TartalomElõzõKövetkezõ

KÕSZEG FERENC (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A politikai bûncselekmények semmisségének kimondása a közelmúltban két lépésben történt. 1989. október 26- án kimondták - az 1956-os népfelkeléssel összefüggõ elítélések orvoslásáról szóló 1989. évi XXXVI. törvényben - az 56-os forradalommal és szabadságharccal összefüggõ cselekmények semmisségét. A következõ évben, a pártállami parlament utolsó ülésnapján, 1990. március 14-én, az akkori XXVI. törvény a semmisséget minden 1945 és 1963 közötti törvénysértõ ítéletre kiterjesztette. A "törvénysértõ" szó arra utal, hogy a jogszabály korántsem csak a szorosabb értelemben vett politikai bûncselekményekre vonatkozik, hanem mindazokra, amelyeknek a tárgya az 1945 óta létezõ társadalmi-gazdasági rendszer. Így nemcsak a terv-bûncselekmények váltak semmissé, hanem például az árdrágító vagy a közellátás elleni bûncselekmények is; a politikai bûncselekmények közül pedig olyanok is, amelyeket a világon mindenütt büntetnek, így például a fegyverrejtegetés vagy az államrend erõszakos megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés. Ezt a sommás semmisséget a törvényhozó azzal indokolta, hogy általában ezek az eljárások koncepciós jellegûek voltak. Ez a kényelmes indoklás, noha méltán sértheti azokat, akik esetleg - és ma mind többen vannak ilyenek - büszkén állítják, hogy 1948-ban vagy 1950-ben tényleg fegyveresen szervezkedtek a kommunizmus ellen, egyúttal azonban eldöntetlenül hagyja azt az õsi jogfilozófiai kérdést: törvényt sért-e az, aki törvénysértõ eszközökkel lép fel a törvénysértõ hatalom ellen? Siettében a törvényhozó nagyvonalúan járt el, a semmissé nyilvánítást nem kötötte semmiféle eljáráshoz; elegendõ igazolni, hogy az egykori elítéltet a törvényben felsorolt valamelyik cselekményért ítélték el. Igaz, következményei sem voltak akkor a semmisségnek, hisz a büntetett elõélethez fûzõdõ hátrányok alól az 1963 elõtti elítéltek már amúgy is mentesültek, a kárpótlás pedig akkor nem tûnt realitásnak. A bomladozó pártállam 1963 elõtti korszakától amúgy is igyekezett véglegesen elhatárolni magát. Utolsó törvényhozóinak nem esett hát nehezére - mondhatni, semmibe sem került -, hogy az idestova 30 éve lezártnak tudott múltat mindenestõl a tökéletes bûnösség korszakának minõsítse. A köztársaság kikiáltását elõkészítõ politikai egyeztetõ tárgyalások során a pártok szakértõi büntetõjogi reformokban is megegyeztek. Az állam és a közrend elleni bûncselekmények egy részét - például az izgatás, tiltott határátlépés, közösség megsértése - kitörölték a büntetõ törvénykönyvbõl, más bûncselekményeknek pedig a meghatározását változtatták meg. A régi Btk. szerint például, aki a Magyar Népköztársaság hátrányára felhasználható adatokat gyûjt abból a célból, hogy azokat külföldi kormány vagy szervezet tudomására hozza, kémkedést követ el. E meghatározás alapján minden újságírót, minden szociológust, minden kutatót - tetszés szerint - kémnek lehetett volna minõsíteni. Az 1989. október 15-én hatályba lépett módosítás szerint a kémkedést az követi el, aki külföldi kémszervezet megbízásából hírszerzõ tevékenységet folytat. Emberi jogi szervezetek, így például a Magyar Helsinki Bizottság vagy a Független Jogvédõ Szolgálat, kezdettõl fogva elutasították azt, hogy a semmisség 1963-ig vonatkozzék csak a politikai bûncselekményekre, elutasították ezt az 1963-as cezurát. Az emberi jogokat sértõ törvényhozási, rendõri, bírói gyakorlat egészen 1989-ig fennmaradt - hangoztatták ezek a szervezetek. A Helsinki Bizottság memoranduma például, amely még 1989. június 30-án készült az ellenzéki kerekasztal számára, azt kívánta, hogy a büntetõ törvénykönyv módosításával egyidejûleg mondják ki: mindazok, akiket állam elleni bûncselekmény, továbbá közösség megsértése vagy közveszélyes munkakerülés miatt ítéltek el, az emiatt kiszabott ítéletükkel kapcsolatosan mentesülnek a büntetett elõélet hátrányos következményei alól és a mellékbüntetések alól. Az e törvények alapján - ez még mindig idézet ebbõl a memorandumból - az elítéltek kártérítésre tarthatnak igényt; a kártérítés feltételeit külön törvénynek kell szabályoznia. A felhívásnak nem volt nagy visszhangja. A büntetõ törvénykönyv reformja, meg utána az 1963 elõtti ítéletek semmisségének kimondása azonban együttesen mégis kikerülhetetlenné tette a kérdést: mi lesz az 1963 utáni ítéletekkel? Hiszen jórészüket olyan bûncselekmények miatt szabták ki, amelyek jogállamban vagy a régi Btk. által kiírt formában már nem voltak bûncselekmények. Sokan bagatellizálták az 1963 utáni jogsértéseket, egyszerûen nem sejtették, hogy hány politikai ítélet született. Én próbáltam évrõl-évre a Statisztikai Szemlébõl, a Statisztikai Közlönybõl, meg egyéb adatok alapján összeszámolni, hogy hány emberre vonatkozhat jelenlegi formájában ez a törvényjavaslat. Én úgy gondolom - ez inkább hozzávetõleges becslés, mint valami megalapozott számítás -, hogy húszezer körül lehet azoknak az embereknek a száma, akik 1963 és 1989 között valamilyen politikai ítéletet szenvedtek el, vagy pedig olyan bûncselekményért lettek elítélve, amelyek a jelenlegi Btk. szerint már egyáltalán nem bûncselekmények, nem is léteznek. A bagatellizálás mellett a másik probléma az volt, sokan úgy vélték, nincs szükség külön törvényre, szabad az út, mindenki kérhet perújítást, benyújthat törvényességi óvás iránti kérelmet. Az egyéni út azonban távolról sem volt olyan széles, mint hirdetõi vélték. Jogi jártasság és erõs késztetés kellett volna a használatához, ezzel pedig az elítéltek többsége nem rendelkezett. De bizonytalanok voltak a bíróságok is. A perújításra nem láttak indokot; attól, hogy 1989-ben eltörölték az izgatás bûncselekményét, az 1979-ben kiszabott ítélet még nem semmisül meg - vélték. Elõfordult, hogy a bíróság kimondta a semmisséget, az ügyész azonban fellebbezett. Feltehetõleg nem tartotta helyénvalónak, hogy a bíróság visszamenõleges hatállyal kimondja: nem is történt bûncselekmény. Máskor a bíróság utasította el a keresetet, és csak a legfõbb ügyész törvényességi óvása nyomán mondták ki - némi élcelõdés az MSZMP rovására, 1976-ban -: nem bûncselekmény. Pedig - ellentétben az 1963 elõtti perekkel - a friss ügyekben a semmisség kimondásának gyakorlati jelentõsége lett volna. A köztársaság kikiáltásakor kihirdetett amnesztia természetesen kegyelmet adott azoknak, akiket eltörölt bûncselekmények miatt ítéltek el, a kegyelem azonban nem vonatkozott az összbüntetésbe foglalt ítéletekre. Ha tehát valakit lopásért felfüggesztett hat hónapra ítéltek, majd tiltott határátlépés kísérletéért tíz hónapot kapott, le kellett ülnie a 14 hónap összbüntetést, noha a Btk. reformja idõközben megszüntette a tiltott határátlépés bûncselekményét. Így történhetett meg, hogy a régi rendszer jónéhány politikai elítéltje a gyûjtõben élte meg az elsõ szabad választást. Nehéz megérteni, miért is tartott kerek két esztendeig, hogy az 1963 elõtti ítéletek semmisségét kimondó törvényt kövesse a párja, az 1963 utáni ítéletekrõl szóló. A bírói kar jó része, úgy tetszik, nem lelkesedett a törvényjavaslatért. Akik 1963 elõtt már ítélkeztek, jobbára idõközben nyugdíjba mentek. A mostani törvény ellenben aktív bírák százait szembesíti azzal a ténnyel, hogy olyan emberek felett mondtak ítéletet, olyan emberekre mértek éveket, akik nem követtek el semmit. Pedig nem koncepciós perek hamis bírái voltak. A pozitív jog alapján korrektül ítélkeztek, csak éppen a pozitív jog állt szemben a jogállam eszmei jogrendjével. Minél korrektebb volt egy bíró, annál nagyobb súllyal nehezedik ma rá korábbi ténykedésének erkölcsi felelõssége. A dilemmára persze nem feltétlenül önvizsgálat volt a válasz. Nyilván vannak bírói körök, amelyek úgy mentik fel magukat, hogy az államrezonra hivatkozva, bizonyos bûncselekményekkel szemben elutasítják a semmisség kimondását. Csak ez magyarázhatja, hogy a lelkiismereti szolgálatmegtagadás, amelyre ma törvény ad lehetõséget, nem szerepel a törlendõ bûncselekményfajták között. Holott a lelkiismereti szolgálatmegtagadás a legtisztább gondolatbûn, amelyet többnyire hívõ keresztények követtek el. Csakhogy elítélõik ma is katonai bírák. Nyilván a katonai bírák és ügyészek köre ragaszkodik ahhoz is, hogy akár amnesztiatörvény, akár semmisségi javaslat kerül a Parlament elé, a kémkedést egyik se érintse. Maradjon az csak a katonai bíróságok bizalmas belügye. Pedig a kémkedés tényállásának alapos megváltozása éppen elegendõ indok arra, hogy a törvény helyt adjon a korábbi ítéletek felülvizsgálatának. Ám a kémkedésért elítéltek többségérõl az derülne ki, hogy nem voltak kémek. Emlékezzünk csak! Kémkedésért ítélték el azokat a hazatérõ disszidenseket, akik kérdezõbiztosként részt vettek a Szabad Európa Rádió közvélemény-kutatásában. Szabó László annak idején nagy reklámot csinált az ügynek a Kék Fényben. Kémkedésre való felajánlkozásnak számított, ha valaki riporterként tudósítani akarta a Szabad Európa Rádiót. Rájuk nem vonatkozik az elfogadásra váró törvény, a kém szó ma is tabu. A törvényjavaslat általános vitájában Zétényi Zsolt rákérdezett, lehet-e a törvény etalonja a polgári és politikai jogok egyezségokmánya. A javaslat szerint ugyanis azoknak a bûncselekményeknek a semmissége mondható ki, amelyeknek az elkövetésével az állampolgár az egyezségokmányban rögzített jogokat gyakorolta. Az izgatással a véleménynyilvánítás, a tiltott határátlépéssel az utazás, a lakhely megválasztása szabadságát. Az egyezmény azonban - amint véleményem szerint Zétényi Zsolt helyesen hangsúlyozta - a kompromisszum eredménye. Úgy van megfogalmazva, hogy bármelyik diktátor aláírhassa, hisz közérdekbõl az összes alapjog korlátozható. A késõi pártállam számtalan törvényének preambuluma hivatkozott az egyezségokmányra, és mindegyikbe belefért a különbözõ jogok megnyirbálása. Az USA kongresszusa éppen ezért helyesbítve ratifikálta az okmányt. A háború, vagy akár a faji megkülönböztetés propagandájának tilalma nem fér össze a szólásszabadság amerikai felfogásával. A kérdés egyáltalán nem elvont. Az izgatás, vagy a közösség megsértése miatt elítéltek között számosan vannak, akik nemcsak a kommunistákat és az oroszokat szidták, hanem például a zsidókat és a cigányokat is. A vélelmezett magas szám nem feltétlenül az antiszemiták és rasszisták arányát tükrözi, hanem azt, hogy a politikai rendõrség igen szerette kimutatni, hogy a kommunistaellenes izgatók egyúttal antiszemiták és betörõk is. Ezeket a piciny kirakatpereket az állambiztonsági szervezet fõként önmagának, esetleg a pártvezetésnek rendezte, hiszen ezeknek az ügyeknek a nagy része teljes titokban folyt, a közvélemény nem értesült róluk. A politikai pereknek ezek az áldozatai jobbára a társadalom legmélyebb rétegeibõl kerültek ki, olyanok közül, akikkel környezetükbõl senki sem vállalt szolidaritást, és akiken demostrálni lehetett, hogy lám, ilyen senkiháziak a rendszer ellenségei. A mai alsóközéposztály-beli skin-headekhez képest az akkori horogkereszt- firkálók többnyire állami gondozásból kikerült, teljesen tanulatlan fiatalok voltak, számukra a karlengetés maradt a politikai lázadás egyetlen formája. A szólásszabadság korlátja eszerint nem a szólás tartalma, csakis a fizikai erõszak megjelenésének közvetlen veszélye lehet. A semmisségi kérelmet eszerint kizárólag akkor kellene visszautasítani, ha az izgatás elkövetõje nemcsak beszélt, de ütött is. Az úri antiszemitizmussal, a Hunnia-füzetek és a "Rót Manó"-zó Szokolay antiszemitizmusával a büntetõjog amúgy is tehetetlen. Semmi sem indokolja tehát, hogy az új rendszer ismét a pártállam legkiszolgáltatottabb áldozatainak a kárpótlásból való kirekesztésével bizonyítsa demokratikus szigorát. A Kádár-rendszer büntetõjogának szegényellenességét jelezte a közveszélyes munkakerülés elleni mind agresszívebb fellépés is. Amikor összeomlott az általános foglalkoztatás dogmája és megjelent a munkanélküliség, akkor, 1984- ben vezették be a munkakerülés büntetéseképpen a szigorított javító-nevelõ munkát, azaz a dologház dickensi intézményét. Korábban évente 2-300 ember ítéltek el közveszélyes munkakerülésért, és 2 ezer fölött volt azoknak a száma, akiket szabálysértési eljárás keretében ítéltek úgynevezett szabálysértési elzárásra. Az 1984-es törvény bevezetése után a bírói ítélettel sújtott, úgynevezett közveszélyes munkakerülõk száma kétezer fölé nõtt. A közveszélyes munkakerülés lényege az, hogy bûncselekmény hiányában életmódot büntet. Ez a bûncselekményfajta 1989-ben éppúgy megszûnt, mint a tiltott határátlépés. Akik szabadságvesztést szenvedtek egy nem létezõ bûncselekmény miatt, azoknak a semmisség kimondása, és nyomában a kárpótlás akkor is jár, ha bûnük nem gondolatbûn. Hiszen az 1963 elõtti árdrágítók már most jogosulttá válnak a kárpótlásra. Zétényi Zsoltnak volt még egy érdekes megjegyzése. Szóba hozta a háborús bûnösök kérdését, és ha ezt összekapcsoljuk azzal, hogy Szigethy István beszélt arról, s azokról, akiket a faji törvényekkel kapcsolatos állítólagos úgynevezett bûncselekmény miatt ítéltek el, és ezt összekapcsoljuk azzal, amirõl Zétényi Zsolt beszélt, a háborús bûnösök kérdésével, akkor azt hiszem, hogy ezzel lezártnak lehet tekinteni, valóban lezártnak lehet tekinteni az 1939 és 1989 közöti politikai elítéltek kérdését. Én azt gondolom, hogy a magyar büntetõ törvénykönyv fölöslegesen, oktalanul cipeli magával a háborús bûnösségnek azt a meghatározását, amelyet az 1945-ös jogszabályok adtak a háború utolsó hónapjának sodrában, izgalmai közepette. Ugyanakkor nyilvánvaló az, hogy azokat a háborús bûnöket, amelyeket az ENSZ elévülhetetlennek mondott ki, azoknak az elévülhetetlenségét fenn kell tartani. Azt gondolom, hogy az egész kérdésnek a tisztességes rendezése megkívánná azt, hogy felülvizsgáltassék, hogy melyek azok a háborús bûncselekmények, amelyek az ENSZ által adott értelmezés szerint is háborús bûncselekmények. Ilyenek a népirtás, ilyenek a hadviselésre vonatkozó Genfi Egyezménynek a súlyos megszegése, és csak ezekre vonatkozzék az elévülhetetlenség. Ez egyúttal módot adna arra, hogy felülvizsgáljanak olyan háborús bûn terhében kimondott ítéleteket, amelyek igazságtalanoknak bizonyulhatnak. Ennek a felülvizsgálatnak azonban az erkölcsi hitele csak akkor van meg, hogyha nem próbálunk mindenkit felmenteni és mindenkit mentesíteni a bûnösség alól, aki valóban háborús bûnöket követett el. Mert én azt hiszem, hogy voltak ilyen magyar állampolgárok, és ezeknek a magyar állampolgároknak a bûnössége fennmarad még akkor is, hogyha késõbb ezért az ugyancsak nem bûntelen kommunisták üldözték õket. Végezetül azt szeretném jelezni, ha most, a mai napon lezárulna az általános vita, én szóban jelzem, hogy az itt ismertetett szellemben módosító indítványokat nyújtottam be. Ezek valószínûleg még nem értek be a Ház körforgásába, én remélem, hogy még a mai napon, de legkésõbb a holnapi napon mindenképpen beérkeznek, de szeretném, hogyha az általános vita lezárása ellenére ezek módosító indítványként tekintetbe vétetnének. Köszönöm szépen. (Taps.)

Homepage