PÁL JÓZSEF (MDF): Elnök Úr! Köszönöm a lehetõséget. Tisztelt Képviselõtársaim! Mélyen tisztelt Elnök Úr! A véletlen és a tudatos elhatározás egyszerre játszik szerepet abban, hogy éppen a mai ülésünkön kérek szót még napirend elõtt. Megszorításokkal véletlen motivációnak nevezném az elmúlt héten a Palkovics Imre képviselõtársunk által elmondott hozzászólást. Mindannyian emlékszünk még rá, hogy milyen meggyõzõen, és valljuk be, megfellebbezhetetlenül beszélt a munkásság helyzetérõl, az érdekképviselet hiányosságairól. Nekem is szándékomban volt szólni minderrõl. Így azonban csak utalok rá, s felhívom a figyelmet, hogy a Palkovics Imre által elmondottak a mai magyar valóság eleven darabját idézték a tisztelt Ház elé. Képviselõtársunk drámai helyzetet vázolt fel. Az lehetetlenség, hogy szavai a semmibe hulljanak. Ezért is kértem szót éppen ma és éppen a kárpótlási törvény finisében. Közelítésmódom más szempontú, mint képviselõtársamé, de ugyanarról szól, mégpedig a munkásságról. Hölgyeim és Uraim! Bármennyire is meglepõ: munkásság pedig van. Ha állításunk igaz, akkor szigorúan föl kell tennünk a kérdést. Mit kapott, mit kaphat a munkásság a rendszerváltástól? Létbizonytalanságot? A munkanélküliség állandósult fenyegetését? Nehezen viselt, erõltetett átképzést? Csökkenõ életszínvonalat? Újsütetû iparbárókat? Kényszernyugdíjazást? A morgás jogának csökkenését? A megnövekedett kiszolgáltatottságot? A kérdések tovább szaporíthatók, s mind-mind válaszra várnak, mert ezek nem általam teremtett szónoki fordulatok, hanem a magyar népesség meghatározó hányadának ezen kérdések fájdalmas lüktetése adja meg a mindennapok ritmusát. A problémakomplexum kibontása messzire vezetne, itt és most csupán a kárpótlási törvény szemszögébõl közelítek. Tisztelt Képviselõtársaim! Egy munkás ismerõsöm a következõt mondta nekem: Azt már látom, hogy a tsz-parasztból még farmer lehet, de félek attól, hogy belõlem, a munkásból csak proletár. És mint tudod - mondta nekem -, a proletár csak a láncait veszítheti. Tisztelt Ház! Kérem önöket, ne akarjon senki felvilágosítani, hogy munkásság mint olyan, nem létezik. Többféleképpen rétegzett, bonyolultan érdektagolt a munkásság is, mint a magyar társadalom egésze. Fontoljuk meg inkább az általam idézett munkásember szellemes szavait. Föl kell hívnom képviselõtársaim figyelmét arra a közhelyre, hogy a közhangulat bizonyos történelmi helyzetekben hatékonyabb szervezõ erõ, mint a tényleges gazdasági, társadalmi meghatározó elemek. Ki tagadná, hogy ma ilyen idõket élünk? Szélsõ baloldali politikai erõk máris visszaélnek ezzel a helyzettel. Tudatosan szítják az elégedetlenséget, felvonultatva a szociális demagógia ismert arzenálját. Könnyû dolguk van. Fiatal demokráciánk az államszocializmustól egy öntudatában szétzilált, önszervezõdési tapasztalattal alig rendelkezõ, önartikulációs készségét elfeledett, szolidaritási hajlandóságától megfosztott munkásságot örökölt. Ahogy az ismert Lenin-vicc csattanója szól, a munkásság nyugodtan elmondhatná: kezdhetünk mindent elölrõl. Azt se feledjük, egalitárius eszmék után vagyunk. Az államszocializmusnak egyik utolérhetetlen vívmánya, hogy az emberek fejében a tõke és a bérmunka viszonyáról egyfajta korai kapitalista képet rögzített, miközben ügyesen elfeledtette, páratlanul jól leplezte saját lényegét, tudniillik kizsákmányoló természetét. De kanyarodjunk vissza: a kérdés itt van elõttünk. A parasztból lehet farmer? A munkásból csak proletár? Tisztelt Képviselõtársaim! Hölgyeim és Uraim! Adjunk erre mielõbb és minél gyakrabban világos válaszokat. Nem csupán és kizárólag egyik vagy másik párt, azok is, de a törvényhozás és Kormány is. Nem lehetetlen ugyanis, hogy a fokozatosan kiépülõ új magyar demokrácia múlik ezen. Mi több, a nemzet jövõje. A helyzet, ha nem is pattanásig feszült, de egyre inkább elmérgesedõ. Éppen ezért engedelmükkel befejezésül rövid javaslataim következnek: 1. Tegyük világossá, hogy a kárpótlási törvény a parasztságon kívül komolyan érinti a munkásságot is. Elég, ha arra gondolunk, hogy a munkásosztály 1945 után két hullámban történt felduzzadásában a földekrõl való elûzetés komoly szerepet játszott. Beszélhetnének errõl jóval többet éppen azok, akik a legjobban sürgetik e törvény tetõ alá hozását. Nem szabadna elfeledniük, hogy a munkás-paraszt szövetség derûs évtizedei alatt hatásosan mûködött a kifinomultan ébren tartott parasztgyûlölet is. A kárpótlási törvény elhúzódó vitája fölélesztette ezt a jól beidegzett reflexzónát és -pályát. 2. Haladéktalanul, sürgõsséggel kerüljön végre a tisztelt Ház elé a munkavállalói résztulajdonosi program, hiszen tudjuk, hallottuk, hogy van ilyen. Valamelyik változatát sokan olvastuk is. Ezzel a lépéssel a munkásság olyan rétegeinek is jelzést tudnánk adni szabadság és tulajdon összefüggéseirõl, akik ettõl a lehetõségtõl végleg elütöttnek gondolják önmagukat. 3. Meggyõzhetõ vagyok arról, hogy a legnagyobb segítség az lesz a magyar munkásságnak, ha koncepciózusan zajlik le a privatizáció, s mielõbb eredményeket hoz a gazdasági szerkezetváltás. De errõl a munkásságot is meg kellene gyõzni. Nem találok jobb kifejezést, ezért nézzék el a nehézkes megfogalmazást. A kormánypárti és kormányszintû odafordulás szükséges a munkásság felé. Ha nem így lesz, frontátvonulásos õszt jósolok, mélyülõ válságot. Idegeimben még rosszabbak is felsejlenek. De, mert nem jósnak szegõdtem, hanem képviselõ vagyok, szavaimnak talán foganatja lesz. Reményemnek van realitása, hiszen a kérdéskör jelen van a kormányzati gondolkodásban. Felszólalásomra készülvén újrakerestem az általam tisztelt és nagyra becsült miniszterelnökünk beszédeinek azokat a szakaszait, ahol és amelyekben a munkásságról szól. Mellõzöm az idézeteket. Megállapítható viszont, hogy a Parlament és a Kormány megalakulása óta gyakrabban szólt a munkásságról, mint azt sokan gondolnák. Mindig fontos alkalmakból, s bizonyítható, hogy sosem taktikai céllal, hanem stratégiai megfontolásból. Úgy vélem, miniszterelnökünknek eredeti programján túl következik mindez abból a keresztény eszmei alapállásából is, amelynek máig érvényes összefoglalása az a pápai enciklika, amely immáron éppen százéves. 4. Áldásnak tartanám, ha a választások idején használt társadalomképet végre elfelejtenénk, és az ideológiai öntükrözõdés helyett a sokkal másabb és gazdagabb valóságon ámulnánk. Még örülni is tudnék, ha ebben a kormánykoalíció pártjai járnának elöl. Tudniillik ebben az esetben a miénk lenne a nagyobb esély egy megvalósítható jövõkép kialakításában. Csupán egyetlen példát a jövõvel kapcsolatban a nehézségekrõl: A 60-as évek fantasztikus baloldali lendülete után hová tûnt a nyugat-európai mûködõ demokráciák munkássága? A monográfiát igénylõ válaszból csak egy részmozzanatot, ám nem akármilyen jelentõségût idézek ide: nyilvánvalóan részben feloldódott a középosztályban. Mindezt magyarra lefordítva: nincs szociális piacgazdaság e hazában a középrétegek különbözõ szintjeibe integrált munkásság nélkül. 5. Javaslatom és óhajom: Váljék május 1-je a munkásság tényleges szolidaritási ünnepévé. Ezt mindannyiunknak kívánom. Végezetül pedig emlékeztetek: ne feledjük, nem csupán Kossuth, Petõfi és Széchenyi népe vagyunk, hanem - bármilyen meglepõ is - Madáché is. Mi elõre tudjuk a jövõt. Mindent, ami ránk vár, ami történhet még velünk. Ez a filozófiánk, rezignált, bölcs, de azért mégiscsak filozófia. Az államszocializmus gondoskodó társadalma után miért örülnénk az áru- és pénzviszonyok szigorú törvényeinek? Ideológiailag már nem lehet lenyûgözni bennünket. Gondolati teherbeejtésünk, amely élni segít bennünket, már csak hitátadás és pragmatikus politika által sikerülhet. Ez a paradoxon lehet a létformánk, talán csak ez. Elnök Úr! Köszönöm a lehetõséget, képviselõtársaimnak a figyelmet és türelmet. (Taps.)