DR. PAP JÁNOS (FIDESZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ahogy Kiss Róbert képviselõtársam említette, ez az országgyûlési határozati javaslat 1990. június eleje óta napirendünkön van, azóta több mint tíz hónap telt el. Úgy gondolom, már ez a tény is megérdemelne néhány szót, de nem errõl kívánok beszélni. A bõs-nagymarosi vízlépcsõrendszer sokkal nagyobb figyelmet érdemelne, hisz a tavalyi évben mintegy napi 20 millió forintot költöttünk rá. Ami leginkább zavaró, hogy a Kormány úgy hajtott végre feladatokat - zárójelben: ha hajtott végre feladatokat -, hogy nem kapott felhatalmazást az Országgyûléstõl. A vízlépcsõ kérdése annál sokkal bonyolultabb mintsemhogy a Kormány egy személyben vállalja a döntést és a végrehajtást. Több esetben elõfordult, hogy a Kormány által vállalt megoldást vagy elképzeléseket a képviselõk, illetve a környezetvédelmi bizottság egészen másképp látta, értelmezte. Engedjék meg, hogy néhányat megemlítsek. Bizottságunk 1990. májusi ülésén indítványozta a miniszter úrnak és a kormánybiztosnak a tárgyalások megkezdését a szlovák parlamenti partnerrel, mégpedig az erõmû elhagyását javasolta. Erre a következõ magyarázatot kaptuk akkor a miniszter úrtól: "Jelen helyzetben magyar részrõl nem célszerû sürgetni a tárgyalásokat, hiszen az mindenképpen számunkra jelent lépést, illetve döntéskényszert. Abban a helyzetben, amikor magyar oldalon az építkezések leálltak - itt megszakítanám az idézést, mert tudjuk nagyon jól, hogy ez nem felel meg a valóságnak, nem álltak le az építkezéssel, a helyszíni utunkon késõbb errõl meggyõzõdhettünk, folytatom az idézetet - viszonylag kedvezõ pozícióban vagyunk, amíg nem történik semmi, amíg elkezdõdhetnek esetleg a kutatások, addig legalább nem romlik tovább a helyzet." Eddig az idézet. Mi a valóság? Sajnos nem kezdtük meg a tárgyalásokat egészen 1990 végéig. Az más kérdés, hogy a helyzet addig sem változott, tehát korábban is kezdõdhettek volna a tárgyalások. Esetleg annyi változás történt, amely egy lényeges változást, hogy a szlovákok csaknem befejezték Bõst, és ez számunkra hátrányos, érveik nõttek velünk szemben. A kutatások tudomásom szerint nem kezdõdtek meg, helyette tanulmányok készültek, hasonlóan a korábbiakhoz. Így azok alapján is lehetett volna tárgyalni, illetve dönteni, ilyen alapon az új szakértõi anyagok sem elégségesek. Most már szükség van komoly kutató és gyakorlati munkára, mert egy olyan folyamat közepén vagyunk, amelybõl a helyes kiutat meg kell találnunk. A kutatások véleményem szerint csak a rekonstrukcióra vonatkozhatnak. Az erõmû megépítése vagy elhagyása - vélemény szerint - elvi kérdés. Ahhoz ugyanis elég adat és szakértõi vélemény áll rendelkezésre hazánkban és a világon is, amely szerint síkvidéki erõmûvet ökológiai megfontolásból nem lehet építeni. Ez az a pont, ahol a tisztelt Ház segítségét kérem, végre merjük kimondani, hogy az erõmû nem kell az országnak, nem kell katasztrófát a nyakunkba venni. Ha viszont az Országgyûlés a rendelkezésre álló szakértõi anyagok alapján úgy dönt, hogy mégis szükség van a vízlépcsõre - ami megjegyzem, nagyon hibás döntés lenne -, véleményünk szerint akkor tegyünk meg mindent ez irányban, de a felesleges idõhúzásnak legyen végre vége. A következõ probléma, ahol a Kormány helytelen döntését látom, az az OVIBER és az OKV-szerzõdés felbontása. Elõször is véleményem szerint a 2,65 milliárd schillinggel túlfizetést hajtottunk végre. Konkrét számítások nélkül logikai után kívánom ezt a kérdést a továbbiakban megközelíteni. Megjegyzem, a Kormány is ilyen logikai közelítéses módszert alkalmazott, hogy ez-e a helyes, az egy más kérdés. Miért nem teljesen tiszta ez a megállapodás? A bizottság egyik MDF-es tagja többször érdeklõdött az erõmû készültségérõl. Erre egyszer sem kaptunk kielégítõ választ, ez pedig alapvetõ az egyezségi alkudozásnál. Többszöri rákérdezés után azt az ígéretet kaptuk, hogy a konkrét egyezség elõtt a bizottságot tájékoztathatják mint a társadalmi ellenõrzõbizottsági funkciót is ellátó szervezetet. Ez sajnos csak utólag történt meg, miután az egyezség készítõi tudomást szereztek a bizottság felháborodásáról. Errõl a rendkívüli ülésszak jegyzõkönyve tanúskodik, bárki megtekintheti. Itt hangzott el, hogy közelítéses módszert választottak, ami nekünk talán ezért is nagyon kedvezõ, mert per esetén rosszabbul jártunk volna. Itt van a nagy probléma, a perrel. A kérdés ugyanis az, hogy ki félt jobban ettõl a pertõl. Mi, vagy az osztrákok? Õk ugyanis 4,1 milliárd schillinges kártérítést követeltek tõlünk, és elfogadták végül is a 2,65 milliárdot, míg mi 2,8 milliárdról indultunk. Az ajánlat komolyságát megkérdõjelezi, hogyha a 4,1 milliárd valós érték, akkor az osztrák fõvállalkozó a 4,1 milliárd és a 2,65 milliárd különbözetét hogy magyarázta, illetve fizette meg a dolgozóinak. Miért engedte el a 1,45 milliárd schillinget, azt a bíróság úgyis megítélte volna neki, ha perre kerül a sor, hiszen mi is elismertük, hogy õrájuk lenne kedvezõbb a tárgyalás. Megítélésem szerint nekünk kellett volna kapni az alkalmon, ha vannak konkrét számításaink. Akkor tudjuk, mennyit ér az elvégzett munka, és az tényleg 4,1 milliárd schilling-e, mert akkor még nekünk is megéri, hogy 1,45 milliárddal kevesebbet kell fizetni. Hogy miért így cselekedtünk, és tettük azt, amit tettünk, aligha lehet megérteni, a hónapokig tartó idõhúzást még úgysem. Kétségemet és félelmemet tovább táplálja az a tény, miszerint a Környezetvédelmi Minisztériumban már július elején - itt van elõttem a dokumentum - reálisnak látták a 2,8 milliárd schillinget. Ha ez igaz, akkor miért kellett néhány hónapig húzni az idõt, azt a látszatot kelteni, mintha ténylegesen húznánk az idõt, mint tudjuk, ténylegesen is húztuk az idõt. Itt két dolog merülhet fel: a miniszter úr állásfoglalása helyes és megalapozott volt, de tovább akarta srófolni lefelé az összeget, ami kevésbé valószínû. Mint látjuk, ez nem is sikerült, mert mégiscsak perrel fenyegettek bennünket az osztrákok. A második variáció, és ez a legvalószínûbb: hogy ebbõl már végképp nem engedtek az osztrákok, zárójelben megjegyezve: ennyi munkát sem végeztek el szakértõi vélemények szerint. Azért húzták az idõt, hogy a közvélemény támogatását megszerezze a Kormány, egy esetlegesen elvesztett tárgyalás esetén még a perköltség is növeli ezt az összeget. Gondolom, hogy a per nem minket sújtott volna. Nyilvánvaló, ha az OKV engedni tudott 1,45 milliárdot, akkor valószínûleg a per ránk nézve nem lett volna hátrányos. Egy következõ dolgot is szeretnék megemlíteni, mint egy lényeges eltérést a bizottság korábbi véleményétõl. Azt gondolom, hogy nem helyesen álltunk hozzá a szlovák rendezéshez. Véleményem szerint már június-júliusban a tárgyalásokat be kellett volna fejezni, hisz elég információ és tanulmány állt rendelkezésünkre. Augusztus elejétõl már meghatározott lépéseket tehettünk volna annak függvényében, hogy sikerült-e megegyezni a szlovák partnerrel vagy sem. A jelenlegi tárgyalások nem támasztják alá a megegyezést. Ezért jutottunk oda, hogy a másik oldalon a legvadabb elképzelést is nyíltan hirdetik, ez az úgynevezet C változatnak emlegetett megoldás, amikor a Dunát kívánják önkényesen elterelni szlovák területen.Mint tudjuk, ez a párizsi békeszerzõdés, a Duna-egyezmény, a határfolyó-egyezmény, illetve az 1977-es államközi szerzõdéssel is összeütközik. Itt a nagy probléma akkor keletkezett, amikor a tárgyaló delegáció azt a 7 pontot, amit a szlovákok átadtak, tárgyalási alapnak elfogadta. Kapásból viszsza kellett volna utasítani, ti. gazdasági, hajózási és energetikai szempontból a pótmegoldások egyike sem jobb, mint az eredeti megoldás, és az ökológiai kockázat egyiknél sem kisebb az eredeti megoldásnál. Nem lehetett volna szó arról, hogy bármelyik variációt, akár a B, C vagy a D-t, de sorolhatnám, egyáltalán vizsgálják a szlovákok. Mint tudjuk, a C variációt õk vizsgálják. Nagyon nagy hiba, erre is költenek, ez egy elvi döntés lehetett volna, és abban a pillanatban, amikor ezt tudomásunkra hozták, viszsza lehetett volna utasítani. Tisztelt Ház! Felszólalásom második részében a jelen helyzetrõl kívánok röviden szólni, elsõsorban néhány javaslatot szeretnék tenni. A kormánybiztos úr tájékoztatója szerint pillanatnyilag egy év a lemaradás a vízlépcsõ ügyében, ez volt valamikor két hónappal ezelõtt, azóta már egy év és két hónap a lemaradás. A Kormány ebbõl másfél hónapot vállal. Véleményem szerint ez minimum annyi, amennyi a benyújtott országgyûlési határozat óta eltelt, ez pedig több mint 10 hónap. Az Országgyûlés a 24/1989.(X.31.) Ogy. határozatában kimondja: "Szükséges a szerzõdés módosítása, ezen belül egyszer és mindenkorra le kell mondni a nagymarosi rész megépítésérõl." Dunakilitin is olyan garanciát kíván kiépíteni, amely mögött a szándék egyértelmû, szeretné a felsõkiliti Bõs-részt is leállítani, amelynél a problémát a következõ jelenti: nem Magyarországon van, és az a tény, hogy már majdnem kész, és egyre épül. Az erõmû már régen nem szakmai, hanem politikai ügy. Van egy tény, ami kiindulásként lényeges: senki sem kötelezheti az országot, hogy befejezze az építkezést, vagy lezárja a Dunát Kilitinél. A mûszaki pótmegoldás mint szlovák zsarolás nem egészen világos és nem kivitelezhetõ. Két variáció lehetséges: A Duna sodrásirányába épített gáttal a fõsodorból vizet terelni az üzemvízcsatornába. Ez egy nagy blöff, ugyanis nem vezethetõ elég víz az erõmû üzemeltetéséhez. Pozsony alatt egy gáttal elzárni a víz útját szlovák területen, egy kisebb tározó megépítése, amelybõl a vizet át lehet vezetni a meghosszabbított üzemvíz-csatornába. Elméletileg járható, terepasztalon kivitelezhetõ, gyakorlatilag azonban nem, fõleg, ha figyelembe vesszük, hogy 6 milliárd plusz koronát jelent, amely, ha elfogyott, érvként szerepelhet, adjatok még pénzt hozzá, ha már benne vagyunk, és elkezdtük ezt a variációt megépíteni. Aki a Napzártát látta, tudhatja, Varga János levezette, különbözõ jégtrorlódások és árvizek levezetése is problémát jelenthet, hiszen egy zsilip nélkül ez plusz gondot jelent. Ezen túl gyakorlati akadálya is van - mint már említettem -, a szlovákok is tartanak a nemzetközi botránytól, õk sem akarhatják, hogy a párizsi, trianoni békeszerzõdést, valamint az 1976-os együttmûködési egyezményt és magát az államközi szerzõdést is sértsék, ekkor ugyanis elúszna a kármegosztásra vonatkozó jogigényük. Mûszakilag, hidrodinamikailag sem megoldható, ugyanis a megnövelt oldalcsatorna miatt nõ az altalaj-szennyezõdés, a gátszakadás, az elcsúszás és a földrengés veszélye. Ebbõl érzékelhetõ, hogy számukra is csak egy megoldás lehet, mégpedig a tárgyalás, amelyben lehetõség szerint mi diktáljuk a feltételeket. Ezért nem szabad halogatni a tiszta, egyenes beszédet, mert a stratégiai kezdeményezés a kezünkben van gazdasági, politikai, jogi oldalról egyaránt, ezen kívül az is az adunk, hogy ökológiai prioritást hirdetjük, amit az egységes Európa felé haladva nekik is vallani kell. Ezért érezzük aggályosnak, hogy a Kormány elodázza és halogatja a tárgyalásokat, belemegy a 7 pontos variációba és esetleg még több pontba is, tudniillik Meciar úr a 7 pontról nem is akar hallani, mert azt mondta, hogy neki esetleg még 20 is van. Úgy érzem,az országban nagyon erõs ellenerõk dolgoznak, akik érdekeltek az építésben, illetve a régió településfejlesztésében. Ami az aggodalmat tovább növeli, és ezt már csak mint póthozzászólást szeretném megtenni, menet közben a következõkre is fény derült. Az államközi szerzõdéssel nem érintett területeken az akkori beavatkozók, az Oviber beavatkozása már nincs is összefüggésben a vízlépcsõvel, gondolok itt a tejfalusi rétre, ahol egy agyagbányát azért nyitottak, mert a dunakiliti tározó töltését ezzel kívánták biztosítani, ott találtak agyagot. Úgy gondolom, ha a Kövizigben igazából érvényesült volna a környezetvédelem, akkor nem engedte volna meg, hogy egy vágásra nem érett erdõt azért kipusztítsanak olyan területen, ami nem függ össze az erõmûvel, hogy onnan termeljenek ki anyagot, és majd valamilyen hordalékkal betemessék azokat a bányákat. Egyébként megvan a videofelvétel, ha valaki kételkedne, szívesen rendelkezésére tudom bocsátani. Barbár munka, amit a természetben elkövettek, és az erõmûhöz semmi köze, mert az államközi szerzõdéshez nem tartozik. A két hónappal ezelõtti bejáráson még ami a szemünk elé tárult, az a következõ: azt mondom, hogy lehetetlen emberek dolgoztak ott, nem tudok mást mondani azokra az emberekre, akik a feleslegessé vált betont - persze kérdés, hogy miért vált fölöslegessé, tudtommal tervezték, hogy mennyi beton kell oda - tucatszámra szórták szét az ártéri részeken. Egy komoly helyreállítás esetén rendkívül nagy költségeket jelent majd annak eltávolítása. Azt hiszem, hogy ebben az idõben is, amikor már országgyûlési határozat volt a felfüggesztésre, a Kormány tudott volna hatni arra, hogy ilyen dolgok ne történjenek. Természetesen a kõsivatagból az áttöltéshez odahordott kövek okozta látványról nem is beszéltek. Azt a követ nyilván csak akkor lehet onnan elszállítani, ha egyértelmûen tisztázzuk a duzzasztómû további sorsát. Még egy dolgot szeretnék mondani, ami a napi 20 millió forintos kiadáson túl van: Kilitinél nagyon sok házat, nagyon sok infrastrukturális beruházást végeztek. Azok a házak, amelyeket az ott dolgozóknak építettek, most már két- három éve ott állnak. A környékbeliek betörték az ablakokat, rongálják, az idõjárás is rongálja ezeket az épületeket. Azt hiszem, ez nem szerencsés dolog. Ha magunkban tisztáznánk, hogy mit akarunk tenni a vízlépcsõrendszerrel, akkor legalább ezeket az értékeket valamilyen úton-módon meg kellene menteni. Tisztelt Ház! A felszólalásomat azzal fejezem be, hogy igazából ezt az indítványt, amit a környezetvédelmi bizottság mint bizottsági indítványt tett, a FIDESZ nevében én a bizottsági ülésen sem támogattam, és most sem támogatom. Indokom a következõ: 1989. június 2-án született már egy olyan országgyûlési határozat, amely fölkérte a Kormányt, hogy intézkedjen a bõs-nagymarosi vízlépcsõrendszer ügyében, lehetõség szerint annak elhagyására irányulóan. Azóta nem történt semmi. Most újabb felkérés történik. Azt gondolom, hogy nem táncról van szó, hogy itt állandó fölkérések vannak. Ennél sokkal komolyabb határozati javaslatot kívántam beterjeszteni. Amennyiben az általános vita még tart, akkor bejelentem az elnök úrnak, hogy az általános vita alatt valószínûleg módosító javaslatot fogunk benyújtani képviselõtársaimmal együtt, most már nem egyedül. Amennyiben ez nem történne meg, akkor a módosító javaslat természetesen nem szerepel a Ház elõtt, de ezt a javaslatot a magam részérõl nyugodt lelkiismerettel nem tudom támogatni. Köszönöm szépen. (Taps a FIDESZ soraiból.)

Homepage