DR. FODOR GÁBOR (FIDESZ): Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az elõttünk fekvõ törvényjavaslat körüli elõzetes csatározások már elõrevetítették, hogy az Országgyûlés egy olyan vitát indít útjára, amely az érzelmeket és a kedélyeket nem lecsillapítani, hanem elszabadítani fogja. Ez annál is elszomorítóbb, mert - bár egyre kevesebb értelme van a bizakodásnak - azt reméltük, hogy a kormányzat részérõl legalább ebben a kérdésben egyértelmûen felülkerekedik a körültekintõ mérlegelés. Bíztunk abban, hogy az egyházak, a keresztény kultúra, a zsidó-keresztény alapokon nyugvó humanitás értékei iránti elkötelezettségét deklaráló koalíció jelét adja annak, hogy komolyan veszi hirdetett elveit. Ehelyett csalódottan kell konstatálnunk: a beterjesztett javaslat nem hogy nem mutat érzékenységet az egyházak gondjai, újraformálódó társadalmi szerepe iránt, hanem hatásaiban, hosszú távon, egyenesen egyházellenes. (Zaj a jobb oldalon.) Ha elfogadásra kerül, annak mind az egyházak, mind pedig a társadalom csak kárát fogja látni. Az elutasító álláspont véletlenül sem valamifajta önös érdekû háborgás, hanem egy ennél sokkal mélyebben rejlõ aggodalom: féltjük az ország és az egyházak ügyét is. (Zaj a jobb oldalon.) Beszédemben három fontos területtel kívánok foglalkozni: elõször azokkal a hátrányokkal és veszélyekkel, amelyekkel a beterjesztés elfogadása esetén kell szembenéznünk, majd a törvényjavaslat megszületése körüli politikai körülményekkel és kiindulópontjának kritikájával, végül szeretném fõbb pontjaiban ismertetni a Kormány javaslatától gyökeresen eltérõ elképzelésünket, amely, álláspontunk szerint, kielégítõen rendezhetné az állam és az egyház viszonyát. Szeretnék nyíltan beszélni. Magunk is úgy véljük, helyes a kormányjavaslatnak az a szándéka, hogy biztosítani kívánja az egyházaknak azt a lehetõséget, amellyel élve elfoglalhatják az õket megilletõ helyet a társadalomban. Támogatjuk, hogy az egyházak autonóm intézményekké váljanak. Magunk is valljuk, hogy az egyházakat súlyos jogsérelem érte a kommunista rendszer egyház- és vallásellenes idõszakában. Különösen sérelmesnek érezzük az egyes hívõket, az egyházak keretében szolgálatot végzõ embertársainkat ért megaláztatásokat, másodrendû állampolgárrá degradálásukat. Azon, ami eddig volt, mindannyian változtatni akarunk. Azt szeretnénk, hogy balzsam kerüljön a sebekre, és kerüljön sor az egyházak helyzetének jövõbe tekintõ, végleges rendezésére. Nem véletlenül hangsúlyozzuk, hogy a szabályozásnak jövõbe tekintõnek és véglegesnek kell lennie. Ha ugyanis a törvényjavaslat beterjesztõi másként gondolják, akkor súlyos elvi nézeteltérések vannak közöttünk ebben a kérdésben, ha azonban ezzel a céllal egyetértenek, akkor fel kell tennünk a kérdést: miért ezt a törvényjavaslatot terjesztették be: valóban úgy gondolják-e, hogy ezzel elérhetõ a kitûzött cél? Ha egyetértünk abban - és ezt a törvényjavaslat alapján nehéz megítélni -, hogy mit kell csinálni, akkor sem értünk egyet abban, hogy miként valósítható meg az esetleges közös szándék. Úgy látjuk, hogy a törvényjavaslat koncepciója rossz, mert a funkcionális elv állandó hangoztatása ellenére, valójában egyfajta reprivatizációt akar megvalósítani. Kiderül ez, többek között, magából a törvényjavaslat címébõl, mely a volt egyházi ingatlanokról beszél, a rendezés alapjának pedig az 1948- as tulajdoni állapotot tekinti. Helyeseljük, hogy az egyházak kapjanak ingatlanokat, de nem értjük, miért éppen azokat, amelyeket negyvenhárom évvel ezelõtt birtokoltak. Ez az elgondolás annál is inkább meglepõ, mivel 1991. április 25-én a miniszterelnök a következõt nyilatkozta: "A kárpótlási törvény megalkotásával a magyarországi tulajdonviszonyok szempontjából alapvetõ jelentõségû jogszabály született, hiszen a reprivatizáció, azaz a korábbi tulajdon visszaigénylésének lehetõsége ezzel teljesen és végérvényesen megszûnt. Ezután semmilyen régi tulajdont nem lehet többé visszaigényelni: a törvénynek megfelelõen csak részleges kárpótlás formája alkalmazható." Bár a reprivatizációs rendezési elvben van igazságossági elem - hiszen az egyházakat hazánkban jogtalan sérelem érte, méltatlan helyzetbe taszították, vagyonuktól durván megfosztották õket -, de szabad-e úgy jóvátenni az elõzõ rezsim bûneit, hogy új igazságtalanságokat követünk el, és a több mint negyven évvel ezelõtti állapot helyreállítása érdekében jól mûködõ intézményeket számolunk fel, alakítunk át. Ez ugyanolyan súlyos igazságtalanság lenne, mint amilyen valaha a jól mûködõ egyházi intézmények és iskolák felszámolása volt. Tekintsük most át a Kormány által beterjesztett törvénytervezet fõbb fogyatékosságait, nézzük meg, hogy kik is lesznek a törvényjavaslat károsultjai. 1. A társadalom - mert a törvénytervezet alapot teremt arra, hogy az annak idején szintén jól mûködõ, magukat közhasznúnak tartó egyletek, csoportok, szövetségek, sportkörök lépjenek fel, visszaigényelve tulajdonukat, hiszen õk is a kommunista rendszer áldozatai. Alkotmányellenes megoldással állunk szemben, hiszen az Alkotmánybíróság 1057/1990/2. határozata szerint személyeknek - tehát természetes és jogi személyeknek egyaránt - hátrányos megkülönböztetését jelenti az, ha egyes személyek volt tulajdona reprivatizálásra kerül, másoké pedig nem kerül tulajdonukba való visszaadásra. 2. A javaslat ugyanakkor súlyos társadalmi feszültséget is gerjeszthet, hiszen mindenkit kedvezõtlen helyzetbe hoz: az államot azzal, hogy mûködõ iskolákat, kórházakat, kollégiumokat kell feladnia, és helyettük újakat kell teremtenie, az egyházakat pedig azzal, hogy még hosszú ideig nem lesznek képesek a megkapott intézményeket megfelelõen mûködtetni. 3. A következõ károsult a költségvetés, és ezen keresztül maga a kormányzat - ugyanis az egyházi tulajdonba kerülõ ingatlanok fenntartása és intézmények mûködtetése, a vissza nem adott ingatlanokért kifizetendõ kárpótlási pénzek kiszámíthatatlan költségvetési igényekkel járhatnak, azonkívül a reprivatizáció értelmetlenül hosszú, tízéves idõszakában, a szóban forgó ingatlanok piaci forgalmon kívülre kerülnének. 4. Az egyházak is károsultjai lesznek az elõterjesztésnek, mert ez arra kényszeríti õket, hogy mindent visszaköveteljenek, és javaikkal üzleti vállalkozásba kezdjenek. Így viszont semmi sem biztosíthatja, hogy a visszajutott javak azt a funkciót fogják ellátni, amit korábban. Végül, tisztán kell látnunk azt is, hogy az elõttünk fekvõ javaslat tartósíthatja azt az állapotot, melyben az egyház a kormányzat politikai akaratától függ. Erre jó példa a törvényjavaslatban jelzett vagyonátadó bizottság, melynek eseti döntései, sõt szavazategyenlõség esetén egyenesen a Kormány döntése lesz mérvadó abban, hogy mit is kapnak vissza az egyházak. A törvényszöveggel azonban nemcsak koncepcionális bajok vannak, hanem súlyosan ellentmond a jogrendszer egyéb elemeinek. A javaslat alapján történõ rendezés ugyanis sértheti az Emberi és Polgári Jogok Egyetemes Nyilatkozatának a lelkiismereti és vallásszabadságra vonatkozó 18. cikkelyét, illetve a szülõk gyermekneveltetési jogára vonatkozó 26. cikk 3) pontját éppúgy, ahogy az eddig állapot is sértette. Eddig számos településen nem volt mód arra, hogy a vallásos szülõk egyházi iskolába járassák gyereküket - ezután lehet, hogy ennek a fordítottja fog több helyen bekövetkezni. A magyar Alkotmánnyal két helyen is szemben áll a törvény, egyrészt azért, mert sérti a vallás- és lelkiismereti szabadságot, hiszen hátrányos helyzetbe hozhat nem hívõ állampolgárokat, másrészt csorbítja a tulajdon sérthetetlenségét, hiszen kártérítés nélkül kíván tulajdonjogot átruházni. Ezekre az aggályainkra sem a kormányzat úri becsületszava, sem az egyházak fogadkozása nem lehet válasz, melyben biztosítanak bennünket arról, hogy úgysem juttatnak, illetve kérnek vissza minden iskolát és kórházat. A keresztény jóindulatban ugyan nem kételkedünk, de jogi garanciának ez mindenképpen kevés. Például annak idején a szülõk gyermekneveltetési jogának védelme benne foglaltatott az e Házban senki által nem vitatott úgynevezett eötvösi, 1868. évi XXXVIII. számú alaptörvényben, amelynek 44. szakasza kimondja: "Oly községben, ahol legalább 30 tanköteles gyermek is van, akiknek szülõi a fennálló felekezeti iskolákat használni nem akarják, köteles a község közös népiskolát állítani." Látván e nyilvánvaló hiányosságokat, fel kell tennünk a kérdést, hogy miért is fekszik a Parlament elõtt eme törvényjavaslat. A válasz a kormánykoalíció helyzetében rejlik: Párizs megér egy misét. Ha valaki erõsen gyanakvó, megkockáztathatná, hogy a törvényjavaslat beterjesztése mögött a kormánypártok kétes megfontolásai húzódnak meg. Ha IV. Henriknek Párizs megért egy misét, akkor Esztergom és Debrecen meghódítása is megér egy országos botrányt, társadalmi zûrzavart a magyar Kormánynak. (Felzúdulás, pfújolás a jobb oldalon, gyér taps a bal oldalon.) Csak nem a fogyatkozó szavazóbázist akarja a koalíció visszaszerezni? (Zaj a jobb oldalon.) Kinek használ az, ha az egyházak a vallás ügyébõl újra politkai, ideológiai kérdést csinálnak? (Zaj a jobb oldalon, az elnök csenget.) Az egyházak persze eddig is sok mindent kibírtak, kibírják majd ezt is. Az ország lakossága nem kevésbé. Hogy újraéledhetnek az állam-egyházi tradíciók legszebb hajtásai? Annyi baj legyen+ Tehát ezért támogatja a Kormány a jövõ kapuinak megnyitása helyett a reprivatizációs rendezést, ezért tesz úgy a Kormány, mintha a negyven évvel ezelõtti állapotok lényeges változás nélkül feleleveníthetõk lennének, ezért érzéketlen a Kormány a reparációból kimaradó kis egyházak életigénye iránt, ezért nem várja meg a Kormány legalább azt, hogy az egyházak maguk forrják és alakítsák ki elképzelésüket jövõbeni szerepükrõl a társadalomban. Zsíros falat, de sovány vigasz az ingatlanrendezés ilyen formája. Ezért akarja a Kormány az önkormányzatokra vonatkozó törvények elfogadása elõtt dûlõre vinni ezt az ügyet. És ezért hiheti azt a koalíció, hogy az egyházaknak ma nincs nemesebb feladata, mint közéleti csatározásokba belegabalyodni. Nyilvánvaló tehát, hogy a FIDESZ számára ez a törvényjavaslat jelen formájában három ok miatt sem elfogadható: elõször is nem ad megoldást az állam és egyház kapcsolatának rendezésére; másodszor azt a reprivatizációs politikát folytatja, amit a kárpótlási törvény kapcsán is elutasítottunk; harmadszor sértheti a lelkiismereti és vallásszabadságot. Mi lehet hát a megoldás? Nem azon kellene törni a fejünket, miként tudjuk visszacsempészni a régi állapotokat, hogyan láncolhatjuk a kormányzati politikához az egyházak iránt elkötelezett emberek egy részét, hanem kicsit több bátorsággal, fantáziával olyan megoldást kellene találnunk, amely elõremutató, korszerû, rendezi az egyházak helyzetét, de nem rombolna le más értékeket. A FIDESZ-nek van ilyen javaslata. Mottóul is választhattuk volna Thomas Jefferson 1786-ban, a vallásszabadság törvénybe iktatása alkalmából elmondott beszédének alábbi részletét: "Tudjuk, a mindenható Isten szabadnak teremtette a szellemet, és azzal, hogy minden korlátozással szemben ellenállóvá tette, abbéli legfelsõ akaratát nyilvánította ki, hogy szabad is maradjon, hogy minden olyan próbálkozás, amely akár jogi büntetésekkel és terhekkel, akár állampolgári létében akadályozva befolyásolni akarja a szellemet, csak képmutatást és becstelenséget fog szülni, és ellentétes vallásunk szent megalapítójának tervével; és hogy a zsarnokság bûnébe esik mindenki, aki arra kényszerít egy embert, hogy pénzzel járuljon hozzá egy olyan meggyõzõdés terjesztéséhez, amelyet nem vall, s amely számára idegen." Mit is jelent ez ma a gyakorlatban? A modern állam általában véve érdekelt abban, hogy a nagy állami, politikai és gazdasági szervezeteken kívül és belül kisebb, az egyénhez közelebb álló, számára értelmes tevékenységet és közösségi környezetet biztosító intézmények sokasága virágozzék a táradalomban. Az állam semlegessége nem csupán azt jelenti, hogy megtûri ezeket az intézményeket, hanem aktív semlegességet tanúsít velük szemben. Úgy igyekszik támogatást nyújtani számukra, hogy eközben polgárait ne befolyásolja abban, hogy melyiket is részesítik elõnyben az effajta intézmények közül. A modern állam ezen természetét felismerve kell egyetértenünk az amerikai legfelsõbb bíróság 1970- ben született történelmi jelentõségû döntésének indoklásával, amely szerint: "Az államnak két alapvetõ világi célja van azzal, hogy adókedvezmények révén támogatja a vallási szervezeteket. Az egyik az, hogy ezek a szervezetek oly módon járulnak hozzá a közösség életéhez, hogy azzal terheket vesznek le az állam válláról. A másik az, hogy a vallási szervezetek hozzájárulnak a közösségek és intézmények ama sokféleségéhez, amely nélkül nem lehetséges életerõs, pluralista társadalom." Az egyház tehát olyan intézmény, amely kiemelten fontos szövete egy jól mûködõ társadalomnak, de ezt a társadalomformáló feladatát csakis akkor tudja betölteni, ha autonóm módon, politikai beavatkozástól függetlenül képes ellátni szolgálatát. Az anyagi függõség okozta kiszolgáltatottság lehetõséget ad arra az államnak, hogy érvényesítse felette politikai akaratát. A magyar történelem során az állam és az egyház számtalan ponton fonódott össze, s bár mindkét fél évszázadok óta érzékeli a szétválasztás szükségességét, mégis minden eddigi lépés csak részmegoldást hozott. 1990-ben az állam és egyház szétválasztása jogilag megtörtént, gyakorlatilag azonban nem valósult meg, hiszen az egyházak továbbra is ki vannak szolgáltatva az állami jóindulattól függõ támogatásnak. Például az egyházi iskolák vagy kórházak létrejöttét nem törvényes garanciák teszik lehetõvé vagy akadályozzák meg, hanem a politikai mérlegelés. A legfontosabb lépés tehát, hogy mind az állami költségvetéstõl, mind az állami közigazgatástól elválasszuk az egyházakat, hogy ezen a területen is a jog szabályozzon, ne a politikai jó- vagy rosszindulat. A FIDESZ már rendelkezik egy olyan önálló koncepcióval, amelyet szívesen bocsátana vitára e törvényjavaslat alternatívájaként. (Moraj a jobb oldalon.) Javaslatunkat az egyházak vezetõivel, egyszerû papokkal és önkormányzati képviselõkkel folytatott megbeszélések után alakítottuk ki. Álláspontunk szerint az állam és egyház viszonyának rendezését a lelkiismereti törvénnyel összhangban álló kétharmados törvénynek kell rendeznie. Az általunk megfogalmazott intézményi megoldás lényegét tekintve három elembõl áll: 1. Egyszeri, induló vagyoni juttatás, amely az egyházak sokrétû társadalmi funkcióinak ellátását teszi lehetõvé. 2. A hitéleti tevékenység folyó finanszírozásában vállalt állami szerep kiváltása, stabil, de az éves költségvetéstõl elkülönült források biztosítása. 3. A szociális, egészségügyi és oktatási funkciók betöltésére szektorsemleges, normatív támogatás juttatása. (Zaj a jobb oldalon.) Koncepciónk lényege az öntevékeny vagy alapítványi, valamint a törvény által biztosított vagy normatív támogatás rendszerének kombinálása, mely egyidejûleg lehetõvé teszi az állam és egyház teljes körû elválasztását, ugyanakkor garantálja a világnézeti szabadsághoz szükséges oktatáspolitikai és szociálpolitikai tolerancia és sokszínûség megvalósulását. Nézetünk szerint az állami költségvetés számára célszerûbb az éves vita helyett egyszeri aktussal állandó jövedelemforrást teremteni az egyházak részére. Az ilyen alapokból álló rendszer nem ismeretlen a magyar történelemben. Az egykori Katolikus Vallásalap, amit az 1715. évi LX. törvénycikkely, illetve az 1783. évi 5439/62-es leirat hozott létre, ennek elõképe. Az 1848. évi XX. törvénycikkely 3. §-a szerint egyébként az egykori Katolikus Vallásalapból minden magyarországi felekezetet részesíteni kellett. A parlamentáris alkotmányosság viszonyai között a Kultuszminisztérium kezdeményezésére 1880- ban olyan bizottság jött létre, amely a Vallásalapot igazgatta, s tagjait az egyházi rendbõl, az Országgyûlésbõl és bírói karból nyerte, illetve a tanulmányi alapnál a bizottság a tanári kar küldöttével egészült ki. A Vallásalap feladata volt az alsó papság kongruájához való hozzájárulás, a plébániák és templomok kegyúri kiadásainak rendezése, a pápai nunciatúra fenntartása, a szerzetesrendek, papnevelõ intézetek és hittantanárok támogatása, templomépítés, beteg papok segélyezése stb. Milyen konkrét lépésekkel lehetne létrehozni ma az egyházak függetlenségét és önállóságát egyfelõl, másfelõl pedig ezen önmûködõ szervezetrendszer kizárólag jogi eszközökkel történõ ellenõrzését? Hogyan lehetséges az egyházakat mûködésbe hozni? Milyen kiinduló feltételek szükségesek mûködõképességük megteremtéséhez? Véleményük szerint egy ilyen célokat maga elé tûzõ jogi szabályozás hét pontban, hét intézményes megoldásban foglalható össze: 1. A jelen törvény hatálybalépésekor egyházi használatban lévõ ingatlanok egységesen egyházi tulajdonba kerülnek. Ha az állam önkormányzati tulajdonú ingatlant ad át valamely egyháznak, úgy az Alkotmánybíróság döntésének megfelelõen az állam azonnali és teljes körû kártalanítást kell adjon az érintett önkormányzatnak. 2. Az önkormányzatok a területükön mûködõ egyházi szervezettel magánjogi szerzõdést köthetnek ingatlan használatba vagy tulajdonba adása érdekében. Az ilyen szerzõdéseknek csupán az a feltétele, hogy a helyi közösség igényeinek kielégítését, a meghatározott önkormányzati funkciót az egyházi szervezet az érintett önkormányzattól átvállalja anélkül, hogy az állampolgárok lelkiismereti szabadsága sérülne. Szerzõdés kötésére persze nemcsak a történelmi egyházak, hanem az azóta létrejött egyéb közösségek is jogosultak. 3. Létre kell hozni egy olyan alapot - ingatlanvásárlásra szolgáló elfogyasztható pénzalapot -, amelyet a Kormány három év alatt bocsát az egyházak rendelkezésére. Ez az alap szolgálna az egyházi ingatlanok megvásárlására vagy új egyházi intézmények létrehozásának finanszírozására. Mindenfajta reprivatizációval szemben ennek a megoldásnak az az elõnye, hogy a hívõk közösségei szabadon és felelõsen dönthetnek arról, hogy egy megváltozott társadalomban hol és milyen intézményekre van szükségük, templomra Káposztásmegyeren vagy hivatali épületre Székesfehérvár belvárosában. Az alap elkülönítése nem feltétlenül kell, hogy közvetlen folyó terhet jelentsen a költségvetés számára. Az alap felhasználása idõben nem lenne korlátozott, s egy ilyen alap létrehozása gyorsíthatná a döcögõ privatizációt. 4. Véleményünk szerint az egyházak folyó finanszírozásának céljából pedig egy, az állami vagyontól elkülönített tõkealapot kell létrehozni. Ebbe az alapba kerülhetnének például olyan állami vagyontárgyak, amelyek a tervek szerint egyébként sem kerülnének privatizálásra. Az alap tõkéjébõl az egyes egyházak egymással és a Kormánnyal való megegyezés alapján elsõbbségi, úgynevezett preferenciális részvények formájában részesülnének. Ez azt jelenti, hogy az egyházak részére egy évi fix jövedelem lenne garantálható. Az egyetlen szavazó részvény tulajdonosa a köztársaság. Az esetleges hozamtöbblet tõkésíthetõ. Ezen megoldással az induló tõkerészesedési arányok anélkül módosíthatók, hogy bármely egyház megrövidülne. Így a késõbbiekben lehetõség nyílik újonnan létesülõ egyházak támogatására is. 5. Az állam által elõnyben részesített szociális céltámogatásokat ugyancsak ezen alap keretei között tartjuk megoldhatónak, mégpedig céltámogatás jellegû befizetések formájában. Ezen túl a szociális célú beruházásokat az egyházak, illetve bármely egyéb szervezet vagy magánszemély részérõl ösztönöznünk kell, de ennek szabályait már nem ebben a törvényben, hanem a nonprofit szervezetekrõl általában rendelkezõ törvényben kell szabályozni, például átfogó adómentességgel. 6. Az egyes egyházi szervezeteket a tulajdonukban vagy használatukban álló mûemlékek fenntartása céljából éves költségvetési támogatás kell, hogy megillesse. 7. A közoktatási, közegészségügyi és egyéb szociális tevékenységet - mint ez a költségvetési törvénybõl ismeretes - egységes állami normatíva szerinti támogatás illeti meg. Az éves költségvetésben a meghatározott feladatokra megállapított normatív támogatást, az egyházakat az adott funkciót ellátó más szervezetekkel egyenlõ módon kell megítélni. Az egyházi autonómiák ilyen módon való támogatása lehetõvé teszi, hogy a közszolgálati funkciók ellátásakor felvetõdõ állami, önkormányzati normák, igények, követelések és sérelmek ne a nagypolitika területén jelenjenek meg, hanem kizárólag szakmai, legrosszabb esetben pedig igazságügyi kérdésként oldódjanak meg. Így lehetõvé válik, hogy az egyházi kezelésben vagy tulajdonban lévõ iskola vagy kórház ügyeit ne egyházpolitikai kérdésként, azaz a felekezeti arányosságok, érzékenységek állandó méricskélésével, hanem általános normák, jogszabályok szerint lehessen rendezni. Ezáltal általánosságban is elõsegíthetjük a közigazgatási, pénzügyi és egyéb szakmai kompetencia, valamint a politikai, illetve világnézeti szempontok üdvös elválasztását. A támogatás elveinek egyszerû megállapítása az induló vagyonérték, folyó finanszírozás, egységes normatívák, konkrét célfeladatok támogatása és így tovább. A mindenkori költségvetési tárgyalásokat megszabadítja az ideológiai viták ballasztjától. Végül az állam és egyház szétválasztásának másik oldaláról is szót kell ejteni. Elgondolásunk szerint az egyházak szellemi és anyagi függetlensége csakis akkor biztosítható kielégítõen, ha az államnak nincs szüksége arra, hogy hatalmi eszközökkel éljen. A polgári gazdálkodás minden állampolgárra és törvényes intézményre érvényes szabályait az állam jogi eszközökkel, az alkotmányos szerveken keresztül kell, hogy érvényesítse. Az általunk megkívánt állami magatartás tehát nem hagyja magára az egyházakat, és nem szemléli tétlenül birkózásukat gondjaikkal, hanem jóindulatú segítõkészséget, aktív semlegességet tanúsít. Ad, támogat, de úgy ad és úgy támogat, hogy az sohasem lehet részrehajló. Így lehetne tehát megteremteni egy modern, a kor követelményeihez alkalmazkodó állam-egyház kapcsolatot, szemben a törvényjavaslat nosztalgikus múltba tekintésével. De nemcsak a korszerûség igénye késztetett kritikára bennünket, hanem annak a veszélynek a tudata, ami e javaslat elfogadása esetén kézzelfogható valósággá válhat, s amit még a beszédem elején leszögeztem: a beterjesztés hosszú távon egyházellenes. Nem lehet négy évtizeddel ezelõtti állapotokat áldozatok nélkül visszaállítani; és a számtalan konfliktusban, ahol hívõk és nem hívõk, önkormányzatok és központi szervek állnak az egyik oldalon, ott a másik oldalon mindig az egyház lesz. Ma pedig, amikor oly fontos lenne, hogy autonóm közösségek és szervezetek alakuljanak ki, amikor oly sokan vágynak lelki megnyugvásra és szilárd értékekre, akkor nem az egyházakban fogják ezt megtalálni, ha mindennapi életüket megkeserítõ konfliktusok okozóját ismerik fel bennük. Mert a törvényjavaslat éppen erre kényszeríti az egyházakat, s hosszú távon ez lelki bázisuk csökkenéséhez és a fiatalság elvesztéséhez vezethet. Megéri mindez? Mikor fogja végre a kormánykoalíció felismerni, hogy nem lehet negyven-ötven évet egy tollvonással érvénytelenné nyilvánítani? Meddig tekintgetünk még magunk mögé? Amíg fel nem bukunk? (Nagy taps a bal oldalon.)

Homepage