DR. ZSIROS GÉZA (FKgP): Tisztelt Elnök Úr! Képviselõtársaim! Nem hiszem, hogy ez a kárpótlási vita a magyar politika- és jogtörténet legdicsõbb lapjait fogja jelenteni. És elsõsorban nem azért, mert itt heves, sokszor személyeskedõ viták zajlottak - ez hozzátartozik a politikához, nekünk is meg kell szoknunk. Az igazi ok, ami miatt ez nem így lesz, az annak a politikai szemléletnek köszönhetõ, ami kezdettõl fogva jelen volt ebben a vitában, mely engem aggodalommal tölt el még a jövõre nézve is. Amikor ez a vita elkezdõdött, tudomásom szerint senki nem vonta kétségbe, hogy az államosításokkal polgárjogi értelemben törvénytelenségeket követtek el az akkori, vagy követett el az akkori államhatalom. Azóta az Alkotmánybíróság, mint tudjuk - a részletes indoklás ha késik is - , leszögezte, hogy az államosítási törvények alkotmánysértõk voltak, még az akkori alkotmányt is sértõk. Mindezek ellenére az itt folyó vita sajnálatos módon kifejezetten politikai töltetet kapott, és úgy érzem, elsikkadt az a legfontosabb feladat, amelyet kötelességünk lett volna szem elõtt tartani: a kifosztottaknak a polgári jog normái szerinti legteljesebb mértékû igazságszolgáltatása. Ehelyett a helyzet úgy alakult, hogy a meghatározó politikai erõk úgy fogták fel a Kisgazdapártnak a polgári jogrend védelmében tett erõfeszítéseit, mintha az szûken vett pártérdek lett volna. A Kisgazdapártnak valóban fontos politikai kérdése az alkotmányosság és a polgári jog tisztelete, de azért, mert ez a társadalomideálunk alapja és nem azért, mert szûken vett hatalmi pozíciókat szeretnénk ezzel megerõsíteni most vagy a késõbbiek során. Tisztelt Képviselõtársaim! Elnézésüket kell kérnem, hogy ilyen általános politikai helyzetelemzéssel kezdtem a felszólalásomat, de úgy érzem, hogy a beadott képviselõi módosító javaslataim szemléletének megértéséhez erre feltétlenül szükség volt. Módosító javaslataimat ugyanis az a vezérelv köti össze, hogy olyan törvényt kell hoznunk, amely megfelel az európai jogi normáknak, a Magyarországon érvényes Polgári Törvénykönyvnek és az érvényben lévõ Alkotmánynak. Nem kívánom az összes módosító javaslataimat a hozzá tartozó indoklással együtt ismertetni - érthetõ okok miatt -, csak azokat, amelyek a leglényegesebb pontokon tudnák a törvényjavaslatot a polgári jogrendhez igazítani. Mindenekelõtt elfogadhatatlannak tartom a degresszivitás és a felsõ határ elvét. Mi mindannyian tudjuk: ennek szükségességét a törvény elõkészítõi és a Kormány képviselõi azzal indokolták, hogy a gazdasági-pénzügyi feltételek ennyit tesznek lehetõvé, szegények vagyunk. Ezt abban az esetben is el lehetne fogadni, ha hitelt érdemlõ adatok állnának errõl rendelkezésre. Ezzel szemben a tények, sajnos vagy hál+ istennek, de mást mutatnak. Talán érdemes a törvénytervezet gazdasági megalapozottságának történetéhez a legfontosabb adatok eredetét megvizsgálnunk. Valamikor a múlt év nyarán egy, a miniszterelnöki hivatalból azóta már távozott államtitkár úr kijelentette, hogy a kárpótlásra körülbelül 70 milliárd forintnyi vagyon áll rendelkezésre. Hangsúlyozom: vagyon. Ez a szám azóta mint "meseszám" végigvonul az egész törvény-elõkészítõ munkánk során. A degresszivitás kulcsait, a felsõ határt egyszerûen ebbõl visszaosztva számították ki. Mondhatnánk persze, hogy ez a 70 milliárd valóban egy kemény gazdasági korlát. De erre semmi nem mutat. A pénzügyminiszter úr a vita elején az állami vagyon nagyságára vonatkozó adatokkal próbálta ezt a számot igazolni, egyszersmind megvédeni. Azóta egyértelmûen kiderült, hogy a miniszter úr által közölt 1800 milliárdos állami vagyonnagyság nem pontos. Azért mondom, hogy egyértelmûen kiderült, mert éppen annak az intézménynek, az Állami Vagyonügynökségnek egy munkatársa mondta mentegetõzve egy újságriportban, hogy azt a bizonyos 1800 milliárdos összeget nem arra a célra számították ki, mint amire a pénzügyminiszter úr használta. Hányféle adatot tudnak õk még készíteni nekünk vagy éppen a miniszternek? S a privatizálható állami vagyon legalább kétszerese az ott közölt adatnak. (Közbeszólás a II. szektorból: Általános vitába való! Részletes vitában vagyunk.) Igen, az lesz, és az is. De úgy látszik - részletes vita, de úgy látszik -, az ellenzéki pártok szakértõi sem vették ezt az 1800 milliárdot komolyan, különben sem az SZDSZ, sem az MSZP nem javasolta volna, hogy többszázmilliárdos állampolgári, illetve dolgozói részjegyet kellett volna szétosztani. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy úgy fogunk errõl a törvényrõl szavazni, hogy most sincs a Parlament birtokában a privatizálható állami vagyon nagyságára vonatkozó, hitelt érdemlõ, hivatalos becslés. Kérdezem: miért nem? Mindezek alapján gazdaságilag is reálisnak tartom azt a módosító javaslatomat, amellyel azt szeretném elérni, hogy a többi elorzott vagyontárgyat is a földhöz hasonló szellemben kezelje a törvény. Ezért javasoltam azt egy módosító indítványomban, hogy a házakat, üzleteket, mûhelyeket a jelenlegi értéken kellene felbecsülni. Megtehetõ. Ehhez adhatna a szakhatóság segítséget, a földhivatalhoz hasonlóan az illetékhivatal is. Ezért javasoltam szintén egy módosító indítványomban azt is, hogy ahol lehet, vissza kell juttatni a volt tulajdonosoknak természetben tulajdonukat, mint ahogy azt sok szomszédos országban meg is teszik. Az egységes jogi kezelés érdekében ez történhetne úgy, hogy az elvett vagyontárgy jelenlegi értékét és fontosabb paramétereit rá kellene vezetni a kárpótlási jegyre. Javasoltam ezt is. Ezzel a kárpótlási jeggyel a volt tulajdonosok opciós jogot, tehát nem egyszerûen elõvásárlási jogot, hanem árverés elõtti vételi jogot gyakorolhatnának a volt tulajdonukra nézve. Akiknek már a tulajdona nincs meg, vagy jóhiszemû vásárlók tulajdonában van, azoknak pedig a Vagyonügynökség hasonló értékû és paraméterû ingatlant ajánlhatna fel, szintén opciós vételre. Ez esetben csak azok vásárolhatnának a kárpótlási jeggyel egyéb állami tulajdont, akik nem kívánnak élni az opciós joggal, vagy akiknek a Vagyonügynökség nem tudja azt biztosítani. Megítélésem szerint ez az eljárás lehetõvé tenné a tulajdonosok többé- kevésbé egységes kezelését, ugyanakkor tudomásul veszi a megindult privatizációs folyamatot is, és egyáltalán nem akadályozza azt. Mindezek alapján javasoltam a tervezet 3. és 7. §-ának módosítását. Itt szeretném megjegyezni, hogy elfogadhatatlan a kormányzati szakapparátusnak - hangsúlyozom, a szakapparátusnak - az a magatartása, hogy bürokratikus lustaságtól vezérelve kívánják a törvényhozói munkánkat befolyásolni. Nem tudom ugyanis másként értelmezni az olyan kijelentéseket, mint például az elõvételi jog túlságosan bonyolulttá teszi a privatizációt. Hát bonyolultság kérdése a demokrácia és a polgári jogrend? Másik módosító javaslatom, amellyel a polgári jogrendhez kívántam a tervezetet igazítani - tudom, nem sok sikerrel -, az öröklési jog tiszteletben tartásából indul ki, s a tervezet 2. §-át érinti. Semmi nem indokolja az öröklési jog megsértését. Ismét csak azt kell mondanom, hogy egy jogállamban a törvényhozói munkában nem lehet olyan szempontot figyelembe venni, hogy az öröklési jog tiszteletben tartásán túl túl bonyolulttá tenné a törvény végrehajtását. Egyébként is naivitás lenne azt hinni, hogy az érintettek bele fognak törõdni az öröklési jog megsértésébe. A rádióban, a televízióban többször elhangzott, jó néhány ember rendelkezik a törvénytervezet hatálya alá tartozó ingatlanokról rendelkezõ érvényes végrendelettel. Hogyan lesz ez megoldva? Elfogadhatatlannak tartom a törvényjavaslat 11. §-ának azon rendelkezését, hogy a bejelentési határidõ lejárta jogvesztést von maga után. Sok olyan tulajdonosról tudunk, akinek a tulajdonát az akkori törvények szerint is törvénytelenül vették el. Ehhez kommentár nem szükséges. Ha jogfosztás lehetõsége fenyegeti az érintetteket, rá lesznek kényszerítve arra, hogy lemondjanak a törvény elõtti igazságtételrõl. Kérdezem: itthoniak és külhoni magyarok hogyan fogják ezt fogadni? Ez elfogadhatatlan, méltánytalanság, különösen akkor, ha tudjuk, a hírhedt 1027/1963-as kormányrendelet miatt, ami még mindig érvényben van, ezt eddig meg sem tették. További fontos módosító javaslataim a kárpótlási jegy értékállandóságának biztosítására irányulnak. Megint csak azzal kell kezdenem, ha komolyan vesszük a kárvallottak kártalanítását, akkor csak olyan kárpótlási jegyet adhatunk nekik, amely leginkább megõrzi az értékét. Ez csak úgy oldható meg, ha a kárpótlási jegyre az értékpapírtörvény elõírásai vonatkoznak. Ez magában foglalja az állami értékpapíroknak megfelelõ kamat biztosítását, a korlátlan forgalmazás elvét, s ami nagyon fontos, a meghatározott idõ után, a javaslatom és a módosító indítványom szerint öt év elteltével, ha szükséges, a készpénzre válthatóságát. Csak így lehetne elejét venni annak, hogy a kárpótlási jegy gyorsan elértéktelenedjen. Egyetértek képviselõtársaim ezzel kapcsolatos felvetéseivel. Ez a javaslat, összekapcsolva azzal, hogy ahol lehet, természetben kell kártalanítani, figyelembe veszi az ország államadósságának nagyságát is, és méltányos a kárvallottakkal szemben is. Befejezésül azokra a problémákra szeretném a figyelmet felhívni, amelyek a kárpótlás szakaszos végrehajtásából fakadnak. Sajnos, elõre lehet látni, hogy komoly problémákkal kell majd szembenéznünk. Tudjuk, hogy például a 600/45-ös kormányrendelet végrehajtása során egyénenként is sokszor megsértették a törvényt, mert ugye 200 hektáros korlát volt, de volt, ahol az 50 holdasoktól is elvették a földet, amikor olyanoktól is kisajátították a földeket, akikre nem is vonatkozott az a törvény. A törvény szelleme pedig a kollektív büntetésben részesítette a magyarországi németséget. Kérdés, hogyan lesz biztosítható ezen rétegek egyenlõ elvû, igazságos kártalanítása vagy netalántán kárpótlása. Tisztelt Képviselõtársaim! Szeretném még egyszer figyelmüket felhívni arra, hogy a törvénymódosító javaslataimmal azt kívánom szolgálni, hogy törvénykezésünk a polgári jogrend, az európai jogi normák szerint történjék. Kezdjük el, és tegyük a dolgunkat: ez mindannyiunk érdeke is, akik itt ülünk. Ezt az igényt Kormányunk és a jelen Parlament is ünnepélyesen kinyilvánította akkor, amikor az Európa Tanács alapszabályához való csatlakozásunkról döntött a Kormány kérésére. Ez a döntés Magyarországot csak akkor csatolja Európához, ha betartjuk elõírásait, még ha elsõ látásra terhesnek is tûnnek. De kérdezem: 1949-ben kevesebb volt az állami tulajdon és vagyon, mint most? Kérek tehát mindenkit, vegyük komolyan azokat az emberjogi követelményeket, amelyeknek betartását szintén vállaltuk itt mi együtt. Horn Gyula úrnak a külügyi bizottság elnökeként a csatlakozásról szóló vita során elmondott beszédébõl szeretnék idézni. Azt hiszem, ennél pontosabban nem lehet megfogalmazni azokat a veszélyeket, amelyeket az európai norma megsértése okozna. Idézem õt. "Az elõterjesztésben - mármint az akkori elõterjesztésben - szereplõ dokumentumok közül egynek a különleges fontosságára hívnám fel az önök figyelmét, mégpedig az emberi jogok és az alapvetõ szabadságjogok védelmérõl szóló egyezményre. Ez nem csupán ajánlásokat, elveket tartalmaz, hanem kötelezettségeket a részt vevõ ország számára. Ez azért is nagyon fontos, mert ehhez az egyezményhez tartozik az Emberi Jogok Bírósága, ami Magyarország számára azt jelenti, hogy az egyezményhez való csatlakozástól kezdõdõen a magyar állampolgárokat, ha emberi jogaik gyakorlásában bármiféle jogsértés ér, akkor bírósághoz fordulhatnak. Márpedig a bíróság állásfoglalása, netalán elmarasztaló véleménye az eddigi tapasztalatok szerint az Európa Tanács mûködése során politikai és morális veszteséget okozott az adott országnak." Az idézésnek vége. Eddig az idézett pont. Kérem, vegyék ezt fontolóra, amikor a módosító javaslatokról szavaznak. Köszönöm. (Gyér taps.)