TartalomElõzõKövetkezõ

DR. ZIMÁNYI TIBOR (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Valóban úgy érzem, hogy az Országgyûlés elõtt adatik meg nekem, hogy messze e szép falak által határolt térségen túl is szólhassak hazánk tagjaihoz. Azért mondom ezt, mert az elõttünk fekvõ törvényjavaslat közvetlenül személyében - a jelenlegi becslések szerint - 300 ezer honfitársunkat érinti. Ha figyelembe vesszük a családtagokat, a közvetlen hozzátartozókat, akkor ez a szám már legalább 1 millióra kerekedik. Ez a pozitív irányban érintettek száma. De nem mehetünk el szótlanul azok mellett sem, akiket negatív irányból érint a törvényjavaslat szelleme. Sajnos, az alatt az öt évtized alatt, amelyet a javaslat felölel, bizony sokan álltak a másik oldalon a törvénysértések elkövetésének lehetõvé tételével és a törvénysértések végrehajtásával. Amikor törvénysértésekrõl beszélek, tudatában vagyok annak, hogy pontatlan kifejezést alkalmazok, mert sok esetben ezeket a törvénysértéseket az éppen érvényben lévõ jogszabályok alapján követték el. Azonban ezeknek a jogszabályoknak a létrehozása maga is törvénysértõ módon történt. Használhatnánk a jogsértés kifejezést is, mert ezeket a jogszabályokat a magyar nép évszázadok alatt kialakult jogérzékével szemben hozták létre, s ha módja lett volna a magyar népnek, akkor soha nem szavazta volna meg. Ezek figyelembe vételével tehát az egyszerûsítés jellegével használjuk a törvénysértések kifejezést. Nem beszélve arról, hogy az elmúlt rendszerek legsötétebb korszakaikban a saját törvényeiket sem tartották be. Visszatérve azokra, akiket ez a törvényjavaslat negatívan érint, felmerül az a kérdés, hogy hogyan viszonyulnak hozzá. Nem akarunk itt a bûnbakkeresés területére lépni, mindenesetre mindazok, akik valamilyen formában részesei lettek, vagy hozzájárultak a törvénysértések létrejöttéhez, ha most támogatják a törvényjavaslatot, akkor elindultak a helyes irányban. Reméljük, hogy lelkiismeretük megmozdult, vagy felébredt, s ezzel elindulva a helyes irányba, megtették az elsõ elengedhetetlen lépést. Negatívan érinti a társadalom egy bizonyos részét is, amely azt mondja, hogy mi közöm hozzá egyáltalán, én akkor nem is éltem, és most én viseljem annak a terhét, hogy egyesek visszaéltek a mástól kapott hatalommal. Mindezeknek el kell mondanom, hogy a jogfolytonosság, akár akarjuk, akár nem, fennáll az egymást követõ kormányok, rendszerek tekintetében. Ezért van nehéz helyzetben az Antall-kormány, mert a nyakába kellett vennie az elõzõ rendszer minden terhét, és amikor a mûködésérõl ítéletet mondunk, akkor nem lehet ezt eléggé kihangsúlyozni. Az új, demokratikus kormány nem az ûrbõl került hozzánk, hanem az elõzõ folytatásaként. Most meg kell birkóznia mindazzal a szörnyû tehertétellel, amely az elmúlt öt évtizedbõl reá háramlott. De ugyanígy a társadalmat sem lehet egy éles késsel kettéhasítani, és azt mondani, hogy most indulunk, és ami eddig volt, az számunkra nincs. A társadalom folyamatosságát is tudomásul kell venni. Ha most úgy adódik, hogy az idõsek kapnak esetleg valami kárpótlást, ez nem a fiatalok terhére megy, mert a fiatalokat már nem érte az ilyen irányú megsarcolás. Azt, hogy szabadabban élhettek, éppen ezeknek az áldozatoknak köszönhetik. De pusztán erkölcsi szempontból nézve, teljesen a törvénysértõk igazolása lenne, ha az áldozatok nem kapnának elfogadható erkölcsi és anyagi elismerést. Joggal merülhet fel a kérdés elsõsorban abban a szerencsés korosztályban, amely ezeknek az évtizedeknek a szörnyû nyomását már nem érezhette a saját bõrén, tehát a mai fiatalabb korosztályokban, de hadd tegyem hozzá, hogy nagyon sok külföldiben is: hogyan jöhetett létre, hogyan történhetett Magyarországon ennyi törvénysértés. Ezzel a kérdéssel okvetlenül nyíltan szembe kell néznünk, mert az érintett, az átélõ nemzedék nagyon könnyen megkaphatja - mint ahogy már nemegyszer meg is kapta - ezt a kérdést, hogy hogyan engedtétek, hogy mindez megtörténhessen. Ezért kell tisztázni, hogy mindaz, ami az elmúlt öt évtizedben ebben az országban történt, az idegen ettõl a néptõl. Mindez nem a nép együttmûködésével, támogatásával történt. Az országot olyan idegen katonai megszállás érte 1944. március 19-én, vagy még súlyosabb fordulat történt október 15-én, hogy elveszítette függetlenségét, önálló államiságát. A nagyarányú elhurcolások, a magyar állampolgárok idegen hatalmaknak való kiszolgáltatottsága már katonai megszállás alatt következett be. De ugyanúgy, ahogy az állampolgárok százezres, megközelítõleg 600 ezer nagyságrendû kényszermunkára hurcolása a Szovjetunióba ugyancsak katonai megszállás, ezúttal a szovjet megszállás következtében jöhetett létre. Mert ne gondoljuk, hogy Erdei Ferenc aláírta volna az új nemzeti kormány belügyminisztereként a keleti deportálást lehetõvé tévõ rendeletet, ha módjában lett volna azzal szemben a tiltakozás legkisebb lehetõségének. A késõbbi, egészen 1989. október 23-ig megtörtént törvénysértéseket a vazallus, a megszállókat fenntartás nélkül kiszolgáló politikai rendszerben követték el. Azon ne csodálkozzunk, hogy minden megszálló erõ tudott magának toborozni valamilyen segéderõt. Nehogy bárki azt a következtetést vonja le, hogy ez valami magyar tulajdonság. Hiszen láttunk kísérletet még ebben a Parlamentben is, sõt felelõs személyektõl is, akik feljelentõ nemzetté akarták süllyeszteni a magyarságot, holott maguk is egykoron éppen abban jeleskedtek, hogy fegyveresen szolgálják az idegen megszállókat. Nem, tisztelt képviselõtársaim, nálunk sincs több jellemtelen, hazaárulásra hajló ember, mint bármely más országban. A nyugati államok fejlett demokráciája ellenére, ugyan hol nem alakult annak idején náci vagy fasiszta párt, illetve mozgalom? A környezõ országokban hol nem alakult hitlerista párt vagy mozgalom? Nem árt egy pillanatra emlékeznünk mindarra, ami Romániában történt, abban az országban, amely a legnagyobb lélekszámú hadsereggel vonult fel a németek mellett a keleti arcvonalon. De emlékezzünk az usztasákra, és nehogy megfeledkezzünk Nedics tábornok hitlerista szerb hadseregérõl, Szlovákiában Tiso államalakulatáról, és ha már itt tartunk, arról se, hogy nálunk senkinek sem jut eszébe Szálasi rehabilitálása, ezzel szemben ilyen jellegû nyilvános tüntetéseket látunk Tisóval és Antonescuval kapcsolatban. Lehet, hogy úgy gondolják, hogy egy kissé messze kalandoztam a szorosan vett témánktól, de a nagyszámú törvénysértések miatt indokoltnak láttam. És még annyit elengedhetetlenül hozzá kell tennem, hogy mindahhoz, ami Magyarországon ebben a sötét öt évtizedben lejátszódott, abban a szövetséges nyugati hatalmak szerepe döntõ módon játszott közre. Azokkal a fogadkozásokkal, ígéretekkel szemben, hogy nem lesznek még egyszer hatalmi befolyási övezetek, igenis, hatalmi zónákra osztották Európát. És itt szeretnék rámutatni - arra, amit olyan sokszor hallunk bölcs vezetõktõl -, hogy fel kellene zárkóznunk Európához. Itt szeretnék arra rámutatni, hogy ez mennyire felületes, átgondolatlan állítás. Ugyanis, annak az országnak, amelynek 1222-ben Aranybullája született, annak az országnak nem kell kopogtatnia Európa ajtaján. Inkább Európa lelkiismeretének kellene felébrednie: egyrészt, mert oktalan háborút indított, másrészt, mert oktalan rendezéssel zárta le a háborút. Tisztelt Ház! Bocsássák meg nekem ezt a hosszúnak tûnõ bevezetést, de meg kellett világítanom annak a nagyszámú törvénysértésnek az igazi eredetét, amelynek orvoslására most törvényt kívánunk hozni. Az a kérdés is joggal merül fel, hogy jókor nyújtotta-e be a Kormány ezt a törvényjavaslatot, mert elõzetesként sok olyan véleményt hallottam, hogy nagyon elkésett ez a törvény. Meg kell mondanom, hogy nagyon furcsán hangzik ez, ha olyanok vetik fel ezt, akik eddig azért támadták a Kormányt, mert nem az alapvetõ gazdasági törvényekkel foglalkozik, hanem tisztán politikai indíttatásúakkal. Véleményem szerint azoknak nincs joguk a késedelemrõl beszélni, akik nem támogatták a vagyoni kárpótlási törvény kapcsán benyújtott módosító indítványaimat, amelyekben párhuzamos megoldást javasoltam a személyi kárpótlásra. Mindenesetre, ezt a törvényjavaslatot meg kellett elõznie a fogságban töltött idõnek a nyugdíjidõbe való beszámításának és ennek alapján a nyugdíjkiegészítés rendezésének. Nélkülözhetetlen elõfeltétele volt az úgynevezett semmisségi törvények meghozatala is. Annyi ítéletet, amennyirõl sajnos itt szó van, perújrafelvétellel egyszerûen nem lehetett volna lebonyolítani. Most van még önök elõtt, tisztelt képviselõtársaim, a 3412-es számot viselõ harmadik semmisségi törvényjavaslat, amely az 1963 és 1989 közt lefolytatott politikai perek megsemmisítésérõl fog intézkedni. A személyi kárpótlási törvénnyel párhuzamosan fut, támogatását már most szíves figyelmükbe ajánlom. A személyi kárpótlási törvény elõkészítése során a társadalmi szervezetek és az Igazságügyi Minisztérium között - mondhatni - példamutató együttmûködés alakult ki. Az érintett társadalmi szervezetek véleményét mindenben kikérték, és lényegében figyelembe is vették. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a tárgykör bonyolultsága és összetett mivolta miatt ne maradtak volna még tisztázandó kérdések. Ezek megoldására azóta is, a Magyar Demokrata Fórum frakciója kezdményezésére folynak az egyeztetések, az igazságügy részérõl pedig további megértést tapasztaltunk. Mindezek után - tekintettel az általános vitára - a törvényjavaslatnak csak a legfontosabb pontjaival kívánok foglalkozni. Ez a javaslat egy teljes évszázadot ölel fel - ez is mutatja annak az örökségnek a terhét, amelyet a Kormánynak most egy-két év alatt meg kell oldania, és a társadalomnak pedig mindennek a súlyát el kell viselnie. Tisztelettel adózzunk azok emlékének, akik a legdrágábbat, amellyel ember rendelkezik, az életüket áldozták a független Magyarországért és Magyarország demokratikus berendezkedéséért. Tisztelet illeti azokat is, akik éveiket, egészségüket és - tegyük hozzá egyértelmûen - életszínvonalukat áldozták ezekért a célokért. Az õ áldozataik nélkül nem ülhetnénk itt, a szabadon választott Országgyûlésben. Kérem, ezekre gondoljunk, amikor a kárpótlás összegérõl beszélünk. Az élet elvesztéséért 1 millió forint a kárpótlás összege készpénzben. A hozzátartozók sorrendjével egyetértünk; a hozzátartozók hiányában azonban a testvért is figyelembe kell venni, mert egy-egy halálos ítélet következménye az egész családot árnyékként kísérte végig. A 3. § meghatározza azokat a szabadságvesztési formákat, amelyekre a törvényjavaslat kiterjed. Itt egy fontos, alapvetõ szempontra kell rámutatnunk. Sokan fölvetették azt a gondolatot, hogy differenciálni kellene az aktív és passzív áldozatok között, és ennek alapján a kárpótlás összegében is különbséget kellene tenni. Aktív áldozat az, aki tudatosan, az idegen megszálló hatalom és hazai kiszolgálói ellen, aktív tevékenysége miatt, tehát szervezkedésért, fegyveres harcban való részvételéért szenvedte el a szabadságvesztését. Passzív áldozat az, aki egyéni, célratörõ tevékenység nélkül került bele az elnyomó intézkedések egyikébe, pusztán a léte miatt. Ilyenek a kitelepítettek, a deportáltak, valamint a Szovjetunióba kényszermunkára hurcoltak tömegei. Ez az elsõ pillanatra tetszetõs elgondolás azonban megbukik, ha elemzõen vizsgáljuk a tényeket. A legsúlyosabb koncepciós perekbe is úgy kerültek bele, hogy teljesen ártatlanok voltak, tehát nem tettek semmit, azonban a személyükre valamilyen okból szükség volt. Rengeteg embert azért tüntettek el, mert a hatalom egyszerûen úgy vélte, hogy útjában van. Rengeteg ember azért került a rabság valamelyik formájába, mert feltételezték, hogy adott esetben majd tesz valamit a rendszer ellen. Ki lehet szûrni az aktív tevékenységet vállalókkal? Egyszerûen gyakorolatilag nem lehet bebizonyítani, és csak arra lenne jó, hogy szembeállítsa a politikai áldozatok különbözõ kategóriáit. Egy másik, sok vitát kavaró kérdés, hogy az 1951 és 1956 közötti munkaszolgálatosokra kiterjedjen-e a törvény hatálya. A törvény - címe szerint - a szabadságuktól megfosztottakat kívánja kárpótolni. A katonai munkaszolgálat, az építõ honvéd semmiképp nem sorolható ebbe a kategóriába, mert egyenruhában, katonai ellátásban részesültek, eltávozást kaptak. Ugyanakkor kétségtelen, hogy diszkriminatív intézkedések áldozatai, hiszen elsõsorban megbízhatatlanná minõsített szülõk gyermekei, a kulákgyermekek kerültek erre a sorra. A bánásmód is szigorúbb volt, mint általában, szabadságvesztésnek azonban nehezen lehet minõsíteni. Minthogy a politikai okból szabadságvesztést szenvedett képviselõk csoportja támogatja a törvény hatályának rájuk való kiterjesztését, ebben a kérdésben a döntést képviselõtársaim bölcs belátására bízom. A törvényjavaslat egyik kulcskérdése a kárpótlás kifizetésének a módja. Ennek egyetlen lehetséges megoldását életjáradék formájában látjuk megoldhatónak. Az életjáradék számításának két tényezõje van. Az egyik, amit a gazdasági életben tõkének neveznek, az itt az adott személynek járó kárpótlás egy összegben megadva. A másik tényezõ az illetõ várható élettartama. Ehhez azonban okvetlenül szükséges az alapösszeg meghatározása. Az alapösszeg az egyhavi benntartózkodásért, az egyhavi kényszermunkáért, az egyhavi kitelepítésért járó kárpótlási összeg. Ennek meghatározását havi 11 ezer forintban javasoljuk megállapítani. Mit tartalmaz ez az összeg? Ez az összeg csak a fogság alatt kiesett keresetet tartalmazza a mai értékre átszámítva. De ha egészen pontos akarok lenni, ezt az összeget az 1989. esztendõre számíttattuk ki. Tudom, hogy azóta is magas inflációs rátával kell számolnunk, azonban azzal is tisztában vagyunk, hogy szem elõtt kell tartanunk az ország teherviselõ képességét. Ez a szempont már messzemenõen érvényesül abban is, hogy a jelzett alapösszeg csak a tényszámokra épülõ átlagkeresetet veszi alapul. Az egész világon a kártérítésben a szubjektív elemek teszik ki az összeg nagyobb részét. Ebben az alapösszegben nincs semmi szubjektív elem, nincsenek benne a megaláztatások, az elszenvedett fájdalmak, a magánéleti veszteségek, és nincs benne az elszállott évek és a megromlott egészség. Nagy önkorlátozás van benne. Ennek a rétegnek mindig a lemondás jutott az osztályrészéül. Ezért kérem ennek a szerény kárpótlásnak a támogatását. Visszatérve az életjáradékra: okvetlenül szükségesnek tartjuk az alapösszeg meghatározását. Tudja meg mindenki, hogy összesen mennyi kárpótlás jár neki. Meg kell szüntetni ezen a téren a bizonytalanságot. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy ez nem azt jelenti, hogy az összeg azonnal fölvehetõ. Az életjáradék kiszámítható lesz, és a költségvetésben a kárpótlásra elkülönített összegbõl elõleg lesz fizethetõ. Erre a célra az 1992. évi költségvetésben 5,4 milliárd forint áll rendelkezésre. Az igényjogosultak létszámának, illetve rabságban töltött hónapjai számának megállapítása után lehet pontosan kiszámítani, hogy 1992-ben az életjáradékból mennyi fizethetõ. Ha a költségvetési összeg nem elegendõ, akkor csak elõlegnek kell tekinteni a kifizetendõ járadék összegét, és a következõ évben, 1993-ban kell kipótolni. Így nem vész el az eredeti életjáradékból semmi. Azt tekintjük a legfontosabb szempontnak, hogy kétszer ad, aki gyorsan ad. Induljon meg, ha alacsonyabb szinten is, de 1992. január 1-jétõl, tehát visszamenõlegesen, az életjáradékra az elõleg folyósítása. A gyorsítás érdekében nem tartjuk szükségesnek azok újrajelentkezését, akik már szerepelnek a Kárpótlási Hivatal számítógépes nyilvántartásában, akik már kapnak nyugdíj-kiegészítést. Csak azok jelentkezését kellene kérni, akik még egyáltalán nem jelentkeztek. A Kárpótlási Hivatal adatnyilvántartása becsléseink szerint a leendõ igényjogosultak mintegy 90ának már tartalmazza az adatait. Így az elõleg kiszámításához nem kellene a 4 hónapos jelentkezési határidõre, majd a bezúduló mintegy 300 ezer jelentkezés feldolgozásának befejezésére várni. Az elõzõkben ismertetett okokon kívül az alapösszeget azért is meg kell határozni már a törvényben, mert a javaslat lehetõséget nyújt a kárpótlás összegének kárpótlási jegyben történõ felvételére a külföldiek esetében, és azok számára, akik kifejezetten kérik. Az alapösszeg meghatározása nélkül azonban egy összegben a kárpótlási jegy hogyan volna kiadható? Véleményem szerint újra kell gondolni a túlélõ házastárs fogalmát. Ez ugyan inkább a részletes vitához tartozik, de most itt annyit szükségesnek tartok megjegyezni, hogy az örökölhetõség szempontjából nem lehet azt elõírni, hogy a házasságban nem élõnek szabadulása után egy éven belül meg kellett nõsülnie, illetve házasságot kellett kötnie ahhoz, hogy túlélõ házastársnak minõsülhessen. A rabságból való hazatérés után a legyengült, kimerült szervezetnek - mondjuk meg õszintén - nem az elsõ gondolata volt a házasodás. Nem beszélve arról, hogy egy lerongyolódott embernek anyagilag is össze kellett szednie magát. És egyáltalán elõ lehet azt írni bárki számára, hogy egy éven belül találja meg az élete párját? A szabadulás után kötött elsõ házasság jogosítson a túlélõ házastárs jogcímére. Akitõl pedig a fogság alatt a házatárs elvált, azt úgy kell tekinteni, mintha nem élt volna házasságban. Még súlyosabb gondot jelent a szabadságvesztés ideje alatt meghaltak ügye. Az eddig felmerült problémáknál is nehéz volt megközelíteni a mindenki számára elfogadható megoldást. De hogyan lehet összehasonlítani a különbözõ korokban, különbözõ országokban, különbözõ emberek által elviselt kínt, szenvedést, megsemmisítést? Amikor elõször olvastam a törvényjavaslatot, én is mélységesen megdöbbentem, hogy hónapokkal vagy évekkel ismerjük el a különbözõ körülmények között bekövetkezett emberirtást. Engedjék meg nekem kivételesen, hogy itt kitérjek a Magyar Nemzetben a közelmúltban megjelent Hány holocaust érte Magyarországot? címû cikkemre, amelyben lényegében egyenlõségjelet tettem a nyugatra hurcolt deportáltak és a keletre hurcolt kényszermunások sorsa között, valamint Gadó Györgynek cikkemre adott válaszára. Elõször is szeretném megköszönni Gadó György képviselõtársamnak azt a nemes vitastílust, amelyet írásában alkalmazott. Ilyen vitastílusban sokkal könnyebb feloldani az ellentéteket, ha esetleg a feloldás nem is következik be, de a közeledés lehetõsége mindenesetre megnövekszik. Gadó György is azt képviselte írásában, hogy belátja, hogy az igazi kárpótlásnak milyen elháríthatatlan akadálya van. Megelégszik akár jelképes elégtétellel, de azonos legyen minden csoport irányában. Úgy gondolom, hogy a jogszabályalkotókat is ez a szemlélet vezette. De hogyan lehet általános rendezõ elvet találni ennyire eltérõ körülményekre? Így született az azonos fogolykategóriák által szabadságvesztésben átlagosan töltött idõ fogalma. Így lett a deportálás esetében 8 hónap, a hadmûveleti területen töltött munkaszolgálat esetén 2 év, a szovjet szervek által kényszermunkára hurcolt esetében pedig 3 év. Egy pillanatig sem állítom, hogy tökéletes vagy igazságos megoldás, de lehet-e igazságos megoldást találni? Ha valaki talál ilyet, biztosan támogatni fogjuk. Szólnom kell a személyi kárpótlásból kizáró okokról is. Itt elsõsorban arról van szó, hogy aki maga is részt vett törvénysértések lehetõvé tételében és végrehajtásában, az ne részesülhessen ennek a törvénynek az alapján a kárpótlásban. Tehát aki a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányában elismert alapjogok megsértésében bûnös, arra vonatkozik a teljes kizárás. Kivétel, ha a késõbbiek során maga is a demokrácia érdekében kifejtett tevékenységéért szabadságvesztést szenvedett. Reméljük, hogy lesz ilyen. Azt azonban javasoljuk, hogy a törvényhez mellékletként csatolják ezeket az alapjogokat. Minthogy nem kis számban elég sokan részesültek már kárpótlásban a korábbi rendszer alatt, az elsõsorban a munkásmozgalom áldozatai címszóval nyilvántartottak, természetesen itt is vannak kivételek, ezeket az összegeket le kell vonni a kárpótlás összegébõl. Azonban nem ugyanazzal az értékkel, ahogyan kapták, hanem javasoljuk a vagyoni kárpótlási törvényben szereplõ szorzószámok alkalmazását. Még annyit el kell mondanom, hogy 4 hónapos jelentkezési határidõ nem lehet jogvesztõ hatályú. Aki késlekedik, annak csak az lehet a hátránya, hogy a következõ évben veszik számításba a költségvetési keret szétosztásánál. Remélem, mindenkit megnyugtat, hogy a törvény után járó kárpótlás a személyi jövedelemadótól mentes. Viszont az évek elhúzódása miatt az életjáradékot legalább az évenkénti nyugdíjemelés százalékával ugyancsak emelni kell. Tisztelt Ház! A Magyar Demokrata Fórum képviselõcsoportja úgy látja, hogy fél évszázad bûneinek hatását kellene enyhítenünk. A feladat roppant nagy, eszközeink szerények. Az egyáltalán lehetséges megoldások közül - közös erõvel - próbáljuk a lehetõ legméltányosabb megoldást megtalálni. Fejtegetéseinket a független rehabilitációs bizottság, amely valamennyi jelentõs társadalmi szervezetet képvisel, teljes mértékben támogatja. Kérem, hogy támogassák a törvényjavaslatot. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)

Homepage