DR. HASZNOS MIKLÓS (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Elnézést kérek Iván Géza képviselőtársamtól, de egy rögzített sorrendiség miatt szerettük volna azt betartani, annál is inkább, mivel szeretném mindjárt azzal kezdeni - utalva Fodor Gábor képviselőtársam felszólalására, éspedig abban -, hogy abban a reményben és abban a szellemben jöttünk ide, hogy ez egy olyan törvényjavaslat lesz - ennek a törvényjavaslatnak a vitája olyan lesz -, ahol bizonyos hagyományos parlamenti szereposztások felborulnak. Ez egy olyan kérdés, amiben talán egyetlen parlamenti párt sem mondhatja azt, hogy nem ért egyet a törvényjavaslattal. Kifejezett szóban ez csak a FIDESZ részéről hangzott el, hogy támogatja ezt a törvényjavaslatot a megfelelő módosításokkal. A másik oldalról történtek bizonyos utalások, sőt a közvéleményben is vannak olyan hangok, ugye, hogy micsoda mazochista sebtépések ezek, hogy megint előveszik a múltat! Kérem, elő kell venni a múltat, mert vannak kérdések, amik nincsenek lezárva. És mindaddig elő kell venni a múltat, amíg a múlttal kapcsolatos kérdések megnyugtató módon rendezve nincsenek - főleg, ha joggal várja el ezt egy ország közvéleménye, a társadalom és különösen azok, akiket meghurcoltak, és akiket ez érint. Közismert, hogy a diktatórikus hatalom megszilárdításának van egy olyan eszköze, amelyik úgy szól, hogy a tényleges és lehetséges - potenciális - ellenfeleket likvidálni kell, személyes szabadságukat korlátozni, vagyonuktól megfosztani; a társadalom ezáltal megfélemlítődik, legyen egyértelműen világos a hatalom részéről az üzenet, hogy aki a hatalom ellen van, az mind így járhat. Ezzel elérhető a "körötte csend, amerre ment, és néma tartomány" állapota, ahol a némaságot a kivezényeltek ütemes tapsa töri meg. Az eszközök és a formák igen változatosak voltak: kivégzés, börtön, internálás, kényszermunka, kitelepítés. Sok ezer ember és családja esett áldozatul a jogtalanságoknak, és évtizedeken át viselték a bélyeget mint a rendszer ellenségei. Ezért teljesen természetes, hogy a diktatúra és a rendszer bukása után a jogtalanságot elszenvedőket erkölcsi, jogi és anyagi kárpótlásban kell részesíteni. Kérem, érdekelt engem az, hogy vajon 1945-ben történt-e valami, és azt hittem - dacára, hogy éltem, és emlékszem az eseményekre, hogy akkor, amikor az országban még háború van, akkor, amikor az újjáépítés gondjaival volt az ország elfoglalva, azt hittem -, hogy olyan 1947-48-49-ben kerülhetett sor egyáltalában csak jogszabályokra, amikor Magyarországon ezzel a kérdéssel foglalkoztak. A legnagyobb megdöbbenésemre: itt van előttem az ideiglenes nemzeti kormány 285/45. számú rendelete, a volt tanácsköztársaság alatti magatartás és az azóta, baloldali politikai meggyőződés és tevékenység miatt elítéltek, illetve hátránnyal sújtottak rehabilitálásáról. A rendelet kelte: Debrecen, 1945. február hó 15. napján, Miklós vezérezredes, miniszterelnök. Ennek a 4. szakasza jelenti ki azt, hogy azoknak, akik lényeges anyagi hátrányt szenvedtek - amennyiben személyes viszonyaik és az összes körülményeik figyelembevételével méltányosnak mutatkozik, és az állam érdekeivel összeegyeztethető -, az állam jóvátételt köteles nyújtani, ha az érdekelt a jelen rendelet hatálybalépésétől számított 3 éven belül ilyen kérelmet terjeszt elő. Kérem, 1945-ben, még a háború alatt az ideiglenes kormány már foglalkozott ezzel a kérdéssel. Itt sajnos, nem sikerült, és ez valóban hiba, de ez a hiba nem teszi feleslegessé magát a jogszabályt és az intézkedéseket. És akik éltünk, tudjuk azt, hogy 1945-ben ezen a rendeleten túlmenően mindezzel foglalkozik: Rákosi Mátyástól kezdve, Olt népjóléti miniszterig mindenki foglalkozott rendeletileg azzal, hogy lehet kárpótolni vagyonilag is azokat, akik sérelmet szenvedtek. És tudjuk nagyon jól, hogy bizonyos üldözöttek megkapták, főleg azok, akik baloldali magatartásuk miatt szenvedtek hátrányt, bűncselekményeket fogtak rájuk, börtönbe csukták őket - hiszen olvashattuk Vas Zoltán könyvében is -, azok megkapták az anyagi rehabilitációt, a vezető állásokat a rendőrségnél. Hiába volt koalíciós kormány, meg kell nézni: a rendőrségi vezető tisztek közül és az egyéb hatalmi fegyveres szerveknél kik jutottak vezető beosztásba és magasabb rendfokozatba. És ezt teljesen természetesnek tartjuk, dacára, hogy nem az üldözöttek szavazatai segítették hatalomra ezt a bizonyos diktatórikus rendszert, hanem a szovjet szuronyok. Nálunk közel két évnek kellett eltelni ahhoz, hogy ez a törvény előterjesztésre kerüljön, a demokrácia, úgy látszik, időigényesebb, valamint más kérdések is élveztek elsőbbséget. Ezért mondta az utca embere azt, hogy addig, amíg a halálos ítéletet kimondók, az internálók, a verőlegények jobb körülmények között élnek, mint az üldözöttek, a börtönviseltek, addig nemhogy a rendszerváltást, de a rendszerváltoztatást sem nagyon érzik. Ez a törvényjavaslat az életüktől, szabadságuktól politikai okokból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról rendelkezik. A tulajdonviszonyok körében okozott károkról szóló kárpótlási törvényben szerepel a "részleges" kifejezés, itt nem, pedig teljesen nyilvánvaló, hogy bármiféle kárpótlás ezen a téren csak részleges és névleges lehet. Ki és mivel tudja kárpótolni a jogtalanul kioltott emberi életet? Ki tudja kárpótolni az egykori családfő tízéves börtönbeli távollétét, hiányát a család és gyermeknevelés számára? Ki tudja kárpótolni az egykori fiataloknak politikai diszkrimináció miatti kizárásokból adódó érvényesülési hátrányait: a kontraszelekciót, magyarul azt, hogy csak fizikai munkán tengődhettek, iskolákból, egyetemekről kizárták őket. Ki tud kárpótlást adni a reménytelenségért, és az emberi megalázottságért? Természetesen senki és semmi, és ez a törvény sem. E tény felismerése alapján adódik számunkra az a kérdés, hogy minden politikai megkülönböztetés és ebből adódó szabadságkorlátozás ellentétes az igazi joggal, ezért szabad-e ebben a körben újabb diszkriminációt alkalmazni és beléptetni? Szerencsés-e az a jogi megoldás, hogy börtön, internálás, kitelepítés esetén nincs különbség +39 és +89 között jogtalanságot elszenvedők között, egyedül a munkaszolgálat esetében van, méghozzá nem is különbségtétel, hanem az egyik csoport számára a negligálás, a teljes semmibevevés. Egyáltalában, mi a munkaszolgálat? Katonai behívó alapján teljesített kényszermunka. Rendkívül könnyű módozat, semmiféle procedúra nem kell hozzá. Nem kell hozzá feliratokat gyártani, nem kell hozzá vádirat, tárgyalás, hercehurca, mégcsak egy internálási határozat sem, egyszerű behívóparancs kell, és ez a behívóparancs kizárólag politikai diszkrimináció alapján történik, és megkülönböztetést is alkalmaznak. Az, hogy 1945-ig volt Magyarországon munkaszolgálat, az mindenki előtt közismert. +45 előtt törvény és miniszterelnöki rendelet szabályozta. Azt viszont már sokkal kevesebben tudják, hogy a Rákosi-rendszerben is volt munkaszolgálat, méghozzá egy 1950-es MDP KB-határozat alapján, az akkori Honvédelmi Minisztérium háztájiban, saját hatáskörében, belső utasítással rendelte el. Hogy milyen volt a kiválasztás? - teljesen egyértelmű: politikai diszkrimináció alapján. A megbízhatatlanok, ilyenek voltak a kulákok, az egyházi iskolák volt diákjai, a volt középosztály fiai, az osztályidegenek és gyerekeik, azok, akik belefértek az ellenségképbe, akik ellen olyan bizalmatlanságot kreáltak, hogy fegyvert nem vehetnek a kezükbe, mert hátha a proletárdiktatúra ellen fordítják, ezért a politikai diszkriminációt külsőségekben is alátámasztották: más ruházatot kaptak. Az ezekben az egységekben szolgáltak semmiféle tiszthelyettesi vagy tiszti rendfokozatot nem érhettek el; keretlegénységgel őriztették őket barakkokban, drótkerítés mögött. És nem egészen úgy van, ahogy tisztelt Zimányi képviselőtársam mondta, hogy egyszerűen építő honvédek voltak. Voltak olyanok, akik építő honvédek voltak, akik fegyveres szolgálatot teljesítettek, közben építettek műszaki határzárakat, de azok tisztes fizetést is kaptak. De ezek nem azok voltak. Kemény munkát végeztettek velük, katonai létesítmények, repülőterek építése 12 órás műszakokban, éjszakai vagonkirakásokkal fűszerezve. A munkaerejükkel milliós bevételeket hoztak az akkori Honvédelmi Minisztérium számára. Ez a tizenhétezer fő - körülbelül tizenhétezer - nem kérheti vissza most már senkitől sem ifjúságát, sem az elszalasztott érvényesülési lehetőségeit. Semmi mást nem kértek, csak annyit: azonos elbírálás alá essenek minden más munkaszolgálattal. És a tárgyalások során, amikor ennek a törvénynek az előkészítése során többirányú tárgyalások voltak, valahogy lépten-nyomon azt éreztük - azt a derék, jó magyar szokást -, hogy mindenki abból indult ki: keressük az indokot, érvet, hogy kit, miért lehet kizárni, és ki az, az általunk képviselt, akinek adhatunk. Talán egyszer, idestova 40-50 év után a szenvedések kompenzálására egyszer most már valahogy ki kellene lépnünk ebből a gondolkodásmódból. A munkaszolgálat embertelen, becstelen volt, törvénytelen, az emberi jogokkal nem egyeztethető össze, akár +39-ben kezdődött, akár +52-ben kezdődött. Azonosak voltak bizonyos szempontból a feltételek. A két évnél tovább, talán - úgy tudom, ismereteim szerint - a +39-től bevezetett munkaszolgálat is több részletben került letöltésre. Voltak olyan emberek, akiket háromszor is bevittek munkaszolgálatra, és a három bevitel meghaladta a 2 évet. De +45-től kezdődően, a Horthy-rendszer alatt teljesített munkaszolgálat, azt tényként el kell ismerni: a személyzeti osztályokon nem volt rossz pont. Nem számított politikai megbízhatatlanságnak, sőt a gyermekeik egyetemi felvételénél, a munkahelyi előmenetelnél figyelembe kellett venni. Azt teljesen természetesnek tartjuk, hogy az új rendszer kárpótolta őket olyan formában, azokért a sérelmekért, amiket jogtalanul szenvedtek el egy másik rendszerben. Ezzel szemben a Rákosi-rendszer munkaszolgálatosai 27-28 hónapi kemény munkaszolgálat után évtizedekig viselték a politikai megbízhatatlanság bélyegét. Munkahelyi előmenetelük szinte kizárt volt, zömmel csak fizikai munkát végezhettek, még a gyermekeik is kénytelenek voltak hátrányokat és megkülönböztetéseket elszenvedni. Ezeket az embereket soha senki, semmilyen formában nem kárpótolta, sem erkölcsileg, sem anyagilag. Joggal várták el ettől a Kormánytól, amelyet szavazataikkal hatalomra segítettek, hogyha egyáltalában sorra kerül az anyagi kárpótlás kérdése, róluk se feledkezzenek el. Felejtésről szó sincs, egyszerűen kihagyták őket azzal az indokkal, hogy ők nem voltak életveszélyben, míg a harcoló alakulatok melletti munkaszolgálatot teljesítők életveszélyben voltak. Ez igaz, ezt elismerjük. De ha a jogalkotónak ez a szándéka, akkor ezt a címet kell adni a jogszabálynak, hogy az életüktől, szabadságuktól politikai okokból jogtalanul megfosztottak, és ezáltal életveszélybe kerültek kárpótlásáról. És hogyha ez a cím, akkor kiesik a +45 után börtöben került is, mert +45-ig a háború alatt a börtönben ülők közvetlen életveszélyben voltak minden légiriadó és légitámadás alatt, mert őket nem vitték le az óvóhelyre. +45 után ez a veszély már elmúlt, nem volt légitámadás, csak börtön. Vajon ki tartaná ezt a diszkriminációt igazságosnak, hogy csak a +45 előtti jogtalan politikai börtönért jár a kárpótlás, +45 után nem, mert már nem voltak életveszélyben. A törvényjavaslat általános indoklása így szól: "Számos sérelmet szenvedett jogosultsága sem a tételes jogból, sem jogelvekből egyébként nem lenne levezethető, az állampolgári jogegyenlőséget rendezőelvként tekintve alakította ki a törvényjavaslat a jogosultak körét." Hát akkor úgy érezzük, hogy itt az állampolgári jogegyenlőség csorbát szenvedett. Mi a jogegyenlőséget úgy látjuk biztosítottnak, ha a tisztelt Parlament elfogadja Nagy Ferenc József és Csépe Béla képviselőtársam közös módosító indítványát, mely szerint a kárpótlás kiterjed a Rákosi-rendszer munkaszolgálatosaira is. Ez esetben valósul meg teljes körűen az a jogalkotói szándék, hogy a ma még élő meghurcoltak még életük alkonyán hozzájuthassanak az őket megillető erkölcsi és szerény anyagi kárpótláshoz. Ebben a körben támogatjuk Zimányi Tibornak azt a javaslatát, hogy ne legyen ez a törvény zsákbamacska: az alapösszeget meg kell határozni. Ha ugyanis a tisztelt Parlament alkot egy törvényt, amiben kárpótolni kíván embereket, hát legalább tudják meg azok az emberek, akiket érint, hogy mennyi kárpótlást szavaztak meg nekik, mennyi az az alapösszeg - még ha bonyolult is a képlet, amivel ki lehet számítani. De az alapösszeg nélkül még kiszámítani sem lehet - ha egyszerű lenne a képlet, akkor sem. És még egy gondolatot szeretnék megfontolásra ajánlani a tisztelt módosítójavaslat-előterjesztőknek: a ref, a rendőri felügyelet - hangsúlyozom, csak meggondolásra ajánlom -, ami korlátozza a személyes szabadságot, mert ha a háromévi börtön után kijött valaki, utána nem költözhetett el, ugyanott kellett neki maradnia és hetenként vagy háromnaponként jelentkeznie, és meghatározták, hogy hová mehet el dolgozni, vajon nem esik-e bele a személyes szabadság korlátozásába. Hátha valamelyik módosító javaslatot előterjesztőnek ezen is megakad a szeme. Ezek után - bízva abban, hogy a tisztelt ellenzéki pártok is számtalan pozitív, előremutató és a megoldást segítő módosító javaslattal fogják segíteni ennek a törvényjavaslatnak a jobbátételét - a Kereszténydemokrata Néppárt nevében megvitatásra és a módosításokkal együtt elfogadásra ajánlom a tisztelt Háznak. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)