TartalomElõzõKövetkezõ

DR. ORBÁN BIKTOR (FIDESZ): Köszönöm. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! A kormánypárti padsorokban ülõ lelkes képviselõknek és felajzott követõiknek kedvenc társadalmi látlelete manapság, hogy még nem teljes vagy netán egyenesen el is maradt a rendszerváltozás hazánkban. Értik ez alatt persze mindenekelõtt azt, hogy még nem õk ülnek az összes valamirevaló vezetõi és döntéshozói székben, és ebbõl következõen még nem mindenki úgy táncol, ahogy õk fütyülnek. (Taps.) Látva az 1992. évi költségvetés beterjesztett tervezetét, ha némileg más szempontból is, de csak megerõsíthetjük ebbéli vélekedésüket. A FIDESZ parlamenti frakciójának szilárd meggyõzõdése ugyanis, hogy a kommunizmus túlélését Magyarországon ma nem az jelenti, hogy néhány vállalatvezetõ és bankelnök a helyén marad, esetleg egy-két 80 éves kommunista gazembert nem állítanak bíróság elé, vagy uram bocsá+ nem kerül Kónya úr kézszorongató rajongóinak keze közé. (Taps.) Sokkal inkább az, hogy a Kormány oly módon akarja a Parlament legfontosabb törvénytervezetét, az adófizetõ polgárok befizetéseibõl gazdálkodó állami költségvetést elfogadtatni az Országgyûléssel, mint ahogy 30 évig azt a kommunisták tették, lényegében ugyanolyan szerkezetben, ugyanolyan szemléletben és ugyanannyi idõ alatt. (Taps.) Hiába fogadkozott hivatalba lépése után Kupa Mihály pénzügyminiszter úr, hogy a tavalyi volt az utolsó ilyen költségvetés, mára mégsem változott szinte semmi. Tisztelt Ház! Mielõtt rátérnék az elõttünk fekvõ törvénytervezet kritikájának fõ pontjaira, engedjék meg nekem, hogy néhány mondat erejéig kitérjek a Kormány által elmulasztott határidõkre. Az ellenzéki szónokok közül tegnap is, ma is sokan elmondták már, hogy az MDF-kormánynak volt bátorsága november végén, azaz négy héttel az év vége elõtt beterejeszteni a költségvetési törvény tervezetét. A rend kedvéért meg kell említenünk, hogy miután ezt tavaly ilyenkor már elõre látni lehetett, ezért a Parlament törvényben kötelezte az MDF-kormányt, hogy a költségvetés irányelveit augusztus 31-ig, a fejezet szintû elõirányzatokat szeptember 30-ig, a részletes elõirányzatokat október 31-ig, magát a törvényt pedig november 15-ig terjessze a Ház elé. Ebbõl a törvényi kötelezettségbõl természetesen semmi sem valósult meg. E határozat cinikus semmibevétele röviden nem jelent mást, Hölgyeim és Uraim, mint azt, hogy miközben a tisztelt MDF-kormány a demokratikus intézményrendszer tekintélyének elpárolgásán sajnálkozik, aközben élen jár a Magyar Köztársaság Parlamentjének nevetségessé tételében. (Közbeszólás: Így van! - Taps.) Nem kell túl nagy fantázia ezek után ahhoz, hogy kitaláljuk, milyen vitát is szeretne itt az MDF-kormány. Lehetõleg semmilyet. Az MDF-es képviselõk által a tegnapi vitában kirobbantott ügyrendi villongások fényében a magunk részérõl azon sem csodálkoznánk, ha ma az MDF-kormány arra kérné a Parlamentet, hogy közfelkiáltással rögtön fogadja el az egész elõterjesztést. (Közbeszólás: Helyes!) Mondtam én! (Derültség.) Lelki szemeink elõtt már ott lebeg a jelenet, valamelyik MDF-es képviselõ szóra emelkedik, és javasolja a vita lezárását, belefojtva ezzel az ellenzékbe a szót. Noha az elõbbiekben jelzett megfontolások miatt nem látjuk sok értelmét a törvénytervezet vitájának, és tudjuk, hogy a Kormány sincs ezzel másképpen, tartozunk annyival választóinknak, hogy néhány alapvetõ kérdésrõl részletesebben is elmondjuk a véleményünket. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Az Antall-kabinet kormányzati alkalmatlanságának bizonyítéka elsõsorban és mindenekelõtt az, hogy hivatali idejének második költségvetésében még mindig az évtizedes állampárt rozzant költségvetési építményét toldozgatja és foldozgatja. Egy olyan építményt, amelyrõl általánosságban csak annyit mondhatunk, hogy magán hordozza az állam túlzott szerepvállalásából származó összes finanszírozási problémát, mint például az erõteljes jövedelemcentralizációt, amelyben továbbra sem a célokhoz és a tevékenységekhez rendelik a kiadásokat, hanem tovább él az alapvetõen növekedésre épülõ szocialista elosztáspolitika bázisszemlélete. Nem hosszú távú elképzelések alakítják az elõirányzatokat, hanem az, hogy a költségvetési forrásokért küzdõ csoportok harcában éppen ki bizonyul erõsebbnek. Tisztelt Ház! A FIDESZ parlamenti frakciója számára az 1992. évi költségvetési törvénytervezet elfogadhatatlan. Elfogadhatatlan, mert nem csökkenti az állam gazdasági szerepét, hatalmas deficittel terheli meg a gazdaságot, inflációt gerjeszt, további eladósodással fenyeget. A növekvõ terheket pedig az adófizetõk nyakába akarja varrni. Fenntartja a felelõtlen állami költekezés évtizedes hagyományát ahelyett, hogy a szûkös forrásokat elsõsorban olyan, jövõt építõ beruházásokra fordítaná, mint például az oktatás. Attól félünk, hogy ennek a gazdaságpolitikának, amit ez a költségvetés tükröz, még hosszú ideig fogjuk nyögni a következményeit. Tisztelt Ház! A beterjesztett törvénytervezetrõl való részletesebb észrevételeinket a bevételi oldallal kezdem. A tavalyi ígéreteket - lásd átfogó adóreform, kétkulcsos forgalmi adó, miegyebek - elfújta a szél. Maradt helyette a lakossági adóterhek otromba növekedése. Van itt minden, ami szem- szájnak ingere, földadó, gépjármûadó, fogyasztási adó, forrásadó, részletes költségelszámolás, kettõs könyvelés stb. Az ezzel kapcsolatos számtalan probléma közül hadd emeljek ki jelzésszerûen néhányat. 1. Az ösztöndíjak adóztatása fényesen mutatja az MDF-kormány ifjúságellenes politikáját. 2. Még ennél is felháborítóbbnak tartjuk az ingatlanértékesítésbõl származó jövedelmek megadóztatását. Nem elég, hogy az MDF-kormány nem képes a lakásrendszer problémáit kezelni, de még azt is megnehezíti, hogy a kispénzû emberek gyerekeiknek lakásról gondoskodjanak. (Taps az ellenzék soraiban.) Miközben az ingatlanspekulációk elleni harcról ködölnek, addig ezzel az intézkedéssel valójában csak a lakásmobilitás drasztikus visszaesését fogják elérni. Hasonlóan rövidlátó gondolkodásról tanúskodik a környezet- és mûemlékvédelmi beruházások, valamint az elmaradott térségekben lévõ vállalkozások után járó kedvezmények megvonása. Mert az odáig rendben van, hogy az adórendszer szigorú normativitásának érdekében szûkíteni kell a mentességek körét. De ez nem jelenti egyben azt is, hogy más csatornákon keresztül ne lenne szükséges ezeknek a területeknek valamilyen támogatást adni. Az alapprobléma a költségvetési bevételekkel leginkább az, hogy a "minél több, annál jobb+ az egyetlen felfedezhetõ rendezõ elvük, függetlenül attól, hogy az éppen aktuális adónem léte és mértéke beleillik-e valamilyen gazdaságpolitikai koncepcióba, avagy sem. Mert arról azért ne feledkezzünk meg, hogy bizonyos esetekben amit nyerünk az adóval, azt, vagy még többet könnyen elveszíthetjük az áremelkedés növekedésével, lássuk például az élõmunka termelésének 6%-os növekedését. A sok adót persze be is kell hajtani, mégpedig legalább olyan makacs következetességgel, mint ahogyan az adóalanyok próbálnak kibújni a hatóság karmai közül. Nos, az MDF-kormány a kibújni szándékozókat kellõ válaszban kívánja részesíteni. Olyan adóhivatal bontogatja itt szárnyait, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy abban nem lesz köszönet. Félre ártatlanság vélelme, félre banktitok, a mindenható HIVATAL - csupa nagybetûvel - a jövedelemszerzés valamennyi mozzanatáról tudni akar, és nyilván fog is, hogy attól koldulunk. Csak abban reménykedhetünk, hogy a Kormány ilyetén intézkedéseinek egy pozitív hatása azért biztosan lesz: a polgárok legalább egyre figyelmesebben kezdik el követni azt, hogy mire fordítja az állam az adófizetõk pénzét. Vessünk ezek után néhány pillantást erre a kérdésre is. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Mint már a két nap alatt sokan elmondták, a Kormánynak idén sem volt bátorsága és felkészültsége ahhoz, hogy hozzányúljon az úgynevezett nagy elosztási rendszerekhez, és hogy valamit kezdjen a lakáskérdés felgyülemlett problémáival. Ezzel a mulasztással nem pusztán egy évet vesztegetett el, hanem lényegében lemondott arról, hogy négyéves mûködése során az említett területekhez egyáltalán érdemben hozzányúljon. Ezáltal tulajdonképpen megkíméli az ellenzéki képviselõket is attól a fáradságtól, hogy saját elképzeléseiknek megfelelõen igyekezzenek módosítani a költségvetés kiadási szerkezetét. Nemcsak amiatt, hogy a módosítgatások valójában egy percig sem kötik meg a Kormány kezét - mint errõl késõbb majd fogok beszélni -, hanem azért is, mert a régi rossz mechanizmusok következtében a jó célra szánt pénz is nagyrészt elfolyik ebben az áttekinthetetlen dzsungelben. Hiába tudjuk például, hogy kulcsfontosságú lenne az oktatás fejlesztése, ha ebben a hajszában csekélynél is kevesebb esélyünk van a normatív támogatási rendszer értelmes átalakítására vagy a tárca belsõ logikájának megváltoztatására. Nagy szociális elosztó rendszerek reformjának hiányában persze valóban renkívül szûk maradt a mozgástér a kiadási oldalon. Ez azonban nem akadályozta meg a Kormányt abban, hogy a maradék terepen kiélje politikai kényszerképzeteit. Tízezermillió forintokat költünk például kárpótlásra és az ezt irányító hivatalokra és hivatalnokokra. Eközben az agrárvállalatok tömeges csõdje fenyeget, és a magángazdálkodáson alapuló új mezõgazdasági szerkezet kialakítására tett kísérletek elhalhatnak, mielõtt még igazából elkezdõdtek volna. Mindez nem számít. Fõ az, hogy a Kormány kárpótolni akar, ahelyett, hogy értelmesen átalakította volna a mezõgazdasági szövetkezeteket. (Zaj, közbeszólás. - Derültség. - Az elnök csenget.) Egy kormány távlatos gondolkodását mindenütt a világon azon lehet lemérni, hogy mennyit és milyen hatékonysággal költ oktatásra és tudományra. Nos, ezek alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy a Kormány távlatai nem terjednek tovább tagjainak orra hegyénél. Fölösleges hivatalokra van pénz, miközben csökkennek az oktatási és kutatási ráfordítások. Az akadémiai természettudományi kutatóintézetekben például a felére csökkent a dologi kiadások elõirányzata. Ezt nem lehet azzal megindokolni, hogy nincs szükség akadémiai intézetekre. Mert az valóban nem biztos, hogy ezeknek a kutatóintézeteknek az Akadémia fennhatósága alatt kell mûködniük, de hogy valamilyen formában szükségünk van rájuk, az biztos. Azt már szóvá se nagyon akarjuk tenni, hogy a Kormány a különbözõ rovatok és alrovatok, fejezetek és címek között ugyanolyan leleményesen dugogatja a pénzét, mint a többi jövedelemtulajdonos az adóhivatal elõl. Noha mi nem rendelkezünk ekkora apparátussal ezek mindegyikének felkutatására, mint a Kormány, de kár ezekkel a trükkökkel fárasztani az ellenzéket. Térjünk inkább reá a költségvetés egyenlegére, ami - mint tudjuk - erõsen deficites. Tisztelt Ház! Bár a pénzügyminiszter úr ezt nem ismerte be, úgy tûnik, 1992-ben ismét elérjük vagy túlszárnyaljuk a 100 milliárdos álomhatárt. Ezt erõsítik meg a mi számításaink is. Az irányelvekrõl folytatott vitában ugyanis már elmondtuk, hogy a költségvetés valóságos hiánya nem 70 milliárd, hanem föltehetõen 100-120 milliárd forint lesz, szemben a Kormány 70 milliárdos számításaival. Ez a hatalmas hiány a legerõsebb a gazdaságra nehezedõ inflációs tényezõk közül. A deficit finanszírozásának kamatterhei a költségvetési kiadásoknak egy masszív és egyre növekvõ tétele. Az évrõl évre halmozódó belföldi államadósság után fizetendõ éves kamatteher ugyanis ma már eléri a 170 milliárd forintot, azaz több mint háromnegyede az ország valamennyi lakosa által befizetett személyi jövedelemadónak. Ez az irdatlan összeg önmagában is jelentõsen szûkíti a költségvetési politika mozgásterét. Ráadásul az újabb deficitet finanszírozó, magas kamatozású államkötvények kibocsátása miatt szinte lehetetlenné teszi, hogy csökkenõ inflációs várakozásoknak megfelelõen csökkenjenek a kamatlábak is, élénkítendõ ezzel az utóbbi évek nem túl virágos vállalati beruházási kedvét. A költségvetési hiány csökkentésének a szociális elosztási rendszerek reformjánál lényegesen kevésbé konfliktusos módja az állami vagyon különféle jogcímeken történõ osztogatása, vagyis a vagyonfelélés, amely minden látszat ellenére rendkívül veszélyes tendencia, noha hátrányai kétségtelenül csak hosszabb távon jelentkeznek majd. Tisztelt Ház! Hozzászólásom e részének végére érve néhány szó erejéig kitérek a legnagyobb jövedelemtulajdonos, azaz a lakosság helyzetére és kormányzati megítélésére. Magyarság és nemzeti karakter kérdéseiben, mint tudjuk, a kormánypártok mindenki másnál illetékesebbnek érzik magukat. Mégis azt kell megállapítanunk, hogy a Kormány költségvetési koncepciója kissé sajátos magyarságfelfogáson alapszik. Azt képzelik a tisztelt kormányzó urak, hogy mi, magyarok különleges anyagból vagyunk gyúrva. Az MDF-kormány azt várja tõlünk, adófizetõ polgároktól, hogy csökkenõ jövedelmeinkbõl egyszerre fogyasszunk többet, takarítsunk meg többet, és ugyanakkor még fizessünk is több adót. Ezzel összegeztük is az MDF-kormány gazdaságfilozófiájának lényegét. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Nem elég, hogy az MDF-kormány az elõbbiekben jellemzett költségvetési tervezetet terjesztett elénk, de ha eddig nem vették volna észre, ráadásul át is akar bennünket ejteni. Azt hiszi a tisztelt Kormány, nem vesszük észre, hogy ez a költségvetés nincs semmiféle kapcsolatban azzal az egyébként eddig kormányprogramként számon tartott gazdaságpolitikai programmal, amit egykoron úgy hívtak, hogy Kupa-program. Fájdalom, de észrevettük. Ebbõl a nagy csinnadrattával bevezetett és a jelen törvényjavaslat mellékletében is jámbor naivsággal megismételt programból mára minden ellenkezõ híresztelés ellenére semmi sem maradt, vagy ha mégis, azt az elõttünk fekvõ törvénytervezet elfogadásával végképp eltemethetjük. A beterjesztett költségvetési javaslat ugyanis még köszönõ viszonyban sem áll a Kupa-programban deklarált gazdaságpolitikai célokkal. Az MDF-kormány nemre, fajra, felekezetre és pártállásra való tekintet nélkül meg kívánja téveszteni a képviselõket, amikor azt állítja, hogy az elõttünk fekvõ költségvetés közelebb vihet ahhoz a sok széphez és jóhoz, amit a néhai Kupa-program ígért, azaz az áremelkedés letöréséhez és a gazdasági kibontakozást akadályozó, túlzott adóterhek mérsékléséhez. Ez a költségvetés ezzel szemben két dolgot biztosan el fog érni: növelni fogja a költségvetési hiányt, és meg fogja erõsíteni az állam újraelosztó szerepét. Nincs tehát miért csodálkozni azon, hogy a kormányfõ a legégetõbb gazdaságpolitikai feladatának épp a független pénzpolitikától és az azt képviselõ bankelnöktõl való megszabadulást tartotta. (Taps a bal oldalon.) Nincs ugyanis olyan, szakmai hírére valamit is adó független bankvezér, aki egy ilyen költségvetési politika támogatására hajlandó lenne. Mindebbõl az is következik, hogy az MDF-kormánynak két év után ismét nincs gazdasági programja, hacsak Kádár Béla diadalittas gyõzelmi sajtótájékoztatóit nem annak kell tekintetnünk. (Derültség a bal oldalon.) Tisztelt Ház! A probléma sajnos nemcsak az, hogy az Antall-kormány nem képes kormányozni, ezt tudniillik már kezdjük megszokni. (Derültség a bal oldalon.) A nagyobbik baj az, hogy mindezért nem is lehet felelõsségre vonni, hiszen alkotmányjogi értelemben szinte felelõtlen. Alkotmányjogi tankönyvekben oly tájékozott miniszterelnökünk számára nyilvánvalóan nem újdonság, hogy a kormányzati felelõsség annyit jelent, hogy a kormány, a végrehajtó hatalom csak azt teheti, amire az állampolgárok által választott népképviselõk, vagyis a törvényhozás felhatalmazza. (Szórványos taps a bal oldalon.) A modern parlamentek legfõbb feladata pedig egész történelmük során az volt, hogy meghatározzák, mennyit vehet ki a mindenkori kormány adók formájában az állampolgárok zsebébõl, s hogy ezeket a pénzeket mire költheti. A felelõs kormánynak pedig elõször is meg kell teremtenie a feltételeket ahhoz, hogy a képviselõk dönthessenek ebben a kérdésben, azután pedig alá kell vetnie magát ennek a döntésnek. Eddig az alkotmánytani alapismeretek, amelyeket nem azért ismételgetünk, mert azt hisszük, újdonságokat mondunk. Inkább azért, mert az utóbbi idõben egyre gyakrabban az a benyomásunk, hogy Kormányunk vezetõi különös elõszeretettel forgatnak olyan, általunk ismeretlen eredetû tankönyveket, amelyek szemmel láthatóan hasznos tanácsokat tartalmaznak arról, hogyan kell rugalmasan elszakadni az ilyesfajta agyoncsépelt alkotmánytani dogmáktól. (Szórványos derültség a bal oldalon.) A választások óta eltelt másfél év alatt ugyanis állítólag felelõs MDF- kormányunk annyi hatalmat összpontosított kezében, hogy mára a Parlamentnek nemcsak ellenzéki képviselõi tehetetlenek a miniszteri dilettantizmus és arrogancia egyre gyakoribb megnyilvánulásaival szemben. Ebben az állítólag felelõs MDF-kormányban bárki bármennyi ideig melegítheti bársonyszéke szövetét, amennyiben élvezi a miniszterelnök bizalmát, függetlenül attól, hogy ezt a bizalmat a választott képviselõk osztják-e, avagy sem. (Közbeszólás a bal oldalon: Így van!) Az elmúlt másfél évben a Parlamentet paragrafusgyártó gépezetté, kormányzati pecsétnyomóvá silányították, amelynek feladata a kormányfõ szemében nem a felelõsségelv érvényesítése, hanem a kormánydöntések szentesítése. Mi sem bizonyítja ezt szembeötlõbben, mint az elénk terjesztett költségvetés. Tisztelt Ház! Hadd idézzek a Magyar Köztáraság 1990. évi költségvetése végrehajtásának ellenõrzésérõl készített állami számvevõszéki jelentésbõl. Az idézet így szól: "A költségvetési felhasználások és zárszámadások ellenõrzését megalapozó törvények és jogszabályok 1990. évben hatályos rendelkezései az országgyûlésnek sok vonatkozásban csak formális jogokat, ezzel szemben a végrehajtó kormánynak szinte teljes átcsoportosítási és felhasználási felhatalmazást biztosítanak.+ Idézet vége. És ez így igaz. Gondolkoznunk kell, vajon érdemes-e költségvetési vitát folytatni akkor, ha a törvény végrehajtása során az elfogadott költségvetést saját hatáskörén belül a Kormány kedvére változtatgathatja. Az MDF-kormány ugyanis az ilyesfajta boldog felelõtlenséget biztosító régi jogszabályok eltörlése érdekében nem nagyon törte magát, s így azok 1991-ben is érvényben vannak, sõt ezeket 1992-re is fenn kívánja tartani. A törvénytervezet "A központi költségvetés végrehajtásának szabályai+ címet viselõ része hosszú-hosszú oldalakon át taglalja szinte kéjelegve, hogy ki és milyen esetben térhet el az Országgyûlés által jóváhagyott elõirányzatoktól. A 42. szakasz formálisan még biztosítja ugyan, hogy a fejezetek között csak az Országgyûlés csoportosíthat át, de a (2) bekezdés már erõsen szûkíti a Parlamentnek ezt a jogosítványát. Ami pedig a címek közötti átcsoportosítást illeti, a jogszabály nem azt rögzíti, ami normális esetben elvárható lenne, azaz hogy kivételként mit enged meg az Országgyûlés a Kormánynak külön felhatalmazás nélkül, hanem fordítva. A 43. szakasz arról rendelkezik, hogy az Országgyûlés kivételként milyen kérdésekben tarthatja fenn magának az elõirányzatok megváltoztatásának a jogát. Az 50. szakasz (2) bekezdése alapján pedig a Kormány olyan költségvetési intézkedéseket is hozhat, amelyekhez még a pénzügyminiszter egyetértése sem szükséges. Ehhez képest csekély vigaszt jelent, hogy a kormányzat az elõirányzatok megváltoztatásáról a zárszámadáskor köteles beszámolni a Parlamentnek. Ekkor már futhatunk a pénzünk, pontosabban: az ország pénze után. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! A beterjesztett állami költségvetés minõsége közvetve arra ad választ a képviselõknek és az ország polgárainak, hogy a Kormány valójában alkalmas-e egyáltalán arra, amire való, vagyis az ország kormányzására. A válaszunk e törvénytervezet alapján nem lehet más, mint az, hogy nem. Azzal, hogy az Antall-kormány ezt a költségvetési törvénytervezetet ilyen állapotban és ilyen módon terjesztette a Parlament elé, döntõ bizonyítékát adta, hogy nem alkalmas annak a hivatásnak a betöltésére, amelyre a választók felhatalmazták õket. (Taps a bal oldalon.) Ebbõl a ténybõl nekünk - parlamenti képviselõknek - le kell vonnunk a politikai következtetéseket. Fel kell tennünk a kérdést: ki viseli a politikai felelõsséget azért, ami a költségvetési javaslat körül történt? Önöket, tisztelt miniszterelnök úr - jelen nem lévõ miniszterelnök úr - és tisztelt pénzügyminiszter úr, a Parlament arra kötelezte, hogy a megadott határidõig a költségvetés különféle változatait terjesszék be. A Parlamentnek ezt a döntését önök semmibe vették. Ezzel megsértették az önökre nézve is kötelezõ törvényt. A kérdés tehát az: ki viseli ezért a felelõsséget? Ki felel a költségvetés késedelmes beterjesztéséért, amely lehetetlenné tette az érdemi vitát? Mint mindannyian tudjuk, a Magyar Parlamentben nem terjeszthetõ elõ bizalmatlansági indítvány az egyes tárcák vezetõivel szemben. Ám a politikai felelõsség kérdését fel kell vetni. Ha mindazért, ami történt, a pénzügyminiszter úr a felelõs, akkor vagy neki vagy a miniszterelnöknek le kell vonni a megfelelõ következtetéseket. Ha a pénzügyminiszter urat megakadályozták abban, hogy - programját megvalósítandó - a költségvetés elkészítésekor érvényesítse akaratát, akkor a miniszterelnök úrnak meg kell neveznie azokat a személyeket, akiket ezért felelõsség terhel. Ha pedig - mint azt már régóta sejtjük - az MDF-kormányban a kollektív felelõtlenség rendszere uralkodik, ha az egyes intézkedésekért vagy azok elmaradásáért - akárcsak az állampárti idõkben - lehetetlen megnevezni a felelõsöket, akkor mindazért, ami itt történik, véleményünk szerint a miniszterelnök urat személyesen terheli a felelõsség. (Nagy taps a bal oldalon.) Köszönöm, hogy meghallgattak.

Homepage