ELNÖK: Tisztelt Országgyûlés! A házbizottság egyhangú állásfoglalása az volt, hogy elnöki zárszó következzék a mai munkaprogram után. Amikor ez a határozat megszületett, akkor bennem az a gondolat támadt, hogy nagy ívû áttekintéssel próbálkozom az Országgyûlés négyéves történetén áttekintve. Úgy gondolom, hogy a jelen perc nem alkalmas egy ilyen nagy ívû áttekintés megkezdésére. (Derültség.) Én türelmüket kérem egy tíz percen belüli, rövid lezárásra. Engedjék meg, hogy az elgondoltakból így kizökkenve - és azt is hozzáteszem, hogy egy hivatalos út körülményei között, álmatlanul töltött éjszaka után, kissé nehezen fogalmazva - szóljak néhány olyan mozzanatról, amirõl szóltam volna az idõ kedvezõbb feltételei között is. Mûködésünknek volt néhány kimondott és néhány kimondatlan jellemzõje és meghatározója. A kimondott az volt, hogy a diktatúrák felszámolása után Magyarország demokráciát kíván és demokráciát érdemel. Úgy gondoltuk - és azt hiszem, ebben osztozott az 1990-ben megválasztott Parlament túlnyomó többsége -, hogy az alkotmányos törvényhozó munkához térünk vissza, és kimondatlanul néhány alapelvhez feltétlenül ragaszkodni fogunk akkor is, ha mindenki, más- más megfogalmazásban, de szólt arról, hogy nem ideológiai töltésû a politikája. Mégis, úgy gondolom, a túlnyomó többség egyetértett abban, hogy a múlt öröklött értékeit a megújulással kapcsoljuk egybe, két szóra egyszerûsítve: a hagyományt és a modernizációt akarjuk ötvözni. (21.40) Úgy gondolom, hogy volt egy másik ötvözési szándék is, amivel tudatosan és a megnyilatkozásokban is vállalva követelményeit, sokan értettek egyet, és ez a nemzeti törekvéseknek és a demokratikus törekvéseknek az ötvözése volt. Azért mondom így, mert ilyen vagy olyan okoknál fogva, de kevésbé, mint a másik két fogalom párjánál, a nemzetinek a meghatározása tekintetében a kimondatlanban ott voltak fenntartások vagy legalábbis jelentõs hangsúlykülönbségek, de alighanem tartalmiak is. Az Országgyûlés többségérõl azonban elmondható, hogy a nemzetit úgy értette, hogy az semmiképp sem jelentette a testvériség hajdan oly sokat emlegetett fogalmának megtagadását, és semmiképpen sem jelentette a nemzetinek a támadó jellegû megfogalmazását. Hanem jelentette, amit ritkán használunk, a hazafiságnak a patrióta fogalommal való egyeztetését, tehát patriotizmust és demokráciát. Ez a négy fogalom így felsorakoztatva, én azt hiszem, hogy a törvényhozás döntéseiben mindig többségi súllyal bírt. Lehet, hogy voltak, akik, ha a tartalom megfogalmazását el kellett volna végezniük, körülírtabban fogalmaztak volna, vagy hajlottak volna olyan megfogalmazásokra is, amelyek egyeseket aggodalommal töltöttek volna el. De a túlnyomó többség fogalomhasználata - megítélésem szerint - kimondva vagy belsõ tartalma szerint e négy gondolatban - hagyomány, modernizálás, patrióta hazafiság és demokrácia - összhangban álló fogalmakként kerültek átérzésre, és kerültek bele törvényhozó munkánk révén törvényalkotásainkba. Mindez a maga tételességével a gyakorlatunktól távol állt. Amikor a gyakorlatunk megkövetelte, hogy lépésrõl lépésre elõrehaladjunk a célok meghatározásában, akkor a jogállamiság, a parlamentáris demokrácia, a piacgazdaság, illetve a szabadságnak az emberi közösség világában, a nemzeti közösség világában és a gazdaság és a társadalom mozgásában való megfogalmazása került elõtérbe. Ezek is, általánosságok lévén, kezdetben sokszor felröppentek külön-külön vagy egymásba kapaszkodva, de megfértek azzal, hogy egy nagy kérdõjelet rajzolt számos képviselõtársunk - nagyobb számban az ellenzékbõl, mert hiszen a kezdeti lökést és a cselekvés irányítását a dolog természete szerint a többséget alkotó erõktõl és az általuk meghatározott kormányzattól várta -, hogy vajon van-e itt mindebben koncepció. Az tudniillik, hogy ezek a szép elvek a törvényhozás gyakorlatában hogy valósulnak meg az elõbb említett célok - tehát jogállam, szabad gazdaság, egyéni és közösségi szabadság - tekintetében. Hadd mondjam azt: volt koncepció. Ennek a koncepciónak a megfogalmazásában a személyes teljesítmény tekintetében Antall Józsefé volt a legfontosabb és a leginkább meghatározó szerep. De túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy magányosan állt ebben; saját pártjában, a koalíciónak és jelentõs ellenzéki személyiségeknek és irányzatoknak alapkérdésekben bírta a bizalmát és támogatását. Így történhetett az - nem bocsátkozom a nagy ívû áttekintésbe, hogy a leglényegesebb elemekre szeretnék utalni -, hogy az Országgyûlés rendkívül rövid idõ alatt, ismétlem, kormányzati kezdeményezésre, de jelentõs ellenzéki erõk és személyiségek támogatásával ki tudta alakítani egyedül Közép- és Kelet-Európában a dolgoknak azt az egymásutánját, hogy mindenekelõtt fel kell építeni a jogállam pilléreit, kialakítani a jogállamiságnak azokat a kereteit, amelyek elég erõsek ahhoz, a múlthoz kapcsolódva és a jövõ követelményeinek is megfelelve, hogy keretei között, ezeknek a kereteknek a szakítószilárdságát jól felmérve képesek legyünk kibontakoztatni a gazdasági és társadalmi erõk dinamizálása révén az átalakulás legfõbb követelményeit, feltételeit és menetét. (21.50) Így is történt. Ha visszapillant majd az a jó látású történész erre a korszakra, úgy gondolom, meg fogja tudni állapítani, hogy Magyarországon az elõbb említett irányadás és erõ együttes, közös mûködése révén igenis, alig egy fél év alatt álltak a jogállamiság pillérei; igenis, kialakult az a keret, amelyen belül sor kerülhetett a gazdasági és társadalmi erõk dinamizálására és a hosszan tartó, nagy átalakulási folyamatok megindítására. Másutt - csak egy- egy mondatban utalok rá - a jellemzõ az volt, hogy jogintézmények ötletszerû reformja és reformpolitikai intézkedések a gazdaság és társadalom területén, bizony, nem kapcsolódva egy átgondolt koncepcióhoz, hoztak részeredményeket, de ezek a részeredmények gyorsan megkérdõjelezõdtek, és nem váltak rendszerré. Nálunk másként történt. 1990 õszétõl a súlypont átkerült a gazdaság és a társadalom dinamizálásának területére, és a folyamatok, olykor zegzugosan haladva, hiszen maga a parlamentáris munka is erre kényszerített bennünket, de a fõ követelmények világosan kirajzolhatóan a tulajdonviszonyoknak az általakulás követelményei szerinti rendezése, a tõke szabad mozgásának biztosítása, a kettõ együtt összefonódva privatizációval és kárpótlással, a kényszergazdaságnak a szabad gazdaságra való átváltásával lépésrõl lépésre, de a folyamat egészének követelményeit figyelembe véve haladt elõre. És - meglepõ módon már a végénél tartok (Derültség.) - tulajdonképpen az a négy nagy kötet, amelynek 2100 lapját töltötték be az eddig megjelent törvényeink és határozataink, és elkerülhetetlen még egy 400 oldalas kötetnek a közreadása ennek a rövid évkezdetnek a jogalkotásával, ez a két és fél ezer oldalnyi jogszabály egyfelõl a jogállam kereteit fölváltotta magának a jogállamnak az építményével, a mesterséges eszközökkel is dinamizált mozgását a gazdaságnak és a társadalomnak egyre inkább a természetes mozgás formáira vezette át, és eljuttatta az országot oda, hogy lehet, hogy bohó, könnyelmû és valóságunkat nem eléggé ismerõ, de a megnyilatkozók közül többségben lévõ jóindulatú külföldiek részérõl ebben a térségben az adott idõ alatt - minden csetlésünk-botlásunk ellenére - a törvényhozásunkat a legproduktívabbnak ítélik az átalakulás tényleges követelményei szempontjából. Még két rövid megjegyzést. Az egyik, hogy persze ismételten tévedtünk. Tévedett az adott esetekben a szavazó többség; hogy a nemmel szavazók mire gondoltak, az az ellenkezésen túl néha világossá vált, de nem mindig és nem koherensen. Tehát tévedett olykor az Országgyûlés többsége. De ne felejtsék el, hogy olyan parlamenti feladatot kellett történelmi kényszerûségbõl vállalnia, amelyben a megoldások nem álltak mintakövetõ vonzással rendelkezésünkre. Nekünk kellett nagyon sokszor és éppen a legnehezebb esetekben - ezt eredményeink kölcsönvétele is igazolja azóta - a diktatúra volt országai közül a próbatevõnek, az elöljárónak lenni és a magunk kárán, ha tudtunk, tanulni. Ezért volt elkerülhetetlen, ha nem akartunk lehetõségeinkhez képest lemaradni, hogy vállalnunk kellett kockázatokat, és noha döntéseink igen jó arányban kedvezõeknek bizonyultak, voltak olyanok, amelyekhez vissza-vissza kellett térnünk, mint például a szövetkezeti törvényhez, mert nem fogadtuk sem azt el, hogy egy lábdobbantás radikalizmusával kell egy pillanat alatt mindent megváltoztatnunk, különben vér fogja borítani az országot, de azt sem, hogy jó kezekben vannak a kényszer szülte hajdani megoldások, és ezért csak idõt kell engedni, hogy a régi formák között majd valamikor kibontakozzék az új. Engedjék meg, hogy itt talán be is fejezzem, töredékét mondva el annak, amit kívántam volna, utalva azonban arra, hogy amit az Országgyûlés produkált, a kormányzat - nem könnyû viszonyok között - igyekezett végrehajtani. De az átalakulás körülményei között itt mindig és elkerülhetetlenül van egy fesztávolság, mert a kormányzat, éppen felelõsségénél fogva, a bizonyos sorrendben keletkezõ törvényeknél olykor kényszerûen meg kellett, hogy várja a következõt, hogy lássa illeszkedésüket a végrehajtás megkezdése elõtt. S végül, de nem utolsósorban, talán nem is a teremben ülõkhöz szólva, egy nagyon egyszerû példával szeretnék élni, hogy ennyi erõfeszítés ellenére miért van olyan sok gond az országban? Mert ez az, amit sokan - érthetõ módon - nem látnak világosan, és sokan még szívesen el is homályosítanak vagy berozsdásítanak. (22.00) Arról van szó, hogy a törvényalkotás és a törvények végrehajtása természetszerûen idõt kíván, mint ahogy - most lapidáris hasonlattal élek - aki szõlõt telepít, tudja, hogy az elsõ négy esztendõben biztos kevés hasznot lát belõle, talán a talaj elõkészítésében, a nagyobb haszon majd utána következik. De engedjék meg azok is, akik kívánják, hogy minél elõbb véget érjen ez a kísérlet a visszapillantásra, talán maguk is tudják, hogy egy ilyen átalakulásban a rögtönös megoldások nem mindig lehetségesek. A magyar Parlament teljesítményében van bizonyára sok, amit bírálat fog érni a jövõben is. Nem baj, csak legyen, aki ki akarja javítani olyan tiszta szándékkal, mint ahogy mi felismert hibáinkat - a többségrõl szólok -, ha felismertük, ha felismertették velünk, mindig készek voltunk kijavítani. Aki pedig az összteljesítménnyel elégedetlen, akár üljön itt a Parlamentben, vagy legyen annak falain kívül, annak hadd hívjam fel a figyelmét: ha teheti, nézzen szét Közép- és Kelet-Európa parlamentjeiben és a végrehajtó hatalom ottani mûködésének területein. Éljen az összehasonlítás eszközével. Akkor - bízom benne -, ha tud mérlegelni, akkor a mi itteni erõfeszítéseinket és teljesítményünket nem csak bírálólag fogja megítélni. Úgy gondolom, a munka és még egy volt a teljesítménynek a magyarázata: a becsületes szándék a túlnyomó többségnél és az a felismerés, hogy az átalakulásban az egyensúlyt tartani tudó erõknek van meghatározó szerepe, nem a kalandor elgondolásoknak, nem a szélsõségek olykor dinamikusnak látszó mozgásának, hanem annak az egyensúlyt tartó erõnek, amely irányt tud adni, amely mer dönteni és vezetni, mindig figyelve a derékhad mozgásképességére és lehetõségeire. Mert ne felejtsék: diadalokat lehet aratni portyázókkal, lehet aratni merész elõõrsökkel, életüket áldozó hátvédekkel, de országot megtartani és jó irányba vinni csak az tudja, aki - egyensúlyt tartva - a derékhadat vezetni meri, tudja és remélheti. Köszönöm a figyelmüket. (Nagy taps.) Köszönöm szépen. Ezért a kis beszédért túl nagy a taps. Kedves barátaim! A házbizottságnak volt még egy döntése. Ez a döntés az volt, hogy az ülés lezárásaként kérjem fel önöket, hogy együtt énekeljük el a Himnuszt. (A képviselõk felállnak, és eléneklik a Himnuszt.) Köszönöm. (Az ülés 22 óra 8 perckor ért véget.)