TartalomElõzõKövetkezõ

SZOKOLAY ZOLTÁN (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! A vita során eddig sok mindenrõl szó esett. Elnézést kérek, hogy ezen a késõi órán még visszaélek a maradék képviselõk maradék türelmével. Három hete iratkoztam fel hozzászólásra, akkor harmadikként ehhez a napirendi ponthoz, és türelemmel vártam, hogy sorra kerüljek - egészen mostanáig. Én a törvényjavaslat tárgyáról, tehát a titkosszolgálatokról szeretnék beszélni. Õsi mesterség mûvelõi felett ítélkezünk, miként a korszakváltások idején rendszerint szokás. Titkosszolgálatok voltak, vannak és lesznek - és róluk általában történelmi cezúrák után szoktak törvényt hozni. Annak idején Mózes tizenkét fõrangú férfiút küldött hírszerzõnek Kánaánba - névsoruk a Bibliában megtalálható. Küldetésüket teljesítették és visszatértek, ám, mivel nemcsak kedvezõ híreket hoztak, hanem kedvezõtleneket is, ezért tízüknek pusztulnia kellett. A megítélés alapja egy új, közös akarat, egy új haza fantomképe, mondhatni: egy új rendszerváltozás volt. Csak Józsué és Káled maradhatott életben - õk ugyanis az Úr s a nép elõtt leborulván, meghasogatták ruháikat. Ez volt az ára az életüknek. A példák sora innentõl szinte vég nélkül folytatható, akár az egész történelmet tekinthetjük, kis túlzással, az információszerzés és -elemzés váltakozó sikerû vetélkedõsorozatának, titkosszolgálat-történelemnek, ha úgy tetszik. S talán még megbotránkoznunk sem kellene, hogyha népek, nemzetek viszonyáról, érdekversenyérõl van szó, avagy az emberiség alapvetõ értékeinek védelmérõl. Az elmebaj elsõ jelei azonban a XX. század elején mutatkoztak, akkor, amikor a titkosszolgálati tevékenység az ideológiai harc alapvetõ eszközévé vált, egy világhódításra törekvõ eszmerendszer legrafináltabb élcsapatává. Lenin a hatalomra kerülése harmadik napján utasította Alekszej Rikovot a kommunista titkosszolgálat alapjainak lerakására - így. Ezeket az alapokat úgy sikerült lerakni - és ez sem tanulság nélkül való -, hogy közben 90%-ban átvették az esküdt ellenség, a cári Ohrana állományát. Rikovot követte Grigorij Petrovszkij, majd õt, még ugyanebben az évben, Feliksz Dzserzsinszkij, s végül megalakult az emberiség jótevõjének szerepében az elsõ kommunista államvédelmi - bocsánat, nem is államvédelmi: eszmevédelmi - szervezet. Na most, mindez a gyökereket illetõen van összefüggésben a mi mostani törvényjavaslatunkkal. Tudniillik, az a titkosszolgálati filozófia és mechanizmus, amellyel mi most szakítani kívánunk, alapvetõen a dzserzsinszkiji hozzáállásból növekedett ki, és uralkodott hazánkban is 45 éven keresztül. Ettõl próbálunk most, tisztességes nekibuzdulással - bár meglehetõsen amatõr módon - megszabadulni. Elõrebocsátom, hogy lassan fog menni - sajnos. Ám hadd térjek vissza egyetlen mondat erejéig még Dzserzsinszkijékhez. Az akkoriban általuk hõn óhajtott világforradalom elmaradt, az ország elszigetelõdött. Ebbõl a helyzetbõl következõen a titkosszolgálati tevékenységet mintegy "kifordították" és két, egészen abszurd irányban fejlesztették monumentális méretûvé: egyrészt aktív játszmákkal és propagandával kifelé, a forradalom exportja érdekében, hírszerzés helyett az ideológiai "megrontás" szándékával - "nemzetközi munkásmozgalom" fedõnév alatt -, másrészt elhárító jelleggel befelé, vagyis az ellenséget beljebb és egyre beljebb keresve. Nos, ez az utóbbi reflex él igen élénken bennünk, magyarokban is: ha rosszul mennek a dolgok, akkor mindig árulást szimatolunk, és mindig a közvetlen közelünkben, a leghívebb szövetségeseink között keressük az ellenséget. Attól tartok, még mindig bennünk él Sztálin hírhedt mondása, miszerint az osztályharc fokozódik. Hát fokozódott évtizedeken keresztül, akárcsak az éberség, amely esztelen, szélsõséges bizalmatlanságba csapott át és komoly emberáldozatokat követelt. Hadd ne mondjak most részletes adatokat - nem ennek a törvénynek a vitájában, hanem az életüktõl és szabadságuktól jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló törvényjavaslat tárgyalásakor lesz majd célszerû megvizsgálni, hogy a politikai okokból eljárás alá vontak számát összevetve a lakosság lélekszámával, és a rendelkezésre álló idõvel, vajon lepipáltuk-e Dzserzsinszkijéket, avagy sem. Egy biztos: az osztályharc élezõdésének elmélete, a belsõ ellenségkeresés elrákosodása +45 után minket is elért, a magyar biztonsági szolgálatok is lényegében az ideológiai diverziók elhárítására szakosodtak - hasonlóan a KGB-hez, és részben annak irányítása alatt. Ne feledjük, hogy Magyarország titkosszolgálati szempontból is, 1945- tõl a 80-as évek végéig, lényegében félgyarmati sorban volt, és ennek a félgyarmati sornak az utóhatásai ma is érzékelhetõk. Nem véletlenül említettem ezeket az összefüggéseket. Okulhat belõle ki-ki szája íze szerint: a törvényjavaslat hívei és ellenzõi egyaránt levonhatják a számukra kedvezõnek vélt következtetéseket. Azt mindenekelõtt, hogy volt egy párt, hosszú ideig egy másik, egy még nagyobb párt hazánkba kihelyezett "alegysége", amely közvetlenül vagy közvetve a titkos információkat és a legnagyobb belpolitikai akciókat megrendelte és végrehajtatta. Volt egy párt, amelynek legfelsõbb vezetõi - ma is bizonyítható, hogy kikrõl van szó - a jelentéseket rendre megkapták, és az egész állambiztonsági rendszer súlyosan alkotmánysértõ tevékenységérõl tudomással bírtak - végsõ soron õk maguk alakították alkotmánysértõvé ezeknek a szervezeteknek a mûködését. Éppen ezért a rejtett történelem feltárását felülrõl kellett volna kezdeni+ (közbeszólás: helyes!)+, a mûködtetõktõl, az õsi szakma felett uralkodni illetékes egykori KB-titkároktól, az állambiztonsági vezetõkkel informális, baráti kapcsolatot tartó legfõbb haduraktól - bocsánat: hadelvtársaktól -, akik, akárcsak hajdan Metternich herceg, állományilag ugyan soha nem tartoztak a "cég"-hez, de a kéréseiknek nem lehetett ellenállni. Sõt, továbbmegyek! Ma még csak jámbor óhaj, de egyszer talán valamilyen történelemkönyvben - talán a gyermekeimében, vagy az unokáiméban - az is olvasható lesz, hogy a XX. század második felében Magyarország magas rangú és nagyhatalmú politikusai közül kik tartoztak egyik- másik, valamelyik külföldi titkosszolgálat állományába. Kik azok a pártvezetõk, akik idegen hatalmak hírszerzõ szerveinek zsoldjába szegõdtek? Voltak-e vajon ilyen politikusaink? Ne mosolyogjunk a feltételezésen: kis ország vagyunk, mindig védtelenek voltunk, ezért ezzel a lehetõséggel is számolni kell. S ahogy alakul, hál+ istennek a világpolitikai helyzet, úgy lesz több puszta illúziónál, hogy a történészek eljutnak ezekhez az adatokhoz, és ha eljutnak, és ha lesznek ilyen adatok, akkor az, bizony, jelentéktelenné teszi az ügynökökrõl szóló törvényt. Még egy fontos momentum, amirõl nem feledkezhetünk el: a szakma igazi "sikerágazatává" az utóbbi évtizedekben már nem is az információk gyûjtése és elemzése vált, hanem a tudatos dezinformáció, a félretájékoztatás ördögi gépezete, a tömegmanipulálás, a provokációk, az aktív intézkedések sora - akadt, ahol erre külön osztályt hoztak létre -, a belpolitikai játszmás ügyek sorozata. Következett ez is az ideológiainak nevezett harcból, másrészt a tömegkommunikáció technikai forradalmából. Elegendõ, ha csak arra gondolunk, amivel az utóbbi hetekben tele van a világsajtó. Az egyik az a hír, miszerint a Spiegel hasábjait a KGB éveken át használta dezinformációs célokra. Tessék megnézni ezzel összefüggésben - én megtettem -, hogy mit írt a Spiegel +56-57- ben Magyarországról, hogy milyen fényképet közölt például Mosonmagyaróvárról! Késõbbi Spiegel-számokat, így például a magazin +91. augusztus 5-ei számát, amelyet már egy képviselõtársunk említett e Házban, most nem vonok e körbe. A másik hír az angol parlamentbõl érkezett, és egy neves sajtómágnás többirányú titkosszolgálati kapcsolatairól szólt. De más ilyen sajtómágnásokat is lehetne említeni, akikrõl föl-föllángolnak ezek a viták. Mármost, ami a dezinformációs rendszert illeti, ahhoz nem volt szükség többé egy mesterségesen felduzzasztott és nehezen kezelhetõ laikus hálózatra, nem kellett többé értelmetlenül nagy számban beszervezni embereket - mint például néhány volt szocialista országban vagy nálunk az 50-es években, szóval, a tömegmozgalommá terebélyesedõ össznépi besúgósdi idején -, hanem arra volt inkább szükség, hogy kulcspozíciókban - mindenekelõtt az írott és elektronikus sajtó vezetõ posztjain vagy egyes alapítványok élén, a tudományos intézmények második-harmadik vezetõi posztján és fõleg a legfontosabb gazdasági döntések közelében - ott legyenek a megfelelõ emberek, akik intézkedni tudnak, akiket fel lehet hívni telefonon. Hack Péter említette múltkoriban a "tyelefonnoje pravo", a telefonjog szokását. Hát így avagy így is mûködött a legfontosabb szférákban ez a hatalmi gépezet, és ezen belül az utólagosan talán túldimenzionált III/III-as hálózat is, ilyen olajozottan és acélosan. Azért mondom, hogy talán túldimenzionált, mert igen sok fontos ügyet és nem kevésbé nemtelen ügyeket az úgynevezett társadalmi segítõk útján intéztek el, vagy az úgynevezett hivatalos kapcsolatok útján intéztek el - erre egyébként a szupertitkos 6000-es rendelet egyik passzusa minden állami, szövetkezeti vezetõt kötelezett -, avagy még egyszerûbben, az állambiztonságot kihagyták a dologból és pusztán pártvonalon intézkedtek - pártvonalon, de akkor is titkosan. Ez utóbbiakra pedig ilyen átvilágítós, lusztrációs jellegû törvényt hozni most nem tudunk, hacsak nem akarnánk azt kimondani, amit Horn Gyula két hete már tulajdonképpen sugallt, és amit határozottan ellenzek, hogy mindenki kollaboráns volt. Ez azt is jelentené, hogy minden egykori MSZMP-tag egyaránt bûnös volt és minden párton kívüli pedig egy potenciális ügynök. Hazudnánk, ha ezt állítanánk! Ugyanakkor az sem megoldás, hogyha eljárási nehézségekre hivatkozván besöpörjük a szõnyeg alá az egész problémát. A nagy mulasztást akkor követtük el mindannyian, amikor a múlt tavasszal nem hoztuk létre a politikai felelõsséget vizsgáló bizottságot. (Közbekiabálások: Így van!) Nagy mulasztás volt az is, hogy nem folytattuk annak a vizsgálóbizottságnak a munkáját, amely az elmúlt rendszer egyes volt vezetõinek vagyoni helyzetét, vagyonának eredetét igyekezett felkutatni. (Közbeszólás: Ez is igaz!) Itt kellett volna kezdeni az igazságtételt és eljutni az ügynöktörvényig! Mit tettünk ehelyett? Elkezdtünk egy másfél éves, kampányízû vitát, amely kölcsönös bizalmatlanságon alapult. Elkezdtünk egy számháborút vagy pókerpartit, azzal a jelszóval, hogy ki tud többet a szemben lévõk soraiban megbúvó egykori volt ügynökökrõl. Tudhattuk volna, hogy a kommunista titkosszolgálat ebben, tehát a belsõ ellenség keresésében is a totális elhárításra szakosodott, tehát minden közösséget igyekezett szemmel tartani, ellenõrzés alá vonni, és 1988-89-ben visszahúzódni, leépülni is az eredeti arányoknak megfelelõen kezdtek. Ebbõl következik, hogy a nyomaik is a pártokban - kivéve természetesen az ebbõl a szempontból is ártatlan MSZP-t - nagyjából hasonló mértékben találhatók. Hacsak nem hiszünk Demszky Gábornak, aki a Magyar Hírlap 1990. szeptember 4-i számának tanúsága szerint egy parlamenti sajtótájékoztatón arra a kérdésre, hogy van-e SZDSZ-es az egykori hálózati személyek között, imígyen válaszolt - idézem -: "Lejárató szándékú rágalmazásról van szó, hiszen sem a demokratikus ellenzék, sem pedig az SZDSZ vezetõi között nincs olyan személy, aki dolgozott volna a hálózatnak." Itt tartunk most, amikor ugyan még mindig a másik végén fogjuk meg a dolgot, de legalább már hozzáfogtunk az úgynevezett ügynöktörvény megalkotásához. Félreértés ne essék, remélem, hogy mihamarabb elfogadjuk ezt a törvényt, remélem, hogy ennek alapvetõ céljaival, indíttatásával csaknem mindenki egyetért a Házban. Hiszem, hogy a pártállami biztonsági módszerektõl minden parlamenti párt, így az MSZP is elhatárolja magát. Remélem ugyanakkor, hogy a módosító javaslatok logikusabbá és fõleg jogszerûbbé teszik az eljárást, tisztázzák a vizsgálat kritériumait. Azt is egyfelõl, hogy meddig, milyen szervezetekre, egységekre vonatkozóan kívánunk a múltba visszanyúlni, másfelõl, hogy a jelenlegi beosztások, pozíciók közül melyek azok, amelyekre ki szeretnék terjeszteni a vizsgálatot, hogy melyek azok a tisztségek, amelyek betöltõivel szemben követelmény a tiszta múlt és a zsarolhatóság kiküszöbölése. Számos módosító indítvány érkezett, ezekrõl a részletes vitában fog beszélni a Parlament. Néhány javaslatot a vizsgálatot illetõen hadd tegyek. Tudjuk, hogy az állomány és a hálózat nyilvántartása mindig átöröklõdött a jogutód szervezetekre, mégis azt hiszem, akkor járunk el helyesen, ha a törvény l. §-ában nem kizárólag a nyilvántartásban való szereplést jelöljük meg kritériumként, hanem a taxatíve felsorolt szervezetekhez való tartozásnak a tényét. Úgy, ahogyan Hack Péter képvsielõ úr hajdani 482-es számú indítványa fogalmazott, tehát az állományhoz, illetve a hálózathoz tartozást jelölve meg. Igaz, Hack Péter csak az 1971 júniusában létrejött III/III-as csoportfõnökség vonatkozásában, tehát az ávéhásokhoz például nem kívánt visszanyúlni, avagy az 56 utáni politikai nyomozó osztályokra õ és pártja nem kívánt visszatekinteni, nyilván figyelmetlenségbõl, pedig az említett szervezetek is rendelkeztek titkos állománnyal és hálózattal, nem is akármekkorával. Csak egyetlen adat ennek bemutatására: 1950-ben az ÁVH hálózati osztály bizalmi kiadásaira, a beépített emberek fizetésére 12 millió forintot fordítottak, ez valorizálva a mai áron mintegy negyedmilliárdot jelentene. Azt is tudhatjuk, hogy 1963-ig egy-egy besúgás következménye akár halál is lehetett. Nem csupán egy szelíd szóbeli rendõri figyelmeztetés vagy egy soha ki nem fizetett pénzbírság, mint mondjuk a nyolcvanas évek második felében. Más volt a tét! És ezzel mindannyiunknak tisztában kellene lennünk. Differenciált megítélés alá kellene, hogy essen a beszervezés módja is. Hiszen óriási különbség volt aláírni egy beszervezési nyilatkozatot mondjuk a Gyorskocsi utcai fogházban, vagy a Kozma utcában, mint mondjuk egy osztályvezetõi dolgozószobában, vagy egy éjszakai bár félreesõ zugában. Nagy különbség volt elfogadni a család viszontlátásának reményét, mint például a család elõl is eltitkolandó havi ötszáz forintot. És az sem mindegy, hogy mit adott ezért cserébe az ügynök, vagy adott-e valamit egyáltalán. Az sem mindegy, honnan, milyen körbõl, egy ötszáz lelkes falu kocsmájából, avagy például a Petõfi-körbõl, egy minisztériumból vagy egy nagykövetségrõl érkezett az információ. A bizottság jelentésébõl kiderül az is, hogy a vizsgálat csak közvetett bizonyítékok felsorakoztatásával végezhetõ el, ugyanis nagyon sok dokumentum megsemmisült. Nylván nem véletlenül és nem minden koncepció nélkül. A bizonyításnak viszont az együttmûködés tényére, körülményeire és tartalmára kell irányulnia, nem pusztán egy feltehetõleg manipulált nyilvántartásban való szereplésre. Hiszen Horn Gyula is utalt rá, hogy történhettek manipulációk - kérdés, hogy mikor, kinek a kormánya idején. A bizonyítás aprólékos munka, de ha tisztességes törvényt szeretnénk hozni és végrehajtani, olyat, amelyik kizárja a további manipulációkat, akkor vállalni kelll ezt a feladatot. Differenciált vizsgálatot javaslok tehát, és akár eseti mérlegelésen alapulót. Ehhez pedig, miként többen javasolják, parlamenti vizsgálóbizottság szükséges. Hogy miért kell mérlegelni? Azért is, amit Giczy György, a Kereszténydemokrata Néppárt vezérszónoka mondott: "Akadt, aki gyöngeségében is övéit védte." Igen, akadt. És én óriási különbséget érzek az említett példa fõszereplõje és mondjuk egy olyan pap között, aki vasárnap prédikált a templomban, majd hétfõn jelentette, hogy kik voltak ott a szertartáson. Vagy hogy szárazabb példát mondjak, más volt a feladata egy szigorúan titkos tisztnek egy erõmûben, mint a Televízió szerkesztõjeként. Elõbbinek azt kellett volna alkalomadtán jelentenie, hogyha veszélyezteti valami az energiaellátást, utóbbinak viszont arra kellett naponta ügyelnie, hogy ne veszélyeztesse senki és semmi a Kádár-rendszert! Úgy gondolom, ez elég jelentõs különbség, amelyet tekintetbe kell vennünk. És hogy van-e elegendõ dokumentum a mérlegeléshez? Igen, tisztelt Félház, van. A közhiedelemmel ellentétben az iratmegsemmisítés nem volt teljes, több mázsányi dokumentum áll rendelkezésre, maradtak sokatmondó pénzügyi bizonylatok, ösztöndíjak, külföldi jutalomutaztatások áruló jelei, maradtak, noha csekély számban "B" és "M" dossziék - utóbbiban szép, kézzel írott jelentések -, maradtak meg operatív anyagok, különféle alosztályok, vonalak összefoglaló jelentései, vagy az úgynevezett objektum-dossziék, amelyekben az egy-egy intézménnyel kapcsolatos információkat gyûjtötték, bizalmas nyomozások anyagai és jó néhány nagyobb ügy páncélszekrénypolcnyi iratkötege. Amikor a nemzetbiztonsági bizottság látogatást tett a BM archívumában, biztattak bennünket, fújjuk csak le a port egy-két dossziéról. Mécs Imre képviselõtársam találomra kiválasztott egyet, s az éppen a demokratikus ellenzék egyik szellemi mûhelyérõl, az úgynevezett repülõegyetemrõl szólt. A befûzött lapokon efféle mondatok tündököltek - nevekre nem emlékszem, a példa költött, elnézést kérek -: Vas fedõnevû titkos megbízott jelentette, hogy a következõ találkozó X.Y. lakásán lesz, ekkor és ekkor. Lejjebb: intézkedés: tájékoztatjuk N.N. elvtársat - itt egy közismert MSZMP-politikus neve szerepelt -, aki a program átalakítását kérte. Idézet vége. Úgy gondolom, hogy az efféle anyagokból ha az említett költött példánál több is maradt, igen sok következtetés levonható ma is, és még mindig. Úgy gondolom továbbá, hogy az igazságtételt még jobban szolgálná, ha néhány nagyobb ügy iratanyagát felszabadítanánk, és a nyilvánosság elé tárnánk egy- egy könyv formájában. Lenne vevõ ezekre a könyvekre, vevõ lenne rá a társadalom, ha így mutatnánk fel az igazságot a közelmúltról. Egyes konkrét eseteken keresztül jobban be lehet mutatni a mechanizmus mûködését, és hitelesebben lehet képviselni a korszaktól való elhatárolódást is. Úgyhogy én ezúton is kérem belügyminiszter urat, járuljon hozzá ehhez a kutatáshoz, ehhez a szakmai munkához. Végezetül: nehogy azt higgyük, tisztelt Ház, hogy ennek a törvénynek az elfogadásával feltártuk a rejtett történelmet, megtisztítottuk demokratikus közéletünket. Nem, tisztelt Ház, béfejezve nem lesz még a munka. Sokan lesznek, akiknek minden nyoma eltûnt, s ami ennél is nagyobb baj, lehet, hogy az egykori mûködtetõk és tartalmi inspirálók most kajánul vigyorognak. Róluk ugyanis mintha megfeledkeztünk volna. Márpedig a múlt lezárása nem lesz lehetséges anélkül, hogy szó ne essék a nyilvánosság elõtt arról, miképp hatott a magyar titkosszolgálatok profiljára, munkájára csak például Biszku Béla, Papp János, Marosán György, Földes László, Piros László, Apró Antal, Aczél György nevû személyek ténykedése. Arra az Aczél Györgyre gondolok itt utoljára, aki szerint a magyar politika 1956 után nem lépte át saját, jól szabott határait, idézem: "Nem próbált belenyúlni az egyének életének finom belsõ mikroorganizmusaiba és szabályaiba." Eddig az idézet 1981-bõl Aczél Györgytõl. Tisztelt Ház! Még egy apró, félperces történelmi példát engedjenek meg. A múlt század második negyedében Metternich herceg és Zedölniczky rendõrminiszter mindig nagy érdeklõdéssel, sõt élvezettel olvasták a Wesselényi Miklósról szóló titkos jelentéseket. Mindig akadt egy Cserey õrnagy, akár kétkulacsos is, aki megtudta, amit kellett, és akadt egy Ferstel rendõrtanácsos, aki jelentésében összefoglalta, ahogy kellett, ahogy az Metternich számára érdekes és élvezetes olvasmány volt. Akadt továbbá mindig egy Istvánffy Antal is, aki viszont napi öt forintért Csereyt jelentgette fel, éppen a Wesselényihez fûzõdõ rokonszenve miatt. Akadt olyan ügynök is, aki félrevezetõ jelentéseket írt a Pozsonyi Diétáról, és olykor sikerült átvernie Ferstel rendõrtanácsos urat. Az sem mellékes körülmény, hogy bécsi ismerõsei révén néhány nap késéssel maga Wesselényi is hozzájutott a róla szóló jelentésekhez. Tisztelt Ház! Wesselényi, Cserey, Istvánffy és a többiek utódai itt élnek közöttünk, mert hiszen örök emberi magatartásformákat jelképeznek, a rendõrminiszterek nyugállományba vonultak, kettõ ellen bírósági eljárás folyt, ámde hol van Metternich? Bécsben talán? Egy kényelmes budapesti lakásban? Ha a fejemet követelik érte, akkor is megkérdezem: hol pihennek, és mirõl hallgathatnak háborítatlanul a metternichek? Erre is keressük a választ, tisztelt Országgyûlés! (Taps.)

Homepage