KÁDÁR PÉTER (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kérem, engedjék meg, hogy én az egyházi ingatlanokkal kapcsolatos törvény általános vitájához szóljak hozzá, és hogy ne megboldogult vagy élõ egyházfõkhöz, ne is Nagy Constantinus császárhoz, hanem a Szentíráshoz forduljak bevezetõ gondolatokért. "Ezt mondja a Magasztos, a Felséges, aki örök hajlékában lakik, akinek szent a neve. Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és a megalázottal is. Felüdítem a megalázottak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét, mert nem örökké perlek, és nem vég nélkül haragszom. Megharagudtam a haszonlesés bûne miatt, haragomban megvertem õt, és elrejtõztem, õ pedig elpártolt tõlem, és a maga feje után járt. Láttam útjait, mégis meggyógyítom és vezetem õt, vigasztalással fizetek neki és szomorkodóinak, megteremtem ajkán a hála gyümölcsét. Békesség, békesség közel és távol. Ezt mondja az Úr, meggyógyítom õt " - írja Ézsaiás vagy más néven Jessejá, Isaias próféta. Igen - tisztelt Ház -, akik pedig ezeket a sorokat olvasni szokták, azok valóban úgy tekinthetnek a közelmúlt történelmi fordulatára, mint a szabadulás és a gyógyulás kezdetére. És az egyházi vagyon rendezése akkor lesz sikeres, ha annak és még több más törvényi szabályozásnak az eredményeképpen tényleg szabad és gyógyult hívõ közösségek fognak mûködni ebben az országban. Nem kívánok bõvebben kitérni a rabság és a megsebeztetés korszakának a leírására, hiszen azt jól ismeri mindenki, aki ebben a hazában élt az elmúlt évtizedek alatt, minthogy az egyházak nem külön sorsot kaptak, hanem osztoztak környezetük, a magyar társadalom sorsában, ami nemkülönben fogoly és sebesült volt. Joga ha volt hívõnek és nem hívõnek, írott malaszt maradt csupán, s most eljött az ideje, hogy ezek az írott jogok életre keljenek. A megalkotandó törvény tehát akkor lesz sikeres, ha megvalósítja a szabad lelkiismeret írott jogát hívõnek és nem hívõnek, keresztyénnek és zsidónak, katolikusnak és protestánsnak egyaránt. De hogyan érhetjük el a kívánt célt, hogy mind az egyházi társadalom, mind a társadalom egésze elnyerhesse, illetve megõrizhesse ezt a tagjait megilletõ jogot. Úgy semmiképpen nem, ha miközben az egyiket gyógyítjuk, a másikon újabb sebet ejtünk, míg az egyiknek tágas teret adunk, a másiktól teret veszünk el. Hiszem, hogy az e kérdésben hozzám hasonlóan gondolkodókkal együtt sikerült megtalálni azt a módot, ahogyan elõsegíthetjük az egyházak mûködõképességét anélkül, hogy más közösségek mûködését megzavarnánk. Egyébként ha nem ezt tennénk, mindkét felet sújtanánk egyszerre e törvénnyel, hiszen az egyháztagok egyszersmind más közösségek alkotói, egy-egy település lakói is. Ezért a Szabad Demokrata képviselõcsoport kettõs célt tûz ki a módosító indítványaival. Egyrészt szorgalmazzuk - mint arról Mészáros István képviselõtársam már szólt -, hogy az egyházak kaphassanak tulajdont a mûködésükhöz, elsõsorban azoknak a feladataiknak az ellátáshoz, amiket csak õk tölthetnek be, más szóval hitéleti céljaikra, mégpedig minél elõbb. Erre azért van szükség, hogy gyógyulásuk folyamata minél elõbb végbemehessen, azaz hogy a vallásszabadság alkotmányos joga a gyakorlatban is érvényesüljön, hogy ahol most a hívõk közössége nélkülözi a megfelelõ istentiszteleti helyet, ott rendelkezésére állhasson ilyen. Személy szerint mint református lelkipásztor õszintén remélem, hogy a meglévõ templomok és imatermek egyre inkább szûknek fognak bizonyulni. Szükséges továbbá, hogy legyen olyan ingatlanunk, amelyben lekészeket, szerzeteseket, hitoktatókat, lelki gondozókat s más gyülekezeti munkásokat korlátozás nélkül képezhetnek és elhelyezhetnek az egyházak. Ez minden más tevékenységük tárgyi és személyi elõfeltétele is egyben. Másrészt szeretnénk elérni, hogy az egyházak a települési önkormányzatokkal történõ szabad megegyezés alapján vállalhassanak át olyan feladatokat is, amelyeket egyébként nemcsak õk végezhetnek. A gyógyulásukhoz ugyanis hozzátartozik a gyógyító munkájuk, vagyis a társadalmi szolgálatuk. Erre viszont nem lehet kötelezni sem az egyházi közösségeket, sem az önkormányzatokat, mivel ez utóbbiaknak vannak olyan közfeladataik, amikért akkor is felelõsek, ha elvégzésükkel mást bíznak meg. Abban a munkában pedig, amit más is elláthat, már nem tehet különbséget törvény hívõ és nem hívõ között. Az más kérdés, hogy az önkormányzatok szívesen találnak majd partnerre a helyi gyülekezetekben a munkamegosztás során, mivel õk talán már jelen vannak ott is, ahol alapítvány vagy más civil szervezet még nem mûködik, s így nem mûködtetheti az iskolákat, a gyógyító, a gyermekvédõ és a mûvelõdési intézményeket. Ebbe a nemes versenybe azonban az állam, a törvényhozó nem avatkozhat bele felülrõl. Meggyõzõdésem, hogy maguk az egyházak sem alapítványok, magánszemélyek vagy egyesületek helyett vagy azok rovására kívánnak szociális munkát végezni, hanem velük együtt, egymást segítve. Szükségtelen tehát arról rendelkeznie e törvénynek, hogy ki lássa el a közfunkciók egy jelentõs részét. Bízzuk ezt a helyi közösségekre, a települések, az egyházak, a közintézmények felelõseire, õk jobban tudják, mint mi, hogy ki tud helyben színvonalasabb, hatékonyabb társadalmi munkát végezni. Tisztelt Ház! Felszólalásomat azzal kezdtem, hogy eljött a szabadulás és a gyógyulás ideje egyháznak, nemzetnek. Azt tartom, hogy mi, törvényhozók, az állami politika formálói egy módon szolgálhatjuk ezt. Úgy, hogy a gyógyulás fájdalmait enyhítjük, s nem élesítjük olyan törvényekkel, amelyek figyelmen kívül hagyják egyik vagy másik társadalmi csoport elemi érdekeit. Akkor szolgáljuk a sebek behegedését, ha az állam polgáraiban nem hívõt vagy az ateistát, hanem az embert látjuk. Azt az embert, aki szabadnak teremtetett, s akinek nem mi, a többi ember adagoljuk a szabadságát. Akkor segítjük elõ a gyógyulást, ha nem sütünk új bélyeget egymás homlokára a régi helyett aszerint, hogy ki miben hisz. Magam mint gyakorló keresztény nagyon remélem, hogy például a jó keresztény minõsítés soha nem fogja átvenni a jó elvtárs cím helyét a magyar közéletben. Meg vagyok gyõzõdve arról, különösen elõzetes párbeszédeink alapján, hogy a megalkotandó törvényben érintettek, az egyházak vezetõi is jót akarnak, nemcsak javakat. Kitõl várhatnának a gyógyulást remélõk megértést, türelmet, társadalmi szolidaritást, ha nem azoktól, akik az emberrel szolidáris, iránta atyai türelmet tanúsító Istent hirdetik? Kérem a tisztelt Házat, bölcsen mérlegeljen. Azokat a javaslatokat fogadja el, amelyek egyszerre szolgálják hívõk és nem hívõk szabadságát: egyház- és társadalom gyógyulását. Köszönöm a figyelmet. (Nagy taps.)