Tartalom Előző Következő

KIRÁLY ZOLTÁN (független:) Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársak! Mindenekelőtt hadd fejezzem ki örömömet és köszönetemet azért és amiatt, hogy a Kormány tagjai a Kormány létszámához képest lényegesen nagyobb arányban vannak jelen a Parlamentben, most is, a késői órán, mint a képviselők. Úgy gondolom, ez annak is jele, hogy a Kormány tagjai és a Kormány fontosnak tartja az egyes képviselői vélemények meghallgatását is. Azért is örülök, hogy éppen a 11 független képviselő múlt év végi javaslata alapján - gondolom, talán ez is befolyásolhatta a Kormányt - tette meg ezen előterjesztését. Tudva ugyan azt is, hogy persze a felelős Kormány alkotmányos kötelessége számot adni végzett munkájáról. Úgy gondolom, az Antall-kormány esetében ennek az ad különös jelentőséget, hogy ez az adminisztráció - mint ahogy vállalta is és megkapta a felhatalmazást erre - a rendszerváltozást vezénylő testület. Döntéseik vagy nem döntéseik évekre meghatározzák a társadalmi-gazdasági működés általános kereteit. A beszámoló feletti vita pedig egyúttal lehetőséget nyújt arra is, hogy a Kormány munkáját minősítő Parlamentben a koalíción kívüliek végre gyakorolhassák ellenőrző szerepüket. Merthogy ez a kontrollszerep ez ideig közvetlenül alig-alig érvényesült. Sajnálatos módon a koalíció az egypártrendszerbeli koreográfiát követte. A beszámoló fölötti vita kimenetelét illetően persze nem voltak, és most már nyugodtan mondhatom, nincsenek, nem lesznek illúzióim. Mégis fontosnak tartom, mert a nyilvánosságból az ország újabb, más metszetből is értesülhet arról, miként ítélik meg a Kormány munkáját a Parlamentben, és milyen magának a kabinetnek az énképe. A választópolgár tehát választ kaphat nyitott kérdéseire, vagy új felfedezéseket tehet. Mindenesetre olyan átfogó ismeretek birtokába juthat, amelyek megszerzésére a puszta törvényhozói munka nem nyújtott volna alkalmat. Nincsenek persze illúzióim azért sem, mert tudom, az Antall-kormányt kívülről úgysem lehet meggyőzni. Kivéve, ha fejlett országok vezetői teszik. Nem is ez a tétje a beszámoló feletti vitának. A vita politikai esemény, "csak" politikai jelentőséggel bír, és nem érinti az alkotmányosan szabályozott közjogi viszonyokat. Közjogi következménye is csak akkor lenne, lehetne, ha megállapításaira hivatkozva konstruktív bizalmatlansági indítványt nyújtana be valaki a Kormány vagy a miniszterelnök ellen. A Kormány tevékenységéről szóló beszámolónak azonban nyilvánvalóan vannak hiányosságai, különösen, ha egy ilyen hosszú időszakot ölel fel, mint a mostani. Úgy gondolom, átfogóbbnak és más tagoltságúnak kellett volna lennie. El kellett volna különíteni egymástól a kormányzat közvetlen munkáját és annak közvetett hatásait. A mostani előterjesztésben a kettő keveredik, és úgy tűnik, mintha ebben az országban mindent a Kormány tenne, minden rajta múlna. Igaz, persze sok minden függ tőle, de vannak tőle függetlenül is zajló folyamatok. Az elhatárolás egyébként egyértelműbbé tehette volna a felelősségi viszonyokat is. Jó lett volna általános önértékelésről olvasni, amikor azt mérlegelik, hogy a kormányprogramon mint mércén belül a Kormány megtett-e minden tőle telhetőt; amit tett, jól tette-e; miben tévedett, mikor és miért rögtönzött, kapkodott, mit tart megoldatlannak, mihez kér segítséget. Ezekre kitérve talán arra is választ kaptunk volna, amit az előbb éppen Gaál Antal kérdezett, hogy mi az, ami a rendszerváltozás negatívuma, és mi az, ami a Kormány jó avagy rossz munkájának következménye. Elkelt volna egy átfogó áttekintés arról, hogyan változott a Kormány uralma alatt az ország társadalmi és gazdasági helyzete, és a folyamatok milyen irányba mutatnak. Egész egyszerűen megfogalmazva: hogyan él az ország. Egy kormánybeszámolónak ugyanis nemcsak közléseket kell tartalmaznia, mert az nem több holmi leltárnál, hanem helyzetértékelést és önértékelést is. Ez kényszeríthette volna ki részint azt, hogy a kabinet teljes egészében átfogja a kormányzottak problematikáját, részint a folyamatok koncepcionális végiggondolását, a kormányzati cselekvést, a társadalmi-gazdasági helyzet átfogó értékelését, áttekintését. Vagyis röviden azt, hogy a Kormány szembesüljön azzal, amit tett és ami az országban van. A mostani előterjesztés készítésénél éppen ez maradt el. A szerveknek jelenteniük kellett és jelentettek is, ahogy szokták, önigazolásként, és a jól végzett munkát bizonyítandó. És nem akadt senki, aki koncepcionálisan értékelve összefésülte volna a hozományt. A Kormány vagy nem akarta, vagy nem is tudta volna megtenni. Magához az anyaghoz viszonyítva megállapítható, hogy a benyújtott beszámolóból a Kormány és a kormányozottak, valamint az elszámolás- beszámolás mércéjéül szolgáló kormányprogramok maradtak ki. Még csak kísérletet sem tesz az anyag arra, hogy magáról a Kormányról szóljon, átalakított szerveiről, átformált munkamegosztásáról, minősítse a kormányzati munka összeforrottságát, rugalmasságát, gyengeségeit, netán hiányosságait. Vagyis hiányzik a kormányszervezetek önértékelő reflexiója, holott ez a kormányzati munka mérlegre állításának, mérlegre tételének alfája. Különösen, mert olyan nagy horderejű változások zajlottak le, hogy a pártállam logikáját, legalábbis elvileg, a koalíciós kormányzás váltotta fel, és a rendszerváltás feladatát magáénak tudó kormánynak mindenekelőtt a saját rendszerváltozását kellett volna bemutatnia. Ezt az elszámolást kéri a közvélemény is, amely megrőkönyödve értesült az újabb és újabb főhivatalnokok kinevezéséről, de ma már a koalíció MDF-en kívüli pártjai is, hiszen Antall József miniszterelnök úr a tőle való személyi függőség rendszerén keresztül a koalíciós kormányzás formai keretei mögött tartalmilag az egypárti berendezkedés gyakorlatát érvényesíti. (20.10) A kormányzati piramis szilárdságát a miniszterelnök az MDF-SZDSZ megállapodás nyomán végrehajtott alkotmánymódosítással érte el. Pontosabban e rendszerben csak a piramis csúcsa, a miniszterelnöki funkció élvez szilárd védettséget, minden más bizonytalan, az intézményi biztonságot a kormányfőhöz való lojalitás pótolhatja. A piramis elemeinek számossága és elrendeződése is a miniszterelnöktől függ, aki a versenyeztetés, a súlyok, ellensúlyok és a súlypontok áthelyezésének technikáját alkalmazva politikai belátása szerint rángatja a szervezetet. A perszonális függőségnek ez a mértéke és az ebből adódó védtelenség és kiszolgáltatottság eltorzult szellemiségű kormányzati munkára vezet, és rossz hatásfokúra is, mert a több helyre telepített feladatoknál elvész a végrehajtás felelősségge, korlátozott az egyes intézmények önállósága és kezdeményezőkészsége, az egzisztenciális megmaradás nyomul első számú értékként előtérbe, az együttműködésre törekvés helyett az egymás ellenére játszás válik magatartás-szabályozóvá, a szakértelmet, a szakmai tudást legyűri és kiiktatja a lojalitás, és ez a körülmény szervezetek és bizottságok, újabb és újabb testületek szaporítójává válik. A központi államigazgatás stabilitása látszólagos. Nemcsak belső elemeit, de egészét tekintve is, hiszen minden egyetlen személyre épül. Antall József miniszterelnök úrnak sikerült elültetnie a permanens személyi háborúskodások magjait. Ahelyett, amint azt 1990 májusában ígérte - hadd idézzem -: "Kialakítja egy ütőképes, korszerű, társadalmilag és anyagilag magasabb megbecsülést élvező, de kisebb létszámú és költségű államigazgatás szervezeti és működési rendjét." Ez szerepelt A Nemzeti Megújhodás Programjának irányelveiben, s ráadásul a Kormány hivatalba lépését követő 120 napos határidőre vállalva. Mintegy 700 napos késéssel erről kellett volna beszámolni, és arról, miként teljesült az ugyancsak több mint két évvel ezelőtti ígéret, mely szerint a koalíciós kormány politikai követelményein túl az államigazgatás átszervezésénél kizárólag a szakszerűség, a szakmai színvonal felemelése a cél. Nem szól ez az anyag a kormányozottakról sem. Ha ugyanis valaki végigolvassa a beszámolót, nem tud rájönni arra, hogy melyik országról kapott értesüléseket. A beszámolóban bemutatott kép sokkal inkább emlékeztet egy nyugodt, kiegyensúlyozott fejlődést mutató országra - ahol persze vannak némi megoldatlan problémák, de ezt a kormányzati munka sokoldalú sikerei feledtethetik -, mint a többszörösen összetett válsággal küzdő, kínlódó, birkózó Magyarországra. Az anyagot előterjesztő Kormány vagy nem tudja, hol él, kiket kormányoz, vagy tudja, csak nem akarja tudomásul venni és tudatosítani. Jóhiszeműen gyanítva az utóbbi lehet a helyzet, és itt álljunk meg egy percre, mert ez a kormányzati politizálás filozófiáját érinti, amelyről eddig nemigen kerülhetett szó a parlamenti viták során. Ám ez a társadalmi felszültségek, a társadalom belső feszültségeinek egyik - úgy gondolom - nem lebecsülhető érlelője. Antall József miniszterelnök úr külföldi és külföldről hazatért szakértők tanácsára a kormányprogram irányelveinek meghirdetésekor tulajdonképpen csapdát ásott magának és kormányának is, amelyből beosztottjai azóta is, most is úgy próbálják kimenekíteni, hogy eközben egyre csak mélyítik ezt a bizonyos csapdát. Az a paradoxon állt elő, hogy a népszerűség keresése, a népszerűség görcsös megtartására törekvés a népszerűtlenséget erősíti. Az igaz, hogy a miniszterelnök úr 1990 májusi programadó beszédében szólt a nehézségekről, de azzal biztatta az országot, hogy azok rövid távon legyűrhetők. Idézet: "Egy kétéves gazdasági átalakulás után évi 3-4%-os mértéket ér el a gazdasági növekedés" - hangoztatta. Úgy képzelte, hogy 1990 második fele a rövid távú kiigazítás időszaka lesz, majd idézet újra: "Az 1991-93 közötti középtávú átalakulás sikere teremti meg az évtized közepére várható erőteljes föllendülés előfeltételeit." A miniszterelnök úr akkor a zárógondolatok közt ismét fontosnak érezte kiemelni - idézet -: "Az átmeneti áldozatok vállalásának eredményeként a nemzeti megújhodás már középtávon is teremt és mozgósít olyan fejlődési energiákat, belső és külső erőforrásokat, amelyek lehetővé tehetik a jelenlegi válsághelyzet felszámolását, a jólét emelését és az ország európai felzárkózását. A Nemzeti Megújhodás Programja, amelyet 1990 szeptemberében adtak ki fehér könyv formájában, lényegében ugyanezeket ismételte meg, csak arra figyelmeztetett, amit egyébként midenki tudott, nem lehetséges azonnal eljutni a modern piacgazdaságba. A Kormány a Kupa-programban sem hangoztatta, amire a mostani beszámoló hivatkozik, hogy a gazdaság örökölt válságos helyzete nem teszi lehetővé gyors, látványos eredmények elérését. Igaz, ez a program a hároméves tervet négyre tolta ki, de a növekedést három százalékos mértékben már 1992-re ígérte, majd 1993-ra 5%, +94-re pedig 6%-os GDP-emelkedést prognosztizált. Tisztelt Kormány! Én úgy gondolom, a gyors megváltás ígéretének képe utólag nem retusálható ki, viszont eljöttek a számonkérés évei, amikor a nemzeti megújhodásból egyelőre még csak a leépülés mutatható ki. Az ellentmondás áthidalására többféle kormányzati taktika érhető tetten, közülük a legmarkánsabb a sikerekkel való politizálás egyébként korábban sem bevált koncepciójának felmelegítése, amelyet a problémák elbagatellizálására való törekvés egészít ki. Ez a beszámoló is ennek a jegyében íródott. Politikailag ezzel - meggyőződésem szerint - az a gond, hogy a négy évtizednyi szocializáció után ezt a lakosság sem veszi be. Nem veszi be azt sem, hogy csak hallgassunk, mert itt még mindig jobb a helyzet, mint másutt, noha ez természetesen igaz. Sem azokat az értelmezhetetlen mutatókat, amelyekkel el kívánják kábítani, miközben a felmutatott teljesítményekből a bőrén, a saját bőrén semmit sem érzékel. Amit érzékel, az ennek éppen az ellenkezője. Nagy Pongrác közgazdász írta nemrég, hogy "a megélt és a hallott valóság közötti távolság utoljára a Rákosi-érában volt ekkora, mint most". Ez a helyzet sokkal inkább bőszíti, mint nyugtatja a polgárt, és az a legkevesebb, ha csak legyint, hogy ezek tudniillik ugyanúgy hazudnak, mint a régiek, pedig nem hazudnak, csak féligazságokat mondanak ki, követhetetlen nemzetközi pénzügyi összefüggésekre hivatkoznak, a pillanatnyi eredményeket nem elemzik folyamatukban, hatásukban, és azok árát, hátterét bemutatva. A benyújtott beszámolóanyag ennek példázata. A politikai rendszerváltás utáni sok-sok kormányprogram között egyetlenegyszer fordult elő, hogy az előterjesztés őszintén szólt - ez 1990 decemberében történt -, s talán nem tudom pontosan, még Rabár Ferenc javaslatára. Ez az idézet így hangzik : "A történelmi esélyt nyújtó gazdasági rendszerváltás és az országot érő minden korábbit meghaladó tehernövekedés közepette egyetlen reális út létezik, a közvélemény számára nyíltan és hitelesen megjeleníteni az elkerülhetetlenül ráháruló terheket, és határozott kormányzati lépésekkel megteremteni minden olyan feltételt, amely a gazdaság szükségszerűen gyors alkalmazkodását kikényszeríti." Úgy gondolom, ez egy felnőtt ország, ahol felnőttszámba kell venni az embereket, őszintén szólni hozzájuk, és nem időlegesen kábítani. Az előbbire van kereslet és fogadókészség, természetesen formálható belőle cselekvőerő. Az utóbbiból azonban csak hangos követelések és rombolás következik. Az előterjesztés, sajnos a második utat erősíti, és ezért számomra elfogadhatatlan, még ha ennek a kijelentésnek nincs is értelme. Mint ahogy nem derült ki, kiről szól az írás, azt sem tudni, kinek szól. A Kormánynak magának? De hiszen neki kellene legjobban tudnia, hogy festett képük nem hiteles. A képviselőknek? Miért a megtévesztés kísérlete? A 10 vagy 15 milliós magyarságnak? Hamis képre ők sem vevők, mert nem róluk szól. Marad tehát a külföld és a történelem. Ez a szabadon választott Parlamentnek felelős Kormány legsúlyosabb, máig volt hibája. Azért nem folytatom csak tovább, mert több lenne lényegesen a mondandóm, de úgy gondolom, hogy ebben a késő esti órában nem terhelhető tovább a tisztelt és tiszteletre méltó publikum. Ezért én úgy gondolom, hogy csak egyet lehet tenni, és egyet remélek ettől a vitától, amely ilyen hosszadalmasan elnyúlt, hogy nyilvánvalóvá válik mindannyiunk számára, hogy nem vagyunk még túl a nehezén. Ennek bevallása, társadalmi tudatosítása lenne mindannyiunk számára a legfontosabb és legidőszerűbb politikai feladat. Nagy kár tehát, hogy ezt a kormányzati beszámolót, amely az ágazati politikák eredményeit tagolva is a fellegekben és nem a földön jár, igen távol van, messze van e kötelezettség felismerésétől. S bár a miniszterelnök úr a vezérszónokokat követő összegzésében azt mondta, hogy nem kapott iránymutatást senkitől, a felszólalóktól, nyilván nem is várható jövőre vonatkozó iránymutatás, én azt remélem, talán közvetett iránymutatás az is, s ez a vita is, ami lezajlott itt a Parlamentben, és hogy ez segítette az ébredést, a fölébredést és a ráébredést. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiban.) (20.20)