DR. BALSAI ISTVÁN igazságügy-miniszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Most, hogy már nyilván véglegesen lezárult ennek a több mint három hónappal ezelõtt elõterjesztett törvényjavaslatnak az általános és részletes vitája, azzal kell kezdenem - ami kicsit talán meglepõ lesz -, hogy én teljesen elégedett vagyok a vita lefolyásával és eredményével. (Zaj. Taps.) Elégedett vagyok, mert nyilván nem lehetett az a célja a törvényjavaslat elõkészítésekor senkinek - legkevésbé nekem -, hogy egy olyan célt tûzhessünk ki, amely szerint egy változtatásra nem szoruló és módosításokkal nem érintett törvényjavaslat egyszerû és viszonylag gyors vitáját követõ elfogadásra kerüljön. Ilyen célt még akkor sem tûzhettünk ki - és ezt valljuk változatlanul -, amikor egy jogilag és közgazdaságilag is teljesen zárt koncepciót tartalmazó javaslatot bocsátottunk vitára. Nyilvánvaló volt, számítanunk kell arra, hogy a még oly zárt koncepciójú javaslat is heves indulatokat, ilyen hosszú és tényleg, minden részletre kiterjedõen igen sokszínû és eltérõ véleményeket fog indukálni. Ez nyilván abból is következik, hogy a kérdés, amelyet meg kíván oldani a törvény, az alap-, kiinduló kérdés, hogy milyen viszonyokat kíván most rendezni, annak idején - tehát az igazságtalanságok, a jogsértések elszenvedésekor is - ugyanilyen indulatokat indukált, és ugyanilyen, évtizedes, szûnni nem akaró emóciókat érint. Bár nagyon sokan mondják, halljuk, látjuk, olvassuk rádióban, televízióban és újságokban, és még az ellenzék is a szemünkre vetette néha, hogy talán túl sok idõt foglalkozott az Országgyûlés - mintegy elvesztegetett - ennek a törvényjavaslatnak a vitájával, emlékeztetem a tisztelt Országgyûlést, hogy a javaslat közel negyven év jogalkotásával kapcsolatos helyzet rendezésére vállalkozik. Így ez az alig három hónap - figyelemmel a Parlament más irányú munkájára is - tulajdonképpen azt sem jelenti, mintha egy-egy év tekintetében egy-egy napot töltöttünk volna el a vitával. Úgyhogy még ilyen összehasonlítást is kiáll a vita, tehát elvesztegetettnek vagy elhúzódónak ebbõl a szempontból sem tekinthetõ. Nyilvánvalóan nem lehet feleslegesnek tekinteni az eltelt idõt azért sem, mert minden apró részkérdésnek hangot kellett kapnia, és nyilvánvalóan itt, ezen a fórumon, az ország legmagasabb fórumán kellett ennek a vitának lefolynia. Ez nem volt elspórolható, ezen egyszer túl kell jutnunk, és ki más, mint a Parlament jogosult ennek a vitának a lefolytatására. Nyilvánvaló, hogy a magyar nemzet lakosságának, a választópolgároknak az általuk megválasztott képviselõk útján kell kifejeznie a politikai akaratát ebben a kérdésben,és meg kell kötni azt a kompromisszumot, amelyet a vélhetõen most elkezdõdõ szavazás kapcsán végeredményben meg fogunk tudni oldani. Tisztelt Országgyûlés! A tervezet elõterjesztésének tehát az volt a célja, hogy a Kormány adott szavához híven kezdeményezze történelmünk egyik legsúlyosabb sebének a gyógyítását. A Kormány tehát nem az árral sodródott, hanem egy bátor jogi utat nyitott, elébe ment tulajdonképpen az eseményeknek, felmérte a végletes reagálások lehetõségét is, és éppen ezt a kompromisszumot keresi a javaslat a végletes reagálások között. Nyilván tovább tökéletesíthetõ megoldásokkal, de azt is figyelembe kell venni - és ezt nagyon sokszor hangoztattuk, de most a vitát lezárva szeretném még egyszer kijelenteni -, hogy nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi jogrendszerben is járatlan utakon haladunk, és nem találunk sehol semmilyen adaptálható példát ennek a helyzetnek a megoldására. Sokan hivatkoztak az általános vita elején külföldi példákra, megoldásokra: lám mennyire elõbbre járnak egyes hozzánk hasonló országok a jogalkotás terén ezeknek a kérdéseknek a rendezésében. Nem szeretném ezzel az idõt rabolni, csak emlékeztetem önöket arra, hogy a példákban hivatkozott német és csehszlovák törvényhozási helyzet cseppet sem jár elõbbre, emlékeztetem önöket arra, hogy a csehszlovák parlament nemrég, néhány nappal ezelõtt a visszavonásra késztette a kormányt a leglényegesebb kérdés, a földkérdés tekintetében, hasonló megoldásokkal kapcsolatos törvényjavaslatát illetõen. Ugyancsak emlékeztetem önöket arra, hogy a német jogalkotásra való hivatkozás sem szerencsés, hiszen a nagy múltú, jogállami intézményekkel régóta mûködõ, alkotmánybírósággal rendelkezõ Németországban is számtalan problémát vet fel ennek a kérdésnek a rendezése. Úgyhogy semmilyen szégyenkezni valónk nincsen, sem a javaslatot beterjesztõ Kormánynak, sem pedig a Parlamentnek a vita ilyen hosszú és nehéz lefolytatása kapcsán. Természetesen azért sem tudunk adaptálni külföldi példát, mert ebben a kérdésben kizárólag a belsõ jogrenddel és a belsõ valósággal kapcsolatban tudunk jogszabályt alkotni. Eddig kétszer hangzott el, úgy hiszem, a kompromisszum szó, én ezt igen fontosnak tartom, és higgyék el, hogy nem a Kormány által beterjesztett törvényjavaslat elfogadásának a presztízsokából, azért tartom fontosnak, mert a törvényjavaslaton keresztül több érdeknek, több nagyon fontos érdeknek kell egymással kiegyeznie. A volt tulajdonosoknak a soha nem volt tulajdonosokkal, akik tulajdonképpen a ma élõk jelentõs többségét alkotják. A volt tulajdonosoknak meg kell érteniük, hogy teljes kártérítésben nem részesülhetnek, és azoknak, akik csak a kárpótlás terhét fogják viselni, meg kell érteniük, hogy az elmúlt rendszer által okozott károkért a ma élõknek is helyt kell állniuk. A kompromisszumot tehát mindannyiunknak egymással kell megkötni, nincs tõlünk független állam, amelytõl a társadalom egyik része teljes kárpótlást vár, a másik része pedig kérdõre vonja a részleges kárpótlás javaslatáért is. Az állam, úgy érzem, ebbõl a szempontból mi vagyunk itt mindannyian, károkozók és károsultak egyaránt. Ennek a kompromisszumnak a megtalálása kárpótlást vár, a másik része pedig kérdõre vonja a részleges és ennek a szükségességét vallva tulajdonképpen kifejezetten örülök annak, hogy a javaslat kiállta azt a próbát, amely az Alkotmánybíróság elõtti megmérettetést is jelentette. Tisztelt Országgyûlés! A lefolytatott vita tehát igazolta a várakozásokat. Abban minden felszólaló egyetértett, hogy az elmúlt rendszerben az állam súlyos igazságtalanságokat követett el a magántulajdon kárára. Szándékosan használom az igazságtalanság szót ,és nem a jogtalanság fogalmát említem, hiszen hasonló, de mégis nagy különbséget felölelõ fogalmakról van szó. Éppen ezért úgy gondolom, nem szükséges ebben a Parlamentben ezt részletezni, csak arra szeretnék utalni, hogy sajnálatos módon a jog köntösébe bujtatva a hatályos jogrendszerbe épített szabályozással teremtették meg az akkori jogalkotók a tulajdon elvonásának a lehetõségét. Ésszerûtlen és értelemszerûen következik ebbõl, hogy a sérelmeket alkotmányos módon meghozott jogszabály megalkotásával kell orvosolni. Ilyen jogszabályt pedig demokratikus keretek között csak ilyen nagyarányú nézetütköztetés útján lehet eredményesen létrehozni. Ezért egyáltalán nem tartom bajnak, hogy tisztelt képviselõtársaim esetenként homlokegyenest ellenkezõ nézeteket fejtettek ki, és tulajdonképpen közös platformra kerültek olykor olyan egymástól rendkívül távol álló politikai nézeteket valló képviselõk, illetõleg pártok, mint ahogy ez tapasztalható volt. Gyakorlatilag minden lehetséges megoldás felszínre került, kezdve attól, hogy kapjon vissza mindenki mindent, lehetõleg ugyanott, eredeti formájában, egészen addig, hogy senki ne kapjon semmit, legföljebb szóban deklarált erkölcsi elégtételt. A többség a pártok egységesen kialakított álláspontjával és ezen belül a képviselõk igen változatos egyéni javaslataiban a két véglet között kereste az utat, természetesen ki-ki a politikai alapállásának és választói vélt kívánságának, és azt hiszem, nem kis mértékben vérmérsékletének megfelelõen. Engedjék meg, hogy sorra vegyem a legmarkánsabb véleményeket. A teljes visszaadás nyilvánvalóan megoldhatatlan, az pedig, hogy senki ne kapjon semmit, elképzelhetetlen. A reprivatizáció lehetetlenségét a törvényjavaslat elõterjesztésekor részletesen már megindokoltam, ezért most errõl nem kívánok szólni. Arra a véleményre viszont, hogy fölösleges az anyagi elégtétel, hosszabban ki szeretnék térni. Tisztelt Országgyûlés! Még a régi rendszer fennállása alatt, amikor éppen csak jelentkeztek a jogállam jelei, tehát még nemigen volt vagy alig volt remény bármilyen elégtételre, már megindultak a levelek, külföldrõl, belföldrõl jelentkeztek igényeikkel a volt tulajdonosok. A rendszerváltozás óta - ezt saját magam is tapasztalom - levelek, telefonok, személyes megkeresések ezrei érkeznek a legkülönbözõbb fórumokhoz, amelyekben vagyoni sérelmeik orvoslását kérik, követelik a sérelem valamilyen reparálását. Már önmagában ez is egyértelmûen bizonyítja, hogy a tulajdonhoz, saját vagy hozzátartozói munkájának eredményéhez végsõkig ragaszkodik mindenki, vetõdjön bármerre a világban, és bármilyen körülmények között éljen. Számtalanszor bebizonyosodott az is, hogy a fejlõdés mozgatója nyilvánvalóan a magántulajdonra alapozott gazdaság, és azt hiszem, hogy számos nagy tévedése között talán a legnagyobb tévedése a kommunista ideológiának az volt, hogy a magántulajdon elvetését hirdette. Tisztelt Országgyûlés! Nem lehet az véletlen, hogy a kárpótlás szükségességét a legifjabb nemzedék pártja tagadja a legjobban, hiszen életkoruknál fogva nem is érezhetik és feltehetõleg nem is értékelik megfelelõen azt, hogy mit jelent egy élet munkájának vagy akár több nemzedék munkájának eredménye, és ezzel kapcsolatban egy olyan döntés, amely egyetlen perc alatt ettõl megfosztja, illetõleg egy olyan évtizedes tapasztalat, amely alatt elõttük bebizonyosodik, hogy felelõtlen, szakszerûtlen, hozzá nem értõ idegen kezekben ez a tulajdon mivé válik. Nyilvánvaló azonban, hogy a kárpótlás megadását nem kizárólag az ezt követelõ levelek tömege indokolja, és a kárpótlás megtagadásának az elvetését sem azért javasoljuk, mert azt éppen egy ellenzéki párt képviseli. Ha egyszer a magántulajdont elismerõ és védõ, a privatizációval ezt éppen jelentõsen bõvítõ társadalmunk ebben a tekintetben is meg kívánja tagadni az elmúlt rendszert, akkor nem léphet túl egy gesztus értékû sajnálkozással a magántulajdonban okozott károkon. Ez a megoldás nagyon olcsó lenne, de nemcsak anyagilag, hanem erkölcsi értelemben is. Én tehát a többség véleményére is támaszkodva azt mondom, hogy kárpótlást kell adni itt és most, és lehetõleg sürgõsen. Tisztelt Országgyûlés! Utaltam arra, hogy a sérelmeket alkotmányos módon meghozott jogszabállyal kell orvosolni. Ezt tartotta nyilván szem elõtt annak a pártnak 52 képviselõje is, amely párt a kárpótlással kapcsolatban a sajtó által - elnézést, a sajtót idézem - csak egy intellektuális viccnek aposztrofált megoldást tudott a tisztelt Ház elé terjeszteni. Õk ötvenketten bizonyára segítõkészségükben arra gondoltak, hogy az Alkotmánybíróság vizsgálja meg a javaslat általuk vélt alkotmányellenességét. Én azt most nem részletezem, hogy ilyen módon az Alkotmánybíróság kvázi tanácsadója lenne az Országgyûlésnek, és nem az eredeti feladata szerint bírája az Országgyûlés törvényalkotó munkája eredményének, de tény - és ezt az Alkotmánybíróság állásfoglalása is tartalmazza, hogy a jogállását és hatáskörét illetõen nyilvánvalóan le kell vonni a megfelelõ konzekvenciákat. Mindenesetre az Alkotmánybíróság az indítvány elutasítása mellett kifejtette a leglényegesebb kérdésekben elfoglalt elvi álláspontját, amelyet a megfelelõ helyen majd ismertetni fogok. Itt csak arra térek ki, hogy a Kormány kezdettõl fogva hangsúlyozta, hogy egyedi feladatot kell megoldani, ezért egyedi koncepciót alkotott. Ezt a tényt ismerte el az Alkotmánybíróság, amikor kimondta, hogy az állam jelen esetben nem jogi igényeket elégít ki, hanem ex gratia juttat javakat a kedvezményezetteknek. Ezen a koncepción belül - mint ahogy kifejtette - nagy a törvényalkotó szabadsága, ezért a mi feladatunk, tehát az ország lakosságát képviselõ Parlament feladata a végletek közötti út megtalálása, természetesen az alkotmányban megfogalmazott alapjogok keretei között. Tisztelt Képviselõtársaim! Ejtettem már arról szót, hogy egy összetett feladatot kell megoldanunk, hiszen a kárpótlás végrehajtásával egy idõben merül fel az állami tulajdon lebontásának, a privatizációnak a megoldása és a tulajdonviszonyok végleges rendezését célzó egyéb törvények megalkotása. Utalok arra, hogy önök hamarosan tárgyalni fogják az egyházi ingatlanokkal kapcsolatos tulajdonjogi rendezést, illetõleg tárgyalás alatt áll az önkormányzati tulajdonra vonatkozó részletes szabályozás. Kézenfekvõ megoldás volt, és a javaslat is ezt tartalmazza, hogy a kárpótlás kapcsolódjék a privatizációhoz. Ebbõl azonban számos, egészen sajátos, félreértésszerû vélemény is kialakult. Felvetõdött, mint ahogy az imént említettem, az, hogy a kárpótlás alakuljon át állampolgári jogú tulajdonjuttatássá, így mindenki kapjon állampolgári jogon legalább 20 ezer forint értékû vagyonjegyet. Tulajdonképpen hasonló vélemény az is, hogy az elmúlt rendszerben minden munkavállaló sérelmet szenvedett, ezért õk is részesüljenek valamilyen elégtételben, mivel az állami vagyon csak egyfelõl származik az elvett tulajdonból, másfelõl már az elmúlt negyven év munkájának az eredménye, annak tehát egy részét vissza kell juttatni a munkavállalóknak. Felvetõdött az is, hogy kárpótlást kell nyújtani ennek a törvénynek a keretében mindazoknak, akiknek életét, testi épségét, szabadságát sértette, vagy éppen tanulását vagy karrierjét, vagy annak kibontakozását akadályozta az elmúlt rendszer, a diktatúra. Az állampolgári jogon kapott kárpótlási jegy alkalmazhatóságát illetõen nem kívánok részletesen kitérni ennek a javaslatnak az opponálására, annál is kevésbé, mert ez a javaslat voltaképpen kidolgozatlanul, a maga elõterjesztett formájában tárgyalásra alkalmatlan módon került elénk. Csak azt szeretném a tisztelt Országgyûlés figyelmébe ajánlani, hogy a javasolt összeg a lakosság számával megszorozva sokszorosát tenné ki az ország jelenlegi teherbíró képességének, úgyhogy ezzel a kérdéssel egyébként nagyjából mindenki egyetértett, hogy a kárpótlás éppen ezért csak korlátozott mértékû lehet, tehát ezzel a megoldással szemben áll mindenki másnak a véleménye. Ami a munkavállalókkal kapcsolatos javaslatot illeti, valóban tény, hogy sérelmet szenvedtek a munkavállalók az elmúlt rendszerben az alacsony bérek miatt - is. A kárpótlásra tett javaslat tulajdonképpen közelít az elõbbi indítványhoz, tehát az állampolgári jogon biztosított 20 ezer forintos összegû vagyonjegyhez, hiszen mindenki, aki csak dolgozott az elmúlt rendszerben, elszenvedte ezt a sérelmet, és tulajdonképpen mindenkinek járna, de egy teljesen bizonytalan alapon kiszámítható kárpótlás. Még azoknak is járna ezen a jogcímen, akiknek a bére ugyan alacsony volt, de különféle kiegészítõ szolgáltatások jártak ehhez, amelyek értéke adott esetben a munkabér többszöröse lehetett. Minderre figyelemmel ebben a törvényjavaslatban ezt a kérdést megoldani nem lehetséges. Ez nem jelenti azt, hogy a privatizációs jogszabályok keretében ne lenne az elképzelhetõ - és erre kormányzati törekvés van, és hamarosan a Parlament elé kerül -, hogy a munkavállalók a privatizáció során vagyoni értékû jegyet, illetõleg ehhez hasonló és az itteni sérelmeket is elismerõ módon megfelelõ kielégítést kapjanak a privatizációs bevételekbõl. Ami az életet követelõ, a testi épség sérelmével, a személyes szabadság korlátozásával járó károkozások tekintetében beterjesztett módosításokat illeti, szeretném még egyszer hangsúlyosan kiemelni, hogy akkor, amikor azt mondjuk, hogy ennek a törvénynek a keretében nem oldható meg, egyáltalán nem mondtunk le arról, hogy a közeljövõben foglalkozzunk ezzel a kérdéssel. Bejelenthetem a tisztelt Parlament elõtt, hogy a törvényjavaslat szövegszerû kidolgozása megkezdõdött, és ennek során figyelembe fogjuk venni mindazokat a módosító indítványokat, amelyek ide mint módosító indítványok csatlakoztak volna. Gondolok itt Zimányi Tibor részletes módosító indítványára, Mécs Imre képviselõ úr ide vonatkozó módosító indítványára, amely ennek a törvénynek a tárgyához teljesen illeszkedik, és nyilvánvalóan a kidolgozás során ez jelentõséggel bír. Már most mondhatom, hogy ezekben a kérdésekben természetesen- a kárpótlási jeggyel ellentétben- nyilvánvalóan pénzzel történõ és ezen az alapon történõ kárpótlásra gondolhatunk. Ebbõl következik, tisztelt Országgyûlés, hogy ezek a megoldások - mármint a javasolt megoldások - több ok miatt nem alkalmazhatóak, különbözõ jellegû sérelmek különbözõ technikájú megoldásokat tesznek szükségessé, és azt a veszélyt hordoznák - mint már említettem -, hogy teljesen parttalanná válna a kárpótlás. Úgyhogy azt tudom mondani, a vita során még jobban megerõsödött a Kormány eredeti álláspontja, amely abban foglalható össze, hogy kizárólag az állam által és kizárólag a tulajdonban okozott sérelmeket lehet, mégpedig az állampolgároknak okozott sérelmeket lehet és kell egy törvény keretén belül orvosolni. Megerõsíti ezt a tényt az is, hogy az ország teljesítõképességét - mint említettem - végeredményben minden párt figyelembe vette, és gyakorlatilag abban nincs vita, hogy a kárpótlás csak korlátozott mértékû lehet. Ezt a korlátozást szolgálja az idõbeli megkötés és a sokat emlegetett degresszivitás is. Ebbe a rendbe tehát nem lehet beilleszteni az igazságtalan szabadságvesztésért járó elégtételt vagy annak orvoslását, hogy a munkavállalók hosszú éveken át nem a tényleges munkateljesítménynek megfelelõ bért kaptak. Nem lehet vitás az sem, hogy csak a természetes személyek részére lehet kárpótlást nyújtani a jelen törvények keretei között, hiszen az akkori szervezetek nagy része már nem is létezik, illetõleg a meglévõknél a tagság teljesen megváltozott, így nem azok kapnák vissza a vagyont, akiktõl elvették. Kivételt képeznek ez alól az egyházak. Mint említettem, az õ igényeik rendezésére külön törvény készül, a tárgyalását megkezdte a bizottság. Igen sok vitát váltott ki a javaslatban a kezdõ idõpont. Itt is számtalan érvet és ellenérvet lehet felsorakoztatni. A legfontosabb talán az, hogy az 1949. június 8-át megelõzõ idõszakban látványosabb és nagyobb államosítások történtek - ez tény. De a tömegeket, a lakosság többségét érintõ sérelmeket a fenti idõszakot követõ idõben meghozott jogszabályok alapján követték el. Különös jelentõségû problémaként vetõdött fel a magyarországi németséget érintõ kitelepítések és az ezzel járó vagyoni sérelmek kárpótlásának kérdése, és ugyancsak különös jelentõségûnek tartom a magyarországi zsidók szenvedéseinek orvoslását. Már pusztán ebbõl is látható, hogy ha következetesek akarnánk lenni, annyira vissza kellene menni az idõben, hogy eljutnánk egy teljesen más rendszer, egy más államberendezkedés által okozott törvénytelenségek feloldásáig. Itt is felvetõdik a parttalanság veszélye, de ezen túlmenõen annak hangsúlyozásával, hogy a Kormány nem zárkózik el a kérdések jövõbeli rendezésétõl, de azt könnyen beláthatja a tisztelt Országgyûlés, hogy mindkét kérdéskör tekintetében nemzetközi politikai és nemzetközi jogi kérdéseket is meg kell oldani, és ez most nem képezte feladatunkat. Egy törvény megalkotásánál viszont alapvetõ követelmény, hogy következetes legyen, így olyan megoldást nem tudunk támogatni, amely egyes csoportokat vagy rétegeket kiemel az általános idõbeli hatály, mint kezdõ idõpont alól. A másik vitatott pontja volt a javaslatnak a leszármazók igényének a rendezése. A javaslattal szemben egy jelentõs ellenvélemény került megfogalmazásra a törvényes öröklés rendjének érvényesítésével kapcsolatban. Ez a törvény tárgyából fakadóan szerintem célszerûtlen, hiszen statikusnak tekintené a régi állapotokat, márpedig a vagyon igen sokat változhat, ha a tulajdonosa rendelkezik vele. Korántsem biztos, hogy az az öröklés szabályai szerint ruházódott volna át. Elfogadható lenne azonban az örökjog szabályának az alkalmazása akkor, ha a törvényjavaslat a reprivatizáció módszerét ajánlotta volna. Ebben az esetben ugyanis a vagyontárgyak eredendõen visszajárnának, és akkor indokolt, hogy azok kapják meg õket, akik amúgy is az örökhagyó törvényes örökösei lennének. Az elvi helyesség mellett a gyakorlati problémák tömege ebben az esetben is jelentkezne. A törvényjavaslat azonban - mint már említettük - nem a reprivatizációt ajánlja, hanem részletes kárpótlásra tesz kísérletet. Elismeri tehát a volt tulajdonosok kárpótlására való igényjogosultságát, és az igényérvényesítés lehetõségét a leszármazóknak vagy ezek hiányában a túlélõ házastársnak biztosítja. A törvényjavaslat tehát a saját rendszerében egy igényjogosulti kört állapít meg, és így értelmetlen dolog számonkérni ezen a törvényjavaslaton az örökjogot. Értelmetlen és indokolatlan egyrészt azért, mert a javaslat által megadott jogosulti kör nagyon közel áll az öröklési jog szerinti törvényesen öröklõk köréhez, másrészt a törvényjavaslat könnyen érvényesíthetõ szabálya helyett az öröklési jog alkalmazása az örökösödési viták, a végeláthatatlan hagyatéki eljárások tömegét eredményezné. Mindez a kárpótlási eljárások elhúzódását hozná létre, ezzel szemben ezeknek a gyors lezárása nyilván mindannyiunk érdeke. Itt említem meg - mert ide kívánkozik -, hogy rendkívüli módon lerövidítené az eljárásokat a kár mértékének az elvétel tárgyához igazodó átalányösszegben történõ meghatározása, amelyet a Kormány támogat, tehát az erre vonatkozó módosító javaslatot mindenképpen támogatom, és kérem a tisztelt Országgyûlést is, hogy támogassa. Ebben a megoldásban úgyis benne rejlik a kisebb aránytalanságok lehetõsége, de úgy vélem, hogy fontosabb érvek szólnak az ügyek gyors lezárása mellett. Ide kapcsolódik egyébként az Alkotmánybíróság állásfoglalásának az a része, amely szerint a kárpótlandó vagyontárgyak különbözõségére tekintettel nem alkotmányellenes a kárpótlás alapjául szolgáló érték eltérõ számítási módja. Ha azonban az eltérõ számítási mód a különbözõ vagyontárgyakért kapott kárpótlásban kirívó különbségre vezet, ez okot adhat alkotmányellenesség megállapítására. A javaslat - a módosító javaslatokkal együtt - arra törekszik, hogy ilyen különbségek lehetõsége kizárt legyen. A részleges kárpótlás logikájából következik, hogy egy degresszív kulcsozású táblázat és egy felsõ összeghatár korlátozza a kárpótlás mértékét. A viszszatérítés felsõ határának szükségességét senki sem vitatta, legfeljebb a mértékét. Annál többen javasolták viszont a degressziós táblázat eltörlését, különösen azok, akik egyébként a reprivatizáció alkalmazásának a hívei. A degressziós táblázat - amint arra a törvényjavaslat expozéjában is már utaltam - kettõs célt szolgál. Egyrészt az ország gazdasági teherbíró képességének reális figyelembevételével korlátozza a kiadható kárpótlás mértékét, másrészt az elõbbiek mellett is biztosítja azt, hogy a kisebb sérelmek nagyobb mértékû támogatást élvezhessenek. A degressziós táblázat eltörlését tehát semmiképpen nem támogatjuk, hiszen bizonyos fontos módosításokat célszerûnek tartunk mi is. Elfogadhatónak tartjuk azokat a módosításokat, amelyek azt eredményezik, hogy a kisebb tulajdonsérelmek a törvényjavaslat elõtti rendelkezéseitõl eltérõen minél nagyobb mértékben nyerjenek kárpótlást. Elfogadhatónak tartom azt is - különösen, hogyha Önök is egyetértenek ezzel -, hogy a termõföld mint különleges vagyontárgy speciális szabályozást igényel, ami megnyilvánulhat a kárpótlás földre váltásának az általánostól eltérõ szabályozásában is. Az Alkotmánybíróság is rámutatott arra, hogyha az állam lehetõséget ad a földdel való kárpótlásra, önmagában nem alkotmányellenes az, hogy ennek a korlátozott és sajátos jogi helyzetû fedezetnek az elosztását a kárpótlás alapjául szolgáló egyéb vagyontól eltérõen állapítsa meg. Ennek során tehát nem kifogásolható olyan prioritások megállapítása, amely mások jogait nem sérti. Tisztelt Országgyûlés! Sokan dicsérték a kárpótlási jegy bevezetését, sokan ellenezték. Akik ellenezték, jobb megoldást nem tudtak javasolni. Ezek után nem lehet vitás, hogy legcélszerûbb technikai megoldás a kárpótlási jegy mint értékpapír, amely számtalan módon felhasználható. Ezzel kapcsolatban arra szeretnék utalni, hogy az általam oly fontosnak vélt kompromisszumkészségét a Kormány minden ésszerû javaslat esetén gyakorolja, de nem teszi meg ugyanezt a törvényjavaslatot nem segítõ és a következményeiben végig nem gondolt vagy a javaslat rendszerétõl idegen javaslatok esetén. Még egyszer szeretném sorra venni azokat az indítványokat, amelyeknek hatására a Kormány változtatott eredeti álláspontján, a már említetteken kívül, tehát a degressziós táblázat kapcsán és a kárszámítás módján kívül. Elfogadjuk, hogy a kárpótlási jegyeket megfelelõ feltételek esetén lakásvásárlásra lehessen fordítani. Elfogadjuk, hogy egyes hitelek felvevésénél saját pénzforrásként figyelembe lehessen venni. Ezek a megoldások ugyanis a kárpótlási jegyek felhasználásának a lehetõségét bõvítik, és mint ilyenek, feltétlenül üdvözölhetõk. A kárpótlási jegyeknek a közvetlen készpénzre váltása azonban nem oldható meg, hiszen akkor valóban az inflációt gerjesztené a jegy bevezetése. Nem illene be a törvény rendszerébe azért sem, mert az államosításért járó kárpótlás fedezete maga az állami tulajdonba került vagyon. Ez még akkor is így van, hogyha a termelõszövetkezet fogadja el az általa kiadott földért a kárpótlási jegyet, hiszen ezeket a jegyeket a szövetkezet fõleg nyilván az állami vagyon megvásárlására fogja felhasználni. Ehhez hasonlóan jár majd el az önkormányzat is, ha a tulajdonában álló lakás értékesítése során kárpótlási jegyet fogad el ellenértékként. A javaslathoz képest jelentõs eltérést jelent a föld természetben való igénylése esetén a helyben lakás és a mezõgazdasági fõfoglalkozás követelményének elejtése. Ezzel a Kormány is egyetért, meghagyva természetesen a földtulajdonra jogosultak alkotmányos jogát arra, hogy éljenek ezzel a lehetõséggel. Igen lényeges és elfogadható változás a beterjesztetthez képest az a javasolt kikötés, hogy a tagok létszámához igazodóan maradjon fejenként másfél hektár föld alatt, és csak az azt meghaladó terület szolgáljon a kárpótlás alapjául. Így biztosított azoknak a szövetkezeti tagoknak a földhöz jutása is majd a vagyon nevesítését követõen, akik nem voltak földtulajdonosok, de jelenleg tagjai termelõszövetkezeteknek. Tisztelt Országgyûlés! Én elfogadom a felszólalóknak azt az álláspontját, hogy a törvény a megcélzott hatását csak más törvényekkel együtt, egységes rendszerben, megfelelõ kölcsönhatásban érheti el. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ennek a törvénynek a mostani megalkotása nem szükséges, különösen azért nem jelenti, mert a többi törvény a privatizációra, az önkormányzati és szövetkezeti tulajdonra, a földtulajdonra vonatkozóan elõkészítés alatt áll, és ennek a törvénynek a függvényében tudjuk beterjeszteni a tisztelt Parlament elé. Az elhangzott vélemények néhány kivétellel azt is elismerték, hogy a tervezet jó technikai megoldást talált az igen összetett kérdés kezelésére, de ez a megoldás - tehát a kárpótlási jegy - veszélyeket is hord magában. Ezt nem vitatom. A kárpótlási jegy, a törvény csak akkor fog mûködni, ha a gazdaság megindul a várt fejlõdés útján. Ha ez bekövetkezik, lesz az eddiginél nagyobb fedezet a kárpótlásra, ha nem, akkor valóban csak látszatintézkedés történt. Tisztelt Képviselõtársaim! Ezek után viszont fel kell tennem a kérdést: kik bízzanak az ország fejlõdésében és gyarapodásában, ha nem azok, akik a legtöbbet tehetik érte, a népnek felelõs Parlament és a Parlamentnek felelõs Kormány. Kérem, szíveskedjenek az általunk jónak tartott módosításokkal együtt a törvényt elfogadni. (Nagy taps a kormánypártok soraiból.)

Homepage