TartalomElõzõKövetkezõ

DR. ORBÁN VIKTOR (FIDESZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Három és fél év után ma ismét azért jöttünk össze, hogy kormányprogramot vitassunk meg. De mennyire más ez a helyzet és más ez a vita, mint 1990 májusában volt. Akkor egy választásokon gyõztes, a választók többségének bizalmát élvezõ Kormány terjesztette elõ, hogy mit akar tenni, merre akarja vezetni az országot. Ma egy megtépázott tekintélyû, támogatását vesztett, éppenhogy koalíció kér bizalmat néhány hónapra, hogy aztán lelépjen a színrõl. (Közbeszólások a kormánypártok soraiból: Ó, te szegény! Tapsoljuk meg! - Szórványos taps a kormánypártok soraiban.) Nem a politikában szokásos kormányváltásra készülünk most itt. Valójában csak alkotmányjogi szempontból új az a Kormány, amely most a tisztelt Ház támogatását kéri. A mai vita hatására úgy tûnik, mintha új Kormány jönne, pedig csak a régi távozik. Némi malíciával azt mondhatnám, hogy ez a Kormány úgy megy, mintha jönne. (Derültség.) A mai vitában alkotmányos kötelezettségünknek kell eleget tenni még akkor is, ha a vitának a kialakult helyzet sajátossága miatt kevés az értelme. Kevés, hiszen a bizalmat kérõ Boross-kormány nem a fordulat kormánya. Az elõttünk fekvõ kormányprogram is igyekszik csökkenteni a vele szemben támasztható elvárások mértékét, s a hangsúlyt a folyamatosságra helyezi; lényegében a Nemzeti Megújhodás Programjának befejezését ígéri, úgy téve, mintha az valamiféle bevált, sikeresnek bizonyult program lett volna. Az elõttünk álló Kormány és annak leendõ elnöke, Boross Péter nem a fordulat kormánya és nem a fordulat miniszterelnöke. Nincs ilyen szándéka, de ha lenne, sem volna már rá ideje a következõ választásokig hátralévõ szakasz rövidsége miatt. A választásokig hátralévõ 4-5 hónap alatt érdemi fordulatot végrehajtani nem lehet. De kárt okozni, azt lehet, és lehet súlyosbítani az országot gyötrõ bajokat. S a kormányprogram szövegét olvasva van okunk ettõl némileg tartani. Tisztelt Ház! Ez a kormányprogram kizárólag sikerekrõl, eredményekrõl beszél, egy szót sem szól az elvesztegetett idõrõl, a megroppant állampolgári bizalomról, az alkotmányos intézmények csökkenõ tekintélyérõl, a rohamosan romló gazdasági helyzetrõl. Mintha az írás szerzõi, és mi, olvasók, más országban élnénk. Rendben van, belátjuk, hogy kormányprogram címén nem adható elõ az elmúlt három és fél év kritikai elemzése. (15.40) Hiszen a szigorú bírálat a mindenkori ellenzék dolga. Mi erõnkhöz és képességeinkhez mérten igyekeztünk megfelelni ennek a feladatnak, és e tekintetben önök a jövõben is számíthatnak ránk. Az a tény azonban, hogy a mai bajaink nem csekély része a jelenlegi kormánykoalíció jóvoltából állott elõ, nem zárja ki eleve, hogy új kormányprogramjuk a létezõ valóság problémáinak elemzésébõl induljon ki. Ám ez a kormányprogram alig ejt szót gondokról, problémákról, feloldandó feszültségekrõl. Amit ma itt vitatunk, az sokkal inkább tekinthetõ közönséges gyõzelmi jelentésnek, semmint kormányprogramnak. Tisztelt Ház! A tragikus módon elõállt kormányváltási kényszer alkalmat teremt arra, hogy háttérbe szorítva kormánypárti vagy ellenzéki mivoltunkat, õszintén szembenézzünk az ország helyzetével. Talán ez a pillanat alkalmas annak kimondására, hogy komoly bajban vagyunk. Az MDF-kormány országlása alatt nem egyszerûen egy vagy két párt vesztette el a népszerûségét, nem egy vagy két politikussal fordult szembe a közvélemény jelentõs része, hanem sokakban az egész demokráciába vetett hit rendült meg. Amikor nekifogtunk a munkának, jól tudtuk, hogy milyen irdatlan feladatot kell megoldani. Ma már sok mindent homályban hagy az emlékezet, de a mi generációnk már 1989-ben tisztában volt azzal, hogy milyen jövõ is vár ránk 40 éves kommunista országlás eredményeképpen. De más dolog elméletben belátni, hogy a mi hátunkon fog csattanni az ostor azoké helyett, akiknek valójában viselni kellene a felelõsséget, és más dolog szembesülni a sorsuk rosszabbodása miatt a demokráciából is kiábránduló s mindannyiunkkal szembeforduló százezrekkel. Mondjuk ki nyíltan, az eltelt három és fél év a magyar polgárok többsége számára nem bizonyította be, hogy a mai rendszer, a többpárti demokrácia jobb és kívánatosabb rendszer lenne, mint az elõzõ volt. (Mozgás és zaj a jobb oldalon.) A kommunista rendszer utolsó éveiben a kívánt demokrácia a magyar társadalomban nem a maga lábán megálló polgár küzdelmeivel és felelõsségével, hanem a várt jóléttel volt azonos. Általános volt az illúzió, hogy a kommunista uralom elsöprése egy csapásra magával hozza a nyugatihoz hasonló életszínvonalat. A fordulat óta nem hogy rohamosan emelkedett volna a polgárok életszínvonala, hanem ellenkezõleg, még a fogyasztás abszolút szintje is csökkent. Tisztelt Ház! Hölgyeim és uraim! Egyre kevesebbet ér a pénz a polgárok zsebében, és egyre kevésbé fogékonyak a többpárti parlamenti demokrácia finomságai iránt. Nem értik, miért van szükség ilyen sok parlamenti képviselõre, nem értik, hogy minek a sokféle rangú és címû kormánytisztviselõ és hivatal. Önkormányzati testület, köztársasági megbízott, Számvevõszék, Alkotmánybíróság mind-mind úri huncutságnak tûnik a szemükben, amely nem visz egy lépéssel sem közelebb a jóléthez, hanem inkább csak viszi a pénzt. A piacgazdaság sérti azok erkölcsi érzékét, akik csak azt látják belõle, hogy kevesek - számukra tisztázatlan körülmények között - tulajdonosokká válnak, míg a többség továbbra is marad egyszerû, a munkahelyét és megélhetését féltõ munkavállaló. Mindannyiunknak számot kell vetni azzal - legyünk akár ellenzékiek, akár kormánypártiak -, hogy a demokrácia iránti bizalmatlansággal még hosszú idõn keresztül együtt kell élnünk, hogy a parlamentáris demokrácia gyökerei nem fognak végleg megkapaszkodni, amíg ez a rendszer gazdasági sikerekkel nem bizonyítja az életrevalóságát. S ezért hosszú idõn keresztül a politikai küzdelmeknek nemcsak az a tétje Magyarországon, hogy ki fog kormányozni, hanem elsõsorban az, hogy megmarad-e a demokrácia. (Taps a bal oldalon.) Elnök úr! Tisztelt Ház! Nehéz helyzetbõl indultunk ki, és még nehezebbe jutottunk. A bajok egy részét nem kerülhettük el, de nem volt szükségszerû, hogy ilyen mélyre zuhanjunk. Ma már aligha mondhatja bárki õszintén, a megmosolygás kockázata nélkül, hogy jó irányba haladunk. Az infláció mértéke lényegében egy éve nem mérséklõdött, s rövid távon nincs is esély jelentõs csökkenésre. A külgazdasági miniszter exportdiadalokról szóló haditudósításai lassan lecsendesedtek, s szerény segélykéréssé szelídültek. A visszafogottság indokolt, hiszen ebben az évben az export drámai módon visszaesett, és a külkereskedelmi mérleg aggasztóra fordult, és ismét fenyeget bennünket a külsõ eladósodás mértékének emelkedése. Az ország gazdasági teljesítõképessége vészesen zsugorodni kezdett, és a nemzeti össztermék három esztendõ alatt több mint 20%-kal csökkent. Ez alatt a költségvetési hiány mértéke 1,4 milliárd forintról jövõre a legjobb esetben is legalább 330 milliárd forintig fog emelkedni. És történik mindez úgy, hogy a Kormány nem valamely nagy ívû gazdaságpolitikai cél elérése érdekében vállalta ezt a hiányt, hanem a mindennapokkal sodródva egyszerûen finanszírozta egy elhibázott gazdaságpolitika mindennapos kiadásait. Elnök úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és uraim! A Kormány elmulasztotta megkezdeni az egészségügyi és a nyugdíjrendszer átalakítását. Tudjuk, hogy egy ilyen vállalkozás legalább nyolc-tíz esztendõt vesz igénybe. Tudjuk azt is, hogy egy parlamenti ciklus alatt egy ilyen kísérletnek nem a gyümölcse, inkább csak hátránya érik be annak a kormánynak a számára, amely belevág. A Kormánynak azonban látnia kellett volna, hogy az ellenzék, de annak legalábbis egy része az ország hosszú távú érdekeitõl vezettetve készen állt arra, hogy az elkerülhetetlen, népszerûtlen döntésekért való felelõsség egy részében is osztozzon. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy elõbb-utóbb meg kell kezdenie valakinek egy új egészségügyi és nyugdíjrendszer alapjainak a megvetését. Ha a Kormány kellõ fölkészültséget és elszántságot mutatott volna, már három évvel közelebb lennénk egy új, mûködõképesebb és igazságosabb nyugdíjrendszerhez. (Mozgás és zaj a jobb oldalon.) A kormányzat elmulasztotta a bankok gyors privatizációját. Ezzel sikerült elérni, hogy a három évvel ezelõtt még jó pénzért eladható bankok mai állapotukban már senkinek sem kellenek. Ráadásul a Kormány belesodorta önmagát a bankkonszolidáció kényszerébe, amely a szerencsétlen kormányzati magatartás eredményeképpen mára bújtatott és folyamatos állami támogatássá változott, a valódi siker esélye nélkül. Sok minden történt az infrastruktúra fejlesztésében, ám az ország jövõjét évtizedekre meghatározó lényeges döntések átfogó politika hiányában születtek. Elég a vasúttal kapcsolatos tanácstalanságra utalnunk, vagy a csatornahálózat nélküli vízhálózat-fejlesztésekre. A Kormány ahelyett, hogy megnyerte volna a vállalkozók támogatását és bizalmát, a gazdasági szabályozók gyakori évközi változtatásával lépésrõl lépésre elidegenítette õket magától, s ezt a mind gyanakvóbb viszonyt megpecsételte a minimáladó ez évi elfogadtatásával. A koalíciós Kormány a kárpótlás kétségbeejtõ kísérletével végleg összekuszálta a már 1990-ben is rendkívül rossz állapotban lévõ mezõgazdaság viszonyait. Hosszú idõre szinte reménytelen helyzetbe sodorta ezzel a falun élõket, és különösen nehéz helyzetbe hozta a magunk korabeli falusi fiatalokat, akik most vágnának bele a gazdálkodásba. Igen, tisztelt uraim, ha az önök agrárpolitikája ki nem szorította volna õket ebbõl a lehetõségbõl, hiszen önök is jól tudják, hogy a falusi fiatalok kimaradtak a kárpótlásból és a téeszvagyon nevesítésébõl is. És itt állunk ma, 2 millió tulajdonos 8 millió tagban fekvõ földjével, a semmiben lebegõ, fedezet nélküli 220 milliárd forint értékû kárpótlási jeggyel, amelybõl eddig csak 20 milliárd forintnyit tudtak állami vagyon értékesítésével a forgalomból kivonni. S végül különösen aggasztónak találjuk a kormányprogramnak azokat a mondatait, amelyek a kisbefektetõi részvényvásárlási programról szólnak. Aggasztónak találjuk azt, hogy a kormánykoalíció ismét olyan osztogatásos ígéretet tett a választópolgároknak, amelyeknek teljesíthetõsége legalábbis kétséges. Ráadásul szerencsétlennek, felelõtlen magatartásnak tekintjük azt, hogy egy négy-öt hónapra hivatalba lépõ kormányzat olyan vállalkozásba kezdjen, amelynek hátrányos következményei a következõ kormányt állítják majd évekre kényszerpályára. Ennek fényében egyenesen fenyegetõen hangzik a most beterjesztett program számos utalása a korábbi és az elkövetkezendõ hónapokban követendõ politika folytonosságáról. Vajon nem önáltatás-e arról beszélni, hogy a Nemzeti Megújhodás Programjában vállalt feladatoknak a kormányzati ciklusra esõ idõarányos részét az elõzõ kormány jórészt elvégezte. Ebben a kormányprogramban, és különösen annak gazdaságpolitikai részében sikerként jelenik meg az, ami szerintünk egyértelmû kudarc volt, és folytatandóként az, amit sürgõsen abba kellene hagyni, vagy be kellene fejezni. Tisztelt Ház! Antall József, akinek szerepét és államférfiúi képességeit méltán hasonlíthatjuk Konrad Adenaueréhez, sem tudott megbirkózni Magyarország gazdasági válságával. Nem tudott megbirkózni, mert nem talált maga mellé egy Erhardtot, egy olyan gazdasági csúcsminisztert, akiben megbízhatott volna, és aki képes lett volna kialakítani és megvalósítani egy merész és sikeres gazdasági programot. Ilyen körülmények közepette a folytonosság vállalásának gazdaságpolitikai szempontból nincsen semmi értelme. (15.50) Nincs mit folytatni, hacsak a keserves kínlódást és a gazdaságpolitikai kudarcot nem akarjuk hivatalos kormányprogrammá emelni. Bár jogi értelemben, tisztelt Ház, a leendõ Kormány kétségkívül teljes jogkörrel rendelkezõ politikai Kormány lesz, mégis kérjük, hogy korlátozza mûködését, és a gyakorlatban tekintse magát ügyvivõi Kormánynak. (Halk moraj a jobb oldalon.) Javasoljuk, hogy csak a lehetõ legszükségesebb lépéseket tegye meg, és ne hozzon olyan gazdasági intézkedéseket, amelyek tovább szûkítenék a következõ kormány amúgy sem tág mozgásterét. (Közbeszólás a jobb oldalról: Miért, ki lesz az?) Kérjük, hogy törekedjenek annak biztosítására, hogy a most hivatalba lépõ régi-új Kormány rendben adhassa át utódjának a hivatalát. Vagyis elõször: kérjük, hogy készítsék elõ azokat a kétharmados törvényeket, amelyek tekintetében 1990 óta mulasztásos alkotmánysértésben van az elõzõ kormány. Másodszor: el kellene kezdeni egy új alkotmány szakmai elõkészítését, még akkor is, ha ebben a ciklusban már nincs esély ennek elfogadására. Harmadszor: be kellene fejezni a két esztendeje félbeszakadt állami számvevõszéki reformot. Negyedszer: el kellene végezni az alkotmánybírósági törvény korszerûsítését. És végül: ismét a Ház elé kellene bocsátani a médiatörvényt. Az elõttünk álló négy-öt hónap erre a munkára megítélésünk szerint elegendõ lehet. Tisztelt Ház! Az utóbbi néhány hónapban még kedvezõ jeleket is felfedeztünk a magyar politikában. (Közbeszólás a jobb oldalról: Na! - Szórványos derültség.) Úgy láttuk, nõtt a hajlandóság a politikai erõkben arra, hogy kompromisszumot kössenek az ország számára fontos törvények megalkotása érdekében. Ezt világosan mutatják azok a kétharmados törvények, amelyeket sikeresen fogadott el a tisztelt Ház, valamint azok a törvények is, amelyekben ígéretesen alakulnak a tárgyalások. Mi nem szavazunk bizalmat Boross Péternek és Kormányának, de ha az önök akaratából ez a Kormány hivatalba lép, készek leszünk az együttmûködésre. Ezzel kívánjuk segíteni a magyar parlamentáris demokráciát abban, hogy rendezetten érkezzünk el a következõ választásokig, hogy a lehetõ legkevesebb szükségtelen teher háramoljék a következõ kormányra. Az országnak meggyõzõdésünk szerint az az érdeke, hogy a most hivatalba lépõ kormánykoalíció kitölthesse teljes mandátumát. Politikai sikerekben ínséges idõkben ez sem kevés. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps.)

Homepage