MIKLÓS ÁRPÁD (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Három évvel a szabadon választott Parlament megalakulása után szomorú szívvel mondom el a hozzászólásomat. 1990-ben azt gondoltam, hogyha nagy nehézségek árán is, de 1993-ra már sikerül az ország szekerét olyan útra terelni, aminek a végén feldereng az a boldogabb jövő, amiért történelmi nagyjaink oly sokat harcoltak. Sajnos, ezt a boldogabb jövőt én még mindig nem látom, és ezért nemcsak a meglévő objektív nehézségeket kell okolni. Ebben erősen közrejátszanak a Kormányunk és Parlamentünk által elkövetett hibák is. Jelen esetben a Kormányunk által elkövetett diplomáciai hiba miatt vagyok kénytelen a Magyar Köztársaság és Ukrajna között a jószomszédság és az együttműködés alapjairól szóló szerződés parlamenti megerősítését megtagadni. Beleborzongok, amikor arra gondolok, hogy a vitát követő szavazásnál nemet fogok mondani. Mindez azért van, mert a magyar és az ukrán nép hosszú századokon keresztül békében és barátságban élt egymás mellett, de én hiszem azt, hogy a Kormányunk által elkövetett diplomáciai hiba után is a lehető legharmonikusabb lesz a két ország kapcsolata. Ennek a két országnak létérdeke, hogy jó kapcsolatokat építsen ki egymással. Hiszen az utóbbi 45 évben ugyanazok voltak az elnyomóink, és sok területen hasonlóak a gondjaink is. Ez a történelmi helyzet ideális lehetőséget biztosít egy olyan kétoldalú szerződés megkötésére, ami mindkét ország fejlődését előmozdítja, és elmélyíti az amúgy is meglévő rokonszenvet. Mikor jó egy kétoldalú szerződés? Meggyőződésem szerint akkor, ha azt mindkét ország népének a lelkülete elfogadja. Ez akkor szokott bekövetkezni, ha kölcsönös érdekek vannak abban megfogalmazva, és olyan kompromisszumok, amelyekben ha az egyik lemond valamiről, akkor a másik fél is lemond valami hasonló súlyú dologról. Azok a szerződések, amelyek ezeknek a követelményeknek nem felelnek meg, rosszak, és egyik aláíró fél érdekét sem szolgálják. Rossz szerződésekre bőven lehet példát találni Európa XX. századi történelmében. Vegyük például a trianoni békeszerződést. Ezt a magyar nép lelke mélyén nem tudta elfogadni. Hiába érezték a románok, a szerbek és a többi utódállam népe, hogy rájuk nézve ez a békeszerződés mennyire áldásos, az áldásából nem tudtak részesülni. A békeszerződés következtében az íróasztalnál alkotott Jugoszlávia romokban hever és százezrével számolják a halottakat. Csehszlovákia és Románia népe is legfeljebb annyit állapíthat meg a trianoni békeszerződés aláírása után 73 évvel, hogy életszínvonaluk sokkal jobban el van maradva a fejlett nyugat-európai népek életszínvonalától, mint 80 évvel ezelőtt volt. Közép-Európa népeinek közeledését máig a trianoni békeszerződés akadályozza. A szlovákok, a románok és a szerbek érzik, hogy a magyarság máig nem tudta lelke mélyén megemészteni a trianoni sokkot, mert azt nem is lehet megemészteni, csak teljes önfeladás árán. A teljes önfeladás viszont egyenlő a nép pusztulásával, és itt a kör bezárult. Ezért törekszenek hol durvább, hol kevésbé durvább módszerekkel a magyarság beolvasztására. Azt már régen megállapították a történészek, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések magukban hordozták a második világháborút. A német nép nem tudta a lelke mélyén elfogadni a megalázó békeszerződést, és ezt használta ki a szélsőjobboldal. Meggyőződésem, hogy nem tudott volna hatalomra kerülni Németországban, ha nincs a megalázó versailles-i békeszerződés. A második világháború után egyértelműen érvényesült az a cinikus megállapítás, hogy a történelemnek egyetlen tanulsága van, hogy az emberiség sohasem tanul a történelemből. Ezt azért mondom, mert a második világháború után kötöttek egy még igazságtalanabb békeszerződést. Pusztán azért nem tört ki a harmadik világháború, mert létezett az atombomba. Igen. 45 éven keresztül az atombomba volt a béke őre. Az igazság az, hogy nemcsak azért nem kötöttek igazságos békét a második világháború után, mert az emberiség nem tanult a történelemből: azért nem kötöttek, mert nem is lehetett kötni. Egy olyan pusztító, több tízmillió halottat követelő háború után, mint a második világháború, még több évig elevenen él a gyűlölet az egykori ellenfelek között. A gyűlölség légkörében igazságos békét kötni lehetetlen. Most viszont 48 évvel a második világháború befejezése után lehet jó és igazságos két- vagy többoldalú szerződéseket kötni. Olyanokat, amelyek mindegyik aláíró ország népének az érzékenységét figyelembe veszik. Vajon ilyen értelemben jó szerződésnek tekinthető-e a most tárgyalandó magyar-ukrán szerződés? Szerintem egy mondat kivételével igen. Ez az egy mondat viszont tönkreteszi az egészet. Ez a kritikus mondat így hangzik: A felek tiszteletben tartják egymás területi épségét, és kijelentik, hogy egymással szemben nincs és nem is lesz területi követelésük. Aki a magyar nép nevében egy másik országgal szerződést köt, annak át kell éreznie és meg kell értetnie, hogy a magyar nép holocaustját jelenti a trianoni békeszerződés. Ennek a békeszerződésnek a következtében kellett százezerszámra családostul menekülnie marhavagonokban az elszakított részekről a magyarságnak. Ennek a békeszerződésnek a következménye, hogy 1945-ben Erdély falvaiban baltával vagdosták le a szovjet hadsereg háta mögött a védtelen magyarok fejeit Iuliu Maniu gárdistái. Ennek a békeszerződésnek a következtében kötözték a délvidéki magyarokat a vasúti sínekhez és engedték keresztül rajtuk a mozdonyokat. Így pusztult el 40000 magyar csupán azért, mert magyarok voltak. Ennek a békeszerződésnek a következtében adták el rabszolgának a deportálásra ítélt felvidéki magyarokat, és ennek a békeszerződésnek a következtében pusztultak el Sztálin kényszermunkatáboraiban tízezrével a kárpátaljai magyarok. Ezek olyan mély nyomokat hagytak a magyarság lelkében, mint a zsidó nép esetében a gázkamrák. Ez még akkor is így van, ha erről a tragédiáról sokkal kevesebbet tud a világ, mint a zsidó nép tragédiájáról tud. Nem lehet úgy szerződést kötni egy másik országgal, hogy erről nem világosítjuk fel az aláíró felet. Mi némán tűrtük a megpróbáltatásokat, és mindig betartottuk a ránk kényszerített szerződéseket. Ne akarja senki úgy föltüntetni a tényeket, mintha nekünk kéne még mindig bocsánatot kérni, egyoldalúan megerősíteni azt, amit mindig is betartottunk. Igen. A látszat ellenére ez a kritikus mondat egyoldalú megkötést jelent. Mert ugyan miről való lemondást jelent az, hogy Ukrajnának nincs területi követelése Magyarországgal szemben? Még a sztálini önkénynek sem jutott eszébe Záhonyt vagy Nyíregyházát a Szovjetunióhoz csatolni, pedig 1945 után a lábai előtt hevertünk. Az, hogy Ukrajnának nincs területi követelése Magyarországgal szemben, annyit jelent, mintha Magyarország kijelentené, hogy Svájccal szemben nincs területi követelése. Ezekből a tényekből látszik, hogy mennyire nem a kölcsönösség alapján született meg a magyar-ukrán szerződés. (17.20) Ezt a magyar néplélek nem tudja elfogadni. Egy ilyen szerződés ratifikálása csak elodázza az igazi, mindkét nép javát szolgáló alapszerződés megszületését. Ha a képviselők többsége "igen"-t mond a szavazásnál, azzal csak azt bizonyítja, hogy nagyon távol áll attól a néptől, amely a Parlamentbe küldte őket. Az általam elmondottak alapján arra kérem a tisztelt képviselőtársaimat, hogy szavazzanak "nem"-mel a szerződésre, hogy a több mint 45 éves szovjet megszállás után végre megszülethessen Magyarország és szomszédai között a közép-európai népek kölcsönös érdekeit figyelembe vevő alapszerződés. Ha ez nem következik be, akkor a külpolitikában csak olyan sikereket érhetünk el, mint Bős-Nagymaros esetén, vagy olyan sikert, mint a magyar külügyminiszterünk elért a román kollégájával folytatott szívélyes gyulai megbeszélésen. Mint tudjuk, pár héttel a szívélyes megbeszélés után kinevezték a székely magyar megyék élére a román prefektusokat. (Dr. Jeszenszky Géza: Az jóval hamarabb volt.) Meggyőződésem, hogy ennél a vitánál az elszakított kárpátaljai magyarságra vagy az elszakított kárpátaljai népre való hivatkozás vétek. Nem lehet rájuk hivatkozni. Nem lehet, mert őket nem kérdezte meg soha senki. Tudtommal Magyarország feldarabolása után egyetlenegy esetben kérdezték meg a helyi lakosokat: ez a soproni népszavazás. Azon kívül nem tudok egyetlenegyet sem. Tehát aki most arra hivatkozik, hogy mit mondanak a kárpátaljai magyarok vagy a ruszinok, az rosszul teszi, mert akkor hivatkozzon rá, ha ott nemzetközi ellenőrzés mellett népszavazást rendeznek és az eredménnyel jön ide hozzánk, hogy ezt mondja Kárpátalja lakossága. Ha valaki ezt fel tudja mutatni, az jogosan hivatkozik. De enélkül hazugság rájuk hivatkozni. Enélkül lehet egyes emberekre hivatkozni, ugyanúgy, mint 1956 után 1957-től egészen 1962-ig az ENSZ-ben a magyar küldött arra hivatkozott, hogy a magyar nép kéri, hogy a magyar ügyet vegyék le az ENSZ napirendjéről, és 1962-ben levették. Hát nem a magyar nép kérte, mint jól tudjuk, hanem valaki kérte: egy áruló, akit odaküldtek. Úgyhogy tisztelettel kérem a beszédem végén tisztelt képviselőtársaimat, gondolják meg a szavazásnál, gondolják végig ezt az ügyet, mert súlyos kérdésről döntünk. Azt sem lehet mondani, hogy a kárpátaljai népnek ez az érdeke, hogy mi ezt a szerződést elfogadjuk. Történelemből tanulni kellett: 1945-ben, miután a szovjet hadsereg elfoglalta Észak-Erdélyt, mint már beszédem elején említettem Iuliu Maniu gárdistái járták a szovjetek háta mögött Észak-Erdély falvait, például Szárazajtán és Egeresen, és baltával vagdosták le a magyarok fejét. Ez olyan felháborodást váltott ki, hogy szovjet közigazgatást vezettek be Észak- Erdélyben. Utána jött a demokratizálódás. A demokratizálódás után újra román közigazgatás lett Észak-Erdélyben, és nagy jogokat kaptak ott a magyarok. Működött a magyar egyetem, működtek az elemi iskoláktól az egyetemig az oktatási intézmények. Ha külföldi filmet vetítettek Észak-Erdélyben, akkor magyarul és románul voltak kiírva a feliratok. Mindez addig tartott, amíg 1947. február 10-én Észak-Erdélyt nem csatolták Romániához. A szerződés megszületése után jöttek a jogfosztó törvények. Egyre inkább eltűntek a magyar feliratok. Később megalakították a magyar autonóm tartományt, ami kívül esett. Megszüntették az egyetemet +59-ben Kolozsváron, megszűntek a magyar feliratok, és mindez csak az autonóm tartományra korlátozódott ezután. 1967-ben viszont megszüntették az autonóm tartományt. Utána azt csinálták az autonóm tartomány területével, mint csinálták azelőtt a kívül eső területekkel. Sokat ártott az erdélyi magyarságnak például a magyar-román barátsági szerződés megkötése. Sokan azt hitték, majd ez fog valami fellendülést hozni. Fenét. Más történt. Utána jöttek még nagyobb számban a jogfosztó törvények. Mindez az erdélyi magyarság tragédiáját jelentette, és meg kellett állapítani, az a mondás: "Ne lőjj arra a repülőre, amin 2 millió túszod ül" nem állja meg a helyét. Tisztelettel kérem még egyszer tisztelt képviselőtársaimat, gondolkozzanak el ezen, és úgy szavazzanak, hogy ne kelljen ebben a változó világban, kiszámíthatatlan jövőben néhány év múlva szégyellniük magukat a szavazásuk miatt. Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps.)