítéssel: az elõzõ kormány lenacionalistázása, mosolydiplomácia - azaz demonstratív találkozók a szomszédos kormányon lévõ testvérpártokkal, Oliviu Germannal, Peter Weisszel és más vezetõkkel, mint Meciar vagy Melescanu -, az elhíresült replikázás a tízmillió magyar miniszterelnökeként, a Duna TV meghintáztatása, a pozsonyi bocsánatkérési ügy.
Tisztelt Ház! El kell áruljam önöknek: a Fidesz nem érti a kormány fent vázolt szomszédsági politikáját. Tegyük fel a nagy kérdést: cui prodest - kinek használ ez a típusú alapszerzõdés, szomszédsági politika? Az európai stabilitáson õrködõknek, Magyarországnak, a határon túli magyarságnak - vagy esetleg a szomszédoknak, Romániának vagy Szlovákiának? Vegyük sorba ezeket a lehetõségeket!
I. Európa... Gyakran halljuk kormánykörökbõl, hogy az alapszerzõdésekre a Nyugat nyomása miatt van szükség. Az érvelés szerint a Nyugat stabilitást szeretne látni a régióban, nem pedig határ- és kisebbségi vitákat. Azok az országok, amelyek ilyen gondokkal rendelkeznek, ne is álmodjanak az euroatlanti integrációról - hallhattuk most is -, tehát euroatlanti integrációnk feltétele az alapszerzõdések megkötése - hangzik az okfejtés; Eörsi Mátyás talán egy az egyben ezt mondta el az elõbb.
Az iménti beállítás azonban nem felel meg a valóságnak. Több okból sem:
1. Az euroatlanti integrációnak egyelõre nincsenek rögzítve a feltételei. A Nyugat elsõsorban valóban stabilitásra törekszik régiónkban.
2. A Nyugat józan és higgadt külpolitikát vár el partnereitõl, nem pedig üres mosolydiplomáciát. Ebbe nem fér bele a problémák szõnyeg alá söprése, sem pedig az önfeladás. A stabilitás igényének a nemzeti érdekek képviselete felel meg.
3. A román és a szlovák fél az elmúlt években és a jelen tárgyalások során nem mutat megértést a magyar követelések iránt. Ebben a helyzetben csakis rossz alapszerzõdéseket lehet kötni. Ezeknek viszont beláthatatlanok a következményei. Irányíthatatlan indulatokat gerjeszthet mind a kisebbségi, mind a többségi népekben - azaz destabilizáló hatásúak a rossz alapszerzõdések. Az alapszerzõdések megkötésének kényszere alól Párizs udvarias formában fel is oldozta már Magyarországot és szomszédait, hiszen az EU legutóbbi brüsszeli külügyminiszteri ülésén eldõlt, hogy a kétoldalú szerzõdések nem képezik az úgynevezett zárókonferencia dokumentumainak a feltételét. Ezzel az európai stabilitási egyezmény grandiózus tervének sorsa megnyugtató módon megoldódott. Most már csak az a kérdés, hogy kire kozmál rá, ha egyáltalán rákozmál valakire. Mindebbõl következik, hogy anakronisztikus és elfogadhatatlan az a beállítás, hogy euroatlanti integrációnk feltétele az alapszerzõdések megkötése.
II. Magyarország... Az alapszerzõdések felkarolása magyar politikai erõ részérõl nem lehet más, mint kampányfogás. A választási kampány során mind az MSZP, mind az SZDSZ nagy hangsúlyt fektetett a szomszédokkal való úgynevezett történelmi megbékélésre, mondván, hogy Magyarország biztonsági, gazdasági, kisebbségi érdekei egyaránt indokolják a Szlovákiához és Romániához való közeledést. Az új kormánykoalícióból egyesek egyenesen annak legfõbb hivatásaként aposztrofálták a történelmi megbékélést a szomszédokkal. Az alapszerzõdéseknek eredetileg ezt a célt kellett volna szolgálni.
Hogy ezt a fenti gondolatmenetet senki nem gondolta komolyan, azt ékesen bizonyítja, hogy ma már csak kevesek próbálják megindokolni, hogy Magyarországnak sui generis miért érdeke az alapszerzõdés. Azt persze megértem, hogy az MSZP és az SZDSZ számára a történelmi megbékélés már mint kategória is kedves lehetett, hiszen hidat képezett az elmúlt évtizedek megszeretett proletár nemzetköziségéhez. (Zaj a bal oldalon. - Taps a jobb oldalon.)
A kormánykoalíció - bár nem túl hihetõen - azt is gyakran hangoztatta, hogy az elõzõ kormány külpolitikája nem csupán ellenséges volt a szomszédokkal, hanem revizionista és túlságosan kisebbségcentrikus is. Magyarországnak tehát kötelessége, hogy megnyugtassa a szomszédokat. Ezt szolgálta volna az alapszerzõdés, és azon belül hangsúlyosan az úgynevezett határklauzula. De hát a mai külügyminiszter elhíresült gyõri kijelentése - miszerint fenn kívánjuk tartani a békés határváltoztatás jogát - az addig kritizált MDF-kijelentések mellé sorolta az MSZP-t. Nem beszélve az SZDSZ minapi bejelentésérõl, miszerint õk sem támogatják az alapszerzõdések megkötését. Ki meri ezek után hihetõen azt állítani, hogy az alapszerzõdések lelkes támogatása nem belpolitikai célzattal, a választási kampányra kacsintva alakulhatott ki? Hogy ezek az alapszerzõdések még mindig itt vannak az asztalunkon, körítésként az úgynevezett történelmi megbékéléssel, ahhoz sokkal kevesebb köze van például az ukrán-magyar alapszerzõdésnek - ez is elhangzott -, mint e felelõtlen választásikampány-ígéreteknek.
Ma már tehát vitathatatlan, hogy a Románia és Szlovákia felé irányuló ezen mosolydiplomácia elhibázott, eredménytelen és felelõtlen volt. Az is látszik, hogy az országaink és népeink közötti közeledés nem alapszerzõdésektõl, hanem diplomáciai aprómunkától várható. Lényegi elõrelépésnek kell bekövetkeznie a magyar népcsoport helyzetében ahhoz, hogy Magyarország részérõl bármiféle alapszerzõdés újra napirendre kerülhessen. Az alapszerzõdések körül kialakult feszültség ékesen bizonyítja, hogy nem lehet eltekinteni ezen dokumentumok szimbolikus jellegétõl. Éppen ezért ilyen szerzõdést a kialakuló jó kapcsolatok betetõzéseként kell - és lehet - majd megkötni.
Egyébként Magyarországnak belpolitikailag sem érdeke az alapszerzõdések megkötése. Ma még ugyanis van remény arra, hogy a választási kampányban az MSZP és az SZDSZ által felrúgott hatpárti külpolitikai konszenzus helyreálljon. Az alapszerzõdések megkötése után félõ, hogy ez már nem lesz lehetséges, sõt egy olyan mély szakadék keletkezik a magyar belpolitikában, hogy a kormánypártok és az ellenzéki pártok közötti elemi párbeszéd fog veszélybe kerülni.
(11.10)
E tekintetben érthetetlen, hogy a kormányzat miért nem tett semmit annak érdekében, hogy az ellenzéki pártokat idõben bevonja az alapszerzõdések elõkészítésébe. Talán a kormányzat már akkor felmérte az alapszerzõdések megvalósulásának az esélyeit?
A határon túli magyarság lenne a harmadik kérdés. A szóban forgó alapszerzõdések megkötése kétségtelenül nekik ártana a legnagyobb mértékben. S ha igaz a fenti okfejtés, akkor Magyarország a maga választási kampányával belesodorta a határon túli magyarokat egy kényszerhelyzetbe. Egy olyan helyzetbe, amit õk csak elfogadhatnak vagy elvethetnek: Magyarország szerzõdni akar róluk, de nélkülük. Hiába nyilatkozta az RMDSZ a múlt év novemberében, hogy sem a magyar, sem a román tervezet nem elfogadható számára, süket fülekre talált. Horn Gyula azzal, hogy 1995. január 25-én bejelentette, a határon túli magyar szervezeteknek nincs vétójoguk az alapszerzõdések tárgyában, ezzel az egy kijelentésével zárójelbe tette a határon túli magyarság ötéves önszervezõdési folyamatát. Ezzel az egy kijelentéssel Horn Gyula megkérdõjelezte ezeknek a közösségeknek a politikai szubjektivitását és ezeknek a szervezeteknek a legitimitását is. És ugyanezt teszi Pozsony és Bukarest is öt éve. Ezeknek a szervezeteknek és közösségeknek igenis joguk van a belsõ önrendelkezésre, az önkormányzatra és az autonómiára, nem csupán a többségi nemzetek, hanem Magyarország viszonylatában is. Magyarországnak nem lehet fontosabb követelése a szomszédokkal szemben, mint hogy ismerjék el a magyarság szervezeteit az adott népcsoport legitim képviselõjeként.
Magyarországnak õket kell helyzetbe hozni, ha nem akarja kifogni a határon túli magyarság szervezeteinek vitorlájából a szelet. És ami ezzel jár, átvállalni tõlük a felelõsséget a magyar népcsoport sorsáért. Ugye ezt nem akarjuk?
Ragaszkodunk tehát ahhoz, hogy a határon túli magyarságot érintõ bármilyen nemzetközi szerzõdés megkötéséhez a mindenkori kormányzatnak meg kell szereznie a határon túli magyar népcsoportok legitim szervezeteinek a támogatását. Enélkül ilyen szerzõdés aláírására nem kerülhet sor. Ellenkezõ esetben számolnia kell az MSZP-nek azzal, hogy szertefoszlik az a csekély nemzeti legitimitása, amelyet nem könnyen szerzett meg, hiszen az MSZP jogelõdje évtizedeken át nem nemzeti külpolitikát folytatott, hanem Moszkva érdekeinek hûséges kiszolgálójaként, gondolkodás nélkül feláldozta a határon túli magyarság érdekeit. Ez a tendencia csak nagyon lassan és belsõ, külsõ nyomásra módosult, mígnem '86-87-ben több ezer erdélyi menekült ügye egyfajta áttörést hozott. Míg a BM még mindig a kiutasításokat osztogatta, addig más hivatalos pártközpontbeli, egyházi és ellenzéki körök megkezdtek egy nemzeti külpolitikát. Ebben az áttörésben történelmi szerep jutott mind a Csaba utcai menekült gyülekezetnek, hivatalos oldalról pedig megemlíteném Szokai Imre és Tabajdi Csaba "Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés" címû írását, amely '88. február 13-án a Magyar Nemzetben látott napvilágot.
Tisztelt MSZP-s Képviselõtársaim! A határon túli magyarság végigélte önökkel az MSZP és az MSZMP fentiekben vázolt fejlõdését. De sem az elmúlt negyven év nem múlt el nyomtalanul, sem az elmúlt egy év kampányízû akciói sem. Õk most el vannak bizonytalanodva. A határon túli magyarság védekezõ állást vett fel, és kivárnak. Ez pedig nem mindegy, hogy hogyan fog eldõlni, sem önöknek, de nekünk, ellenzéki, nemzetiségi elkötelezettségû erõknek sem. Nem azért, mert önök miatt aggódunk, hanem azért, mert a határon túlról nézve mi még mindig egy vagyunk: az anyaország, a négy éve újra megtalált viszonyítási pont.
Összegezve: nem lehet tehát külpolitizálni róluk, de nélkülük.
Románia és Szlovákia: használ-e nekik az alapszerzõdés? Az ember azt várná, ha sem Európának, sem Magyarországnak, sem a határon túli magyar kisebbségeknek nem használ az alapszerzõdés, akkor legalább a szomszédoknak igen. Ez azonban nincs így. Bár a kormány elõszeretettel hivatkozik arra is, hogy mi csak õmiattuk táncolunk, õk kértek fel minket, máskor persze azt mondja a kormány, hogy március 21-e után már csökkenni fog a megegyezési készségük, hiszen nem fognak ilyen jelzéseket kapni a Nyugattól. Ez a két állítás, uraim, hölgyeim, ellentmond egymásnak, és az utóbbi állítás a reális állítás. A szomszédoknak a belsõ feszültség fenntartása miatt szüksége van határügyre, kisebbségi ügyre, alapszerzõdés-hisztire. S ha ez nem lenne, lenne más, de ilyen jót nehezen fognak találni, ezért nem fognak egykönnyen lemondani az alapszerzõdés lehetõségérõl. S van egy másik szempont is: az aláírás a jelenleg hatalmon levõ, a többi szereplõhöz viszonyítva mérsékelt erõket elsodorhatná, különösen az után a tapasztalat után, amit az RMDSZ önkormányzati tanácsa jelentett. A hivatalos szervek ezzel az üggyel ugyanis kiengedték Romániában a palackból a szellemet és most nem tudják visszatuszkolni. Ha ez a folyamat felpördül, akkor már nem Iliescu, hanem Funar, s nem Meciar, hanem Slota van helyzetben. Tehát meggyõzõdésem, hogy szomszédainknak sem érdeke, senkinek sem érdeke és senkinek sem használ az alapszerzõdés. Cui prodest, nulli prodest - senkinek sem használ, de mint láthattuk, sok-sok érdeket sért.
Tisztelt Ház! Akkor pedig miért akar Horn Gyula kormánya alapszerzõdéseket? Õszintén megmondom, még mindig nem tudom, csak egy kósza ötletem van: azért, mert a Külügyminisztériumának a látszat ellenére nincs koncepciója, illetve koncepciója az alkalmazkodás, a követõ külpolitika, az irtózás az önálló kezdeményezéstõl, a felemelt kéz külpolitikája. Egy kis ország esetében ez néha érthetõ, de általában pont rájuk nézve végzetes is lehet. Itt az ideje egy merõben új koncepció kialakításának, különösen a határon túli magyarság szempontjából. Köszönöm a figyelmüket. (Nagy taps a jobb oldalon.)