DR. KÓRÓDI MÁRIA (SZDSZ): Köszönöm Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Hölgyeim és Uraim! Vegyes érzésekkel olvastam ezt a törvényjavaslatot, amely a költségvetési törvényt végsõ soron az önkormányzatok érdekében módosítja. Egyszerre éreztem örömet, elégedetlenséget és bizalmatlanságot. Örömet éreztem azon puszta tény miatt, hogy a súlyos gondokkal küszködõ önkormányzataink az állami költségvetés tartalékkeretébõl további másfélmilliárd forint támogatáshoz jutnak. Örömet éreztem, mert annak ellenére, hogy a rendszerváltás meghirdetett önkormányzati elvei ebben a Parlamentben ténylegesen nem tudtak és alig tudnak érvényesülni, mégis ez a törvény azt sugallja számomra, hogy a Kormány valamit megértett. Megértette, hogy a társadalmi-gazdasági válság színterét nem lehet egyszerûen az önkormányzatokhoz telepíteni. Megértett valamit abból, hogy ma már nem alkalmazható az a hazánkban nem példa nélküli gyakorlat, hogy a központi irányítás egy-egy kezelhetetlen probléma megoldására anyagi eszközök biztosítása nélkül kirendeli az önkormányzatokat, majd mossa kezeit mondván, hogy ott lent nem megy a végrehajtás, pedig micsoda önállóságot kaptak a megoldáshoz. Azt hiszem, valamennyi ellenzéki és kormánypárti képviselõ tudta azt, amit az államtitkár úr az expozéjában is elmondott, már a költségvetési törvény elfogadásakor is, hogy a felemelt hiteltörlesztéssel kapcsolatosan jelentkezõ szociális és pszichikai nyomás nem vezethetõ le az önkormányzatokra való mutogatással. Örülök tehát ennek a felismerésnek. Örülök, hogy ez az apró jel talán a megvilágosodás egy szikrája, amelyik még nem gyújt ugyan igazi világosságot, de azt biztosan megmutatja, hogy nem lehet a felelõsség elõl elzárkózni, hogy ami az önkormányzatokat érinti, az nemcsak az önkormányzatok, hanem az ország ügye is. Elégedetlenségem oka nem egyszerûen abban rejlik, hogy keveslem az önkormányzatoknak juttatott összeget. Sokkal inkább abban, hogy máig sem jutottunk el sok-sok parlamenti és parlamenten kívüli vita ellenére néhány elvi jelentõségû alaptétel megfogalmazásáig, azok felvállalásáig és érvényesítéséig. Egy ilyen tételnek gondolom a társadalom, az abban élõ egyes emberek és az állam közötti viszony tisztázását, és azt, hogy amennyiben az elmúlt 40 évben az e tételre alkalmazott elvek számunkra nem elfogadhatóak, miként próbáljuk meg a lehetõ legkisebb megrázkódtatással, feszültséggel, az új elveket bevezetni, az új elveket érvényre juttatni. Miért éppen ennél a törvényjavaslatnál vetem fel ezt a kérdést? Ezt nem akarom elsõsorban a kamatadó ellen indult és számomra érthetetlenül és elfogadhatatlanul formális okokból visszautasított népi kezdeményezéssel magyarázni, hanem két másik felvetésbõl, amely felvetések ebben a Házban már elhangzottak. Az egyik a közmûfejlesztési hitelek, a másik a természeti katasztrófák miatt felvetett hitelek ügye. A közmûfejlesztési hitelekrõl nemcsak azt kell tudnunk, hogy miután a magát gondoskodónak kikiáltó állam vállalt feladatainak nem tudott eleget tenni, azt elvégeztette az arra rákényszerülõ polgáraival, ráadásul oly módon, hogy miután elkészültek a közmûvek, ezek mindjárt állami tulajdonba is kerültek. Azt is tudnunk kell, hogy például a víz- és csatornaépítés ma is állami feladat, önkormányzati feladat. Kérdésem tehát az, hogy milyen viszonyba tud kerülni az az állam a polgáraival, amelyik az általa is elismerten állami feladatok valamikori állampolgári ellátásáért nemcsak, hogy köszönetet nem mond az áldozatot vállalóknak, hanem újabb tehervállalásra kényszeríti õket. A természeti csapások kárainak elhárítása megítélésem szerint nemcsak egyszerûen elvégzendõ állami feladat, de sokkal több annál: az államnak ilyenkor magasrendû kötelessége, azt gondolom, hogy saját érdeke is, hogy a társadalmi szolidaritást kifejezésre juttassa, és a maga eszközeivel még jobban elõsegítse. Nem tartom elegendõnek e vonatkozásban a törvény indokolásában és az államtitkár úr expozéjában kifejtetteket, miszerint a módszer, amit a törvényjavaslat tartalmaz, hogy a támogatásra jutó összeget a hiteltartozások száma szerint osztjuk szét, lehetõvé teszi azok megsegítését is, akik ilyen okból kényszerültek hitelfelvételre. Kérdésem tehát az, hogy milyen állampolgári támogatottságra tarthat igényt az az állam, amelyik nem él jól a társadalmi szolidaritásban rejlõ lehetõségekkel. Az általános megközelítésen túl elégedetlenséget, sõt egyet nem értést váltott ki belõlem az a kormányzati technika, ahogyan ezt az új támogatást az önkormányzatok felé nyújtja. Álláspontom szerint nincs arra lehetõség, hogy az önkormányzatoknak biztosított normatív hozzájárulást a költségvetési törvény elfogadása után címekre bontottan kezeljük, és annak egyik címét, esetünkben a kommunális fejkvótát gumicímnek használva belemagyarázzunk eredetileg nem kikötött célokat. Ezt még meg is erõsítjük azzal, hogy célhoz kötött belsõ átcsoportosítást hajtunk végre, illetve hajtatunk végre az önkormányzatokkal. Ez még akkor is igaz álláspontom szerint, ha az összeg ténylegesen nem változik, és a törvény kimondja, hogy az önkormányzatokat nem terheli felhasználási kötöttség. Valamennyien tudjuk ugyanis, hogy a törvényi cimkézés miatt olyan társadalmi elvárás zúdul az önkormányzatokhoz, hogy lehetetlenné válik a törvény tényleges érvényre juttatása. Hölgyeim és Uraim! Azt gondolom, nem váratlan és nem természetellenes, hogy egy ellenzéki képviselõ még a némi örömre okot adó törvényjavaslatot is bizalmatlanul kezeli. Különösen akkor nem, ha a klasszikus ellenzéki szerepen túl e bizalmatlanságra egyéb súlyos okai is vannak. Hosszan sorolhatnám az okokat, az önkormányzati törvény szellemével és betûjével ütközõ egyszerû többséggel hozott döntéseket. Most mégis inkább csak a számomra legmegrázóbb kifejezésre utalnék, ami e falak között hangzott el, miszerint az önkormányzatok potyán jutottak a társadalom vagyonának egy részéhez. Ahol ez a kifejezés elhangozhat, kormánypárti oldalon, az alkotmányügyi bizottság alelnökétõl, ott azt hiszem, bizalomra nem sok ok van. Ezért nyújtottam be módosító indítványomat, amely azt a kitételt emelné a törvény rendelkezõ részébe, hogy az önkormányzatoktól a támogatás nem vonható el. Én nem vonom kétségbe az államtitkár úr szavait, és elhiszem, hogy ez az elvonás nem is állt az elõterjesztõk szándékában, elhiszem azt is, hogy a szövegbõl sem feltétlenül következik az elvonás lehetõsége, de nem tudom mire vélni, hogy ha szándékaink megegyeznek, annak miért csak a törvény indokolásában, és nem annak rendelkezõ részében kell megjelennie. Módosító indítványom elfogadása vagy elutasítása éppen ezért számomra arra ad majd választ, hogy szándékaink vajon tényleg egybeesnek-e. Köszönöm figyelmüket. (Taps a bal oldalon és egy képviselõtõl a jobb oldalon.)