TartalomElõzõKövetkezõ

DR. ANTALL JÓZSEF miniszterelnök: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tudom, hogy az elõzetes megállapodás szerint került erre a besorolásra sor, és tulajdonképpen a mai vitanapnak egyik része az, amelyiknek a végén én szólhatok. Szeretném elõször is azt leszögezni, hogy a mai vitanap, amelyik a bevezetõmmel kezdõdött, magába foglalt néhány gondolatot, és a kibontakozó vita közben az illetékes miniszterek, kormánypárti képviselõk együttesen tulajdonképpen elmondták mindazokat a kérdéseket, felvetéseket - részben válasz formájában -, ami különben a hosszabb miniszterelnöki expozénak is része lett volna. Ezért úgy gondolom, hogy minden kérdésre és a felvetett kérdésekre nem kell és nem is lehet visszatérnem, amikor ezzel idõt vennék el azoktól, akik még a mai nap folyamán hozzá kívánnak szólni. Mindenesetre az elsõ, amit szeretnék megállapítani a mai vita ismeretében - az alatt is, amíg távol voltam más hivatalos dolgaimnak eleget téve, megismerhettem a vita ez alatt történt eseményeit - abban azt hiszem, hogy az Országgyûlés teljesen egységes lehet és egyetérthet, hogy a magyar nép, az ország lakossága tulajdonképpen sok keserûséggel, néha indulatokkal, de nyugodtan mondhatom, hogy - ha már ezt olyan divat használni - európai módon viseli azokat a nehézségeket, amelyeket elkerülhetetlennek érez. Az egész magyar Országgyûlés, de mindenesetre a Kormány és a kormánykoalíció nevében köszönetet kell mondani az ország népének azért, hogy sokszor a politikusoknál, a közélet szereplõinél több realitással érti meg a valóságot, több realitással érti meg azt, hogy ha kinyitja a televíziót, látja vagy hallja azokat az eseményeket, amelyek a világban történnek és amelybõl ez az ország kimaradt. Sokszor elmondták itt, és sokszor elhangzik a nyilatkozatokban, hogy csökkent irántunk az érdeklõdés. Sokszor elhangzik az, hogy kint már nem foglalkoznak annyit velünk. Tessék megnézni a külföldi televíziókat, mikor foglalkoznak egy országgal? Akkor, ha folyik a vér, szétlövik a házakat, és ha lehet riasztó hullákat és sebesülteket látni vagy tántorgó, éhezõ gyermekeket a sivatagban. Azt mondhatom, nem tekinthetjük önmagában tragédiának, ha keveset foglalkoznak velünk vagy kevesebbet foglalkoznak. 1956-ban sokat foglalkozott velünk a világsajtó és a televízió. Az én nemzedékem tudja, hogy külföldön is egész nemzedékeknek, akik akkor éltek, 1956 volt a meghatározó élmény. Nagyon sok nemzetközi tárgyaláson kerül sor arra, hogy ebbõl a korosztályból azt mondták: "Uram! Egyetemi hallgatóként vagy gimnazistaként az akkor divatba jött televízión önöktõl, Budapesttõl tanultam meg, hogy mit jelent a diktatúra, mit jelent az idegen megszállás, és mit jelent az, hogy mi itt békében nézhettük ezt a televíziót. Egész életemre meghatározó volt, hogy mit láttam ezeken a filmeken, ahogy önöket eltaposták." A világ ezt jelenti, az érdeklõdés+ Ne essünk kétségbe! Az nem igaz talán, amit szoktak mondani egyes történetfilozófusok, hogy boldogok azok a népek, amelyeknek nincs történelme. Ezt nem hiszem. De hogyha nem olyan nagyon sokat foglalkoznak velünk, az nem olyan nagy baj, és nem kell feltétlenül gondoskodni arról, hogy foglalkozzanak velünk. (Taps a jobb oldalon.) Nagy erõfeszítésekkel, könnyel és izzadsággal inkább a dolgunkat tegyük, mintsem hogy azt provokáljuk ki lehetõleg, hogy minél jobban foglalkozzanak velünk. (Tardos Márton: Egyetértünk!) Remélem. A másik kérdés, amit szeretnék leszögezni, hogy vannak nagyságrendi kérdések, amik ez elõtt az ország elõtt állnak. Nekünk az a dolgunk, hogy bizonyos nemzetközi biztonsági kérdésekben ennek az országnak nem a fennmaradását, hál+ Istennek, egyelõre, de a szuverenitását és a nemzetközi kapcsolatrendszerét fejlesszük. De vannak, olyan problémák, amelyek elõttünk vannak és amelyek még nagyon nehéz idõszakot fognak jelenteni. Elég talán, ha utalok Bõs-Nagymaros kérdésére. Igenis kijelentem itt a Parlament elõtt, hogy egyetlen olyan lépést nem tett a magyar Kormány, amelyik ellentétes lett volna az Országgyûlés eddigi állásfoglalásával és határozatával. (16.30) De tudjuk jól, hogy nem feltétlenül követi a mi országgyûlési határozatunkat a másik érdekelt fél. Kemény, nehéz tárgyalások, kemény és nehéz elhatározások várnak még erre az Országgyûlésre és a kormányzatra egyaránt; és nem egymásra mutogatásra, hanem a közös felelõsségre van szükség ezekben a kérdésekben. Ezzel kapcsolatban szeretnék arra is utalni, ami itt felvetõdött az elhangzott kérdéseknél, hogy hogyan mûködik az a külpolitikai együttmûködés, hogyan mûködik az egyeztetés. Bocsássák meg, hogy nem fogom képviselõtársaimat külön-külön név szerint említeni, úgyis tudják a jelenlévõk és akik a vitát végighallgatták. A külpolitikai egyeztetés úgy mûködik, hogy az országnak elõször is van egy nyilvánvaló közös érdeke. És én hiszem azt, hogy a Parlament nagy része az alapvetõ kérdéseket az ország külpolitikáját illetõen, akik e téren gondolkodnak, e téren felelõsséggel tartoznak és felelõsséget éreznek, általában megközelítõen hasonlóan ítélik meg. A konszenzusnak ez az elsõ elvi alapja, hogy a Parlamentben képviselt pártokról ezt feltételezem mint miniszterelnök, és úgy érzem, hogy a pártoknak is feltételezni kell egymásról. A másik, ami ennek már gyakorlatibb része, hogy a Külügyminisztérium s a külügyi bizottság folyamatosan tájékoztatja egymást, és a Külügyminisztériumban is sor kerül ilyen tájékoztatókra. És akkor sem árulok el titkot, hogyha azt mondom, vannak olyan szituációk, amikor esetleg összeülnek nehéz vagy súlyos döntések elõtt a hat pártnak a képviselõi - nem túl sûrûn - velem közvetlenül is, és amikor én is felteszek bizonyos kérdéseket, és kapok ezekre választ, és ezután kerül sor döntésre. Olyan külön intézménynek a létrehozása, ami a Parlament külügyi bizottságán és a Külügyminisztérium tájékoztatóin kívül állna, nem hiszem, hogy szükséges lenne. Arra a kérdésre vonatkozóan, ami az elhangzottaknál szóba került, a Kormány hibájául róvatott fel, hogy az Alkotmány végrehajtásához szükséges határidõhöz kötött 19 törvényjavaslatból ezidáig csak egy került elfogadásra és öt benyújtásra, beleértve a gazdaságpolitikai, úgynevezett Kupa-programban szereplõ törvényjavaslatok felét sem terjesztette be a Kormány. A 19 törvényhozási tárgykörbõl 8 olyan, amelyre jelenleg is hatályos rendelkezések vannak. Itt csak a szabályozás korszerûsítésére van szükség. 7 törvényjavaslatot pedig a Kormány már benyújtott. Tulajdonképpen tehát 4 olyan tárgykör van, amelyik egyeztetési és más okokból jelenleg nem került még beterjesztésre. Itt felmerül mindjárt az a kérdés - egy elvi kérdés: a Kormányt felelõssé lehet tenni, szóvá lehet tenni azt a Kormánynak természetesen, hogy törvényjavaslatokat miért nem terjeszt be idõben. Azonban tessék arra is gondolni, hogy a törvényjavaslatok beterjesztése elõtt széles társadalmi egyeztetés, különbözõ érdekvédelmi egyeztetéseket támogatnak az egyes társadalmi szervezetek, kisebbségi csoportok. Például a kisebbségi törvénynél, vagy az oktatási törvénynél, vagy más törvényjavaslatoknál egyszerre jelentkezik két igény. Az egyik, hogy a Kormány gyorsan terjessze a tökéletesnek remélt törvényjavaslatot a Parlament elé, a másik, hogy az érdekelt szakmai szervezetekkel, társadalmi szervezetekkel megfelelõ egyeztetésre legyen szükség. Jól tudjuk, hogy ezeket az egyeztetéseket szinte vég nélkül lehet folytatni. Elmondhatjuk ezt a kisebbségi törvénytõl kezdve sorban - most nem kívánok idõt vesztegetni, felsorolhatnám valamennyi törvényjavaslatot jóformán, ahol ugyanezek a problémák felvetõdtek. Ki hiszi azt, hogy például a nemzeti és etnikai kisebbségeket érintõ kérdésben egyik oldalon a Kormány áll, a másik oldalon pedig a nemzeti kisebbségek egységes együttese. Ellenkezõleg! Egymással nincsenek azonos állásponton igen gyakran a társadalmi egyeztetés során az egyes csoportok, és a kormányzat nem akadályozza sem a kisebbségek esetében, sem egyéb vonatkozásban. Természetesen most egyáltalán nem kívánok külön vitába szállni olyan kérdésekkel, hogy ez a Kormány kisebbségellenes vagy nem kisebbségellenes. Lehet politikai jelszóként hasonlókat kimondani. Engem megnyugtat az, hogy erre hivatott nemzetközi szervezetek a magyar kormányzatot és a mi kisebbségi politikánkat egyáltalán nem így ítélik meg. Európai viszonylatban a benyújtott kisebbségitörvény- javaslatunk korszerû és liberális kisebbségi javaslat. Más kérdésrõl szólva. A gazdasági vonatkozású felvetésekre. Felgyorsult privatizációnknak jelentõs szerepe volt a kis- és középvállalkozások számának növekedésében. 1991-ben 136 ezer új gazdasági társaság jött létre Magyarországon, és 431 ezer egyéni vállalkozó regisztráltatta magát. Miután napjainkra kiteljesedtek a privatizáció jogi és intézményi feltételei, ez a kedvezõ helyzet igenis elõsegítette a külföldi tõke beáramlását. 1992-ben nagyságrenddel nõtt a mûködõ tõke behozatala, az 1990-es 350 millió dollárhoz képest 1,5 millió dollárt fizettek be, emellett 200 millió dollárt tett ki a behozott apport értéke. Bár a régióban zajló privatizáció eredményei nehezen összehasonlíthatók, elõnyös helyzetünket objektívan jelzi, hogy kelet- és közép-európai befektetett tõke mintegy 60%-a került hazánkba, ha a volt NDK-t nem számítjuk. Az állami vállalatok gazdasági társasággá alakulása 1991-ben az elõzõ évihez képest nyolcszorosára növekedett. Jelenleg mintegy hatszáz vállalat átalakulása zajlik. Az állami vagyon értékesítésekor befolyó bevétel 1991-ben körülbelül háromszorosa volt az 1990. évinek, és +92-ben már az elsõ félévben befolyt az elõzõ évi bevétel másfélszerese. E számadatok talán igazolják, hogy a Kormány egyáltalán nem az újraállamosításra törekszik, hanem minden intézkedésével, például a privatizációs törvénycsomag elfogadtatásával, a privatizáció továbbfejlõdését szolgálja. Nem akarok most kitérni külön arra a kérdésre, hogy mit jelent a kárpótlás, és hogy a kárpótlással kapcsolatban e Ház falai között lefolyt vita, és hogy viszonylik ez az ország igényéhez. (16.40) Persze, nem lehet mindenkit kielégíteni, és nem lehet mindenkinek eleget tenni. Voltak, akik arra az álláspontra helyezkedtek, hogy "mindent", és voltak, akik arra, hogy "semmit". Ezt mondhatják pártok, mondhatják egyes társadalmi csoportok, a "mindent vagy semmit" politikáját azonban a felelõs Kormány nem vállalhatta. Éppen ezért mi a privatizáció részeként helyezkedtünk a kárpótlás álláspontjára, ami koalíciós partnereink egyikét természetesen nem elégítette ki, és nem jelentette azt, hogy ezt a kompromisszumot saját programjuk végrehajtásának tekintsék. De a Kisgazdapárt tudomásul vette - és nyilvánvalóan tudomásul kellett vennie -, hogy erejének megfelelõen, a kompromisszumban így részesülhetett. Akik a kárpótlás ellen voltak, és a "semmi" elvére helyezkedtek - az igen tisztelt ellenzék pártjai, különbözõ formában -, azok lehet, hogy kielégítették ezzel az ötlettel vagy elgondolással lakosságunk egyik részét -, de a másik részét nem; de nem elégítették ki azokat sem, akik a magántulajdon elve alapján és a tulajdonrendezés kérdésében feltétlenül megkövetelték, hogy ez a kormány gondoskodjék arról, hogy Magyarországon a tulajdonviszonyok végleges rendezésre kerüljenek. Ameddig Magyarországon a tulajdonviszonyokat nem tudtuk jogilag rendezni, addig a külföldi beruházások és a hazai beruházások szempontjából egyaránt jogbizonytalanság lett volna ebben az országban. A tulajdonviszonyok kárpótlási törvény alapján történt rendezése - aminek ügyét erõltettük, s ami több hónapig tartott, és valóban beállítható úgy, mintha idõveszteség lett volna - történelmi fordulat volt, valóban. Nem lehetett eleget tenni mindenkinek, és ezt tudomásul kell venni, ha nem mindenki csak egy csoportra gondol. Nem kívánom felsorolni, de el tudnám mondani azt, hogy igenis, a tulajdont visszakövetelõk milyen nemzetközi jogi, milyen külföldi és egyéb jogi megoldásokon gondolkodtak Magyarországon és külföldön, vagy hogy ugyanarra a tulajdonra vonatkozóan hogyan és miképpen gondoltak az egykori tulajdonosok és a különbözõ korszakokban annak a tulajdonnak a tulajdonosai. Hiszen tisztában kell lenni azzal - parasztságunknak is, a magyar kisgazda-társadalomnak is -, hogy az 1945-ös földosztás és a kialakult tulajdoni rend azután érintette még a ki- és betelepítéseket, a magyarországi németséget vagy a Szlovákiából kitelepített magyarságot. Melyik a jogos tulajdonos? Ugyanakkor, a tulajdon szentsége nevében, igenis, jelentkeztek elvileg egyes nagybirtokosok is, akik nem fogadták el - és ma is vannak, akik nem fogadják el - az 1945-ös földosztás eredményeit, hanem visszakövetelték birtokaikat, és ezzel kapcsolatos elgondolásaik vannak. Nem kell indokolnom, hogy ezt fel lehet vetni, és ha valaki elindul ezen az úton, akkor nemcsak 1949 felé mehet, nemcsak +47-re gondolhat, +45-re, hanem viszszamehet a Rákóczi-szabadságharcig, és onnan vissza, kérem, a középkorig - egy válaszlevelembõl idéztem. A másik, amit szeretnék ezzel kapcsolatban még elmondani, hogy Magyarországon arról is sokszor esik szó, hogy a központi igazgatás növekszik, és hogy a központosításra milyen nagy pénzeket költünk. Tessék összehasonlító tanulmányokat végezni a velünk azonos nagyságrendû országok központi kormányszervei és Magyarország között! El fognak csodálkozni, hogy Nyugat- Európa technikailag jól felszerelt és racionalizált munkarendben dolgozó minisztériumaiban nagyobb létszámmal dolgoznak, mint a mi mai minisztériumainkban és központi igazgatási szerveinkben. Nem beszélek arról, hogy ha olyan oldalról ér bennünket ilyen jellegû támadás, amikor az elõzõ korszakban párhuzamosan jelentkezett az egypártrendszerben a párt szakigazgatási és bizonyos szakági politikával foglalkozó része, ami nyilvánvalóan mind megszûnt, és ma a központi igazgatásban szerepel. De ha ezt elmondjuk a központi igazgatásra, akkor kérem, hogyha megcsináljuk - és szükségesnek is tartom, hogy megcsináljuk - az egész magyar államigazgatás racionalizálását, az kiterjed az önkormányzatokra is. Egyformán kell megvizsgálni a központi államigazgatást és az önkormányzatok államigazgatását is abból a szempontból - függetlenül a pártpolitikai kérdésektõl, vagy attól, hogy hol melyik párt képviselõi jelentkeztek -, hogy valóban racionális-e az egész magyar államigazgatás teherviselése és feladatköre. Szeretnék továbbá arra is rámutatni, hogy a kormányzat feltétlenül szükségesnek tartja, hogy a jövõben mindazokban a kérdésekben, amelyek elõttünk állnak - ami egy többpártrendszeren belül elképzelhetõ -, és ahol a kormányzati felelõsség a kormányzatot terheli - körülhatárolja azt a kérdést, hogy meddig terjedhet kormányzat és ellenzék konkrét, közvetlen együttmûködése. Nyilvánvaló, hogy egy többpártrendszerû parlament alapvetõen úgy mûködik, hogy a többség kormányoz, és az ellenzék pedig az ellenzék kontrollját gyakorolja, amikor pedig olyan kérdések merülnek fel, amelyekre a magyar Alkotmány egyébként kötelezõ egyeztetéseket tesz tulajdonképpen közvetve szükségessé - a kétharmados törvények esetében -, jussunk elõbbre. Nem hiszem - lehet, hogy nem ért velem egyet a tisztelt ellenzék -, hogy a kétharmados törvényekben azért vagyunk olyan mértékben elmaradva, mert csak a kormánykoalíció nem volt alkalmas arra, hogy létrehozza a kétharmados többségekhez szükséges megegyezést, illetve többséget. Úgy gondolom, hogy erre mindannyiunknak törekedni kell, és ezért mindent el kell követnünk, hogy valóban valóra váljék. Külön lehetne szólni azokról a kérdésekrõl, amelyek nagyon jól hangzanak, és csak gratulálni tudok - õ a egyetlen, akit megemlítek, ismét szeretném hangsúlyozni: nem azért, hogy ártsak neki - Tölgyessy Péternek+ (Derültség.) Tölgyessy Péter valóban ellenzéki politikushoz méltó, elegáns ellenzéki beszédet tartott, amelyben - a Kormány eredeti programjának megfelelõen - minden fõ kérdést és a kormányprogram minden pontját egy szellemesnek érzett fordulattal cáfolt. (16.50) Gondolok arra, hogy azt az egyszerû formát választotta, hogy a nép kormánya, ez a népszerûtlenség kormánya. Az európai szándék helyett a Balkán felé haladó kormány, a szabadság helyett a hatalmi harcok kormánya vagy a gazdasági átalakulás helyett körülbelül a rossz gazdaság és a gazdasági csõd felé vezetjük az országot. Ezzel a valóban egyszerû és szellemes fordulattal kapcsolatban, amivel a fordítottját hangsúlyozta a Kormány két évvel ezelõtti programjának, annyit szeretnék mondani, hogy amikor a Kormány azt mondta és azt tûzte maga elé, hogy a szabadság kormánya, akkor valóban szabadságot kívánt és szabadságot ígért ennek a nemzetnek, és nem hiszem, hogy van komoly ember - nem e Házban, hanem ebben az országban -, aki kétségbe vonja azt, hogy kormányzatunk idõszakában Magyarországon érvényesültek a szabadságjogok. A másik, hogy ez a nép kormánya. A nép kormánya igenis, bármilyen nehézségeket okoz, bármilyen megpróbáltatásokat jelent a magyar népnek, amiért köszönet illeti csak, igenis a magyar nép érdekében tettünk meg minden külpolitikai és belpolitikai lépést, és azért tesszük meg mindazokat a népszerûtlenséget hozó intézkedéseket is, mert meg vagyunk arról gyõzõdve - és ebben önök nem ébresztettek kétséget bennem a mai nap felszólalásaival -, hogy a cselekedeteink és a politikánk - igenis - kényszerpályán ugyan sok esetben, de a magyar nép érdekeit szolgálják, és ennek az országnak a felemelkedését. Nem két év alatt, és senki nem hitte, amikor mi egy kormányprogramot meghirdettünk, nem is szólva arról, amikor a pártok, az egymással még nem egyeztetett, nem koalíciós partnerként induló pártok elindultak és meghirdették a programjukat, hogy akkor mi ne hosszabb távon gondolkodtunk volna. Mi nem azt mondtuk, hogy száz nap alatt fogjuk megváltani a világot, hanem csak száz nap szokásos parlamenti türelmet kértünk; emlékeznek, hogy ez is milyen jó lehetõség volt arra, hogy száz nap alatt mit nem csináltunk meg. A másik, hogy ez a Kormány valóban négy évre vállalta, hogy ezt a kormányprogramot a körülményekkel, a lehetõségekkel egyeztetve végrehajtja, és ezt vállaljuk továbbra is. Azokat a gazdasági kérdéseket, amelyekre Kádár miniszter úr, Kupa Mihály, Szabó Iván miniszter urak válaszoltak, és amelyek elhangzottak ebben a Házban, igenis tudjuk, hogy hol, milyen nehézségek okozták azt, hogy nem voltak meg a megfelelõ bevételek. Tudjuk azt, hogy milyen szükségszerû vagy nem szükségszerû hibák járultak ahhoz hozzá, hogy nehézségek voltak Magyarországon a vám- és adóbeszedésben. De kérem, egy olyan országban, ahol évtizedeken keresztül nem így mûködött a gazdaság, hanem egy monolitikus gazdasági és politikai rendszer közepette nem kellett, hogy ezeket a kérdéseket ebben a formában kezeljék, ott valóban ezek a hibák megtörténtek, és valóban ezeknek a hibáknak a korrekciójára szükség van. Tudjuk azt, hogy a magyar ifjúság és a fiatalabb generációk bizonytalansági érzésekkel nézik sokszor a jövõt. Az ifjúságnak lakásnehézségei, az oktatás területén még jobb oktatás iránti vágya van és biztos jövõképet szeretne. Mi is így gondoljuk, hogy ehhez joga van, és ezért mindent el kell követni. De kérdezem, mindez most merül fel elõször? Most, a mi kormányzásunk alatt vált nehézzé lakáshoz jutni a fiataloknak? Vagy egyéb téren, az oktatás, a pályakezdés nehézségei csak most jelentkeznek? Nem kívánok visszamenõleg több évre szólni arról, hogy ezek a nehézségek eddig is hogyan jelentkezhettek. Én úgy gondolom, hogy a kormányzatnak az a dolga, hogy egy négyéves idõszak alatt a megtervezett programját végrehajtsa. A kormányzat erre vállalkozik és a kormányzat ezt végre fogja hajtani a politika valamennyi szférájában. Mindennek érdekében a Kormány az elkövetkezõ rendelkezésére álló idõszakban az ország biztonságáért nem könnyû körülmények között, az ország mûködõképességéért még kevésbé könnyû körülmények között és az ország átalakításáért vállalja a felelõsséget és végre fogja hajtani. Természetesen a Kormány felelõs ezért, és akik feltették azt a kérdést, hogy ki, miért felelõs, tisztában vagyok az Alkotmánnyal, tisztában vagyok a letett esküvel, hogy miniszterelnökként vagyok ezért felelõs, és nem kívánok most olyan alkotmányjogi kérdésekre kitérni, amelyek aligha képezhetik vita tárgyát, például hogy miniszterek lehetnek-e képviselõk vagy nem, és ezt tényleg csak a példa kedvéért említem. Aligha lehet ezt a kérdést feltenni, ezt szabályozza a magyar Alkotmány. Mindenki, aki e kérdéssel kicsit is foglalkozott, tudja, hogy van olyan ország, ahol egyáltalán nem lehet képviselõ miniszter vagy politikai államtitkár. Van olyan ország, ahol csak képviselõ lehet miniszter vagy politikai államtitkár, és van olyan ország, ahol miniszter is lehet képviselõ és lehet képviselõség nélkül valaki miniszter. Magyarország ez utóbbi kategóriába tartozott 1848 óta. Úgyhogy ilyen kérdésekrõl nem hiszem, hogy ebben a Házban értelme lenne vitatkozni, és nem kívánok a személyeskedõ jellegû megjegyzésekre sem reagálni. Megköszönöm a tisztelt Háznak az eddigi megjegyzéseket, az eddigi elemzéseket, és köszönöm azt is, hogy a különbözõ kritikai megjegyzéseikkel felélénkítették a kormánykoalíciót, felélénkítették minisztertársaimat, válaszadásokra késztették õket. És egyben megköszönöm azt is, hogy az elhangzott felszólalások alapján arról ugyan meggyõzõdtem, hogy nagyon is szükséges a párbeszéd, szükséges a kritikai vélemények meghallgatása és megfogadása, de olyan véleményt és olyan iránymutatást, ami az eddigiektõl lényegesen eltért volna vagy egyáltalán lényegében eltért volna, nem kaptunk. (17.00) Ezt ne vegyék sem önteltségnek, arroganciának, még kevésbé úri arroganciának, hanem vegyék úgy, hogy azt értékeltem külön, hogy az ellenzéki felszólalások mértéktartó, elemzõ része elismerte azt, hogy itt nem a Kormány egyes hibáiról van szó a leglényegesebb kérdésekben, hanem nem tudtak volna mást tenni a mi helyünkben sem. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)

Homepage