DR. JÁNOSI GYÖRGY (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ismét egy olyan törvénytervezet tárgyalását kezdtük meg, melynek fõ hivatkozási alapja a múltban esett igazságtalanságok orvoslása. Ismét egy olyan törvény tervezetét, mely ennek ellenére egy kiválasztott társadalmi rész, a civil szféra egy kiválasztott szervezetrendszere számára kíván jóvátételt és igazságot szolgáltatni. Ismét egy olyan törvénytervezetet, mely mindezek következtében és a benne rejlõ reprivatizációs lehetõségek miatt várhatóan súlyos társadalmi feszültségeket kelt és éles viták tárgyává válik. Mindjárt az elején szeretném leszögezni: a szocialista frakció elfogadhatatlannak tartja a volt egyházi ingatlanok tulajdoni rendezésére vonatkozó törvényjavaslatot, elutasítja annak szellemét és a benne rejlõ kormányzati törekvéseket. A frakció egyetért azzal, hogy az elmúlt korszakban súlyos igazságtalanságok érték az egyházakat anyagi, vagyoni, morális szempontból egyaránt. Egyetértünk azzal, hogy a modern európai normáknak megfelelõen javítani kell az egyházak mûködési feltételeit, hogy európai szerephez jussanak. Biztosítani kell a hozzájárulásukat a válság leküzdésében, az oktatás, a kultúra, az egészségügy és a szociális élet területén nyújtott kiegészítõ szolgáltatásaik révén. Támogatjuk ezeket a törekvéseket. Ez a törvénytervezet azonban messze túlmutat az igazságszolgáltatáson és a mûködési feltételek javításán. Túllép azon, mert a nagy vihart kavart kárpótlási törvény kedvezményezettjeinél is kitüntetettebb szerepet biztosít az egyházaknak. Ezt jelzi a törvényjavaslat néhány jellegzetes vonása, mindenekelõtt: ebben a törvényjavaslatban a reprivatizációnak nincs felsõ, csak alsó határa, ahogyan elhangzott, 50a 10 év alatt minimum visszakerül az igényelt javakból az egyházak tulajdonába. A felsõ határ nem kizárt, hiszen az MDF vezérszónoka is úgy fogalmazott, hogy a reprivatizáció nem feltétlenül lesz teljes körû, tehát az egyházi ingatlanok visszaadása nem feltétlenül lesz teljes körû. Õ a hangsúlyt a "nem teljes körûre" helyezte, én azonban hadd helyezzem a "nem feltétlenül" megjegyzésre. De a törvénytervezetben itt nincs felsõ korlátja a két jogcímen is szerezhetõ kártérítésnek sem. Az igénybejelentésnek jelez ugyan határidõt a törvényjavaslat, ennek elmulasztása azonban nem von maga után jogvesztést, azaz nem jogvesztõ hatályú. Ez azt jelenti, hogy 10 év alatt bármikor bejelenthetõ az ingatlanok visszaigénylése. Nincs a törvénytervezetben kötött határidejû használatbavételi kötelezettség sem, amely felteszi azt a lehetõséget, hogy a visszakapott ingatlanok évekig nem hasznosulnak, ha az egyháznak nincs meg erre a megfelelõ feltételrendszere. Végül erre a dologra utal az is, hogy a reprivatizációs alapidõpont a kárpótlási törvénytõl eltérõen messzemenõen az egyházak érdekeihez igazodik. Mindezek világossá teszik számunkra, hogy az igazságszolgáltatás és a mûködési feltételek javításának hátterében meghatározott kormányzati, politikai, hatalmi törekvések húzódnak meg. Olyan politikai, hatalmi törekvések, melyek a kormánykoalíció nyíltan vállalt ideológiájának vagyoni, intézményi alapjait teremtik meg, és a koalíció lehetséges társadalmi bázisának az erõsítését célozzák. E törekvésnek a törvénytervezet olyan értékeket és alapelveket rendel alá, melyek a modern Európa társadalmainak az alappilléreit alkotják. Alárendeli a hatalmi, politikai törekvésnek az állam és egyház szétválasztásának a modern európai normáit. Tudjuk, a szekularizáció Magyarországon sohasem sikerült. A két világháború között olyan állapotok uralkodtak, melyben a katolikus egyház és a katolicizmus gyakorlatilag államegyházként, illetve államvallásként mûködött. A felszabadulás utáni idõszakban, messze túllépve a másik végleten, messze túllépve az állam és az egyház szétválasztásán, az erõszakos államosítások a már ismert következményeket vonták maguk után, melyek orvoslása nélkülözhetetlen. Nyilvánvaló, hogy az állam és az egyház szétválasztását valahol a kettõ között kell keresnünk. A törvényjavaslat azonban azokhoz az állapotokhoz nyúl vissza, amelyek korábban az egyik végletet jelezték. Olyan idõszak ez, a 48-as állapotok, amikor az egyházak infrastruktúrája gyakorlatilag a két világháború közötti állapotot tükrözték vissza. Hadd mondjak néhány példát. Az 1948. január 1-jei állapot szerint az általános és elemi iskoláknak 61a volt az egyházak kezében, a gimnáziumok 54a, a tanítóképzõ intézeteknek pedig több mint 76a. Ez az induló idõpont, amihez viszonyulni kíván ez a törvénytervezet a visszaszolgáltatás alapján. Mivel a reprivatizációnak nincs felsõ korlátja, adott a lehetõség. Az állam részben feladja ellátási kötelezettségét, és átruházza az egyházakra. Ez az állam és az egyházak feladatainak az összemosódását eredményezheti, amit jogi eszközökkel nem zár ki ez a tervezet. De a hatalmi, politikai törekvésnek nemcsak ezt az elvet rendeli alá a tervezet, hanem a vallás- és lelkiismereti szabadság elvét is. Ez az elv is sérülne a fenti törekvések következtében, hiszen benne rejlik a lehetõség, hogy az ingatlanok visszaadása után nem tudja az állam biztosítani a szabad választás lehetõségét az oktatás, a kultúra, az egészségügy és a szociális ellátás területén. Elhangzott utalás arra, hogy számtalan község van Magyarországon, amelynek egy iskolája, egy mûvelõdési intézménye, egy szociális intézménye van. Ha ezek volt egyházi ingatlanban mûködnek, és ezt visszakapja az egyház, akkor a szabad választás lehetõsége a más felekezethez tartozik, illetve a minden felekezeten kívüliek számára is megszûnhet. A vallás- és lelkiismereti szabadság elvének pedig a más felekezethez tartozó és a minden felekezeten kívüliek érdekeit is védenie kell. A harmadik elv, amit alárendel törekvéseinek a Kormány, az önkormányzati tulajdon feletti önrendelkezés lehetõsége. A tervezet az önkormányzatok kiszolgáltatottságának tervezete. Alkudhatnak ugyan az önkormányzatok, a helyi egyezségkötés lehetõségét adja a törvénytervezet. Az önkormányzatok azonban ebben az egyezkedésben nincsenek valóságos alkupozícióban. Ha igent mondanak, és kiköltöztetnek volt egyházi ingatlanból közintézményeket, akkor ezt csak úgy tehetik, ha ehhez a Kormány biztosítja a szükséges pénzügyi fedezetet. Ha nem ezt mondanak, egy olyan bizottság dönt az ingatlan sorsáról, amely felerészt kormányképviselõkbõl, felerészt egyházi képviselõkbõl áll. Jelen lesz ugyan az önkormányzat képviselõje, de létszámarányuknál fogva a részvétele csak formális lehet. Negyedik tételnél a törekvéseinek alárendeli a lakosságra hárítható terhek szempontjait is ez a tervezet. A közintézmények áthelyezése, a korlátozás nélküli kártérítés, az ingatlanátadás 10 éves elhúzódása várhatóan rendkívül költségigényes lesz. Nincs róla információ a törvénytervezetben, és az expozéban sem hallottunk arról, hogy milyen várható költségigények ezek. Noha való igaz, hogy az egyházak elsõ körben már egy évvel ezelõtt le kellett adják igényléseiket, mik azok az ingatlanok, amelyeket szeretnének feltétlenül ismét megkapni. E kiindulópont egy hozzávetõleges költségtervezet felmutatására mindenképpen lehetõséget adott volna. Biztos, hogy egy meghatározott társadalmi részérdek érvényesítése, a korlátok nélküli igazságtétel vagy a reprivatizáció a társadalom és lakosság egészére hárítja a terheket. Ezeket a szempontokat is úgy tûnik, a törvénytervezet alárendeli egy meghatározott politikai törekvésnek. És végül alárendeli, a tervezet feláldozza a válságkezeléshez szükséges társadalmi békét is. Újabb feszültséggócok keletkezhetnek az ingatlanok visszaszolgáltatása folyamán. Feszültség keletkezhet a nagy egyházak és a kisebb felekezetek között, hiszen a 48-as állapotok szerint a katolikus egyház messze jobb helyzetben, elõnyösebb helyzetben volt, mint más felekezetek. A törvénytervezet ugyan utal arra, hogy a kis felekezeteknek is biztosítani kell a mûködési feltételeiket, ezt azonban nem vonja a törvény szabályozási területe alá, tulajdonképpen áthárítja az önkormányzatokra, hogy azok juttassák õket megfelelõ ingatlanhoz, így újra az önkormányzatokat teszi bizonyos értelemben jelenlegi anyagi helyzetükben kiszolgáltatottá. De konfliktus alakulhat ki a lelkiismereti és vallásszabadság megsértése következtében a hívõk és a felekezeten kívüliek között is. Mindezek azt mutatják, hogy a javaslat nem szolgálja az egyházak és a vallásos érzelmû emberek érdekeit, mert olyan konfliktusok középpontjába állítja õket, amelyek valóságos érdekeik ellen hatnak. (Zaj a jobb oldalon.) Ma az õ érdekük is az, hogy az átalakulás minél kisebb társadalmi feszültséggel járjon, így ellenük is cselekszik mindenki, aki megakadályozza a társadalom megbékélését. Mindezek alapján elutasítjuk, elfogadhatatlannak tartjuk a tervezetet. Az egyházak mûködési feltételeinek javítása során csak olyan megoldást támogatunk, mely garanciákat ad a fenti alapelvek betartására, mely az oktatás, a kultúra, a szociális élet területén megtöri ugyan az állami monopóliumot, de nem oldja fel az állam ellátási kötelezettségét, mely a fenti szolgáltatás terén mindenki számára biztosítja a szabad választás lehetõségét, minimálisra csökkentve ezzel a társadalmi feszültségeket. Csak olyan törvénytervezetet tudunk elfogadni, mely az önkormányzatok számára valóságos beleszólási lehetõséget ad saját tulajdonuk sorsának alakulásába, és amely kizárja a reprivatizáció lehetõségét. A szocialista frakció ebben a szellemben készíti el javaslatainak csomagtervét, mely alapelveiben, alapkoncepciójában változtatja meg az eredeti tervezetet. Egyetértünk a miniszterelnök úrral, aki nemrég azt mondta, hogy a kárpótlási törvény után meg kell szüntetni minden reprivatizációs lehetõséget. Ezt a gondolatot már ebben a törvénytervezetben érvényesíteni kell. El kell zárni az útját minden reprivatizációs törekvésnek, egyrészt azért, mert ez a törvényjavaslat nem lehet egy új állami rangra emelt központi ideológia vagyoni intézményi megalapozásának eszköze, másrészt pedig azért, mert egyszer s mindenkorra le kell zárni a rendszerváltás utáni történelmünk archaikus szakaszát jelzõ, törvényes vagy törvényen kívüli vagyonszerzõ kalandozások korát. Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)